Egy kiló liszt, fél kiló kenyér, esetleg
valami felvágott.
Ha hoztak egyáltalán. Ja, meg egy doboz gyufa. A gyufa,
na az már tényleg túlzás. Hármat még
meg lehetett jegyezni, négyet viszont darálni kellett, végestelen-végig,
az egész úton, nehogy Lucifer kilopja a fejedbõl.
Szatyor, pénz, az rögtön elkezd izzadni, ahogy szorítom.
Elõször végigmegyek a kisúton, az estikék
közt, legalább megnézem a paprikákat a földemen.
Akkora földdarab, mint egy nagyobb pokróc, kábé,
amilyet anyám szokott leteríteni, ha kirándultunk.
A paprikák szépek, nemhiába dolgozok, meg is látszik
mind a hat tövön. Aztán ki a szekérútra
a Kohánék szõleje mellett, ott bármi jöhet,
fõleg a gyíkok, de káposztalepke egész biztosan.
Jobbra a doktorék háza, valamilyen doktor, de nem ez az érdekes,
hanem a kert, az látszik a dróton át, sziklák,
és a világ összes növényébõl
pár szál, a doktor ilyen kis alumínium táblácskákra
írta a nevüket, meg hogy honnan vannak, az a kis lila például
állítólag, a doktor állítja a táblán,
Mexikóból. És aztán ráfordulok a köves
útra. Kövek, kisebb-nagyobb szürke darabok, elég
nehéz rajta a járás. Az állomáshoz vezetõ
lejtõig még csak-csak, de a vegyesbolt egy örökkévalóság.
Atyámnak kis földbirtoka volt Nottinghamshire grófságban.
Öt fia volt; én voltam a harmadik a hadban. Élénk,
vidor fiúcska voltam, de azért a veszteg-üléstõl
és a tanulástól sem idegenkedtem. Még alig
voltam tizennégy éves, amikor atyám a cambridge-i
egyetemre küldött, ahol három évig tanultam és
szorgalmammal teljesen kivívtam tanáraim megelégedését.
De atyám szûk jövedelmébõl testvéreim
nevelésére sem tellett, s azért sajna, az egyetemi
tanulmányokat abba kellett hagynom. Inasnak adtak, mégpedig
Bates James úrhoz, London legjelesebb sebészéhez.
Három évig inaskodtam, és a mesterségemmel
járó teendõk mellett nagy buzgalommal tanulgattam
a mennyiségtant és a hajózás mesterségéhez
szükséges tudnivalókat. Valami titkos szózat
váltig azt súgta, hogy a sors hosszú utazásokra
szemelt ki engem. Már régóta nagy lett volna a kedvem
az utazáshoz. Valami legyõzhetetlen vágy ösztökélt,
hogy keljek útra, s ismerkedjem meg idegen országbeli népekkel
és az õ szokásaikkal.
Így megy ez. Vagy legyünk korszerûbbek?
„Én még ilyen öntözõcsatornát
nem basztam.”
Dél-tiroli városka szélén sétálunk,
útban a temetõ felé. Kies temetõ, gusztusos,
meg is fényképezkedünk, csak azt azóta elkutyultam.
Utazás? Elmenni mindenhová, és jól megnézni
mindent, amit még nem basztál, nyilván van, akinek
éppen ezt jelenti. Az öntözõcsatorna egyébként
tényleg fantasztikus volt.
Egy másik magyar költõ, olvasom a naplójában,
hónapokat tölt a legjobb helyen. De tényleg a legjobbon,
annyira, hogy az Isten azt a helyet mintha azért csinálta
volna, mert az összes többi, egyébként egész
konkrétan éppen általa tökéletesen elrontott
hely miatt kissé szégyellte magát. Szóval magyar
költõ bemegy világ legjobb helyén összes
templomba, bemegy, bent van, és, ha már bent van, akkurátusan
felírja, milyen mûalkotások vannak odabenn elhelyezve,
és hogy azok jók-e, haloványak avagy középszerûek.
Oldalakat ír tele nevekkel és évszámokkal:
a Város a neutronbomba ledobása után, sehol egy lélek.
Legfõképp az övé nincsen sehol.
Vagy van még az, hogy törpe a liftben. A kérdésre,
hányadikra parancsolja: nekem mindegy, én azért utazok,
hogy felejtsek.
El innen.
Tényleg a legjózanabb jelszó. Tetszõleges
helyrõl, gyakorlatilag azonnal, el. Legyek bárhol, csak ne
itt. Azért a rövid idõért folyik a harc, amíg
az ottból is itt lesz, és akkor kezdhetjük az egészet
elölrõl. Ha szerencséd van, az ottot lassan unod itté
azonnal.
Unatkozol, viszont alkatilag lusta vagy, ezért úton lenni
a legjobb, mert eleve föl vagy mentve, nagyjából minden
alól. Mégis mit kéne még csinálnom,
utazok, nem látod, ne piszkáljál.
Utazom, és gyakorlatilag bárhol letelepedek fejben.
Színesen elgondolok tíz-húsz évet, megveszem
mondjuk azt a házat, csak le lenne kenve másmilyen vörösre.
Milyen tájjellegû regényeket fogok írni és
hová járnának a gyerekek iskolába. Sörös
hely-e vagy boros, és hogyan hívják ott a pálinkát.
Az élet vizének, vagy inkább valami szellemes dolog.
Aki utazik, halogat, holott mintha az utazás éppen a
halál ellen volna orvosság. Ebbe a mondatba rendesen belefáradtam,
túl sok mindenrõl derült ki, hogy belecsomagolták.
Nyolcvanvalahány, repülünk kifelé a Varsói
Szerzõdésbõl. Elõször jövök
ki életemben. Bõl. Remegnek a szegecsek. A számáljot
nem tud teljesen kijönni, mert egy szomorú, Iljusin, esetleg
Tupoljev nevû szovjetorosz férfi kissé elnagyolt dolgozata,
dámásnyije zádányije, egész világos,
hogy a hitünk tartja a felhõk fölött. A hit, hogy
nyilván nem pont mi fogunk lezuhanni.
Milánó tisztára Újpalota, így elsõre,
fölülrõl.
Iszonyatos lakótelep, valahogy nem látszanak rögtön
a mandarinligetek.
Hogy bele ne haljak rögtön.
Finoman, épphogy érintsd.
A repülõtéren mindenféle föl van tételezve.
Egy nagy könyvbe gyûjtötték a lehetséges
változatokat az olaszok, azt nézi a kék egyenruhás,
a pad alatt persze, hogy ne láthassam, mire hasonlítok. Az
egyikre kissé jobban a kelleténél. Majd megöl
a kíváncsiság.
Eszembe juthatna még Rusze, úgy hetvenhat
táján, fékez a vonat, fölkapcsolják a
lámpát, ébredek a fölsõ ágyon.
Kinyitom a szemem, és látom, repülnek kifelé
a bõröndjeink a folyosóra. Kövér, kicsi
bolgár, valami egyenruhában. Bolgár, vagy félig
román, vagy talán egészen az. Bolgár kalauz.
Rángatja a csajomat, rángatja kifelé, hogyan kellene
megfékezni. Leveszem a sapkáját, pillanatnyilag jó
ötletnek látszik. Az is. Abbahagyja a rángatást.
Rendkívül buta arc, a lehetséges bolgár butaság
legfelsõ foka. Lassan lesz céklaszerû. Akkor pipiskedni
kezd, hogy elérje a sapkát, picit cicázok vele, de
nem én vagyok bátor, hiszen még föl se ébredtem,
csak a rutin, mintha együtt volnánk ovisok. Valami visszaadja
helyettem, gondolom, az életösztön. Visszateszem a fejére,
mond bolgárul vagy románul valami félelmetest, elrobog.
A lengyel nõ, akinek ugyanide szól a jegye, a folyosón
sír. Most mi lesz, semmi, kezdünk visszapakolni. Megkocogtatják
a vonatablakot. Baljós hang, odanézek, géppisztoly
csöve. Egyesített bolgárromán néphadsereg,
de nem az egész, csak egy fõ. Azzal integet, azzal az 1 fejével,
meg a géppisztollyal, hogy most akkor le kéne szállnom.
Valamiért az a megoldás jut eszembe, hogy visszaintegetek.
Vissza egy nemet. Rázom a fejem, balról jobbra, ezen a ponton
nyilván jó volna tudni, hogy az már Románia-e,
vagy még Bulgária. Tud õ másképp is
beszélni. Nem pont beszél, hanem szól a haverjainak,
egész kis különítmény, élen a kalauzzal,
magyaráz, följönnek a vonatra, és mikor ideérnek,
a bulesz leveszi a sapkáját. Ragaszkodik hozzá, hogy
a kopaszodó fejét simogassam. Hogy nézzem meg a dudort,
amit csináltam, azt akarja. Hatóság elleni erõszak,
na, ez hogy hangzik vajon bolmánul. Ijedt disznószemem keresi
a bírót, spori, adjon már neki egy sárgát.
Rohadt szimuláns, ha visszajátsszák, mindenki rajtad
fog röhögni. Persze, csak most, hogy visszajátszom, vagyok
ennyire vicces. Akkor még nem is volt sárga. Nagyjából
húsz másodperc alatt rugdosnak le a peronra. Töprengek,
vajon kinek fognak jobban hinni. Állok a peronon, kicsit arrébb
visznek el egy szétvert arcú embert, két vitéz
kíséri, a gyér fényû aluljáró
felé. Papa, többé már nem látod a napvilágot.
Folyamatosan vigyorgok, idegességbõl, érzem, hogy
ilyen fogak látszanak ki a fejembõl, ezt valahogy meg kéne
akadályozni. Néha odajön egy bolmán - vagy ugyanaz
jön mindig? -, elég kínos, mindegyiknél fél
fejjel magasabb vagyok, kicsit ágaskodik, megtapizza a hajam, hogy
igazi-e. Errefelé nem nõ meg a haj. Vagy nem engedik meg
neki, vagy eleve nem nõ, ki se mer nõni. Szabad, magyar hajam,
lobogj a KGST szélben. Elveszik az útlevelem. Lógnak
kifelé a vonatablakból az utasok, hogy miért álldogálunk.
Ha szabad érdeklõdnöm. Szabad, egy anyuka pl. megmutatja
rajtam, hogyan néz ki egy bûnözõ. Látom
a gyerek arcán, hogy megpróbál megjegyezni. Sír
a szerelmem az ablakban, mutatom, hogy nem lesz semmi baj. A barátom
már intézkedik. Megpróbál átmenni a
másik vagonba. Megpróbálok átmenni a másik
vagonba, de a vagonok közötti átjárókat
is lezárták. Kopogok az üvegen. A gépfegyveres
egykedvûen bámul maga elé. Tovább kopogok. Valaki
föltépi kívülrõl az ajtót. Üvölt,
nem értem. A fejemre csapja. Újra rángatom a kilincset,
zárva. Gábor velem szemben, didereg. Mutatja, hogy
elvették az útlevelét. Leveszem a pulóveremet,
újra kopogok. A gépfegyveres kinyitja az ajtót. Nyújtom
neki a pulóvert, mutatom, adja a Gábornak. Nem mozdul. Lelépek
a vonatról. A katona bevágja mögöttem az ajtót,
és visszalép. Gábor felé nyújtom a pulóvert.
Mosolyog. "Vedd csak fel", mondja. Mögöttünk egy vagy két
pár sín, és egy épület. Sötét.
Elõttünk a néma, hazafelé tartó turistákkal
zsúfolt, fekete szerelvény. A vonat eleje felõl egy
férfi bukkan föl. A sínek mellett lépked, civilben,
munkásruhában. Valamit mond a katonának, és
az óráját mutogatja. A másik a vállát
vonogatja. A férfi visszafordul a sötétségbe.
Aztán valaki kopog a vagon ajtaján. Folyamatosan, de nem
erõszakosan. A géppuskás egy ideig hallgatja, aztán
odalép az ajtóhoz. Kinyitja. Nem lehet hallani, mit beszélnek.
A géppuskás megfordul, és otthagy bennünket.
A férfi fönn marad a nyitott ajtóban. Rágyújt,
nem néz ránk. Hamarosan katonák érkeznek. A
törpe is közöttük van. Odamennek az idegenhez, de nem
szállnak föl. Két-három mondatot váltanak.
A férfi eltûnik az ajtóból. Az egyik katona
hozzánk lép, és visszaadja az útleveleket.
Mutatja, szálljunk föl. Fölszállunk. Visszamegyünk
a kusetbe. I. és B. már nem sír, csak merednek maguk
elé. A vonat megrándul, indulunk tovább. Lassan föltûnnek
az utasok is a folyosón. Elsuhannak a fülke mellett, és
belesnek az üvegfalon. "Mi történt?", kérdezi I.
Gábor a fekete ablakot bámulja, nem válaszol. "Semmi",
mondom, és magamhoz húzom I. arcát. "Próbálj
meg aludni", mondom, és fölállok. Az ablaküveg
tükrében Gáborra pillantok, aztán kimegyek a
folyosóra, behozni a könyvet” .
Néz az olasz, nézi a titkos könyvében, akire
hasonlítok, valami arabra szeretnék. Kifelé a bõrömbõl,
bele arabba. Kis kunyhó, világoskékre meszelve, az
elõtt guggolok burnuszban naphosszat, hessegetem a legyeket, míg
nem hoz valaki százezer dollárt, meg egy hamis útlevelet.
Megszületsz, megnõsz, pik-pakk, vége az egésznek.
Egyszer lehet lökni, így van kitalálva, egyszer
lököd meg a kecskét, és ha egyszer, akkor tulajdonképpen
mindegy is, mennyire találod el odafönn a parasztot.
Nézi az olasz az arcomat, aztán mégis beenged.
Állok a Supermercatóban, fél óra se telt
el, rizst kellene vennem a risottóhoz, ez volna a feladat.
Tizenhatféle rizs van.
Itt kihagyok egy nagyobb fejezetet.
Kihagyom, mert el tudod gondolni, ha olvasol magyarul.
Milánó Budapest mázlista változata, Mailand,
egy város Kákánia szélérõl, ugyanazok
a házak, csak rendes házmesterrel. Öltönyben ül
a házmester, egy üvegkalickában. Megborotválkozott,
hogy eléggé illatos legyen, mikor megkérdezi, miben
segíthet. Meg mindenfelõl dõl ki a zöld cucc,
leanderek a belsõ udvarokban, leanderek, és mûködõ
szökõkutak. Tûznyelõ a dóm elõtt,
a téren. Ilyesmik. Anyuka a kisvakondnak, a kérdésre,
hogy miért élnek a föld alatt: mert ez a hazánk,
édesem.
Majd egyszer megkérdezik, voltam-e boldog. Valaha, egyáltalán.
És akkor, ahelyett hogy rutinosan visszakérdeznék,
mi is van ez alatt értve, elkezdeném sorolni. Elmesélném
például, hogy a második éjjel mentünk
át Luganóba, fizetõs sztráda, alagutak, csillagtalan
sötét, semmit se lehet látni. Új hármas
Golf, ülünk a hátsó ülésen, álmos
vagyok. Néha a szembejövõk fénye. Nem tudom még,
mi felé tartunk. Nehéz, meleg, átjárja az egész
testem, elengedem magam. Hatvannyolc kiló, ahogy a rugalmas szivacshabba
süllyed. És valahol félúton, Milánó
és Lugano között, egyszer csak rájövök,
hogy hazaérkeztem. Kábé fél percig tart, és
tizenhét éve próbálom megérteni.
Mikor a szigetnek búcsút mondtam, emlékül magammal vittem saját készítményû nagy kecskebõrsüvegemet, napernyõmet és egyik papagájomat. Nem felejtettem el magamhoz venni pénzemet sem, mely eddig haszontalanul és minden cél nélkül hevert. Egészen megfeketedett, és csak akkor látszott, hogy ezüst, mikor kissé megdörzsöltem.
De hogyan tudtam elérni a vegyesboltig? Elérsz odáig,
mintha egy hosszú élet telne el. Egy kiló liszt, fél
kiló kenyér, gyufa. Gyufa vagy Lottó cigaretta. Lottót
szívott a nagyapám, amíg kapni lehetett azon a másik
bolygón.
NÉMETH Gábor
Angyal és bábu
Pannon, 1990
A Semmi Könyvéb+l
Holnap, 1992
eleven hal
JAK - Pesti Szalon, 1994
A huron tó
Filum, 1998
Elnézhet+ látkép
Hanga, 2002
(Szilasi Lászlóval)
Kész regény
Filum, 2000
„hátétépévévévé német
hö”
Pompeji, 1997. 2-3.
„Írás”
Magyar Lettre Internationale, 7
„Quod erat”
Magyar Lettre Internationale, 27
„Egy végs+ helyet készítettem el”
Magyar Lettre Internationale, 29
„Hídlábjegyzék”
Magyar Lettre Internationale, 32
„Nemes iszap – labancozás”
Magyar Lettre Internationale, 34
„Térgyen állva megyek hozzád – digózás”
Magyar Lettre Internationale, 36
„Nyakig a vízben”
„Performance 1988”
Magyar Lettre Internationale, 38
„Spanyolnak néznek”
Magyar Lettre Internationale, 41
„Ha most akár be is néz”
Magyar Lettre Internationale, 46
„10 dolog, amit utálok a Lettre-ben”
Magyar Lettre Internationale, 46
„Vegyük azt, hogy”
Magyar Lettre Internationale, 47
(Garaczi Lászlóval és Kukorelly Endrével)
„A 84-es kijárat”
Magyar Lettre Internationale, 32
(GARACZI Lászlóval és SZILASI Lászlóval)
„Beszélgetés a regényr+l”
Magyar Lettre Internationale, 39
(KUKORELLY Endrével)
„Száraz felületek”
Magyar Lettre Internationale, 40
(GARACZI Lászlóval, KUKORELLY Endrével, PARTI NAGY
Lajossal)
„Még egy regényes Lettre-beszélgetés”
Magyar Lettre Internationale, 41
(Farkas Zsolttal, Kiss Noémivel, Marno Jánossal, Péterfy
Gergellyel, Szilágyi Zsófiával)
„Szextett Závada Pál, Szijj Ferenc és Esterházy
Péter könyvérõl”
Magyar Lettre Internationale, 46, 47, 48
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu