Nyárvégi naplójegyzet: Piranban töltünk néhány napot, egy régi szlovén-olasz tengerparti kisvárosban, ahol könnyû azt  mondani, hogy a múlt hagyatéka szép. Mi, látogatók átérezzük, hogy a hajdanvolt polgárok maguk építették maguknak a várost, így minden ház személyiség lett. Egyidejûen észleljük az egész város kiterjedését felülnézetben, a várost mint alakzatot a tájban, és azon belül az egységeket. Az egybelátott egész és külön-külön a részletek a szép forma uralma alatt álltak. Minél kevésbé volt nagyszabású és tömeges az építõ technika, annál inkább teret nyertek a kis megoldások, csinos praktikumok és a személyes ízlések. Itt nem a gõg, a másokon való uralom reprezentálása volt a cél, hanem a gazdaságos, bensõséges térkihasználás. Piranban a részleteknek önálló kifejezõértéke van. A kis ékszerdobozon belül nagy a változatosság.
        *
A huszadik század kezdetén az új törekvéseket az építészek vágya fûtötte, hogy megszabaduljanak az öröklött polgári-kapitalista város heterogeneitásától. A modern szemnek nem tetszett, hogy minden ház más, hogy a praxisban nem, vagy nem kellõen érvényesülnek a progresszív építészek közösen megfogalmazott szabályozóelvei. A modern építészet és urbanisztika értelmiségi szembefordulás volt a kapitalista városfejlõdéssel, lázadás a polgári építészet ellen. A zsenik, a nagyívû koncepciók alkotói voltak a faltörõ kosok. Rájuk lehetett hivatkozni. Utánuk jöttek az uniformizált középszerûek, és az értelmiségi látomásból elvont lakóknak készülõ, hivatalnoki építészet lett.
        A várostervezõ intézetben, ahol városszociológusként nyolc éven át építészek között dolgoztam, a szerény, finom ember is szerénytelen, jellegtelen és részletszegény terveket csinált, mert mondjuk ötvenezer ember részére kellett egy házgyári lakótelepet megterveznie, amely végül is semmiben sem volt jellegzetesebb, mint a sok ezer lakótelep szerte a világon, és különösképpen a kontinens keleti felében, ahol az imponáló lakásszám-növekedés kötelezõen a szovjet házgyárak – egyébként relatíve drága és menthetetlenül sztereotipizált - tömegtermelésére támaszkodott.
        *
A faluban, ahol sokat idõzünk, a kertek a maguk virágágy-kompozícióival úgy is olvashatók, mint a szomszédasszonyok beszélgetése. Az emberek szeretnének a környezetükben megszemélyesülni. Nemcsak abban, amit csinálnak, hanem abban is, amit választanak. Mozognak a városi térben, és keresnek valamit. Mit is? Az otthonosságot. A helyet, ahol elhúzódhatnak és másokkal összejöhetnek, ahol görcstelenül élhetnek, ahol a tér rá van szabva a testükre, a lelkükre.
        A polgári építészetnek ez valamivel jobban sikerült, mint az etatista építészetnek. Még ha rossz is az egyesek ízlése, de legalább valamelyest különböznek egymástól és ellensúlyozzák egymást. Semmi sem ártott többet a városok lelkének, mint az a tervezõ nagyvonalúság, amelynek szellemében egy egész városnegyedet egy személy, egy iroda tervez meg.
        *
Nekem jobban tetszenék a visszaszemélyesített város, ahol a rész és az egész valóságos, szövevényes viszonyban van. Ennek az a feltétele, hogy a résznek legyen bizonyos önállósága, túl az összefoglaló funkció szolgálatán. Az egyik elv: ami jó, az legyen nagy. A másik elv: bármennyire jó, ne legyen túl nagy, mert hátha mégsem olyan jó. Minél nagyobb, annál tagolatlanabb, annál szabványosabbak az egyes elemek. Minél nagyobb a mû, annál kevesebb figyelem jut a részletekre, nincsenek megköltve, közömbösek, nem hordoznak önálló esztétikai üzenetet az épületen belül, úgy, mint a mondat, vagy a bekezdés a regényen belül.
        A deperszonalizáció és a reperszonalizáció a két ellentétes irányzat. Az elsõ akkor mûködik, ha az építtetõ hatalmas, akár mint cég, akár mint hivatal. A megalománia a városi polgár méreteit sokszorosan meghaladó formákat teremt. Az államszocializmus kísértésbe vitte az építészeket, módot adva arra, hogy egész városrészeket vagy akár városokat tervezzenek. Ma már csak kapitalista megalománia van, de ilyen is van elegendõ. Minél nagyobb, annál sivárabb.
        Érdekünk, hogy az utcán legyen mit nézni. A nagy bevásárlóközpontok megölik a kis üzleteket, és az utcát unalmasabbá teszik. Az utcára nyíló bolthelyiségek kereskedõit tönkretenni városellenes gyakorlat. Olyan-amilyen városainkat is mûveknek kell tekintenünk, amelyeknek a látás, a napi mozgásaink révén résztulajdonosai vagyunk. Tiéd az az útvonal, amelyen reggelenként munkába, délután vásárolni mégy.
        *
Van-e a városépítészetnek valami bennünket meghaladó célja? Ha van, akkor a nagyság valamilyen ambíciója vezéreli, és akkor lehet pompás, de nem lesz otthonos. A nagyszabású – többnyire unalmas. Nézzük idõnként új szemmel lakókörnyezetünket, mintha elõször látnánk. Humor is kell a városszemlélethez, a várost olvasni tudni kell. A város nem az állam mûve, nem a korporációk mûve, hanem a városban mozgó egyéneké.  Nincsen jó város barátságos városlakók nélkül.
        Az elõdöket lekicsinylõ építtetõ és építõ igen keveset akar megmenteni, nyomban operál, lebont, vadonatúj építészetet akar, amely õróla szól, ami emberi vágy, de nem ártalmatlan. A használóknak kontroll alatt kell tartaniuk az alkotók nagyravágyását és az abból valószínûleg következõ hanyagságukat. Ami a múltat illeti, a kérdés úgy áll, hogy jó szívvel vagyunk-e a korábban itt éltek, az egykori városépítõk iránt.  Amiképp vannak összeférhetetlen emberek, úgy vannak összeférhetetlen épületek is. Az épített, vagy helyreállított épületek fejezik ki rokonszenvünket a városi környezet, az elõdök és a szomszédok iránt. Mi az ideál? A kemény felülkerekedés vagy a finom beilleszkedés? A társasági illemszabályok a házakra is vonatkoznak. Tisztelni a múltat valójában annyit jelent, hogy tiszteljük a mûveiket, az építményeiket, hogy megmentjük a múltból a menthetõt, és ugyanolyan elnézésben részesítjük az örökséget, mint a saját mûveinket.
        *
A város olyan, mint a lakói, mint az õ jellemük, kedélyük és gondolkodásmódjuk. A dolgok úgy illeszkednek egymáshoz, ahogy az emberek viselkednek egymással.
        Akit a céljai nem nyûgöznek le egészen, aki bír figyelni másokra és másra, aki nincs magába belakatolva, annak akár a sarki boltba lemenni lehet minden érzékét tápláló pikareszk regény, de lehet közömbös ismétlés is. Hogy mit jelent emberünknek ez a csekély kirándulás, ez attól függ, hogy mihez vonzódik inkább: a szabványoshoz, a személytelenhez, a puszta funkcióra szorítkozóhoz, vagy képes-e még kinyitni a szemét, használni a lábát, képes-e az észleletek sokaságából megkomponálni aznapi kis sétaetûdjét. A séta gazdagsága nem a településnagyságtól, hanem a részletgazdagságtól függ.
        Ha a környezet unalmas, a benne élõk is unalmasak lesznek, márpedig mi, emberek káprázatosan tehetségesek vagyunk egymás untatásában. Lehet olyan városokat csinálni, amelyekben az ember nem sétálhat, tehát nem szabad. A séta meditáció és önkifejezés, nem valami avult nosztalgia, hanem a közös tér mindennapos használata, birtokba vétele, elemi jogunk. Ha csökkentjük a stimulus-csere színhelyeit, akkor szellem nélkülibb, anyagiasabb, alattvalószerûbb városlakókat termelhetünk. Lehet olyan várost építeni, amely folyamatosan letorkollja a személyiséget. Szép és felélénkíthetõ városnegyedeket leborotváltak, hogy a házgyári falakból emelt új lakótelepeknek helyet adjanak. A városszociológus jobban érzékelte és statisztikusan bizonyíthatta, hogy a lebontásra ítélt házakat sem szerették kevésbé a lakóik, mint a gyárilag elõállított új otthonokat. Egy városrész igen bonyolult életszövedék, kímélni kell, egyszerûen mert van. A technokratikus racionalitás Közép- és Kelet-Európában majdnem annyit, néhol többet rombolt, mint a világháború. Nagy szerencsétlenség volna, ha a lokális kultúrák most nem a nemzetállam, hanem az európai integráció vagy a globalizáció nevében rombolódnának le.
        *
 Az autónak épült város a gyalogosnak unalmas. Európában nincsen annyi tér, hogy a térben dúskáló amerikai városfejlõdés útját kövessük. Az európai racionalitásnak számolnia kell a szûkös tér és a mély idõ sugalmazásaival. Az óvilágban könnyebben tudunk egymásnak az idegeire menni, mert nincs módunk úgy széjjelhúzódni egymástól, ahogy azt az észak-amerikaiak teszik. A diffúzzal szemben inkább a denzitás és a diverzitás, a sûrûség és sokféleség tekinthetõ európai hagyománynak, ami bonyolult és hajlékony életstratégiára ösztönöz.
        A tapasztalat azt mutatja, hogy nem volt könnyû megférni egymással ezen – a többihez képest – kicsi földrészen. Minden teljesítmény között az emberi ügyek elrendezésének a bölcsessége a legmagasabb rendû teljesítmény, aminek része a múlt és a jelen közötti szakadék áthidalása, az élõ város és a mûemlék között újra és újra elõálló érdekkülönbség leleményes kezelése. Ezért mondhatjuk, hogy a város mint mûalkotás, mint alkotott és alakult életszövevény a legjobb, amit civilizációnk kitermelt magából.
        Ha netán egy távoli kontinensrõl nézünk vissza önmagunkra, akkor azt mondanánk, hogy európai az, akinek van valami sejtelme a lakóhelye történetérõl, aki a városa terében mondhatni együtt lakik a régi idõk embereivel. Európai az, aki szereti, hogy kevesebb helyen több minden van, mert igényeli az emberi események érdekes sokaságát.
        Az idõkultúra és a térkultúra két különbözõ paradigmára épült. Indokolt, hogy mindegyiknek meglegyen az öntudata.
        Az európai ideál szerint a lakásnak is, a lakónak is arca van. Nem lehet elõre elképzelni, hogy milyen lesz, hogyan fog viselkedni. A városlakó, akár a regényolvasó, egy izgalmas, ismeretlen városban bolyong, alkalmasint el is téved, de a szemét nyitva tartja, és a véletlen jóvoltából pompás találkozások részese lesz. Az utca annak is lehet váratlan, akinek ez az állandó otthona, ahogy az öreg házastársak is meg tudják lepni egymást.
        *
 Az építészek alkotó érdeke olykor ellentétbe kerülhet a hétköznapi élet védtelen alkotásainak a fennmaradásával. Ezeknek a védtelen alkotásoknak a létrejöttében sok ember vesz részt, együttesen téve életteljessé tágabb hajlékukat. Ha a regényíró tanácsot adhatna az építésznek, akit szívesebben képzel finom ujjú mûvésznek, mint nagyzoló akarnoknak, azt mondaná, hogy tisztelje a láthatatlan idõt, amely néha úgy válik anyagivá és nézhetõvé, mint a ráncok hálózata egy öreg arcon.
        Tapintatosan beilleszteni elgondolásaikat egy meglévõ vizuális környezetbe olyan mûvészet, mint belépni egy társaságba, és felélénkíteni, de nem túlharsogni azt. Nem a történelmileg kialakultnak, hanem a módosításnak, nem a réginek, hanem az újnak kell magát eleve igazolnia. Ami pedig az idõ mûveibõl megmenthetõ, azt érdemes megmenteni. Úgy képzelem, helye és értelme van a gyengéd korszerûsítés eszméjének. Mivel égen és földön az önuralomnál kevés pozitívabb erény van, ezért mind nagyobb tetszéssel nézem az önvisszafogó építészi filozófia mûveit. Az lenne a legõszintébb, ha az építõk olyan embereknek építenének, amilyenek õk maguk, olyanoknak, akiknek a társaságában szívesen idõznének.
        *
Az elsõrendû jármû Európában maradjon továbbra is a láb. Menni tehát, járni-kelni elvakult célirányosság nélkül, csak a szemlélõdés kedvéért. Minden épített környezet szépségének a mércéje a gyalogos szeme. Az ember formát alkot élete anyagából, sokféle anyaga van hozzá, a téglától és a szótól az idõig. Mindenkire rá van bízva a saját, nagyjából átlagos életideje, ki hogyan sáfárkodik vele. Nem elég, ha az ember szakszerûen elvégzi a dolgát, mûvészien kell a maga mesterségét gyakorolnia. Ha az embernek legalább annyi éber órája esik a szabad idõre, mint a munkaidõre, akkor felvetõdhet a szabad idõ köré szervezõdõ város ideája. Fényesebb központokban sirengünk, aztán csendesedõ átmenetekkel kimegyünk a szabadba, erdõbe-mezõre.
        Az életgazdag városrészek multifunkcionálisak. Kíváncsiak vagyunk egymásra, agóramániásak vagyunk, színháznak és mozinak tekintjük a köznapi idõt, teret igényelünk a társalgásnak és a magánynak. Elvonultságból a forgatagba és vissza, ahogy a nappali koncentráció és az éjjeli álom között is ide-oda ingázunk. Szükséges pólusaink a zsúfoltság és az üresség, a belváros és a rét.
        A jó városnak az építészeken kívül nagyon sok alanya van, az is, aki éppen odavetõdik. A jó városban a nemzedékek egymással a haláluk után is dialógusban maradnak, a mûvi környezetük által. A jó városban a személyesség visszahódítja a teret a szabványosságtól, és a lakók nemcsak nézik, de csinálják is egymásnak a mûsort.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu