Halott és halandó barátaim emlékére
Arra gondoltam, valaki most megy le a hajókabinjába, becsukja
az ajtót, minden csupa fa, megpillantja a bevetett ágyat,
ráül, kinéz a kerek kajütablakon, a hajó
nem billeg, csak a tenger emelkedik le és föl a szemhatáron,
a távolban kereskedelmi hajó fut keresztbe. Csend van, mintha
súlyánál fogva válna hangtalanná a levegõ.
Az úti cél még bizonytalan, de az utazás körülményei
azt súgják, nagy és különös dolgok
vannak készülõben...
Aztán egyre távolabbról láttam a hajót,
érdekes módon füstölt, így jelent meg a
képe, valami régi utazásból.
Ott álltam az üres szobámban, a parketta csillogva
fénylett és fényesen csillogott, ahogy beígérte
a mester; a tapéta enyhén szólva saját színbõl
virágmintás, nem volt rossz ránézni, sõt,
a tapintása különös, puha hullámokhoz juttatta
az ujjaimat, mégis, a fal új mintázata és színe
idegenséggel töltött el. Pillanatnyilag fogalmam sem volt
róla, hogy hol az ágyam, hol vannak a ruháim, csak
a tapéta van, a parketta, és az üres szoba.
Üres, akár odalent a garázs. Nekem üres, a
tapétázó megvette a motoromat. Nem is tudom pontosan,
beszámította a tapétázásba vagy fizetett
érte, netán a fizetség egy részét ott
helyben visszaadta? Alku alku hátán. De így van ez
jól, gondoltam gyomorszorítva, minek nekem olyan jármû,
amit legjobb szándékom ellenére se használok.
Az élet halálosan unalmas pillanatai ezek, amelyekben
az új helyzet semmit nem javít közérzetünkön,
az új helyzettel alapvetõen semmi nem változik, tulajdonképpen
szerencsétlenség is új helyzetnek nevezni.
A garázsban újra eszembe jutott a hajó, amely
elképzelésem szerint a fönti elképzelésemhez
képest most még messzebb jár tõlem, s bármerre
haladjon is a tengereken, távolodik tõlem, és bár
a távolság számokban nem kifejezhetõ, ezen
belül mégis növekszik kifejezhetetlensége.
Kijöttem a garázsból, szétnéztem az
udvaron, vajon kinek beszélhetnék errõl, vagy akár
most is, kinek beszélhetnék minderrõl? Bárkinek,
aki meghallgat, gondoltam, és gondolatomat a legbensõbb élmények
átadhatatlansága követte, az érzése, az
érzésféléje, amelyrõl most is beszélek,
egy képrõl, mely nosztalgikus, atavisztikus, dezsavüs
és sorolhatnám, miféle érzések közös
keverékét hívja elõ belõlem. Egyetlen
kép, de csak belõlem. És ha szerencsém van,
akkor belóg a kép sarka más képébe,
megtéve neki/nekem azt a szívességet, mintha az õ
képérõl beszélnék, s így találhatok
valakit, akirõl azt kell gondolnom, íme, közel áll
hozzám, hozzám hasonlóan ugyanazt érzi. És
magam sem tudom, melyik emlékkép mikor és hol ér
utol, s közülük melyik árasztja el az összes
érzékemet; mintha idõben és térben egy
letûnt földi mennyországba lényegülhetnék
vissza, melyet ott akkor ostoba fejemmel nem láttam, már
csak innen visszanézve, az emlékezet vizein futó hajók
fényévnyi távolából.
A rózsa éppen pompázni készült az
udvarban, bimbói úgy duzzadtak, hogy egy percre visszafojtottam
a lélegzetem, s éreztem magamon belül a bimbók
szép feszítését. Már láttam képzeletben,
hogy hamarosan fölfutok a lépcsõn, és tizenegy
óra után leülök egy tányér friss
zöldborsóleves mellé, amelyben apró csipetkék
köröznek, s falatjuk azért oly puha, hogy legyen mitõl
eltérnie a borsószemek éppen csak roppanó puhaságának.
Amíg eszem, minden finom, s más egyéb dolgokhoz képest
nem érzem feleslegesen telni az idõt, nem úgy, mint
mikor elképzeltem, hogy fölfutok a lépcsõn; olyan
eleven képzet a képzeletben ez, hogy utána bármi
elképzeltet végrehajtani felesleges, idõpazarló
másolás. Ezért ha egy nap minden részletét
elõre tudom, és nincsen benne kiszámíthatatlanság,
nem is értem, érdemes-e ezért élni egyáltalán?
És ahogy ezt a kérdést fölteszem, látom,
az elõre kiélt naphoz tálcán kínálom
magamnak a menekülési útirányt: a gondolkodást,
a gondolkodás elbizonytalanítását, amit a nyelv
plasztikussága önként használ és felmutat,
és máris olyan világban járok, amelyrõl
elbeszélhetetlen a tapasztalat, akár a személyes képrõl,
ami a saját idõben, hordozva a személyes létet,
föl-fölvillan.
Cukorborsó, mondom halkan, a tányér üres,
a kanál megdöntve kiáll, s bár nem tudom, mi
súgja, de elindulok a lépcsõn vissza; most minden
lépést egyenként kell visszaidéznem, ahogy
ott egyenként képzeltem magam elé minden lépés
bizonytalanságát.
Az az érzésem támadt rám, valamit fönt
felejtettem; visszaindultam, s ez volt az a nap, mikor életemben
elõször, és lényegében utoljára
a kezemre léptem. A gyors fordulótól megbotlott a
lábam, emlékszem a szürke, hideg és kemény
betonlépcsõre, és mindjárt két mozdulat
is ellene volt, hogy a fogaimat ott a lépcsõ fokán
kiverjem. Kezemet zuhanva elém támasztottam egy fentebbi
fokra. Csakhamar a lábam is reagált, s hogy támasztékot
adjon, az is elõrenyúlt, pont oda, bár kissé
késve, hová a kezemet raktam, így egy pillanat alatt
magamat megtapostam. Mintha kettészakadtam volna: fogtam a lábam,
a lábammal tapostam a kezem, ezt a kettõt egyszerre nem éreztem
még soha. Reméljük, azóta se.
Megzavarodtam, a nap jól állt az égen, a kéztiprástól
elszállt a visszaúti szándék. Újra a
garázsban voltam, a motorom hûlt helyét néztem.
Fölkaptam egy biciklit, a poros utcán elhajtottam. Nem tudtam,
merre járok, csak a visszautat sejtettem valamiképp. Fönt
a nap állása biztosan hazavisz.
Már kint voltam a városból, az úton hajtottam,
melyen autók követték egymást engem kerülve,
mintha egy bûnügyi film paródiája lenne a forgalom.
A bõrömön éreztem a tavaszt. Mint a régi
bor, mondják, minden szüret után megmozdul. Mintha a
bõröm is így húzna vissza a fûbe, a fába,
a földbe, az illatos párolgásba.
Az útról percek múlva tértem le, a város
már messze járt, balra egy fa után viszonylag nagyobb
mezõ, felsõ részét sûrû erdõ
szegélyezte, másik felén lankás kis dombok,
bokrok. Úgy képzeltem, a tenger itt nyílik meg elõttem,
s bár a csengõ folyamatosan szólt a földút
rázkódásán, belefutottam a tágas mezõbe,
s kajütablaknak képzeltem a két szemem, és így
tovább a fejem.
Megálltam, a nap melege visszaverõdött a földrõl,
vele együtt a fû friss illatos párája is fölszállt.
Messze néztem. Ameddig a szem ellát. De a gondolatkísérlet,
hogy vajon mi várna rám a láthatár peremén,
nem kecsegtetett semmi újjal, semmi jóval, semmivel. Ellenben
ott álltak a nem túl magas buckák, valami ívet
határoltak el, és nem látni, pontosan meddig is tartanak.
Fûbe tettem a biciklim, visszanéztem, nem látszott,
csak a kormány állva, mint valami kóró az erdõn
nyíló furcsa rés irányában, tudtam,
hazafelé merre kereshetem.
A pár méteres dombra fölfutottam, kis tó
terült elém, melynek egyes részein markológép
szabályos, szögletes, beszáradt-földes nyomát,
recéjét mutatta a földsáv. A tó sima vizébõl
kis fák és bokrok hegye bukkant föl, nemrég lehetett
itt nagy esõzés, a víz fenékig áttetszõ.
Egy kisfiú ült a tónak kicsi, gödörnek nagy
tavacska partján, nyárias rövidnadrág volt rajta,
zoknira húzott szandál, kis fehér póló,
az arca is fehér volt, a karja meztelen, a kis kék erek átütöttek
rajta. Szia, mondtam; csókolom, mondta egyetlen pillantás
alatt, majd szeme visszatért a dugóra, szelíden horgászott
a fiú. Fogtál már valamit, kérdeztem. Nem,
válaszolta, s néztem, vajon meddig bírhat így
tartani egy botot leguggolva.
Nem mentem közelebb, ott maradtam állva, néztem
a kisfiút, aki belemerült a horgászásba, s csak
egy-egy pillanatra mozdította felém a fejét, a szemét
a cipõm hegyéig emelve, hogy itt vagyok-e még biztosan,
s miután kettõsünk „beállt” a tavacska képébe,
már nem ellenõrzött tovább.
Leültem egy földhalomra, és néztem a gyermeket,
kitartóan fogta a botot. Halnak nyomát nem láttam,
egy-egy buborékot engedett föl a gázos, bomló
föld. És ahogy máskor mindig egybõl fölmérem
a körülményeket, itt most csak percek teltén kért
magyarázatot bennem, mit keres itt egy ekkora forma gyerek egyedül,
messze a várostól, gyalog, egy bottal kezében, és
körötte semmi más; mert nem az a minden hájjal
megkent kölyök volt, akinek már márciusban cserzett
barna a bõre, s kisebb férfi van benne összehajtva bújva.
Nem. Ez a gyermek apróbb volt saját méreténél,
s mint bõre mutatta, még a fénnyel szemben is védtelen.
Türelmes, szótlan és töprengõ, mondtam magamban,
s fölismerni oly különös volt benne, mint egykor voltam
jómagam: türelmes, szótlan és töprengõ.
És néztem. Ez lett belõlem, ami most vagyon. Szégyellnivaló
a különbség. Kiszállt belõlem az angyal.
A bõröm száraz. És nincsen türelmem magamhoz
se. És mégis, ha az angyalporral befútt képekbõl
bevillan néhány, megint ott vagyok. Ott. Ülök csendben,
türelmesen és fehéren a tó partján.
Ha majd meghalok, szeretném, ha ez a kisfiú belõlem
életben maradna.
Fölálltam, úgy éreztem, vége ennek
a napnak. Biciklim szarvát megmarkoltam a fû közt, fölkaptam,
fölkaptam rá, s utóbb elképzelni se tudom, hogyan,
hazáig homályosan szemerkélve zokogtam.
A szobában már bent volt az ágyam, nem érzem
jól magam, mondtam ilyen férfi fejjel, napszúrásra
gyanakodhattam, s lefeküdtem aludni az ágyra, mellyel csendben
úsztam megint a tengeren, mintha az ágy valamely túloldalán
valami várna.
S most utóbb ennél mi sem bizonyítja jobban, a
gyermek félénken ott él a háttérben
angyalporral eltakarva; aznap este minden kiszámítható
mód és minden kiszámítható ésszerûség
ellenére váratlanul szerelmes lettem.
S ha most vissza kéne számolnom, hogyan kerültem
ide, ahol most vagyok, ezt a napot mondanám iránynak, ahol
azóta a csillagom önmagát körözve jár,
s figyeli a tengert, mikor szállok végre hajóra, hogy
megpillantson ott elöl, vagy hátul, vagy bárhol, vagy
a taton, és csak nézne rám az én csillagom,
szótlanul töprengve türelmesen, vakító fehéren,
önmagát felém végre nem hazudtolva.
PODMANICZKY Szilárd
PODMANICZKY Szilárd
Haggyatok lótuszülésben
1993
Megyek egy kört az alvázon
1996
Vastag Sapka
Délmagyarország - Palatinus, 1998
Két kézzel búcsúzik a leopárd
Palatinus, 2001
„Folyton a Tisza”
Magyar Lettre Internationale, 44
„Sansz-script líra”
Magyar Lettre Internationale, 45, 46
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu