(POZSONY) – Egy fiatal szlovák képviselõnõ arról lett híres nemrégiben, hogy az újságírói kérdésre: „Hány tagja van az Európai Uniónak?”, azt válaszolta tûnõdve: „Öt? Vagy talán – ötven?” Ez a fajta tájékozatlanság nemcsak erre a képviselõre jellemzõ, de az egész nemzedékére. Ugyanakkor ugyanilyen jellemzõ az EU-csatlakozás iránti lelkesedés.
 Mindkét jelenséget könnyû megmagyarázni: Európa egyesítésének az emberiség egész történetében egyedülálló nagyszerû folyamata önmagában olyan unalmas, mint egy telefonkönyv. Szlovákiában a lelkesedést nem maga ez a folyamat váltja ki, hanem az a gondolat, hogy mi is benne vagyunk, hogy mi is egy címszó lehetünk ebben a telefonkönyvben. Az EU maga az unalom, sokszor nekem is nehezemre esik felfogni a szerkezetét. Nem tudom, pontosan hány tagja van az Európai Parlamentnek, és ha nem volna Mr. Verheugen, egyetlen EU-megbízottat sem tudnék megnevezni.
 Tudatlannak érzem magam nemcsak az Európai Unióval, hanem egész Európával kapcsolatban is. Egy finn elemi iskolában bármelyik elsõosztályos többet tudhat róla nálam, Németországban talán egy harmadik osztályossal volnék egy szinten; csak a Cseh Köztársaságban mernék kiállni egy nyolcadikossal – ott is csak egy kis vidéki iskolában.
 De bátran kompenzálom a tudatlanságomat az egyesülõ Európa ügyéért való lelkesedéssel, mint honfitársaim nagyrésze. Ez a lelkesedés paradox módon a szlovák nacionalistáknak köszönhetõ. Az egyesült Európa eszméjét már 1990-ben egy árva kõdarab testesítette meg egy dombon a szlovák hegyekben, melyet a mi nacionalistáink kontinensünk földrajzi közepének kiáltottak ki. Onnan hirdették a szlovák szuverenitást – a cseh-szlovák föderáció ellenében, amíg az széjjel nem szakadt.
 Azt követõen Európa elborzadt Vladimir Meciar Szlovákiájától, és a nemzet mély traumaként élte át a kirekesztettséget. Most ezért olyan jó érzés, hogy elfogadnak olyannak, mint a többiek. De ennek a megkönnyebbülésnek van egy komoly hátránya: lehetetlenné teszi a vitát Európáról, az európaiság lényegérõl, és arról, miben áll a mi szlovák sajátosságunk ennek a keretén belül.
 A jelenlegi kormánykoalícióban csak egyetlen kisebb párt van (a kereszténydemokratáké), amely óvja az embereket „az európai balliberalizmustól”, ami majd megpróbálja ráerõltetni a szerencsétlen Szlovákiára az olyan gyalázatos, keresztényietlen dolgokat, mint a melegek házassága és a prostitúció legalizálása.
 A szlovák nacionalisták deklarációi nagyon hasonlítanak arra, amit arról a kis dombról hirdettek a szlovák hegyekben, csak ezúttal nem Prágának, hanem Brüsszelnek címezve. Ugyanazt az álságos nyelvet hallhatjuk, amelyen elszántan követelnek valamit, ami már megvan – a függetlenséget. Valójában mélységes averzió van bennük egy olyan Európa iránt, ahol nem az egyetlen keresztény isten uralkodik. És ha Isten csak egy épphogy megtûrt része lehet az európai politikai identitásnak, akkor jobb kimaradni Európából – mondják a kereszténydemokraták a szlovák nemzetnek. De ez a nemzet már nem hallgat rájuk. Ma a szlovák nemzet csábítóbbnak találja az Európához való csatlakozás gondolatát.
 Ez látszólag kedvezõ helyzetet teremt az európaiságra nevelés számára, mégsem igazán megfelelõ a pillanat. A szlovák tanárok még nem heverték ki a gyors demokratikus fordulatot és a drámai mérvû elszegényedést.  Alighogy elsajátították az ezredévi szenvedés és egy független állam dicsõséges megszületésének szlovák mítoszát, most hirtelen váltsák ezt fel a közös európai történelem elvont eszméjével? Nem igazán reális elvárás.
 És mi a helyzet a szlovák értelmiséggel? Az írástudók közössége egy kisebbség elkülönült életét éli, és azoknak az íróknak a száma, akik elvileg képesek és hajlandók politikai esszét írni és egyéni véleményt közzétenni az újságokban, öt, legfeljebb tíz embert tesz ki.
 Bár amit mondok, merõ panaszkodásnak tûnhet, én lelkes euro-optimista vagyok. Nem mintha azt hinném, hogy az Európai Unió gyönyörû és könnyû életet garantál majd a számunkra. Az Európai Unió jövõje tele lesz politikai vitákkal, de ezek most nem nagyon izgatnak. Az Európai Uniónak, ennek a rémes, bürokratikus szörnyetegnek ragyogó jövõje lehet, különösen, ha ajtót nyit nekünk a múltra. Az Unió kibõvítésével az európai történelem teljesen új értelmet nyer.
 Tudom, mirõl beszélek. Én egy olyan országból jövök Európa szívében, ahol sokszor átírták a történelmet. 1918 után a történelem hirtelen megváltozott a szlovákok számára – magyar történelemrõl csehszlovák történelemre, 1948 után egy kommunista történelemre és 1993 után egy független szlovák történelemre. A történelem értelmezésének azóta egyetlen utilitárius célja volt – lojális állampolgárok nevelése, történelmi hazugságok árán is.
 Most elõször van esélyünk egy olyan történelemtanításra, amely európaiakat nevelne, ugyanakkor mégsem titkolna el semmiféle tényeket a múltunkból. Nemzeteink történelme jó és rossz korokon át együtt adja ki Európa egészének történetét, és ebben valamennyien egyenlõk leszünk a jövõ évtõl kezdve.  A finnek, németek vagy csehek történelme lesz az én történelmem is, és ha nem akarok szégyent vallani európaiságból, el kell kezdenem tanulni. Ha belegondolok, szívesen átengedném ezt a feladatot a gyerekeimnek.
 Lelkes euro-optimizmusom tehát abból a hitbõl táplálkozik, hogy Európa jövõje a közös történelembõl való tanulásra épül.
 Nem lesz olyan fontos, hogy egy fiatal szlovák képviselõ megtanulja-e a tagországok számát a bõvítés után, vagy hogy én fogom e név szerint ismerni az EU-megbízottakat. Sokkal fontosabb lesz megtanulni azt, hogy a mai Brüsszel azt a szerepet játssza, amit valamikor Róma, és még korábban Athén.  És még ennél is fontosabb lesz  azt megtanulni, hogy az az ügy, ami Európát a múlt században látszólag örökre kettéosztotta, csak egy rövid idõszaka volt a mi közös történelmünknek.

SIMECKA, MARTIN M.
Dzsin
Kalligram, 1993

„A reálszocializmus tanulságai”
Magyar Lettre Internationale, 48

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu