Az utóbbi idõben végigjártam azoknak az országoknak a többségét, amelyek az Európai Unióhoz újonnan csatlakozó tagjelöltek elsõ vagy második csoportjához tartoznak, nevezetesen a volt keleti országokat. Várakozásaikban, reményeikben vagy félelmeikben már most is megállapítható több közös pont. Ahogy közeledik az „esemény”, egyre kevésbé járnak a fellegekben, és egyfajta realizmus lép az illúziók helyébe. Végre tudomásul veszik, hogy a Brüsszel által felállított elõzetes feltételekben nincs semmi eltúlzott érzelem, és hogy senki sem fog szemet hunyni afölött, ha a jelöltek nem felelnek meg bizonyos követelményeknek.
A kifejezetten Európa-ellenes reakciók mindenesetre egyre gyengébbek vagy éppen visszaszorulóban vannak. Csak egyfajta balos maradványban érzékelhetõk, amelynek még elszámolnivalója van a múlttal, illetve nacionalista vagy ultrakonzervatív körökben: ilyen például a „Lengyel családok ligája” vagy bizonyos hasonló, általában jelentéktelen szervezetek és pártok. Másfelõl az Európa-párti hullámban napról napra több az óvatosság; még bizonyos aggodalmak is megjelentek, ami mindent összevetve kívánatos és pozitív fejlemény. A „mindenáron túllépni a múlton” vágya – megszabadulni a múlttól és annak terheitõl – összekapcsolódik a „minden áron belépni” szándékával: végre az egyesült Európa tagjává kell válnunk. Van ebben persze sietség, rögtönzés, meggondolatlanság, gyakorlathiány is, minden.
A jelöltek elsõ csoportja biztosan kevesebb problémát jelent majd, mint a második, de eleget ahhoz, hogy a második csoport a tervezettnél hosszabb várakozásra kényszerüljön. A másik csoport valódi kérdései véglegesen majd csak azoknak a – jó, de fõként rossz – tapasztalatoknak a birtokában fogalmazódnak meg, amelyek az elsõ csatlakozási hullámból szûrhetõk le. Ez bizonyára nem lesz könnyû, és még kevésbé lesz kényelmes.

A vártnál hosszabb átmenet
Senki sem számított rá, hogy az átmenet ilyen hosszú, ilyen lassú, ennyire kimerítõ lesz. A berlini fal leomlását és a Szovjetunió összeroppanását követõ örömmámorban úgy látszott, minden már csak karnyújtásnyira van. A privatizáció mindenütt többé-kevésbé botrányosan zajlott le, még a Cseh Köztársaságban, Magyarországon vagy Lengyelországban is, nem beszélve Oroszországról, Romániáról és a többirõl. Málta vagy Ciprus nem szembesült ilyen típusú problémákkal, de õk természetesen kevésbé jelentõsek területileg. Mindenesetre a két sziget a Földközi-tengerbe vetett horgony, és felvételük gesztusának a jövõre nézve több mint szimbolikus a jelentése. Európa ugyanis megfeledkezett „Európa bölcsõjérõl”, a Földközi-tengerrõl – legalábbis hosszú ideig figyelmen kívül hagyta.
A feltételezettnél hosszabb idõ kellett hozzá, hogy az úgynevezett „valódi szocializmus” rendszerei felzárkózzanak a termelés, a kereskedelem, a szociális biztonság, a nyugdíjak stb. szempontjából. Egy olyan országnak is, mint Szlovénia, amelyre gyakran az átmenet mintapéldájaként hivatkoznak, több mint hét év kellett ahhoz, hogy elérje saját 1990-es szintjét. Az a hatalmas segítség, amelyet Nyugat-Németország nyújtott rossz házasságban élt keleti testvérének, jól mutatja a strukturális átmenethez szükséges eszközök nagyságrendjét. Az elõkészítõ munkálatok nem mindenütt fejezõdnek be az uniós csatlakozás pillanatáig, és a következõ években sokféle nehézséggel, elõre nem látott vagy váratlan akadállyal is szembe kell majd nézni. Ezekkel már most számolni kellene.

Új határok
Az új Európai Unió, amely rövidesen tíz taggal bõvül, kénytelen lesz szigorúan ügyelni új határaira. Ezt nehezen tudom elképzelni. Azokat, akik még tegnap is átélték a határproblémát, akik megszokták a légmentesen lezárt vagy nehezen átjárható határokat, amelyeken olykor csak ravaszsággal vagy erõszakkal lehetett átjutni, nehéz elképzelni a kapuk új õreiként. A határoknak más módon kellene fogadóképessé és átjárhatóvá válniuk, mint a korábbi idõszakokban. Nem tudom, a döntéshozókban lesz-e elegendõ megértés, hogy felvessék ezt a problémát, és kielégítõ módon oldják meg. Mindenesetre a feladat költséges és feltehetõleg kellemetlen lesz.

Az Európai Unió és a NATO között
Sokszor kötik össze az uniós csatlakozást és a NATO-tagságot. Holott a kapcsolatnak nem kellene elengedhetetlennek, még kevésbé magától értetõdõnek lennie. Ahhoz, hogy kiérdemelhetõ legyen a felvétel, valóban át kell-e menni egy olyan katonai szövetség purgatóriumán, amely elveszítette saját igazi ellenfelét? Úgy tûnik, ez követelmény, noha nem tudjuk, ki állította fel. Csodálom azt a sajnos kisszámú tiltakozást, amely ezzel a követelménnyel szemben felmerült az egyes jelölt országokban, ott is inkább kulturális, mint politikai körökben. Ami valószínûleg abból a ténybõl fakad, hogy maga az Európai Unió sem kulturális fogalmakban, sokkal inkább gazdasági, állami, sõt stratégiai kapcsolatokban van végiggondolva. Mindez végsõ soron azt eredményezi, hogy az Unióba egyesült államok akarata elõtt kell meghajolni, nem pedig egy igazi Európa-tervben gondolkozni. Ebben a hidegháború árnya köszön vissza, egy letûnt korszak igazodási rendje. Nem értem, miért kellene ennek olyan (be nem vallott) kritériummá válnia, amely az új Unió tagságát megalapozza.

Kulturális kérdések
Azokban az európai intézményekben, amelyek a tíz tagjelölt uniós felvételét elõkészítették, és amelyek erõfeszítéseit – némely intézménynek a hozzáértését – nem vonhatjuk kétségbe, ritkán merültek fel a kultúra kérdései, s akkor is legfeljebb a lelkiismeretük megnyugtatására. Különben is olyan korban élünk, amelyben az európai értelmiség, maga mögött hagyva azokat a tévedéseket, amelyeket okkal vagy ok nélkül tulajdonítanak neki, megpróbálja elkerülni a túl közvetlen vagy túlságosan nyílt elkötelezõdést. A volt kelet-európai értelmiség pedig még fel sem épült abból, amin átment. De e pillanatban úgy tûnik, egyik oldalon sincs beleszólásuk a dologba, és mintha nem is törekednének rá túlságosan. Ez nem jelenti azt, hogy nincs véleményük vagy gondolatuk a folyamatról. A kelet-európai régióban tett utazásaim során többször is megpróbáltam összegyûjteni és alternatívákba rendezni azokat a különbözõ módokat, ahogyan Európát a „másik Európa” látja: kívánatos volna, hogy a jövõ Európája kevésbé legyen Európa-központú, mint a régi Európa, nyitottabb legyen mások felé, mint a gyarmatosító Európa, kevésbé legyen egoista, mint a nemzetek Európája, öntudatosabb legyen és kevésbé alárendelt az amerikai hatásoknak; naivitás lenne azt várni, hogy az új Európa záros határidõn belül inkább kulturális, mint kereskedelmi közösséggé váljon, de inkább kozmopolita legyen, mint önközpontú, inkább megértõ, mint arrogáns, inkább befogadó, mint gõgös, inkább az egymást támogató citoyenek Európája, mint a „nemzetek Európája”, amely nemzetek oly sok háborút vívtak egymás ellen, végsõ soron inkább legyen emberarcú szocialista (abban az értelemben, ahogyan a szót az egykori kelet-európai ellenzék használta), mint arctalan kapitalista. Hozzátenném, hogy vagyunk néhányan, akik még mindig egyfajta szocializmusban gondolkozunk, még ha ez sok emberben félelmet ébreszt is, a nemzeti értelmiségiekben éppúgy, mint a középosztályokban.

Pillantás Oroszországra
Nyilvánvaló, hogy Oroszország többé nem az, ami még nemrégiben is a Szovjetunió volt, legfeljebb annyiban, amennyiben még mindig nagyhatalmi szerepet játszik, és ez bizonyos mértékig sikerül is neki. Nagyon sok minden függ belsõ fejlõdésétõl. Múltjához, erejéhez, megpróbáltatásaihoz képest többféle jövõbeli Oroszországot képzelhetünk el. Vajon igazi demokrácia lesz-e, vagy egyszerû „demokratúra”? Hagyományos vagy modern? „Szent” vagy profán? Ortodox vagy szakadár? Inkább „fehér”, mint vörös, vagy fordítva? Kevésbé szlavofil, mint nyugatias, vagy fordítva? Legalább annyira ázsiai, mint amennyire európai, vagy elbillen egyik vagy másik irányba? Olyan Oroszország lesz-e, amelyet „az értelem nem képes átfogni, és amelyben csak hinni lehet” (mint azt oly gyönyörûen mondta Tyutcsev, a 19. századi költõ), vagy az az „életerõs, termetes” Oroszország, amelyet Alexander Blok énekelt meg a forradalom alatt. „Krisztussal” él majd vagy „a kereszt nélkül”? Egyszerûen csak orosz (russzkaja) vagy „minden oroszok” Oroszországa (vszjerosszijszkaja) lesz? De bármilyen legyen is, számolnia kell mindazzal az örökséggel, amelyet a volt Szovjetunió hagyott rá, és mindazzal, amitõl talán örökre meg van fosztva.
Nekünk többieknek, akik Keleten születtünk, és a Másik Európában nõttünk fel, hasonló kérdéseket kell megfogalmaznunk a konzervatív magatartásokkal, a tradicionalista attitûdök sokaságával, a dolgok irányításának és kormányzásának homályosságával, az átláthatóság hiányával vagy azokkal a reakciós szellemi erõkkel szemben, amelyek számos – európai és Európától mégis elszigetelt – országban feltámadnak. Különösen ott, ahol a demokratikus hagyományok hiánya nyilvánvaló, ahol továbbra is semmibe veszik az emberi jogokat, ahol a jogállamiság még távoli perspektíva. Hogy egy példát mondjak, érdemes megfigyelni, milyen ellenségesen fogadja Szerbia vagy Horvátország a Hágai Nemzetközi Bíróság vádemeléseit, és hogyan tagadja meg azok kiadatását, akik az összes rendelkezésre álló bizonyíték szerint bûnöket követtek el, mint Karadzsics, Mladics és  társaik. Sokan vádolják Európát azzal, hogy ellenük hangolja a bíróságot.

A Balkán ellentmondásai
A távoli múlt és a közelmúlt számos eseménye olyan sebeket hagyott a Balkánon, amelyek még mindig véreznek: Enver Hodzsa Albániája, Nicolae Ceausescu Romániája, Todor Zsivkov Bulgáriája, az a Jugoszlávia, amely egykor virágzóbb volt, mint a többi „keleti ország”, ma azonban a közelmúlt balkáni háborúinak hatásait nyögi. És egyik országról a másikra haladva mindez még fokozható: huzakodások Szerbia és Montenegró közt, a koszovói albánok és szerbek konfliktusai, a bosznia-hercegovinai nemzetiségek elkülönülése, Görögország és Törökország feszült kapcsolatai, Bulgária és Macedónia ellentmondásos viszonya, az erdélyi magyarok, a moldáviai románok, a horvátországi szerbek, a bulgáriai törökök problémája, több mint kétmillió menekült vagy elvándorló, az ezernyi módja annak, ahogy a „posztkommunista identitást” vállalni és megélni lehet, ahogy az örök „nemzetiségi kérdést” és a kisebbségek problémáját felvetni és a megoldására kísérletet tenni lehet, ahogy az „igazságtalannak”, „rosszul meghúzottnak” tekintett határok kiigazítására törekedni lehet, ahogy elszenvedni vagy elutasítani lehet a nevezetes „balkanizálódást”, amely a félsziget kék ege alatt született tragédiák Végzetéhez hasonlóan továbbra is elválasztja még azt is, ami osztatlannak és oszthatatlannak látszott.
Az osztozkodás úgy megy végbe, hogy nemigen maradt elosztani való. Úgy hitték, meghódítják a jelent, és nem sikerült úrrá lenniük a múlton. A térség számos országában meg kellett védeni a nemzeti örökséget – és ma sok esetben ugyanazt az örökséget kell megvédeni. És ez érvényes az emlékezetre is: meg kellett védelmezni, és ma az emlékezet azokat látszik büntetni, akik egykor a védelmére keltek. Így aztán számos örökös marad örökség nélkül.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu