Amióta az egész világ giccsé változott, illetlenség a giccsrõl beszélni. Gondoljanak csak arra, hogy Kafka abban az idõben ír a bürokráciáról, amikor az még ártatlan jelenség. Késõbb, amikor felzabálta az életünket, nyilvánvalóvá vált, s épp ezért láthatatlanná (...) Egy jelenségre csakis abban az órában ismerhetünk rá a maga teljes szörnyûségével egyetemben, amikor még új. Abban a pillanatban, amikor mindenütt jelenlévõvé válik, természetes színben tûnik fel, mint amivel együtt születtünk, amivel számolunk, mint ami nem hívja ki a csodálkozásunkat. Giccsel vagyunk körülvéve. Minden giccs: a televízió, az újságok, a magánéletünk, a politika.       (Milan Kundera)

A „doboz”-metafora
Nemrégiben egy intellektuális elitalakulat tagjaként a tévékamerák elõtt találtam magam. Húsz különbözõ foglalkozást ûzõ értelmiségit – tudóst, kultúrtörténészt, festõt, írót, filozófust, egyetemi tanárt, szabadúszó gondolkodót – hívtak meg egy beszélgetésre a szépség témájáról. A mûsorvezetõ nem volt tipikus jelenség, miként a tévémûsor sem. Vagy öt órásra kalkulálták a beszélgetést, a vendégek kívánságára azonban még hosszabb is lehetett volna. A meghívottak közül néhányan, akik hozzá voltak szokva a tévékamerákhoz, úgy elvoltak, mint hal a vízben, mások visszafogottabban viselkedtek, de média-szûz senki sem volt.
 Eleinte az a kellemetlen érzésem támadt, hogy tévedésbõl pottyantam bele ebbe a társaságba. Valamivel késõbb bebizonyosodott, hogy az is voltam: hiba.
 Az ötórás beszélgetés alatt egyetlen szót sem szóltam. Lám, olyan emberek közé kerültem, akiknek a társaságáról legföljebb álmodozhattam, s én ki sem tudtam nyitni a számat. Sovány vigasz volt, hogy még egy résztvevõ hallgatott, mint a csuka, néhányuknak pedig csak pár mondatot sikerült kibökniük.
 Mi történt? A mûsorvezetõ ritkán tett fel személyre szóló kérdéseket, a kérdések mindenkihez szóltak, úgyhogy a médiumteret természetesen a spontánabb alanyok foglalták el. Egy írónõ monológba kezdett a saját depressziójáról, annak ellenére, hogy a beszélgetés témája - legalábbis elvileg - nemigen állt kapcsolatban a depresszióval. Egy közismert író emberjogi harcos retorikával rukkolt elõ, és mélységes aggodalmát fejezte ki az ugandai, boszniai és egyéb események miatt. A közismert zoológusnõ csatlakozott hozzá, és aggodalmának adott kifejezést a veszélyeztetett gorillák ügyében (tudniillik a gorillák voltak a szûkebb szakterülete). A közismert feminista-humanista hölgy önmagáról beszélt, habár látszatra valami másról fûzte a szót. Valaki valamire a futball metaforáját használta, mire ezt egyesek a becses tömegszórakozást ért támadásnak vélték, és a foci apológiájába kezdtek. Az írónõ nekiállt magyarázni, miért a koncentrálni képtelen gyermekek rendítik meg legjobban. Ezt valaki a világhálót ért támadásnak értette, amire a cyberspace élénk védelme volt a válasz. A közismert humanista hölgy – aki idõközben elõvette a táskájából a tükrét, és kiigazította a száján a rúzst, nem elõször – megismételte, amit a jogról meg az erkölcsrõl mondott. A közismert zoológusnõ – aki egy plüssbanánt szopogató plüssmajmot vett elõ a táskájából, s azt rakta ki maga elé – megismételte a globális környezetet illetõ aggodalmait. Hárman rögtön repesve bevallották, hogy hisznek Istenben, habár más-más isteneik voltak.

Senki sem immunis
Mindent egybevéve valamennyien inautentikus helyzetbe csöppentünk, és mindenki úgy reagált, ahogy tudott. A rossz érzéstõl egyeseknek megoldódott a nyelvük, mások meg elnémultak. Voltak, akik udvariasságból beszéltek, hisz ezért hívták meg õket. Azoknak, akik hallgattak, nem is volt mondandójuk. Nos, így is kommentálhattam volna ezt az egészet, hogy minél elõbb elfelejtsem. Azonban nem így történt. Igaz, ami igaz, az eset felért egy egómnak adott pofonnal, ám a kétségbeesésem mélyebben gyökerezett.
 Az értelmiségiek, akiknek tökéletesen szabadságukban állt, hogy intellektuális diskurzust folytassanak, elmulasztották ezt. Pedig, emlékezzünk vissza, az intellektuális diskurzus „a manipulációval való szembeszegülés egyik leghitelesebb formája, a gondolkodás szabadságának vitális igenlése”, ezt mondta Pierre Bourdieu a televízióról írott könyvében. Az értelmiségieknek ezúttal alkalmuk nyílt arra, hogy hatalmukba kerítsék a médiumot, ehelyett azonban a tévé, Bourdieu kifejezésével „a narcisztikus exhibicionizmus tere” – kerítette hatalmába õket.
 A csoporton belül rögtön létrejöttek a hatalmi viszonyok: a fast thinker-ek (ez is Pierre Bourdieu terminusa) beszéltek, a lassúbbak pedig levegõ után kapkodtak. Az elõbbiek alakították ki a csatateret, amelyben voltak, „akik uralkodtak és voltak, akik felett uralkodtak” (Bourdieu). Miután biztosították maguknak a terepet, a fast thinker-ek a továbbiakban triviális dolgokról beszéltek, és a felfedezõk retorikájával éltek.* Azok, akik nem akartak vagy nem bírtak alkalmazkodni a rájuk erõltetett hangnemhez és témákhoz, szûkszavúak maradtak.
 Tudván, hogy a volt Jugoszláviából jövök (ha egyáltalán tudta), a közismert író például nagylelkûen megengedhette volna, hogy összeszedjem a morzsákat, és elmondjam azt, amit általában várnak tõlem, néhány szót a volt Jugoszláviában történt háborúról, s ezzel megerõsítsem õt az igazában. Azonban a szenvedély, hogy egyes-egyedül õ mutasson rá dolgokra, erõsebb volt benne.
 
Mi kell ahhoz, hogy az értelmiségi sztárrá váljon?
A tévébeszélgetés elsõ része után intellektuális alakulatunk egyik tagja felrajzolt egy grafikont. Mint kiderült, nemcsak hogy meglehetõs pontossággal állította össze a fast thinker-ek listáját, ami tényleg nem volt nehéz, hanem személyenként elõre látta a megszólalások gyakoriságát, azonosította a fast thinker-eknek a vita során kialakuló alcsoportjait, melyek valamiféle igazi vagy ál-konfrontációt tartottak fönn egymás közt. Én is elszórakoztam a számolgatással (ugyan mi mást csinálhatna a csoport inkompatibilis tagja, mint hogy a kompatibilisek fensõbbséges elemzésében leljen elégtételt!). Kiderült, hogy társaságunk fast thinker-ei valóban médiasztárok. Igaz, ezek a csillagok agresszívek voltak, ám az agresszivitás a képernyõn az õszinteség, a téma iránti élénk érdeklõdés, magas fokú szocializáltság benyomását keltette, egyáltalán: pozitív image-et kölcsönzött nekik. Én meg azon rágódtam, hogy vajon nem kiszámíthatók-e azok a tulajdonságok, amelyek egy gondolkodó embert csillaggá emelnek?

A banalitás minden bölcsesség anyja
A fast thinker-ek olyan értelmiségiek, akik követik a média szabályait. Ezt tették a mi tévémûsorunk fast thinker-ei is, habár nem voltak rákényszerítve. A mûsor, ismétlem, rájuk volt szabva, tehát kifejezetten tévéellenes volt.
 Ha elfogadjuk az alapvetõ hipotézist, miszerint a televízió a legdemokratikusabb médium, valójában készen állunk arra, hogy színlelt vagy valódi természetességgel, leegyszerûsített mondatokban beszéljünk mindenrõl, azaz banalitást termeljünk. A banalitás termelése a képzelt közönség iránti udvariasságként is értelmezhetõ, de éppúgy a fensõbbség kifejezõdéseként is (a közönség hülye). A banalitás termelése elõfeltételezi, hogy a nézõk élvezetüket lelik abban, amikor az okosok a képernyõn olyan mondatokat mondanak, amilyeneket õk is mondhatnának, tehát kicsit sem sértik az elképzelt többségi fogyasztó önbecsülését.**
 A trivialitások világa meglopja az intellektualitás nyelvét azért, hogy ekként legitimálja magát a piacon (így eshet meg, hogy a New York-i Sohóban Philosophy of Fashion-nak hívnak egy közönséges ruhaboltot, vagy hogy a morphs-ról szóló tévésorozatok nem mulasztják el megemlíteni Kafkát), de az is tény, hogy maga az értelmiség sem tesz sokat saját felségterülete védelmére. Ellenkezõleg, egymás karjába omlanak. Miközben a piac intellektualizálja a banalitást, az értelmiség banalizálja az intellektualitást. Miért? Nehogy fölfuvalkodottsággal vádolják, hogy olyan nyelven beszél, amit senki sem ért? Azért, hogy eleget tegyen a képzelt átlagfogyasztónak? Vagy egyszerûen csak azért, mert a média határozza meg a tudatot?
 Mindent egybevéve, a fent említett mûsorban az értelmiségiek nem gondolkoztak, csupán eljátszották a gondolkodást, s hogy van véleményük mindenrõl. Eközben nem kerülték „a tömegtársadalom kulturális közhelyeit”, hanem, ellenkezõleg, megerõsítették azokat (depresszió, környezetszennyezés, erkölcsi felelõsség, és így tovább). Ekként cselekedve az értelmiségiek, tudatosan vagy tudattalanul, intellektuális giccset produkáltak, ami persze könnyen védhetõ: értelmetlenség a televízión olyan nyelven beszélni, amit a kiválasztottakon kívül senki sem ért, nemde?
 Az infantilizáció meg a leegyszerûsítés a közbeszéd íratlan szabályává, a közgondolkodás lingua francájává vált. A filozófia végigmesélése (hogy ne szétfecsegést mondjunk!) a filozófia gyakorlása helyett, az irodalom imitálása irodalom helyett, locsogás a kultúráról kultúra helyett, a politikai témák politikailag korrekt átbeszélése a témákról való valódi politikai gondolkodás helyett – az intellektuális giccs keresztül-kasul átszõtte a közéletet, pontosan úgy, ahogy Kundera állítja a fenti idézetben.
 Oly korban élünk, melyben egyre sikeresebben zajlik annak a kulturális zónának az infantilizációja, melyet harminc évvel ezelõtt még magaskultúrának neveztek. Sorolhatók a példák az Icon Books For Beginners sorozatától Jostein Gaarder megabestsellerén, a Sophie világán át Alain de Botton friss sikerkönyvéig, a The Consolations of Philosophy címû kötetig. Az utóbbi példa csak megerõsíti a hipotézist, hogy a filozófiáról való fecsegésnek nagyobb keletje van, mint a filozófiai mûveknek. A sikerlistákból ítélve (a sikerlisták pedig az irodalmi börzérõl való híradásból fokozatosan az irodalmi és a szellemi értékek legitimálásának intézményévé nõtték ki magukat) az inautentikus könyveknek nagyobb keletjük van, mint az autentikusaknak. Így eshet meg, hogy az irodalmi mûvek alapján készült filmforgatókönyveket sokkal jobban el lehet adni, mint magukat az irodalmi mûveket.
 Ebben az értelemben valamennyien, akik a fent leírt epizódban a tévékamerák elõtt találtuk magunkat, manipuláltak, de mi magunk is manipulálók voltunk egyszerre, gyõztesek és vesztesek, autentikusak és inautentikusak, felelõsek az értékek felcseréléséért, ami megesett, ám ugyanakkor ennek áldozatai is. Ezt a jelenséget azokhoz az anyákhoz hasonlíthatnánk, akik nyelvet váltanak és gügyögnek, mikor a gyerekeikhez beszélnek – ám ha ezt túl sokáig ûzik, elfelejtik a felnõttek nyelvét. Ami nem is olyan borzasztó, ha már senki sem emlékszik, hogyan is kellene hangoznia a felnõttek nyelvének.

Hip
A Lingua franca címû amerikai tudományos folyóiratban (1998 november) Advertisements for Myself címen megjelent egy mulatságos cikk némely amerikai egyetemi tanárok felettébb érdekes honlapjairól. Mint a cikkbõl kiderül, a diákok kegyeinek elnyeréséért vívott népszerûségi hajszában egyes professzorok odáig jutnak, hogy - régimódi nyelven szólva - nem mondható el róluk, hogy a jó ízlés lenne a legerõsebb oldaluk. Ugyanis ezeken a honlapokon megtalálhatók a professzorok (olykor fürdõruhás) fényképei, részletek a magánéletükbõl, rövid vallomások szexuális, vallási vagy gasztronómiai kedvteléseikrõl és hasonló érdekfeszítõ dolgok. A cikket böngészve belebotlottam egy általam személyesen is ismert tanárnõ honlapjának leírásába. A tanárnõ azokkal a fényképekkel díszítette a honlapját, melyeken hallgatóinak fáradt tarkóját masszírozza, és tarot-kártyákból jósol nekik. Ezt a két dolgot kedvenc társadalmi tevékenységei közé sorolta.
 Értelmiséginek lenni ma elsõsorban annyi, mint konformistának lenni, alkalmazkodni a piac feltételezett törvényeihez. A piac törvényeitõl a tudósokat sem védi semmi, különösen Amerikában nem. Könnyen állás nélkül maradhatnak, avagy az átlagon felüli évi jövedelem csábításának engedve átmehetnek egy másik egyetemre, éppúgy, mintha focisták lennének. A mai értelmiségi imidzse nem felel meg többé a régimódi elképzelésnek a gondolkodás szabadságát védõ individuumról. Ma az értelmiségi olyan szocializált figura, aki alkalmazkodik a politikai, kulturális és intellektuális mainstream trendekhez, és azt képviseli, aminek a képviseletét minden udvarias gondolkodó embertõl elvárják. Ha meg botrányt kavar, ezt nem az elgondolásaival és a véleményeivel teszi, hanem a nagy példányszámú magazinokban közzétett meztelen fényképeivel, ahogy azt más szereplési alkalom hiányában (Szarajevó bombázása befejezõdött) egy közismert francia fast thinker tette.
 A mai értelmiségitõl elvárják, hogy hip, cool, mega legyen, ami intellektuális síkon azt jelenti, hogy gyakran hivatkozik a mainstream (tömeg!) kultúrára, hogy módjával radikális (azaz ál-radikalizmust produkál), hogy módjával szubverzív (azaz ál-szubverziókat preferál), hogy intellektuális szórakoztató szerepben tündököl.
 Az egyetemi elõadások (akárcsak a könyvek, amelyek lassan képeskönyvekké változnak!) manapság inkább montázsnak vagy performansznak tekinthetõk. A professzorok bõségesen élnek a videóval, a vetítõvel, a számítógépekkel, mindenféle vizuális anyaggal, hogy televízió-szerûvé, azaz szórakoztatóvá tegyék az „unalmas” elõadást. A már említett The Consolations of Philosophy vizuálisan egy magára valamit is adó egyetemi tanár elõadására emlékeztet. A filozófiatörténetbõl vett vizuális idézetek a mai tömegkultúrából vett vizuális idézetekkel keverednek, valamint a magazinokból kiollózott tudománynépszerûsítõ cikkekkel (pl. kérdõívek). Ez a jelen pillanat eszményi intellektuális terméke és metaforája.

Are We Having Fun Yet?
Readers Wonder: Are We Having Any Fun Yet? – ez a címe a Time egyik számában megjelent cikknek, melynek állítása szerint a kortárs német irodalom unalmas, ezért a németek az amerikai irodalmat falják, mely nem unalmas. „A háború utáni német irodalom a humor és a szórakoztatás hiányától, egy csomó téma tabunak nyilvánításától és roppant melankóliától szenved”, jelentette ki a Time-nak Dietrich Schwanitz német bestseller-szerzõ, aki a hamburgi egyetemen az angol irodalom tanára. „Németországban mindenki úgy akar írni, mint Franz Kafka meg Samuel Beckett”, teszi hozzá Schwanitz. Stefan Bauer, a Gong címû folyóirat szerkesztõje szerint azok az írók, akiket ma Németországban mûvészeknek tekintenek, „érthetetlenül magasröptû prózát” írnak.
 Értelmiséginek lenni ma mindenekelõtt annyi, mint nem unalmasnak lenni. A kortárs német irodalmat vádoló mindkét idézett német szerzõ a vádak tipikus repertoárjából válogat: magasröptû, érthetetlen, melankolikus, nem szórakoztató. A tabukról tett észrevétel is tipikus. A tömegkultúra tudniillik –  legyen szó akár a farmernadrágról, az MTV-rõl, a Coca-Coláról, a filmrõl, a sportról vagy könyvekrõl – mindig ugyanazzal az önreklámozó mítosszal él: õ, a tömegkultúra széttöri a tabukat, õ bezzeg nem konvencionális, hanem friss, avantgárd, szubverzív, szókimondó, és soha, de soha sem unalmas. Mindez persze egyáltalán nem így van.
 Azoknak az íróknak, akik a közhelyek platformjáról (mert olyannyira közhelyesek, hogy az ember elszomorodik tõlük) vádolják unalmassággal a német irodalmat, az az egyetlen elõnyük, hogy fiatalok. Fiatalnak lenni, ez máris garantálja a szubverzivitást, az autentikusságot, a konvenciók áthágását, a funt! A gyakorlatban pedig fiatalnak lenni a legbiztosabb garancia arra, hogy az ifjúság hordozója a maga egész önreklámozó csomagjával egyetemben igen gyorsan fel lesz röpítve a mainstream kultúra édes, zajos és anyagilag kifizetõdõ áramaiba.
 
Fun-loving culture
Az evilági testvériség a giccs révén valósul majd meg, mondta valahol Milan Kundera. Ez a testvériség már rég megvalósult. Nincs valami nagy különbség a lisszaboni halárus lány meg a pétervári „Oktyabrszkaja” hotelben a bárpult mögött álló sankoslány között. Mindketten ugyanazokat az amerikai és mexikói szappanoperákat nézik a tévében. Csak a giccs szó – melyet a hatvanas években intellektuális érdeklõdés övezett – szorult ki a forgalomból. A helyébe olyan szavak kerültek, mint: ipar (film-, sajtóipar), szórakoztatás, valamint élvezet (pleasure) és szórakozás (fun).
 Két évvel ezelõtt egy amerikai egyetemen adtam elõ. A hallgatóim nem tudták, mit jelent az a szó, hogy giccs. Egy nemrégi németországi elõadásom alkalmával egy diáklány feltette a kérdést, hogy mit jelent a magas irodalom meg a lektûr fogalma, melyeket használtam, elnézést kérve, hogy olyan régimódiak.
 Fun-loving culture – így határozta meg tizenöt évvel ezelõtt az amerikai kultúrát Neil Postman. Idõközben a fun-loving culture meghódította az egész világot. Todd Gitlin amerikai szociológus szerint az amerikai népszerû kultúra „a globális egynemûsítés korábbi kísérleteit folytatja. Elõzménye a latin nyelv, melyet a Római Birodalom és a katolikus egyház terjesztett el, valamint a marxizmus-leninizmus, melyet a kommunista kormányok kényszerítettek az emberekre”.
 E percben, míg ezeket a sorokat írom, a világ 52 országában emberek milliói nézik a Buffy the Vampire Slayer címû, tinédzsereknek való tévésorozatot, a fiatal vietnamiak amerikai zene mellett szórakoznak az Apocalypse Now nevet viselõ étteremlánc valamelyikében, az irániak rajongnak a Titanicért, a Baywatch-ot Dél-Amerikától Kínáig nézik, Oprah Winfrey egyesíti a hûséges nõi nézõközönséget szerte a világon, Jerry Springer pedig a közélet minden formáját – a politikát, a kultúrát, az újságírást, a televíziót – érintõ egyetemes springerizáció ikonjává vált.
 Csak a tálibok nem néznek semmit. Rajtuk kívül senki sem kíván kimaradni a globális testvériségbõl. Senki sem kívánja, hogy tálibnak nevezzék. Hisz a tálibok fundamentalisták, nemde? A kirekesztéstõl való félelem a fasizmus minden formájának fundamentuma. A kirekesztéstõl való félelembõl szedi meg magát a mi fogyasztói aranykorunk is.

A vonat is metafora
2000 májusában-júniusában egy metafora-vonattal utaztam. Jó száz író utazott a vonatban, fõleg fiatalabbak, a „kibõvített” Európa negyvenhárom országából. Másfél hónapon át robogtunk Dél-Európából észak felé. Száz író nem sok, mégis talán képet kaphatunk általuk az emberi populáció azon hányadáról, mely az irodalomnak nevezett tevékenységgel foglalkozik. Különbözõ európai régiókon utaztunk át – egyesek közülük „problematikusak” voltak. Húsz évvel ezelõtt a száz író fölpattant volna, hogy rögzítsen valami petíciót, nyilatkozatot, tiltakozást. A mi vonatunkban elmaradtak az ilyesféle megmozdulások. Meg kell adni, a végén az írók összehoztak egy langyos nyilatkozatot, ám az az írói munka praktikus oldalára vonatkozott (azt a követelést szövegezték meg, hogy az Európai Unió több pénzt biztosítson kis nyelvekrõl kis nyelvekre történõ fordításokra). Az írók szemlátomást elégedettek voltak a maguk kulturális fülkéivel: az államaikkal, a nemzetükkel, az európai közösséggel, Európával, az irodalommal. Tizenkét országon haladtunk keresztül, a vonatban voltak fehéroroszok, orosz és török írók, ciprusi írók, szerb, horvát, litván írók... Ám alig akadt valaki – legalábbis úgy tûnt –, aki érdeklõdést mutatott volna a politika, az Európa-gondolat iránt, vagy foglalkozott volna az irodalom fogalmának újraértelmezésével. Az írók az olyan szavak nyomán élénkültek fel, mint a lobby, a network, a cultural management.
 Eco régebben megkülönböztette az apokaliptikus meg a beilleszkedett írókat (apocalittici e integrati), ám ez a felosztás mára idejétmúlttá vált. A többség integrálódott. Az apokaliptikusok, a melankolikusok, az unalmaskodók és az elitisták manapság ritka madarak a kulturális színtéren. A nyelvünkre venni õket és nekik támadni – amit a tömegkultúra képviselõi ellenség hiányában még mindig elõszeretettel mûvelnek – ugyanolyan abszurd, mintha ma egy texasi szenátor a választási beszédeiben a kommunistákkal csatározna.
 „Orwell azoktól tartott, akik betiltják a könyveket. Huxley attól tartott, hogy nem lesz ok a könyvek betiltására, mert többé nem lesz senki, aki olvasni kívánná õket. Orwell azoktól félt, akik meg fogják vonni tõlünk az információkat. Huxley azoktól, akik olyan mennyiségben tálalják, hogy végül passzívakká és önzõkké válunk. Orwell rettegett, hogy megfosztanak bennünket az igazságtól. Huxley attól rettegett, hogy az igazság belesüllyed a közömbösség tengerébe. Orwell attól tartott, hogy zárt kultúrává válunk. Huxley attól, hogy triviális, pletykaéhes kultúrává. (...) Röviden szólva Orwell attól félt, hogy az fog elpusztítani bennünket, amit gyûlölünk; Huxley attól, hogy az, amit szeretünk”, írta tizenöt évvel ezelõtt egy apokaliptikus, Neil Postman, hozzáfûzve, hogy úgy tûnik, Huxley-nek volt igaza.
 Ami engem illet, eddig nem voltam sem beilleszkedett, sem apokaliptikus. Én az apograták közé tartoztam. Immár úgy döntöttem, hogy megbékélek. Úgy döntöttem, hogy felhagyok ezzel a hiábavalósággal, és csatlakozom a tesvériséghez, hiszen talán mindig is hozzájuk tartoztam, csak nem akartam beismerni. Az az igazság, hogy nincs is más alternatívám. Ezért buzgón követem a kulturális divatokat és a sikerlistákat, nézem a tévét, nap mint nap tágítom kulturális referenciáim horizontját, még az Idézetek szótárát is megvettem (gondoltam, hasznos dolog, ha fel vagyok vértezve alkalomhoz illõ idézetekkel) – és várom, hogy meghívjanak valami tévémûsorba. Majd igyekszem minél gyakrabban a szavukba vágni. A globális testvériségbe való engedelmes integráció metafizikai vidámsággal tölt el. Várom a tömegmédia istenének hangját, s a kérdést: Are we having fun now?! Várom a pillanatot, amikor végre kimondhatom: Yes, we are...
 

(*) Az emberek szinte bármire készek annak érdekében, hogy elsõk legyenek valamiben, az elsõk, akik felmutatnak valamit. Ennek eredményeképp mindenki mindenkit kopíroz, aminek az a vége, hogy mindenki ugyanazt csinálja. Az exkluzivitás keresése, mely másutt egyébként eredetiséghez és individualitáshoz vezet, itt banalitásba és uniformitásba torkollik. (Bourdieu)

(**) Akár nyilvánosság elõtti felszólalásról, akár könyvrõl vagy a tévén közvetített üzenetrõl van szó, a kommunikáció fõ kérdése az marad, hogy fennáll-e a recepció minden feltétele. Vajon az, aki hallgat engem, képes-e dekódolni azt, amit mondok? „Banális üzenetet” küldve mintha mindent megoldottunk volna, és nincs többé probléma. A kommunikáció pillanatnyi, hisz még meg sem történt, vagy csak úgy tûnik, mintha megtörtént volna. A közhelyek cseréje olyan kommunikáció, melynek magán a kommunikáción kívül nincs más jelentése. A közhelyeknek fontos szerepük van a mindennapi életben, mert mindenki azon nyomban fogyaszthatja õket. A banalitások egyesítik a beszélõt és a hallgatót. (Bourdieu)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu