Az idei Munkácsy-díjasok között a legfiatalabb Zsemlye Ildikó szobrászmûvész volt. Fiatalsága ellenére komoly szakmai múltra tekinthet vissza. A Képzõmûvészeti Fõiskola befejezése, 1995 óta egyéni és csoportos kiállításokon követhettük nyomon mûvészete alakulását. Végzõs szobrász-szakos hallgatóként és Derkovits-ösztöndíjasként vett részt 1995-ben a XIV. pécsi Kisplasztikai Biennálén. A zsûri különdíjjal jutalmazta az Erdõ-sorozat kiállított darabjait.
Zsemlye szívesen gondolkodik sorozatokban. Egy-egy forma, téma megtalálásakor – zenei hasonlattal élve – a motívum minden számára elfogadható variációját eljátssza. Konstruktív-geometrikus plasztikái az egymásba hatoló síkok találkozási szögének finom változtatásával a kitárulkozás és rejtõzködés hangulati skáláján mozognak. E keskeny peremmel körbeírt, hegesztett, súlyos vaskonstrukciók a belétöltött élõ anyagok: a víz, a föld a fû által organikus plasztikákká válnak.
Egy mû, egy mûvész képi világának forrásvidékét meglelni – ha azt a mûvész nem tudatosan alakította – szinte lehetetlen, de tapogatózni, találgatni lehet. Abban biztosak lehetünk, hogy Zsemlye korai geometrikus konstrukcióit is valóságos tájélmények inspirálták. Nem az érintetlen buja természet, és nem az emberi kéz mûvelte kiskert, hanem egy új típusú modern tájkép, melyet mérnöki kezek formáltak, gépek alakítottak, s amely különös módon teljességében csak akkor tárul elénk, amikor autóban vagy vonaton utazunk.  A városok közelében, nagy útkeresztezõdéseknél elterülõ épített tájakra gondolok, melyeket autópályák, felüljárók, hidak s vonatsínek hálózata tagol, ahol az útközöket és az útszéleket precízen kimért földsávok és gyeptégla-sorok töltik ki vagy kísérik. Betonsávok közé telepített, megzabolázott természet ez. Nem hasonlít a városi parkok gondozott ágyásaihoz, természetesebbnek hat, s mégis pontosan kiszámított. Zsemlye korai szobrai e geometrizált, precízen megszerkesztett, egyszerre ipari és természeti tájképekre is emlékeztetnek.
A vas- és bronzkonstrukciókkal párhuzamosan Zsemlye még fõiskolásként módosító, díszítõ nyomhagyásokat végzett a természetben talált élõ fákon. A kilencvenes évek mûvészeti törekvéseiben gyakran hangot kapnak hasonló minimal art-os, ún. kis gesztusok. Ilyenek voltak Zsemlye természettel való mágikus kapcsolatteremtésének mûvészi akciói is, melyeket aztán fotókon dokumentált. Ezek a növényi lét ideiglenességét imitáló rövid életû jelek vezettek az Erdõ-sorozat megszületéséhez. Zsemlye bizonytalan támasztékokba kapaszkodó, megtépázott fáit rövid lábakra állította, s ezzel még hangsúlyosabbá vált sérülékeny, törékeny mivoltuk. A sorozat darabjain a fõ motívumot gyakran egyenes vonalakkal határolt térbeli rajz veszi körül, mely egyrészt finoman jelzi a birtokba vett tér határait, másrészt bizonyos erõtereket vizualizál. E támasztékok szeszélyes esetlegességének ellentétei azok a posztamenseket kiváltó hosszú, vékony lábak, melyek e sorozat egyes darabjain jelennek meg elõször, és amelyek a következõ nagy tárgycsoport szobrainak, a Bronztájaknak természetes velejárói. A hosszú lábak által Zsemlye kisplasztikái önhordóvá lesznek, súlypontjuk eltolódik, s így az az érzésünk, hogy nem állnak a lábukon, hanem inkább csak támaszkodnak, miközben lebegnek a térben.
1999-ben Zsemlye Ildikó fõiskolai mestere, Jovánovics György meghívta tanítványait, hogy együtt valósítsák meg a kilenclukú emberi test mintájára a kilenc camera obscurát. A camera obscura, a „sötét szoba” egy zárt doboz, egyetlen nyílással, melyen a fény átjuthat. Amikor a fény a camera belsejében van, a kép kifelé tör – ezt Jovánovics negatív camera obscurának nevezte. A kiállításon Zsemlye Ildikó egy mûfûvel borított, ferde síkon álló kis játékvonatot helyezett a dobozába, s az így keletkezett virtuális táj képét egy papírlapra vetítette. Ez a „fénnyel festett” tájkép lett Zsemlye Bronztájainak elõképe. Mûvészeti történések véletlen összecsengése csupán vagy egymástól idõben és térben távol megszületõ mûvészi törekvések rokonsága, ki tudja? – mindenesetre a camera obscura, mely Zsemlye elsõ tájkép-adaptációját inspirálta, a 19. század tájképfestõi számára fontos segédeszköz volt.
2001-ben elkészült az elsõ Bronztáj – mohával körülvett töltésrészlet, a síntöredéken magányos vonat-kocsi áll. Még ugyanebben az évben a sorozat elsõ elkészült darabjai elnyerik a XVII. Országos Kisplasztikai Biennále nagydíját.
A vonat-motívum megjelenésével a vonat a tájban, a táj vonattal, a táj a vonatból viszonylatrendszerében vizsgálhatjuk Zsemlye tájrészleteit. A tájban robogó vonat vagy a vonatból látott elfutó táj élményei összegzõdnek a „bronztájakon”. A vonatsínek egyenesei által a plasztikák megõrzik a korábbi munkák konstruktivitását, sík vagy ferde terepeken jelennek meg a többnyire egyedülálló vonatkocsik. Sokszor két sín derékszögben találkozik, a síneken álló egy-egy kocsi inkább memento, mint száguldó vonat.
Vonaton utazni mással össze nem hasonlítható élmény. Az útról letérni vagy bárhol kiszállni nem lehet. Sok költõ a vonatablakból látott képekrõl, mint élete gyorsan elfutó éveirõl ír. Zsemlye szobrait is beemelhetjük ebbe a vonatút-életút szimbólumkörbe, de nála a vonatkocsi maga jelképezi az emberi sorsokat. A tájtöredékben magányosan vagy párosan jelennek meg a kocsik, hol büszkén állnak a töltéseken, hol, mint kisiklott életek, támasztékokkal körülvéve. Legújabban a mûvész tájszobraiban megjelent egy új elem, az autó, méghozzá egy Trabant. Nem nehéz felismerni benne a mûvészt magát, hiszen évek óta ilyen autóval közlekedik. A metaforikus önarckép megjelenésével a lírai tájszeletek még személyesebbé váltak, megmaradt a mûvész különállása, de az „utazásban” való részvétele nagyobb hangsúlyt kapott.
Zsemlye munkáinak különös jellegzetessége, hogy a kisplasztika és az installáció határán mozognak. Anyaguk a szobrászat legnemesebb anyagainak egyike – bronz, technikájuk az egyik legõsibb eljárás, a viaszvesztéses bronzöntés. Mégis a kiegészítõ anyagok – homok, víz, moha – ideiglenessége által a szobrok kapcsolódnak az installáció mûfajához is.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu