Északról hegy, Délrõl tó, Nyugatról utak, Keletrõl folyó. A japán kolostorépítési hagyomány szerint, mely bizonyára, mint annyi japán egyéb, a kínai hagyományokra van alapozva, a kolostor helyét úgy kell kiválasztani, hogy északról hegy, délrõl tó, nyugatról utak és keletrõl folyó határolja, vagy védje–határolja.
Azt a kolostort, amelyet Krasznahorkai László az Északról hegy, Délrõl tó, Nyugatról utak, Keletrõl folyó címû könyvében leír, nyilván nem védte az évszázadok bölcsességét hordozó hagyományos elõírásnak való gondos megfelelés: azt a kolostort csak határolja a hagyományos elõírások lépésrõl lépésre történõ betartása, az óvatosság és a tisztelet, de védeni nem védi semmi, hiába jár úgy ott valaki, hogy nem is jár, mert nem létezik, hiába tehát ez a fokozhatatlan óvatosság, mert már volt ott valaki (vagy valakik), aki ezt-azt fölgyújtott, néhány polcot levert, anélkül hogy rápillantott volna, könyveket földre söpört, stb. Klasszikus, mondhatjuk, s bár tényleg nem tudunk semmit arról, aki a pusztítás nyomait hagyta, mert nincs rá szöveg, mégis az igazság csapdájába léptünk.
Mert igazunknak ugyan igazunk van, ha azt olvassuk ki ebbõl a könyvbõl is, hogy évszázadok figyelmét, gondosságát, mérlegelését, nagylelkû odaadását egy értelmetlen semmi kis esemény percek alatt eltörölheti, és ettõl az igazságunktól nincs az égvilágon semmi, ami megvédene, mégis van valami, ami érintetlen a pusztítástól. Érintetlen: az, aki végigsöpört a kolostoron, fölgyújtva ezt-azt, 13 aranyhalat a szemétõl fölszegezve a halastavak melleti deszkabódé falára, nyilván nem tartotta érdemesnek, Genji herceg unokája pedig, aki évszázadok óta keresi, mert olvasott róla a Száz szép kert címû könyvben, mint a századik, és legszebb kertrõl, õ viszont valahogy szintén nem, nem talál rá erre az érintetlen kertre – és aki Krasznahorkainak ezt a könyvét olvassa, jó esélye van arra, hogy megismételje ezt a nem-találást, hogy szintén elmenjen amellett, ami érintetlen a pusztítástól, és azért érintetlen, mert ugyan része a védettnek tervezett kolostornak, vagyis értelmezhetetlen volna az évszázadok során elmélyült tárgyak iránti tisztelet nélkül, és értelmetlen volna a szintén évszázadok során elmélyített végesség miatti riadtság nélkül, mégis, ebben a kolostorban teljesen véletlenül, mintegy mellékesen van; az északról hegy, délrõl tó, satöbbi nyilvánvalóan nem szavatol számára semmit, mert létezése ennél sokkal, de sokkal elemibb dolgokon múlik, a szeleken, az esõn, a föld rétegein, a szilíciumon például. És ha ez így van, akkor Krasznahorkai könyvének az olvasója talán megteszi azt a szép és gazdag kerülõutat például az elsõnek tartott japán regény, a Genji Monogatari felé (amit nem biztos, hogy megtalál, ha Krasznahorkai nem õrzi meg a Genji név angol átírását), vagy a Cantor teremtette halmazelmélet felé, mégis, azt, amit a pusztítás nem kezdett ki, éppen valószínûtlensége, védtelensége, kiszolgáltatottsága miatt, a rejtett kertet tehát, amit Genji herceg unokája hiába keres, Krasznahorkai könyvében szintén nem fogja megtalálni.
„Senki nem látta kétszer”, ez a könyv mottója. Hiányzik az, hogy mit, mit nem látott senki kétszer, de hogyan is lehetne ott, mikor senki nem, következésképpen a mondat vagy a könyv szerzõje sem tudna csak úgy rámutatni, hogy ezt, kérem, ezt a rejtett kertet nem látta senki kétszer, mikor éppen azt írja meg 50 fejezetben, hogy erre a kertre egyáltalán nem lehet rámutatni, mert nincsen, aki rámutasson, mert aki volna, az részint elmegy mellette, részint pedig nincsen. Nincsen, abban az értelemben, ahogy A Théseus-általános elsõ, a szomorúságról szóló elõadásában beszél Krasznahorkai a dologról: „Ha most azt állítom, a szomorúság az a legsejtelmesebb vonzalom a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé, akkor Önök teljes joggal már megmosolyognak, hisz annyi mindent hallottak itt ettõl az elõadótól, annyi egymásnak ellentmondó ezt-azt, hogy így meg úgy, a szomorúság hol végsõ akadály a látás elõtt, hol sóvárgott pontja a korán sötétedõ délutánoknak, meg még mit tudom én, mi mindent, egymásra hányva. Azt hiszem, világosan áll Önök elõtt, hogy ez az elõadó elõadása tárgyáról nem tud semmit. De hát így volt ez akkor is, amikor felhívtak telefonon, s kértek, tartsak elõadást, Magára bízzuk, mirõl, mondták jelentõségteljesen, Maga teljesen szabad, tették hozzá, már akkor is így volt, amikor erre azt gondoltam, jó, akkor a szomorúságról fogok, de nem is gondolkoztam el, hogy ezen belül majd mit, mert inkább azon töprengtem, mért pont engem, csak nem azért, mert megsejtették valahonnan, hogy olyan könyvet akarok írni, amelyben már nem szerepel ember?”
Ahhoz, hogy tétje legyen egy olyan könyvnek, amely egyetlen kritériumnak kíván eleget tenni, annak, hogy ne szerepeljen benne ember, ennek a nemnek tehát, kell valaki, aki nincs, és akinek hiányoznak az emberek. Ez a valaki, aki nincs, a Genji herceg unokája. És azért éppen õ lesz az, aki nincs, mert Genji herceg volt annak az ezer évvel ezelõtti, a japán Heian-korban írt regénynek a kimondhatatlan szépségû hõse, aki minden nõt, aki óhatatlan szerelemre lobbant iránta, rávezetett a „mono no aware”-ra, erre a japánból nehezen (ráadásul szintén az angolon át) fordított fogalomra, ami viszont egészen közel van A Théseus-általános elõadója által többször is hasztalanul megkísérelt szomorúság-definícióhoz. A mono no aware ugyanis, olvasom a Genji herceg történetérõl szóló kortárs opera-librettó bevezetõjében (Colin Graham: The Tale of Genji) a Heian kor legfõbb erényének számított, és valamiféle érzékenységre, a dolgok és a mûvészetek iránti érzékenységre gondolhattak, amit európai kultúránkban csak egy teljesen kiveszett fogalommal hozhatunk párhuzamba, és ezt is bizonyára tévesen: „lacrimae rerum”, azaz a dolgok könnye?, szomorúsága?, a legsejtelmesebb vonzalom a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé? végsõ akadály a látás elõtt?, sóvárgott pontja a korán sötétedõ délutánoknak?
Abban a 11. századi japán regényben, és meg kell említenem szerzõjének a nevét is, bár azon kívül, hogy nõ volt, középnemesi családból származott, és a királyi udvarnál „A japán történelem könyvtárának” becézték, nem sokat tudni, tehát: Murasaki Shikibu regényében az egyetlen út, mely a dolgoknak erre a megfoghatatlan szomorúságára vezetett, a szerelem volt. Ezer évre rá, Krasznahorkai könyvében a szerelemnek csak  nagyon távoli, vagy nagyon ezeréves nyoma jelenik meg, de ott van: részint Genji herceg unokájának az ezer évvel korábbi történetre utaló nevében, de sehol másutt vele kapcsolatban, részint meg a romlásnak induló harangtoronyra egyetlen percre rárepülõ énekesmadár énekében, mely magában hordozta, az elbeszélõ szerint, annak a lehetõségét, hogy valahol a párja meghallja ezt az éneket, és akkor a pusztuló torony erre az egyetlen percre örökkévaló lett. (XIII. fejezet) És a harmadik szerelem-nyom a keresett kert, az õt alkotó nyolc hinokiciprus megfoganásának története (XLIII. fejezet), melyet az elbeszélõ egyáltalán nem a japán regény allegorikus beszédmódjával ír le (ahol a növények az emberi történések kifejezõeszközei), sem pedig ennek a fordítottjával, a növények antropomorfizálásával, hanem szelekrõl beszél, magvakról, konkrét akadályokról: esõ, szárazság stb., mígnem valahogy „a virágszemek befurakodtak a magpikkelyek közé”, és így tovább, ha nem volnának a Krasznahorkai-féle, beékeléseket, önkorrekciókat tartalmazó mondatok, azt hihetnénk, tudományos szöveget olvasunk, s nem egy lélegzetelállító szerelmi történetet, és itt lép túl az elbeszélõ a tudományon, egyszersmind választ is adva, miért csak így, vagy miért így beszél a szerelemrõl:
„Végül hatalmas fák nõttek, nyolc hatalmas, gyönyörû hinokiciprus egy kolostorkert udvarán egy nagy messzeségbõl érkezõ felemelõ mondat küldötteiként, egy üzenettel szétterülõ gyökérzetükben, egyenes törzsükben és finom csipkézetû lombozatukban, egy üzenettel a történetükben és a létezésükben, melyet soha senki megérteni nem fog, hisz megértésük jól láthatóan nem az emberre van bízva.”
Bizonyára egészen más okai és más módszerei lehettek Murasaki Shikibunak arra, hogy eltörölje magát a történet formálásakor, és csak arra figyeljen, ami Genji herceg számos szerelmi viszonyából fontos számára, egy hierarchikus társadalom minden hierarchiáját felülíró 795 versre, a szív történéseinek pontos megformálásaira, a 31 szótagból álló wakákra. Vannak ugyan olyan hipotézisek is, melyek szerint Murasaki Shikibu regényének egyik figurája, Murasaki, akibe még kislányként szeret bele Genji herceg, önéletrajzi vonatkozású, de ez a feltételezés csak erõsítené azt a szédületes lemondást önmagáról, hiszen akkor az volna, hogy szerelmének hány meg hány más szerelmét formálta még meg ugyanolyan érzékenységgel. Ami talán teljesen természetes az ezer évvel ezelõtti keleti gondolkodás számára. És ami fölött az európai nem gyõz csodálkozni, elérzékenyülni, hamisan idealizálni, egzotikumot látni benne, de hát mit is tehetne a Don Juan történetére asszociáló európai, nõ vagy férfi, hiszen annyira szembehajszolták itt a morális vonatkozást az esztétikaival.
Krasznahorkai egy másik könyvében az európai most és a távol-keleti hajdani, melynek mára természetesen csak alig kivehetõ nyomai maradtak fenn, szóval ennek a két, egymástól gyökeresen eltérõ kultúrának a viszonyáról egy kínai utazás története elég sokat megmutat. Például azt is, hogy miért lehet olyan különös egy európai ember számára a puszta lehetõség, hogy Murasaki szerelmesének minden más nõ iránti szerelmét ugyanolyan lényeginek tartja, mint saját szerelmüket, hát azért, mert az európai kultúrában dominál az imperiális Európa (még akkor is, teszem hozzá, ha ez az imperiális, amióta csak van, küzd saját imperializmusával), ahol tehát, olvasom Az urgai fogolyban, „mindent uralni kell a szabadsághoz, s ezért minden csupán a birtokbavételig tart, azután szétesik, és értelmét veszti”. Mintha Don Juanról beszélne, vagy inkább a számolásba beleszédült Leporellóról, igen, az imperiális Európa szimbóluma sokkal inkább ez az ájult Leporelló. A japán regényben nincs szó a nõk számáról, csak a végességrõl, s ezzel Genji herceg története szembenéz azzal, amit a Don Juan-történet elleplez, illetve a végén kínosan szimplifikál, mintha a kormányzó nélkül Leporello ma is vezetgethetné a statisztikát.
Ahogy a 11. századi japán regénybõl sem, Krasznahorkai regényébõl szintén semmit nem tudunk meg az elbeszélõrõl. Még a krasznahorkais hosszú mondatoknak is megvan a tudományosan indokolható elõzménye: a Genji herceg történetének harmadik angol fordítója, Royall Tyler írja, hogy az eredeti japán szöveg híres a hosszú, kígyózó mondatairól. Vagyis a stílus, itt, nem az ember – a stílus itt a nem az ember. Semmi több nem derül ki az elbeszélõ perspektívájáról, mint ami az elbeszéltekbõl következik. Ez a „semmi” viszont ugyanolyan gondosan megformált, mint ahogyan Genji herceg unokája az a szereplõ a könyvben, aki nincsen. Mit is jelent ez? Krasznahorkai elmondja egy interjúban, hogy három éven át tanulmányozta ehhez a könyvéhez a klasszikus matematikai halmazelméletet, a botanika néhány különleges ágát, köztük a bryológiát, a mohákra vonatkozó tant, a történeti meteorológiát, a japán könyvtörténetet, a japán kolostorépítészet történetét, kristályfizikát, ásványtant stb. (Keresztury Tibor – Székely Judit: Látogatóban Krasznahorkai Lászlónál. „Nincsen sehol semmi”.www. litera.hu ) És a könyvben benne is van ez a tudás. Ami a tudományos beszédmódtól mégis megkülönbözteti még azokat a fejezeteket is, ahol valóban például pusztán a föld rétegeirõl van szó, az nem a tudás megbízhatósága, vagy alárendeltsége bizonyos más, például irodalmi, megfontolásoknak. Nem: itt egyetlen mohacsíra sincsen alárendelve semminek, minden önmagáért fontos. Krasznahorkai elbeszélõjét, ha valami, hát az jellemzi, hogy teljes intenzitással figyeli a legkisebb szellõt is. Amitõl nem egy semleges elbeszélõ alakul ki, hanem egy tiszta erejébõl nem-semleges elbeszélõ, aki minden figyelmét tárgyának szenteli. És ez valami egészen másféle szabadságot tesz lehetõvé, amit nem hajt semmiféle harc a függetlenségért, sem az újatmondás igénye, sem az idõ lineáris rendjének zsarnoksága, az ok-okozati összefüggések kizárólagos hatalma szintén nem, és a kötelezõ távolságtartás terrorja sem érvényesíti magát – mert ki is tartaná a távolságot? És mitõl? A hinokiciprus magvaitól?
Még az a tény is, hogy 50 fejezetbõl áll a könyv, lehetõvé tesz egy olyan értelmezést, mely ebben az európai és a távol-keleti hagyományok tiszteletét, a tárgya iránti figyelembõl adódó szabadságot látja: mert a waka 31 szótagból áll, és 31 az a pozitív egész szám, ami a leginkább megközelíti az 50-nek az aranymetszés szerinti kettéosztását. A XXXI. fejezet következésképpen a hagyományokhoz való viszony szempontjából sorsdöntõ lesz.
A XXXI. fejezet a kyozóról szól, a kolostornak arról az épületérõl, ahol a rend könyveit tartották, s amelyen nem volt ablak, jelezve ezzel, hogy ez a hely rituálisan meg van különböztetve a kolostor többi épületétõl, viszont ajtajával szemben egy másik ajtó nyílt, a nagy szentélyen belüli kisebb szentély ajtaja, mely kisebb szentélyt a nagyobb tökéletes, csak kisebb mására építették meg a nagyon belül, s melynek rendeltetése az volt, hogy egyetlenegy ember nyugodtan olvasgathasson benne.Vagyis, ha követjük valamelyest ezt az aranymetszéses-wakás értelmezést, akkor a XXXI. fejezet kitüntetettségéhez még hozzáadódik a mise en abyme, az olvasás helyének a tükrözõdése. Genji herceg unokája ebben a fejezetben belép a kyozóba, látnia kell a pusztítás nyomait, a kisebbik szentély ledöntött negyedik falát, de mintha nem látná, úgy lép be abba az egyetlen személy számára tervezett szentélybe, és ott – ott nem olvasni kezd, hanem elnyomja az álom. (Ebben a 21. századi regényben ez az egyetlen pont, ahol álomról van szó – szemben azzal a 11. századival, melyben, tekintettel arra, hogy a szeretkezés egyezményes jele volt, és hogy abban a régiben minden az emberekrõl szólt, a növények, az állatok, minden az emberi viszonyok allegorikus kifejezését szolgálta, Murasaki Shikibunál tehát gyakran volt szó álomról.) A tükörjáték viszont nem megfeleléseket, hanem különbözéseket hoz létre: Genji herceg unokája, aki nincsen, az álom révén a 11. századi japán regény közelség-alakzatát éli meg, az olvasó, aki Krasznahorkai 21. századi magyar regényében azt olvassa, hogy Genji herceg unokája a nagy szentélyen belüli kis szentélyben álmodik, legfönnebb ezt a mondatot ismételheti meg.
Az intenzív figyelem elbeszélõje jó okkal találta ki Genji herceg unokáját arra, hogy valakinek hiányozzanak az emberek, mert Genji herceg unokája a túlérzékenységébõl fakadó rosszulléteibõl csak úgy tud helyrejönni, ha akad ember, ki egy pohár vizet adjon neki, s aki, túlérzékenységébõl fakadóan, évszázadok óta keres egy rejtett kertet, ami mellett, az intenzív figyelem bajnokának paródiájaként, meg-megtámaszkodva a kertet övezõ kerítésben elmegy. A regény közepe, fordulópontja, a XXV. fejezet viszi el Genji herceg unokáját a kert mellett, hogy ezzel a különbözésnek egy másik tükörmozgását írja le, ahol szintén tükör és tükörkép, érzékeny, figyelmes elbeszélõ és érzékeny, figyelmes hõs megfelelhetne ugyan egymásnak, de nem, a végtelen megjelenítésének azt a bevett módszerét nem veti be, mert késõbb az elbeszélõ minden további nélkül, a XL. fejezetben szépen leírja a rejtett kertet. Genji herceg unokája, azzal, hogy nincsen (és legfõbb ideje megemlíteni, hogy ez szövegszinten azzal van megoldva, hogy a IV. fejezetben Genji herceg unokája leszáll a vonatról a Keihan fõvonal Sichijo utáni elsõ megállójában, a VIII.-ban meg az áll, hogy senki sem szállt se föl, se le – és ugyanez ismétlõdik a regény végén, a XLIX.-ben várja a vonatot, ami az L.-ben meg is érkezik, de a peronon senki), azzal tehát, hogy nincsen, aki keres, és nem is talál meg semmit, a keresés humoros verzióját jelenti. A Genji herceg unokája európai ruhát viselõ és teljesen berúgott kísérete, akik szintén keresnének valamit, ha el nem felejtenék minduntalan, mit is, segítségre számítva bódultan nyomkodják az italautomata villogó gombjait, újabb doboz sörök után, hát õk olyanok, mintha élnének, megjelenítik a keresés harmadik, parodisztikus verzióját.
A keresés rejtett humora, hogy részint elmegy mellette, részint meg nincs is az, aki keres, a kert viszont létezik. Genji herceg unokája évszázadokon át (igen, így van a regényben, hogy még inkább valószínûtlenítse a dolgot) kereste és kerestette a végsõkig egyszerû kertet, mely pusztán magvak és csírák találkozásán, szeleken és esõcseppeken múlott, amelynek tehát semmi köze az emberhez és kultúráihoz, pusztán annyiban, hogy ugyanafelé a hely felé sodródott a százmilliárd hinokiciprus pollenszem, mint amely helyet évszázadokkal ezelõtt a buddhista rend vezetõje, a zseniális Kobo Daishi utódja kiválasztott a kolostor számára.
E gondosan valószínûtlen, gondosan hiábavaló kert-keresés humora megjelenik egy másik formában is: miután lemondva arról, hogy itt megtalálhatná a kertet, Genji herceg unokája visszafordul, bejárja még a kolostor elhagyatott épületeit, a rendfõnök kihalt rezidenciáját, s belépve a rendfõnök szobájába bábeli rendetlenséget talál: whiskysüvegek, geták, karóra stb. stb. összevissza, és egy könyv, középen kettéhajtva, gerincével fölfelé a rendfõnök ágyán, melynek szerzõje Sir Gilmore, a címe: A végtelen tévedés, és az elbeszélõ valamiért fontosnak tartja hozzátenni, hogy francia könyvrõl van szó. Semmi egyéb nincs, a káromkodó bevezetõn kívül, és a végtelen halmazok elméletét megteremtõ Georg Cantor, valamint a végtelen dimenziójú terek geometriáját kidolgozó David Hilbert s még néhány más, a nyomukban járó matematikus átkozását tartalmazó „Megjegyzésen” kívül franciául, mert a könyv a pozitív egész számok felsorolásából áll, õrült türelemmel, 2000 oldalon át szép sorban, aminek egyetlen célja bebizonyítani, hogy a végtelen reálisan nem létezik, csak nagyon nagy van. Az áll ebben a szívszorító paródiában, hogy a végtelen fikció, mert „amíg a valóságban két dolog között, mely jelentheti akár az anyag legeslegparányibb részét is, míg tehát két elem, két részecske, két isten, két madár, két virágszirom, két sóhajtás, két lövés, két érintés között távolság van, fogalmaz Gilmore, addig a világ, addig az univerzum: véges...”
Gilmore-nak tulajdonképpen logikus a gondolatmenete: Cantor tétele, hogy a racionális számok halmaza megszámlálható és végtelen, az úgynevezett korrespondencia létezésén múlik, vagyis azon, hogy létezik egy függvény, mely a természetes (a pozitív egész) számok halmazát leképezi a racionális számok halmazára. Gilmore valami miatt arra a következtetésre jutott, amit meg sem próbál bizonyítani, úgy tekinti, mintha axióma volna, hogy ez a korrespondencia nem létezik, mert két dolog között mindig van távolság, ami semmilyen módon, semmiféle függvénnyel át nem hidalható. Ha ez igaz volna, akkor valóban újra kellene gondolni Cantor tételét.
De hát az egész abszurditás, melynek nagyon reális fájdalom lehet az alapja.
A 8 hinokiciprusból álló kert, melyet senki nem látott kétszer, annak a bizonyítéka, hogy ha õrülten nagy is a távolság a kínai Shandong tartomány és a Kyotó melletti kolostor között, és majdnem minden hinoki pollenszem elpusztul is, mielõtt az anya-hinokit megtermékenyíthetné, egyszer, valaha, létrehozott egy korrespondenciát.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu