Az EU keleti bõvítését rendszerint az európai
összefüggések horizontján belül szemlélik,
még ha kinyilvánított céljainak egyike Európa
globális pozíciójának kiépítése
is. Mégis gyakran háttérbe szorul az a globális
kontextus, amely az EU keleti bõvítését meghatározza.
Látható marad mindenesetre a Szovjetunió hatalmának
csökkenése és végül összeomlása,
ami a kelet-európai országok (közép- és
kelet-európai országok) demokratizálásának
és a kapitalizmus restrukturálásának feltételeként
rögtön megtette hatását, és lefektette az
alapjait Kelet-Európa posztszocialista országai potenciális
EU-kompatibilitásának. Ezt a folyamatot általában
úgy fogták fel, mint a hidegháború végét,
ami az Egyesült Államok és a modernizálás
benne megtestesülõ modellje felé billentette a mérleget.
Hogy az Egyesült Államok lassan kialakuló monohegemóniája
(egyeduralma) strukturális kihatásokkal bírna a kibõvített
EU-ra és annak jövendõ formájára, az mindenesetre
nem volt mindig nyilvánvaló. Ugyanakkor az amerikai politikatudomány
elõállt néhány forgatókönyvvel,
amely kézenfekvõnek találta, hogy a posztszocialista
átalakulást és ezzel a közép- és
kelet-európai országok „Európa-készségét”
(Eu-konformitását) úgy fogják fel, mint a világtársadalom
USA által megindított modernizálási folyamatának
részét. Huntington A modernizálás harmadik
hulláma (Huntington 1993) valamint Fukuyama A történelem
vége (Fukuyama 1992) szerint a világtársadalom kvázi
törvényszerûen halad a nyílt, demokratikus és
piaci alapú társadalom irányába.
Ez a fejlõdés a középrétegek fokozatos
kialakulására épül, amelyek gazdasági
tevékenységükkel saját életszínvonalukat
emelve emelik országuk életszínvonalát is,
és ennek megfelelõen érdekeltek abban, hogy részt
vegyenek a politikai képviselet kialakításában.
A „pax americana”, amely Fukuyamánál a világtörténelem
végeredményeként jön létre, a középosztálybeli
polgári tulajdonosréteg egymás kölcsönös
elismerésén alapuló „civil társadalmának”
modellje. Ez az állapot számítana a történelem
végének, mégpedig nemcsak azért, mert ennél
jobb rendszer nem létezik és nem létezhet, hanem azért
is, mert a világtársadalom kvázi „természetes
állapotát” képviseli. Nem nehéz észrevenni,
hogy ez a modell történetileg sokat köszönhet a már
Herbert Spencer által kialakított és Parsons által
továbbhagyományozott meggyõzõdésnek
az egyéni teljesítményen és munkamegosztáson
alapuló ipari társadalom evolúciós fölényérõl,
amely békésen ûzi a szabad kereskedelmet, és
ezért nem érdekelt az erõszakos konfliktusokban és
háborúkban, a fundamentalista ideológiákban
és a totalitárius kisiklásokban. (Spencer 1887: 562
ff)
Ez a modell abból indul ki, hogy a piaci alapú demokráciák
között valószínûtlenek a háborús
konfliktusok, amit szeretnek az elmúlt két világháború
szövetséges koalícióin demonstrálni.
A „pax americana” eszerint nemcsak a világ régióinak
kibékítését jelenti a hatalmi monopólium
erejével, hanem a modernizálás egy társadalmi
modelljének ezáltal elõsegített globális
elterjedését, ami valószínûtlenné
teszi a háborús konfliktusokat. Ebbõl következõen
aztán Huntington (1997) a 21. század konfliktusainak fõ
vonalait e modernizálási modell befolyási szférája
és azon országok közé teszi, amelyek struktúrájuknál
fogva nem felelnek meg illetve ellenállnak ennek a modellnek – amelyek
kulturális identitásukban, politikai szuverenitásukban
és gazdasági kapacitásukban fenyegetve érzik
magukat tõle. Megindul tehát a Nyugat kultúráinak
összecsapása Ázsia, a Kelet kultúráival
és különösen az iszlámmal, és úgy
értelmezhetõ, mint a bezárkózott társadalmak
válasza arra a nyomásra, hogy nyíljanak meg az elõtt
a neoliberális modernizációs modell elõtt,
amelynek a világtársadalom fogalma a globális elterjedését
sugallja. Innen nézve aztán az egykori szocialista tábor
szétesése ennek az evolúciós szempontból
sikeresebb és ezért aztán globálisan is elterjedõ
modernizációs modell érvényesülésének
eredménye szocialista-kollektivista változatával szemben.
Viszonylag konfliktusmentes átvételét Kelet-Európa
posztszocialista átalakulási folyamatában Huntington
mindenesetre arra az alapvetõ kulturális kötõdésre
vezeti vissza, amely Közép-Európát és
Kelet-Európa egyes részeit a „Nyugat” értékeivel
egyesíti. Innen nézve tehát az USA 1989-ben kialakult
monohegemóniája pozitív hatással volt a közép-
és kelet-európai országokra valamint Kelet-Európára,
amennyiben a világnak ezt a régióját a fejlõdés
szempontjából a jó oldalára emelte át
annak a törésvonalnak, amelynek mentén a 21. század
konfliktusának kibontakozása várható. Az EU
keleti bõvítése ebbõl a perspektívából
végsõ soron úgy tekinthetõ, mint ennek a fejlõdésnek
a logikus következménye.
Azok az események azonban, amelyek 2001. szeptember 11-e és a 2003-as iraki válság következtében a nemzetközi kapcsolatok világos átcsoportosításához vezettek Európán belül és kívül, azt mutatják, hogy ennek a nagypolitikai helyzetnek a következményei egyáltalán nem olyan harmonikusak, mint ahogy ez a fentebb vázolt modellekbõl adódna. Az USA egyeduralma és a jelenlegi amerikai vezetés által láthatólag képviselt felfogás az „értékek” közötti új világkonfliktusról váratlan hatásokat váltanak ki az új konfliktusvonaltól nyugatra is, és közvetlenül befolyásolják mind az európai egyesítés folyamatát, mind pedig a „nyugati” transznacionális intézmények (a NATO, az ENSZ) mûködését.
Milyen kihatásai vannak tehát az USA hegemóniájának a keleti bõvítésre, az európai egyesítési folyamatra és az EU jövendõ formájára?
Elõször a bõvítési folyamat céljait
szeretném szemügyre venni a 15-ök Európai Uniója
és a jelölt országok szempontjából, majd
azt, hogy ezeket a célokat milyen keretbe foglalja az USA által
definiált új világkonfliktus. A jelölt országoknak
az Európába való „visszatérésben” való
érdekeltségét történelmi-kulturális
és három rendbeli pragmatikus motívumok hozták
magukkal. Az elsõ motívum egy történelmi-kulturális
identitás felelevenítésének, az „Európával”,
Európa civilizációjával és értékeivel
való azonosulásnak a vágya, amelyet Közép-
és Kelet-Európa minden egyes régiójában
másképp fogtak ugyan fel, de ennek megszakítását
a keleti blokkhoz tartozással mégiscsak az ország
mindenkori történetébe való erõszakos
belevágásnak érzékelték. A pragmatikus
síkon ez a visszatérés az abban való érdekeltséget
jelentette, hogy elkerüljék a marginalizálódást
Európa peremén, Oroszország és az Európai
Unió között. Ezért törekedtek arra, hogy tagjaivá
válhassanak azoknak a transznacionális szervezeteknek, amelyek
a „Nyugatot” és ezzel a régi identitáshoz való
visszatérést is képviselték – a NATO-nak és
az EU-nak. A NATO-tagság akarása annak az érdeknek
felelt meg, hogy védve legyenek egy esetleges újabb orosz
beavatkozással szemben, és azt a kívánságot
is jelentette, hogy ne csak európaiak legyenek, hanem az USA szövetségesei
is. A NATO védelme alá kerülést tehát
nem csak az európai szövetségesek védelmeként
fogták fel, hanem mindenekelõtt az USA védelme alá
kerülésként. Az EU-tagságra való törekvés
annak a gazdasági és politikai érdeknek felelt meg,
amely egyrészt az európai strukturális alapokhoz való
gazdasági közeledés biztosítását
követte, másrészt annak az igénynek is megfelelt,
hogy az új adminisztratív struktúrák sokszor
egyáltalán nem hatékony mûködését
az európai jogba és az aquis communitaire-be való
bekapcsolódással erõsítsék. A munkaerõnek,
a tõkének és az áruknak az EU-tagsággal
lehetõvé váló szabad áramlásától
egy olyan modernizálási lendületet vártak, amely
alkalmas volna arra, hogy beindítsa és stabilizálja
a gazdaság, a bérek és az életszínvonal
emelkedését. Politikailag ahhoz fûzõdött
érdek, hogy az EU-grémiumokban való tagság
révén részt vegyenek Európa politikai, gazdasági
és szociális szabályozásában, és
így kifejezésre juttassák saját érdekeiket
is. Mivel az EU-15 majd minden tagja tagja a NATO-nak is, az EU-tagság
és a NATO-n belüli USA-szövetséges lojalitás
közti szerepkonfliktus fellépését nem lehetett
elõre látni.
Az EU-tagság felajánlása a közép-kelet-európai
országoknak az EU magvát képezõ országok
részérõl nem volt karitatív cselekedet. Sokkal
inkább vezették nyilvánvaló politikai és
gazdasági érdekek: a politikai és gazdasági
helyzet stabilizálását akarták elérni
a szomszédos keleti országokban, és ezzel elejét
venni annak, hogy a társadalmi nyugtalanság és a gazdasági
ínség politikai destabilizálódáshoz
vezessen, illetve ellenõrizhetetlen migrációs áradatot
idézzen elõ az EU irányában. Azt lehetne tehát
mondani, hogy a 15 EU-ország ily módon egy cordon sanitaire-rel
akarta biztosítani keleti szárnyát. Elejét
akarták venni egy ún. „szociális dömpingnek”
is, azaz a a társadalombiztosítás hiánya folytán
alacsony munkaerõ miatti nyugati tõke beáramlásának
a közép-kelet-európai országokba. A jugoszláv
fejlemények hatása alatt az EU elejét akarta venni
annak is, hogy hasonló dolgok történjenek a keleti határainál,
ezért a közép-kelet-európai országok pártjait
és kormányainak bevonására törekedett
az EU közös döntéshozó testületeibe.
Gazdaságilag a tagság felajánlásával
az EU-gazdaság és a közép-kelet-európai
gazdaság fokozódó összefonódásával
vetettek számot, az utóbbi termékei lényeges
növekedési tényezõt képviselnek az EU-n
belül. (Az EU kereskedelmi többletének 30%-a a közép-kelet-európai
országokkal való forgalomból származik. Különösen
Németország, Ausztria, Franciaország és Olaszország
veszi ki a részét ebbõl a fejlõdésbõl
az EU teljes keleti kereskedelmének 80%-ával.) A piacok teljes
megnyitásától tehát mindenekelõtt további
növekedési lendületet várnak Nyugaton. (Eurostat.
2002)
Az EU-bõvítés azonban kezdettõl fogva
annak az óhajnak felelt meg az EU magvát alkotó országok
részérõl, hogy politikai ellensúlyt képezzenek
az USA politikai és gazdasági jelentõségével
szemben. Eközben nemcsak a növekvõ politikai súly
és beleszólás reményérõl volt
szó, hanem egy olyan gazdasági tér megteremtésérõl
is, amely elég erõs volna ahhoz, hogy megõrizze az
európai jóléti állam alapvonásait a
gazdasági formák „amerikanizálásával”
együtt járó globalizáció neoliberális
kényszerével szemben. Az EU ezt a „programot” geopolitikai
pozíciójának kiépítésére
több síkon is követi: egyrészt egy egységes
gazdasági tér kialakításával, aztán
egy civil békefenntartó erõ kiépítésével,
amely gazdasági potenciáljánál fogva be tud
avatkozni a konfliktusok elsimításába, és végül
politikai erõként is, amely ismét akkora súllyal
szólalhatna meg a világhatalmak kórusában,
mint amekkora azelõtt megillette az európai nagyhatalmakat.
Az utóbbiból fakadt az a törekvés, hogy az EBESZ
formájában közös biztonsági és külpolitikát
alakítsanak ki, ami vezérfonalként kötelezõ
volna „a lojalitási kötelezettség” keretében
a tagországok számára. Mint még látni
fogjuk, az EU magvát alkotó országoknak ez a geopolitikai
törekvése járult hozzá annak a szerepkonfliktusnak
a kiélezõdéséhez, amelyben a közép-kelet-európai
országok jelenleg találják magukat.
***
Tehát bár azok a célok, amelyeket a jelölt
országok és az EU a belépéshez illetve a bõvítéshez
fûztek, elegendõ közös alapot kínáltak
(a politikai és gazdasági struktúrák stabilizálása,
a jelölt országok marginalizálódásának
megelõzése a keleti szomszédok megerõsítésével)
– a belépési tárgyalások során mégis
észrevehetõvé váltak a kölcsönös
aggodalmak és konfliktusvonalak mindkét részrõl.
A felvételi tárgyalások és az ezzel párhuzamosan
zajló törekvések az EU-intézmények megreformálására
és átalakítására természetesen
elsõsorban az EU belsõ struktúráira koncentráltak,
amelyekhez a jelölt országoknak igazodniuk kellett. Az új
Európán belüli szabályozórendszer állt
tehát az érdeklõdés középpontjában,
miközben az Unió általános, ezen belül a
külpolitikai célkitûzéseinek való elkötelezõdés
inkább csak formális-általános jellegû
volt. Ez már abban a körülményben is kifejezésre
jut, hogy az aquis communautaire 31 fejezete, amelyek átvétele
és politikai hatályba helyezése a jelölt országok
felvételének feltétele volt, mindössze egyetlen
fejezetet tartalmazott az EU külpolitikai céljaira vonatkozóan.
A többi 30 az EU belsõ szabályozásának
átvételével foglalkozott. Ehhez jön még,
hogy a külpolitikai célok olyan általánosságban
vannak megfogalmazva, hogy az EBESZ valódi törekvései
közül egyet sem lehet kivenni belõlük. E tárgyalások
során az egyes érdekcsoportok és cselekvõk
közti konfliktusok vonalai ennek megfelelõen egyfelõl
a belpolitikai költség- és újraelosztás
kérdései mentén kristályosodtak ki, másrészt
a kis és nagy országok közötti politikai egyensúly
várható eltolódásai mentén az EU-testületekben.
Mindenekelõtt az EU déli országai (Spanyolország,
Görögország, Portugália) tartott attól,
hogy veszteségek érik az EU-támogatásoknak
a a közép-kelet-európai országok javára
való újabb átcsoportosításával,
ugyanakkor az EU nettó befizetõi sem voltak hajlandók
növelni hozzájárulásukat az EU-háztartáshoz,
bár nekik (Németországnak és Ausztriának)
közvetlen gazdasági érdekeik fûzõdnek a
keleti bõvítéshez. Az Európa Tanácsban
és a Parlamentben való szavazatmegoszlásért
való küzdelemben is konkurált például
Lengyelország az EU más nagy alföldekkel rendelkezõ
országaival. A jelölt országok ellenfelei lettek az
Európán belüli perspektívák terén
Spanyolország, Olaszország, Portugália, Görögország,
stb., miközben Franciaország és Németország
testesítette meg az integráció „motorját”.
A tárgyalások folyamán mindenesetre egyre nyilvánvalóbbá
vált a a közép-kelet-európai jelölt országok
számára, hogy azok a kedvezõ támogatási
feltételek, amelyeket az EU déli országai kaptak az
Unióba való belépéskor, nem maradnak érvényben.
Az agrártámogatás problémáit elõször
kivették a keleti bõvítés általános
finanszírozási tervébõl, és egy általános
reformmal akarták megoldani. Ennek során kiderült, hogy
a a közép-kelet-európai jelölt országoknak
az Unióba való belépésükkor az Unión
belül érvényes agrárszubvenció töredékével
kell beérniük. Ezen túlmenõen az is kiderül,
hogy azok az általános növekedési feltételek,
amelyek keretén belül a keleti bõvítés
feltételeit 2000-ben Berlinben rögzítették, nem
érhetõk el (tervezett volt: 2,5% növekedés az
EU-n belül; jelenleg: 3,8 %. Eurostat 2002). Másfelõl
a közép-kelet-európai országok kénytelenek
voltak átvenni az aquis communautaire-t, anélkül hogy
esélyük lenne arra, hogy beleszóljanak az EU küszöbön
álló átalakításába. Az EU-szabályozás
átvételét, ami már jelenleg is mintegy 60%-ban
érinti az EU-tagállamok törvényhozását,
a közép-kelet-európai országokban vegyes érzésekkel
szemlélték, különösen mert ez megkérdõjelezte
a nemrégiben elnyert nemzeti szuverenitást, és számos
EU-szabályozás kényszerû elfogadását
kontraproduktívnak tartották a posztszocialista átalakulás
szempontjából. Különösen az áruminõség,
termékkezelés, munkabiztonság részletes elõírásait
tekintették úgy, mint a már deregulált és
a bürokratizáltságtól megszabadult gazdaság
fékezõ hatású újraszabályozását.
(Hebler 2002).
***
Ezzel egy olyan ponthoz érkeztünk, ahol egy olyan strukturális
különbség mutatkozik meg a jelölt országok
„új Európája” és a 15-ök EU-jának
„régi Európája” között, amely sokat nyom
a latban. Ennek a különbségnek a gyökerei nemcsak
az EU-n belüli kontextusban keresendõk, csak akkor mutatkoznak
meg, ha az EU bõvítését és egyesítését
a globalizáció perspektívájából
próbáljuk megérteni a világtársadalomnak
a bevezetõben tárgyalt modellek szerinti modernizálása
értelmében. Ebben az összefüggésben világossá
válik, hogy ez a folyamat minden ipari társadalom átalakulását
jelenti, annak egy rendszerbeli változatát képviseli
a posztszocialista transzformáció, de ez alól a 15-ök
Európájának társadalmai sem képeznek
kivételt. A munkaerõpiacok, a társadalmi teljesítmények,
a tudástermelés stb. deregulálásának
kényszere a neoliberális gazdasági logika irányában
ránehezedik Nyugat-Európa jóléti államú
társadalmaira és a posztszocialista társadalmakra
egyaránt, ahol fontos mozzanata a posztszocialista átalakulásnak.
Mindenesetre az EU magvát alkotó országok és
a jelölt országok homlokegyenest eltérõ perspektívában
találkoznak ezzel az átalakulási kényszerrel.
A különbség az értelmezési sémák
eredetének történelmi útfüggésével
magyarázható, amelyek keretében az ilyen kényszerûségek
legitimálása és elfogadásának társadalmi
felfogása is történik. Az EU magvát alkotó
országokban a kapitalizmus szociális állam változatát
pozitív, elvben megõrzendõ történelmi
vívmánynak tekintik, amelynek megõrzésére
hozták létre történelmileg az EU-t is mint nemzetek
feletti gazdasági képzõdményt. A globalizációs
kényszerek mellett (amelyekhez veszélyként a a közép-kelet-európai
alacsony munkabérû országok országok szakmailag
jól képzett munkaerejének konkurenciája is
hozzátartozik) szükségessé váló
deregulációban – joggal – nem pozitív reformot, hanem
egy már elért életszínvonal elvileg a társadalmi
igazságosságra épülõ biztosításának
fenyegetését és csökkenését látták.
Ennek megfelelõen erõs az ellenállás a politikában
és a társadalomban, ami elhúzza a szükséges
igazodást, és az adott globális keretfeltételek
mellett a gazdaság dinamikájának leállítását
vonja maga után. (Nem véletlenül teszik ki a gazdasági
növekedési mutatók az EU-n belül a a közép-kelet-európai
országok gazdasági növekedési ütemének
csupán a felét.) A posztszocialista átalakulás
Oroszországban ezzel szemben a deregulációs folyamatokat
és ezek negatív szociális kihatásait az autoriter,
tervgazdasági rezsimekrõl egy modern rétegzõdés
szerint tagolódó társadalom és egy „szabad”,
azaz lehetõleg nem szabályozott piacgazdaság „normalitására”
való áttérés szükségszerû
következményének tekintik. Így szemlélve
a globalizálás azon kísérõjelenségeit,
amelyeket Nyugat-Európa jóléti társadalmaiban
visszalépésnek észlelnek, a posztszocialista országok
szükségszerû modernizálása legitim, valamelyest
kívánatos eredményének tekintik. Ennek megfelelõen
a a közép-kelet-európai országok alkalmazkodásának
dinamikája is magasabb fokú, mint az Unió magvát
képezõ országokban, ami, mint már jeleztük,
a gazdasági növekedés éves ütemében
is tükrözõdik. Ezzel a háttérrel érthetõ,
hogy az EU a közép-kelet-európai elitek egy részének
szemében „szocialista”, azaz bürokratikus, gazdaság-szabályozó
szörnyetegnek tûnik, amely szabályozási mániájával
akadályozza a gazdaság növekedését és
a polgárok szabadságát.
Ezzel szemben áll az USA „szabad” modellje mint a liberális,
nyílt társadalom eszméje, ahol az állam nem
vet véget az egyéni szabadságnak politikai és
gazdasági értelemben, hanem inkább szavatolja és
támogatja azt. A közép-kelet-európai országok
mértékadó politikai és intellektuális
elitjei szemében országaik EU-tagságának nincs
se politikai, se gazdasági alternatívája, éppen
úgy, ahogy a 15-ök Európájának politikai
elitjei sem látnak alternatívát a deregulálásra
és a jóléti állami viszonyok leépítésére,
hogy túljussanak gazdaságuk stagnálásán,
és ezzel egyáltalán elõteremtsék a gazdasági
eszközöket az új tagok sikeres EU-integrálására.
Mindenesetre a mindenkori viszonyulás ezekhez a politikai-pragmatikus
szükségszerûségekhez egészen másként
fest az Egyesült Államokhoz mint a neoliberális globalizáció
hegemón képviselõjéhez való viszony
szempontjából. Miközben a közép-kelet-európai
országok reálpolitikai és gazdasági szükségszerûségként
fogadják el az EU feltételeit, de ugyanakkor le is becsülik
az Egyesült Államok „szabadabb” neoliberális modelljéhez
képest; az EU magvát képezõ országok
elfogadják ugyan a globalizáció neoliberális
kényszerítõ hatásait, de kitartanak az európai
jóléti állam elvileg pozitív értékelése
mellett. Más szóval: azok a strukturális okok, amelyek
Nyugat-Európában elõidézik a történetileg
megvalósult kapitalizmus-modellek eltérõ volta miatt
az Amerika-ellenességre való hajlamot, nincsenek meg a közép-kelet-európai
országokban.
A közép-kelet-európai országok történelmi
fejlõdésében is vannak olyan tényezõk,
amelyek az Egyesült Államokat pozitív ellenpéldának
állítják be minden megtapasztalt európai jelennel
szemben. Már a 19. század végétõl kezdve
voltak gazdasági vagy politikai indíttatású
kivándorlási hullámok a közép-kelet-európai
országokból az Egyesült Államokba, mert az amerikai
társadalom kiútnak látszott az európai szûkösségbõl.
Az ezekbõl a kivándorlási hullámokból
kikerülõ emigráns elitek az Egyesült Államok
segítségével jelentõsen befolyásolták
Európa újratagolódását 1918 után,
a legtöbb közép-kelet-európai ország önálló
állami létét az 1918 utáni béketárgyalások
amerikai befolyásolásának köszönheti, amiben
a népek önrendelkezésére vonatkozó wilsoni
elvek lényeges szerepet játszottak. (Magyarország
ebben persze kivétel, mert az elsõ világháború
utáni átalakulások zömmel az õ rovására
mentek végbe.)
A második világháborúban az emigráns
lengyel és cseh kormány a szövetséges harcostárs
státusát élvezhette – ez egy olyan kötõdést
jelentett a Nyugathoz és az Egyesült Államokhoz, ami
a keleti blokkba kerüléssel egy elfojtott igazság jellegét
kapta, és ezzel fontossá vált az ellenállás
tudatában. Nyugat-Csehországnak az amerikai hadsereg általi
felszabadításának elhallgatása a reálszocialista
történelemfelfogásban például annak a
történelmi önkénynek a jelképévé
vált, amely az orosz hatalmi ellenpólus kezére játszotta
a közép-kelet-európai országokat. Az erre következõ
hidegháború és a reálszocializmus a társadalmi
valóság bináris kódolását alakította
ki a közép-kelet-európai országokban, ahol a
lakosság széles rétegei számára az Egyesült
Államok lett a (fogyasztói) szabadság szimbóluma.
Krónikus bizalmatlansággal fogadott a széles rétegek
nem hivatalos közvéleménye minden olyan állítást,
amely bíráló szándékkal rongálni
próbálta ezt a kialakult képet, minden ilyen kritikát
a rendszerpropaganda termékének tekintettek.
***
Az EU-bõvítésben részt vevõ társadalmi
szereplõk szemantikai archívumaiban lerakódott értelmezési
sémák valószínûleg nem mutatnának
mást, csupán regionális kulturális színezetet,
ha a neoliberális globalizálás számára
lehetségesnek látott „pax americana” mechanizmusa nem hívta
volna életre azokat a konfliktusokat a „nyílt társadalmak”
és ezek „fundamentalista ellenfelei” között, amelyek ezeknek
az értelmezési sémáknak hirtelen jelentõs
következményekkel bíró relevanciát kölcsönöznek.
Az EU reakciói az ezt a konfliktust követõ
iraki válságra az EU-bõvítés folyamatát
és az eljövendõ EU mint egész lehetséges
jellegére való kihatását új megvilágításba
helyezik. Mirõl van szó? Elõször is látható,
hogy az iraki konfliktus a 27-ek Európáját három
csoportra osztotta. Az elsõbe tartoznak az EU magvát alkotó
országok, azaz Franciaország és Németország,
amelyek egyenként különbözõ okokból
szembehelyezkednek az amerikai szándékokkal. Franciaország
az európai álláspont önállóságát
hangoztatta, míg Németország elõször belpolitikai
okokból tette a magáévá ezt az álláspontot.
Anglia kitartott az Egyesült Államok oldalán való
hagyományos elkötelezõdése mellett, és
ebben támogatásra talált Olaszország, Spanyolország,
Portugália, Dánia és Hollandia részérõl,
akik ezzel lehetõséget láttak Németország
és Franciaország EU-n belüli központi szerepének
gyengítésére. Támogatta õket mindebben
a jelölt országok többsége, akik biztonsági
igényüknek megfelelõen a NATO védelmi erejével
nyilvánították magukat szolidárisnak, és
ezzel szintén a monohegemóniát képviselõ
hatalom oldalára álltak. Diplomáciai ellenlépésként
Németország és Franciaország az EU-n kívüli
európai hatalmaknál kerestek támogatást, azaz
a valamikori társ-nagyhatalom Oroszországnál. Azáltal,
hogy az EU magvát alkotó országok, Németország
és Franciaország az európai önállóság
kártyáját játszották ki megfelelõ
hátország nélkül, lehetõséget adtak
az amerikai diplomáciának az európai pozíciók
megosztására, és ezzel egy esetleg veszélyessé
válható politikai ellenhatalom kikapcsolására.
Globálisan ez a másik oldalon azt jelentette, hogy Franciaország
és Németország pozíciójukat mentendõ
nem fordulhattak az EU-tagországokhoz, hanem paradox módon
Oroszország segítségével és Kína
jóváhagyásával próbálták
biztosítani az európai önállóságot,
ezzel az egyeduralkodó Egyesült Államok elszigetelõdését
siettetve. Más szóval: az egyeduralkodó nagyhatalom
által definiált új „globális konfliktus” és
a globalizáció ennek alapul szolgáló folyamatai
- a neoliberális világgazdaság kialakulása
- az álláspontok differenciálódását
idézte elõ az EU-n belül, ami lehetetlenné tette
hatalmi egységként való fellépésüket,
tehát éppen azt akadályozzák meg, amire az
EU-t mint politikai és gazdasági alakulatot eredetileg kitalálták.
A globális politikai helyzet így megint csak olyan tényezõvé
vált, ami lényegesen jobban befolyásolja az európai
integrációt, mint az EU-n belüli részletkérdések,
amelyekre a csatlakozási tárgyalások összepontosítanak.
***
Hogyan hat ez a helyzet a bõvítés függvényében
alakuló európai fejlõdésre? A jelölt országok
szemszögébõl a belépésben való
érdekeltség egy történelmi-kulturális
odatartozás helyreállításának óhajában
állt, valamint a gazdasági-politikai biztonság igényében.
Gyorsan megértették, hogy az elsõ kívánság
nem játszott szerepet a csatlakozási tárgyalásokon,
melyek inkább bürokratikus intézkedések alkalmazásának
hosszú sorából álltak, amelyek látszólag
merõben technokrata jellegûek. Maradt tehát a politikai
és gazdasági stabilitás és biztonság
vágya. Ezen a téren is hamar világossá vált,
hogy a csatlakozás tisztán költség-haszon relációi
egyáltalán nem bizonyulnak olyan elõnyösnek a
csatlakozó országok számára, mint ahogy remélték,
mivel az Uniónak az agrár- és strukturális
támogatásokra rendelkezésre álló eszközei
a kedvezõtlen gazdasági fejlõdés és
a támogatásra szoruló EU-tagok számának
növekedése miatt lényegesen korlátozott. Legalább
azonban a politikai stabilitás és biztonság garantáltnak
tûnt, mivel a legtöbb EU-ország NATO-tagország
is, és ezért a csatlakozási tárgyalások
megkezdésekor nem lehetett számítani az EU- és
a NATO-tagság közötti szerepkonfliktusra. Láttuk
már, hogy a jelölt országok legfõbb érdeke
nem abban állt és áll, hogy beszoruljanak az EU magvát
képezõ országok és Oroszország közé,
hanem hogy az EU-n és a NATO-n belül védelmet találjanak
Oroszországgal szemben. Ebben Franciaország és Németország
politikai és gazdasági érdekei mindeddig egybeestek
a közép-kelet-európai országok érdekeivel,
úgyhogy Franciaország és Németország
az integráció „motorjaként” mûködhetett.
De ma már a jelölt országoknak ez a politikai érdeke
is megkérdõjelezõdni látszik az EU-pozícióknak
az iraki konfliktusban való megosztottsága folytán.
Németország és Franciaország fellépése
révén a közép-kelet-európai országok
szerepkonfliktusba kerültek az Unió magvát képezõ
országoknak az EU-n belül elvárt lojalitásigénye
és saját biztonságigényük között.
A biztonságot választották, a monohegemón hatalom
támogatásának formájában, amivel meglepõ
módon egykori dél-európai riválisaik oldalára
kerültek. Németország és Franciaország
diplomáciai ellenlépései folytán, akik az Egyesült
Államokkal szembekerülve Oroszországhoz közeledtek,
a közép-kelet-európai országok pontosan abban
a helyzetben találják magukat, amit az EU-ba való
belépéssel el akartak kerülni, s a transzatlanti választásukban
igazolva látják magukat.
Ezzel az Egyesült Államok (és Oroszország
is) az Európán belüli jövendõ tárgyalásoknak
aktív szereplõjévé válik. Az EU magvát
képezõ országok, Franciaország és Németország,
amelyeket eddig az európai integráció hajtóerejének
lehetett tekinteni, most hirtelen politikailag szembetalálják
magukat egy sor régi és új EU-tagországgal.
Ez azt jelenti, hogy pozíciójukat az EU-intézmények
reformjának sürgetõiként az EU Konventen belül
többé nem fogadják el magától értetõdõnek
és legitimnek. Az EU-tényezõk transzatlanti kapcsolatainak
pozitív illetõleg negatív volta jelentõséggel
fog bírni az EU-n belüli tárgyalások folyamán.
Az EU-bõvítés az EU mint az egyeduralkodó nagyhatalom
autonóm ellensúlya vízióját volt hivatva
megvalósítani, de ilyen körülmények között
éppen a bõvítést kell tovább halasztani.
Mindenesetre ez a fejlemény pozitív esélyt is jelenthet:
általa a közösség eszméje, ami az EU-hoz
mindig is hozzátartozott, végérvényesen eltolódik
a korporatista módon védett nemzetek feletti belsõ
piac koncepciójától egy politikailag cselekvõ
képzõdmény igénye felé. Az európai
intézmények újraalakítása szempontjából
tehát a demokratikusan legitimált grémiumok megteremtése
felé, amelyek nemcsak az EU-n belüli politikai és gazdasági
igényeket koordinálnák, hanem az Unió külpolitikáját
is rögzítenék.
Ez mindenesetre olyan eljárásokat követelne
meg, amelyek révén minden tagország kénytelen
volna bevonódni, mégpedig mielõtt az egyes EU-tagok
nyilvános nyilatkozatokra szánnák el magukat. Ilyen
kényszer mellett valóban sor kerülhetne az EU reformjára,
ami elõsegítené a demokratikusan legitimált
föderatív képzõdménnyé való
átalakulását, amelyen belül különbözõ
koalíciók válnának lehetségessé
Európában széltében-hosszában, anélkül
hogy az egyes tagországoknak érdekeik kiegyenlítése
végett kívülálló hatalmakhoz kellene fordulniuk.
Csak ha az EU intézménye úgy alakul, hogy mondjuk
finn szociáldemokraták, osztrák szabadságpártiak,
lengyel parasztpártiak és portugál kereszténydemokraták
koalícióban az Európa Parlamenten belül kötelezõ
érvényû határozatot tudnak elfogadtatni az EU
külpolitikájára nézve angol és olasz szervezetekkel,
akkor lesz az EU képes arra is, hogy szerepet játsszon a
világtársadalomban a hegemón nagyhatalmak mellett,
és adott esetben a világtársadalom ellenzõi
számára alternatívát kínáljon,
ami kirekesztettségüket fokozatosan befogadottsággá
tudja alakítani.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu