1.
Kiegyenesedett és hallgatózott, keze fejével letörölte a verejtéket a homlokáról.
 – Szirodzsiddin! Hé, Szirodzsiddi-i-i-in!
 Sivító, dühös hang volt.
Makusin ledobta a fejszét a széttört ládák halma mellé, és komótosan a hátsó ajtóhoz ment.
– Na, itt van! – üvöltötte kövér Kászim, az ég felé emelve puha ökleit. – Itt ni!.. A tökkelütött! A kártevõ! Hogy a rosseb enne meg! Az ördög küldött a nyakamra!
– Mit üvöltesz? – kérdezte Makusin, és akaratlanul hátralépett.
– Hogy mit üvöltök? – csapott át visításba kövér Kászim hangja. – Még azt kérdi, hogy mit üvöltök! Mondtam én mindig, egy ruszkinál csak egy pamíri lehet ostobább! Te raktad ide a zsíros bödönyt?! Na hadd halljam: te raktad ide?!
Félhomály volt a pirogos bódéban – az izzó rég kiégett, s ezen az esõs reggelen csak kevéske fény szivárgott be a széles, alacsony ablakon a pult fölött, ahol a járókelõk kövér Kászim pirogjait vásárolták.
– Te raktad ide? – dühöngött tovább Kászim. – Te voltál?!
Makusin jobban odanézett, és egy tócsát látott a padlón, olyasfélén csillogott, mint egy poros tükör.
– Nyolc liter! Megfizetsz ezért a nyolc literért! Az utolsó kopejkáig megfizetsz érte!
– Máskor nézzél a lábad elé! – felelte Makusin. – Mindig is ott állt az a bödön… Farhod is megmondhatja…
Farhod rendíthetetlen nyugalommal forgatta a mély vastepsiben sercegõ pirogokat.
– Miattam aztán akárhova rakhassátok a koszos bödönyt – jelentette ki. – Ne is lássam! Úgyis mindég csak láb alatt van.
– Gazemberek – mondta kövér Kászim váratlanul kisimult hangon. – Koldusbotra jutok miattatok… – Farhod éppen kirakott vagy tíz frissen kisült, még gõzölgõ és olajtól sercegõ pirogot a tálcára; Kászim felkapott egyet, néhányszor egyik kezébõl a másikba tette, az ujjait fújva, majd sietve bedugta a szájába, és persze megégette magát, felhorkant – dülledt szeme úgy forgott, mintha két olajbogyó gurigázna egy-egy tálkában.
Makusin felsóhajtott, és visszament az udvarra. Undok alak ez a Kászim. Nem úgy, mint Farhod. Õt aztán semmi sem hozza ki a sodrából. Példának okáért, Farhod soha nem mondaná, hogy elfogyott a fája. Üvölthet Kászim, ahogy a torkán kifér, Farhod mester csak leül a dermedõ serpenyõje mellé, és csak ül és fütyörészik. Csuda egy ember.
Széttörte a ládát, kiverte két oldalát, és elkezdte deszkákra szedni.
Most nem Szergejnek vagy Szerjozsának hívták, hanem Szirodzsiddinnek. Csak a családneve maradt a régi: Makusin. De az se teljesen: azelõtt a második szótagon volt a hangsúly, most meg az utolsón… Különben meg ha a putai bazárban dolgozol a pirogos bódéban, csak abban az esetben érdeklõdik bárki is a családneved után, ha holtan találnak a szemetes konténerek mellett. De addig mindenki fütyül rá, hogy mi volt azelõtt a családneved.
Megnyikordult és becsapódott az ajtó.
– Na jól van, elég lesz – mondta kövér Kászim elégedetlenül, a pirogját rágva. – Jó nagy halommal van már. Menjél, segíts inkább hajmát szelni! Hallod?
Makusin vállat vont, és a tuskóhoz döntötte a fejszét.
– Jól van – mondta. – Ha hajmát, akkor hajmát.
– Csak kelletik majd – mondta kövér Kászim sóhajtva. – Bár nem vesznek lópikulát se… Tíz óra lassan, és még egy szem pirogot nem adtunk el. Mi?
Makusin megrántotta a vállát.
– De aztán jönnek majd, mint a sáskák – pirog meg nincsen! – tette hozzá bosszúsan Kászim. – Jól mondom?
– Jól – biccentett. – Persze, hogy kell. Szétkapkodják majd még, csak ne aggódj…
– Ha meg Fajz benéz… mondd neki… – Kászim az ujjával a tarkójára tolta a tübetejkát, és megvakarta a homlokát. – Eh, ott egye meg a fene, ne mondjál semmit… majd benéz máskor, nem törik le a dereka. Na jól van, már itt se vagyok!
Makusin biccentett.
Lottyadt, olajos kartondobozban volt a hagyma. Kivett vagy tizenöt fejet, és gyorsan pucolni kezdte õket, az agyagpadlóra szórva a héjat. A megtisztított hagymafejek a kopott zománcos vödörbe repültek.
– Mi van – kérdezte mézédes hangon Farhod –, az átkozott Kászim megint hagymát pucultat veled?
– Azt – sóhajtott fel Makusin, és elmosolyodott: a szokásos játék.
– Cöcöcö! – mondta Farhod, és a fejét csóválta. – Miért jött ide szegény Szirodzsiddin Moszkvából? Miért is jött a kövér Kászimhoz dolgozni?
Úgy vették, hogy Farhod ügyesen csipkedi Makusint. Makusin soha nem mutatta, hogy ezek a csipkelõdések a legkevésbé sem bántják. Sõt, néha belement a játékba.
– Na jól van, elhallgass! – mondta, és a vödörbe hajított egy hagymafejet -- loccs!
– Üdögélhetnél Moszkvában! – örült meg Farhod, és csengõbb, dallamosabb lett a hangja. – Nem kellene kövér Kászimmal veszekedned! Nem csípné hagyma a szemed, nem vón olajos a kezed, nem kéne tõteléket keverned! Orosz feleséged lenne! – Farhod lehunyta a szemét és megcsóválta a fejét, szokása szerint lenyûgözve a lelki szemei elõtt feltáruló képtõl. – Orosz felesé-é-ég… eh! – Kinyitotta a szemét, és keserû értetlenséggel a hangjában morogta: - Miért, miért?
Makusin felsóhajtott, és a vödörbe hajította a következõ hagymafejet – loccs!
Miért, miért?… Tréfa ide vagy oda, ezt még az elõzõ, orosz feleségének sem tudta elmagyarázni…
… Két és fél évvel ezelõtt néhány napra jött Hurramabadba, kiküldetésbe. Leszállt a repülõgép, sokáig gurult, üvöltöttek a motorjai, aztán megállt, elcsitult. Indulhattak kifelé… Hogy is tudná elmondani, ami a következõ pillanatban történt? Amikor körülnézett, és lelépett a lépcsõrõl az idegen ország izzó betonjára, úgy rémlett neki, hogy minden különös módon ismerõs itt számára: a hõség is, amely az elsõ pillanatban olyan, mintha mustártapasz égetné a meglepetéstõl összehunyorított szemét, a repülõtér épületének szögletes cukortartója is, a por csiklandó szaga is, a dombok homályos körvonalai is a nyári rét mögött, melyek teteje összeolvadt a szürkésbarna éggel. Hátravetette a fejét, és fájdalmasan hunyorogva meglátta a könyörtelen napot, mely itt mintha nem életadó, hanem halálosztó izzó korong lett volna.
Loccs!
– Mennyi hajma kellesz, Farhod? – kérdezte Makusin.
– Tudom is én… – vonta meg a vállát Farhod. – Pucoljad, pucoljad, nem vész kárba… Megsütöm itt ezeket még, aztán nekiállok a tésztának… Hosszú még a nap…
– Hosszúnak hosszú – morogta Makusin. – Csak épp egyelõre még egy szem pirogot nem adtunk el, ni… Azt már tíz óra lesz lassan!
– Eladjuk! – mondta Farhod, kacsintva hozzá. – Ne aggódj: megéhezik a jónép, és szalad pirogot enni! Eh, Moszkva, Moszkva!… Igaz, Szirodzsiddin?
És dalolni kezdett:
Szemenkin’ a szõlõt eleszegettem,
Kisjányt a tornácon jól megölelgettem.
Hol van most a szõlõ, az a finom édes,
Hol találom mostan igaz szeretõmet?
– Mégiscsak tökfilkó vagy, Farhod! – mondta Makusin, csak hogy ne szegje meg a játék szabályait.
Loccs!
…No, aztán egy hét múlva visszament Moszkvába, és kiderült, hogy amíg távol volt, a szülõvárosa furamód megfakult: minden, ami fényes és jelentõségteljes volt, most kicsivé és jelentéktelenné zsugorodott, és Makusin sehogy sem találta a helyét. Egy hónap múlva az osztályról megint el kellett repülnie valakinek Hurramabadba, és hallgatólagos egyetértés volt a tekintetben, hogy Makusint kétszer egy évben nem küldik el arra az isten háta mögötti helyre. Úgy volt, hogy Ljovuskin utazik, és már sóhajtozott meg morgott a bajsza alatt, ahogy töltötte ki a kiküldetési rendelvényt, amikor Makusin egyszer csak elkottyantotta az értekezleten, hogy hát éppenséggel… szóval hogy… õ tulajdonképp másodjára is… már csak azért is, mert másodjára valahogy egyszerûbb… mert mégse, ugye, elsõ alkalom…
És miután újra elutazott, két hét múltán táviratilag jelentette, hogy kész ott maradni a kísérletek végeztéig.
– Jól van, jól van, meg ne sértõdj itt nekem – mondta Farhod. – De azért mégiscsak elmagyarázhatnád! Na, tehát most tádzsik feleséged van, igaz? És azelõtt orosz volt. Igaz? Nem, elõbb csak válaszolj – igaz?
– Igaz – mondta Makusin. – Azelõtt orosz volt.
– Hát én ezt fel nem érem ésszel – sóhajtott Farhod, kiszedve a megsült pirogokat a füstölgõ tepsibõl. – Szerencséd volt… De mekkora szerencséd volt! Nekem, ládd, tádzsik a feleségem, és orosz soha nem volt… és soha nem is lesz.
– Ne szomorkodj miatta – tanácsolta Makusin. – Nem ér az annyit.
– Vagyis – élénkült meg Farhod –, azt akarod mondani, hogy mind egyformák?
– Már hogy miért… egyformák? Mit jelent az? – húzta a szót Makusin. – Nem, nem egészen egyformák.
Valójában nem volt ebben egészen biztos.
Újabb hagymaszem loccsant a vödörbe – loccs!

2.
Mikor befejezõdtek a kísérletek, Makusin nem ment haza Moszkvába. Moszkva már nem létezett: ez alatt a másfél év alatt Moszkva távolodott, egyre távolodott, minden fakult, halványodott, némult benne, már szinte felidézni se tudta, és végül nem volt más, mint egy homályos pontocska tán a horizonton, tán a könnyezõ szaruhártyáján.
Moszkva nem volt többé, és úgy tûnt, soha nem is létezett. Ezért Makusin nem is bánt semmit. Igaz, kezdetben álmok is zaklatták, meg a felesége levelei is, aki sehogy sem értette, hogy mi történt. Makusin nem válaszolt neki, hisz úgyse tudott volna semmit se elmagyarázni. Meg senki másnak se. Hogyan is magyaráznád meg azt a megmagyarázhatatlan, szilárd meggyõzõdésedet, hogy egyszer már lefolyt az életed ez alatt az ég alatt, és abban az életedben más nyelven beszéltél és boldog voltál? Nem válaszolt az utolsó levélre sem: az volt a hatodik, aztán több már nem jött. Esztendõ múltán egyszer próbálta felidézni a felesége arcát – de hiába. Álmok azért még csak-csak látogatták. Addigra már csak ezekben az álmaiban beszélt oroszul.
– Nem – mondta hirtelen Farhod elváltozott hangon. – Nem és nem értem! Na ide figyelj! Mondjuk, hogy én lennék nagy tiszteletben álló ember, tudós, aktatáskával járnék… orosz feleségem lenne… olyan fehér bõrû, kék szemû… gyerekeim volnának, igaz? Na és? Fognám magam, ezt mind eldobnám, és elmennék dolgozni kövér Kászim pirogos bódéjába?! – Azzal nagyot csapott az elõkészítõ asztalra a kiszedõ kanállal. – Na ne! Megbolondultam, vagy mi a rosseb?
– Ki a bolond? – kérdezte Makusin. – Én vagyok bolond?
– Nem tudom – morogta Farhod.
Makusin megvonta a vállát.
Éppenséggel nem akart õ kövér Kászim pirogos bódéjában dolgozni. Úgy tervezte, hogy marad az intézetben. Így lett volna logikus – kiküldetésbe jött annak idején, és most tessék! – itt marad… Meg valóban nem volt rossz szakember, az egyszer biztos. Ugyan kinek lehet ez ellen kifogása?
Sokáig törte a fejét, hogyan intézze a dolgot. Fazliddin Hodzsajevicset, az intézet igazgatóját nemigen kedvelte egy ideje. Fazliddin Hodzsajevics meglehetõsen undok ember volt, de Makusin ezt nem vette észre azonnal: eleinte megtévesztette a cikornyás nyájassága.
Az elsõ, rövid kiküldetése utolsó estéjére meghívták vacsorára.
Csak utólag értette meg, hogy mennyire kinevették akkor! Hogy mennyire kinevették! Pedig hát õk maguk hívták, nem kéredzkedett… Ráadásul egyáltalán nem is ért volna rá – másnap megy a gépe, a gyorsanalizáló meg egyszer csak bemondja az unalmast. És mint mindig – minden látható ok nélkül. És tessék: Fazliddin Hodzsajevics elküldte hozzá Alisert, az intézeti titkárt, és az hosszan gyõzködte – de hát maga Fazliddin Hodzsajevics kéri… hisz maga Fazliddin Hodzsajevics szeretné… annak jeleként… a kapcsolatokat megerõsítendõ … nehogy megsértse!… Makusin széttárta a karját, és beleegyezett. Azt hitte, étterembe viszik, vagy az igazgató lakására, de hogy, hogy nem, Alisernek, a titkárnak a lakására mentek, és kiderült, hogy ott már várják õket.
Hát igen, létezik ez a fajta kifinomult élvezet a világon – gúnyolódni egy emberen, és tudni, hogy az nem csak hogy nem érti, hogy gúnyolódnak rajta, hanem a legmagasabb vendégszeretetnek fogja föl ezt a gúnyolódást! És ha nem maradt volna itt, ha nem bújt volna bele az idegen bõrbe – amely még mindig nem passzolt rá tökéletesen, amelyben még mindig fájdalmasan feszengett, még mindig kiütköztek alóla az anyajegyek –, akkor õ se tudta volna meg soha… Bizony, valósággal keresztre feszítették a részeg, boldogan vigyorgó oroszt az ünnepi asztalnál! Mert idegen volt számukra, jövevény, nem közibük való; a szavakba rejtett értelemnek a tizedét se fogta fel, csak a felszínét látta mindannak, ami körülötte történik. Úgy gúnyolódtak rajta, mintha csak valami rovar volna, amely vakon mászik a valakik számára átlátszó üveg titokzatos felszínén...
...Mikor hátradõlt a párnára, csurig kiélvezve a kés és villa nélküli piláfevés egzotikus gyönyörûségét, és úgy érezte, hogy ha még egy rizsszemecske lemegy a torkán, akkor egyszerûen szétdurran a hasa, Fazliddin Hodzsajevics elmosolyodott, teknõsbéka módjára pislantott egyet, és rosszallóan mondta:
– De hát egyék, Szergej Alekszandrovics... Miért nem eszik?
S mintha csak példát akarna mutatni, belenyúlt a piláfba, a tál oldalán görgetve gombócot gyúrt magának, vett hozzá egy kis darab húst, kissé hátravetette a fejét, és a hüvelykujja finom mozdulatával ügyesen betolta a szájába a gondosan elõkészített falatot.
Makusin önkéntelenül nyelt egyet, a nevetõs Aliser meg a szája elé kapta az öklét, mintha attól félne, hogy felkacag, és õ is invitálólag intett a tenyerével:
– Egyék hát!
– Nem, köszönöm... – mondta Makusin, elnyomva a hányingerét. – Öhm… Tökéletesen tele vagyok.
– Van nálunk egy hadomán... – mondta Fazliddin Hodzsajevics, s közben rágott is, meg már görgette is az újabb gombócot a tál oldalán; csorgott az olaj a rizsbõl, amikor megnyomogatta, kis lepénnyé gyúrva. – Az a neve, hogy osi tu…
– Igen, igen! – bólogatott Aliser, és nem bírta tovább, kitört belõle a kacagás.
Makusin újból az asztalhoz hajolt – kíváncsi volt a hagyományra.
– Osotu? – kérdezte.
– Osi tu – javította ki Aliser, Fazliddin Hodzsajevics meg méltósággal biccentett, s ezzel egy idõben benyomta a szájába az újabb adagot. – Azt jelenti, „a te ételed”. Az os az étel, az ennivaló. Érti?
– Persze, persze! – mondta gyorsan Makusin. Fazliddin Hodzsejevics olyan étvágygerjesztõen göngyörgette a zsíros piláfot, hogy õ is megint kedvet kapott. – Hagyomány! Szeretem a hagyományokat!
– A hagyomány a következõ... – húzta a szót Aliser. – Nálunk nem illik ételt meghagyni. Amit elkészítettünk – meg is esszük. Hisz azelõtt nem volt hûtõ, nem lehetett hol tárolni.
– Értem – bólintott Makusin, részegen fészkelõdve az élvezettõl.
– És különösen a piláfot – mondta Fazliddin Hodzsajevics, és fújtatott egy jó hangosat. – A piláfot tilos kidobni. Feltétlenül mindet meg kell enni. Nálunk még a kenyeret se dobják ki... Inkább fölakasztják valahová, hadd egyék meg a madarak...
-– És ezért, amikor már mindenki jóllakott – vette át a szót Aliser, és megint nem bírta ki, a szája elé kellett kapnia az öklét –, a rangidõs az asztalnál mindenkinek szép sorban osi tu-t csinál – szépen a tenyerébe veszi a piláfot, látja?... (Makusin elvarázsolva bólintott, figyelve, ahogy Fazliddin Hodzsajevics, mintha csak az intézeti titkár utasításait követné, beledugta a kezét a zsíros rizshegybe.) Azt kicsinkét összegyúrja – hadarta a titkár. – Régen, azt mondják, a bégek lakomáin a nemkívánatos vendégeknek még egy olyan különleges báránycsontocskát is beletettek… a bölcs emberek azt mondják, az isten azt külön az ilyen alkalmakra alkotta meg… látja, hogyan?… igen, beletettek egy ilyen kis csontocskát, hogy megfullassza a vendéget… ó, igen, ilyeneket mûveltek a bégek!... no... és a vendégek mind szép sorban kinyitják a szájukat... – Fazliddin Hodzsajevics Makusinra emelte hûvös teknõsbéka-tekintetét, és úgy emelte a kezét, mintha az arcába akarná vágni az ökle tartalmát; Makusin meg csak bódultan mosolygott, és engedelmesen kitátotta a száját. És... pufff!
Fazliddin Hodzsajevics tenyere egy kígyóugrással betömte a száját. Makusin úgy érezte, hogy karót szúrtak a torkába – a rizsbõl, répából és néhány szem húsból összegyúrt tömör csömböllék nagyjából úgy hatott rá, mintha fejbe verték volna egy üsttel: megszédült, lehunyta a szemét, hunyorgott, nyögött, görcsösen nyeldesett rémületében, aztán felkapta a kezét és dörzsölgetni kezdte az arcát, mintha hópelyheket vagy verejtékcsöppeket törölne le róla: soha senkinek nem beszélt errõl, de abban a pillanatban olyan érzése volt, hogy az átkozott rizs szóródik ki a fülébõl... és nem akart úgy kinézni, mint valami malac!
...És aztán eltelt majdnem egy év ez után a szerencsétlen vacsora után, Makusin az intézetben akart maradni, és e kérdés eldöntése teljes egészében Fazliddin Hodzsajevicstõl függött... Jól emlékezett rá, hogy ment végig a poros folyosón, hogy állt meg az iroda ajtaja elõtt, aztán felsóhajtott, üdvözlõ-bocsánatkérõ mosolyt öltött az arcára, bekopogott, és óvatosan lenyomta a kilincset.
– Á-á-á! Jöjjön csak, jöjjön! – mondta Fazliddin Hodzsajevics. – Mi járatban ezúttal? Megint fennakadások vannak? Megint a reagensek-reagensecskék?
– Hogy szolgál a kedves egészsége? – érdeklõdött Makusin. Kék szeme ragyogott napbarnított arcán. – Hogy van a családja? Minden rendben? Minden békében, nyugalomban?
Fazliddin Hodzsajevicsnek duzzadt homloka volt, és soha nem egyenesen nézett az emberre alóla, hanem mindig csak súrolva a tekintetével. Azzal a közömbös nyájassággal mosolyogva Makusinra, amely az egyiptomi fáraók ábrázolásaira jellemzõ, válaszul õ is elmondta a szokásos udvariassági formulákat.
– Hogy van, hogy van? Minden rendben? Békében-egészségben?
– Köszönöm, köszönöm – felelte Makusin szívélyesen, a melléhez szorítva a két kezét. – Tanácsot szeretnék kérni öntõl, tanító…
Fazliddin Hodzsajevics helyeslõ horkantást hallatott, és egy kis teával kínálta Makusint.
– Tudja, tanító... – kezdte Makusin óvatosan. Már rég elsajátította a komoly beszélgetések lefolytatásának helybéli rituáléját. – Az ön munkássága a nyomás alatti polimerizáció területén... – mormolta a véletlenszerûen a nyelvére toluló szavakat – megmutatta a tudományos társadalomnak... az ön által vezetett intézet teljes szellemi erejét... ööö... és a fiatal tudósok úgyszintén... – Makusin rántott egyet a nyakán, és kibökte: – Nem is beszélve a polihidrolkloridról! Arról már nem is beszélve!
Fazliddin Hodzsajevics értõ arckifejezéssel bólogatott, és puha tekintetébõl sehogy sem lehetett kikövetkeztetni, hogy egyetlen haja szálát nem tenné fel tétnek, ha az lenne a kérdés, hogy érti-e, mirõl is van itt szó.
– Még egy csészécskével? – kérdezte udvariasan, s ugyanakkor ellentmondást nem tûrõen, hogy idõt nyerjen.
– Mit is akarok mondani – buzgólkodott tovább Makusin, elvéve a csészécskét, és eközben nem feledkezve meg arról, hogy egy másodpercnyi rituális morgással feleljen a teát kínáló morgására. – Biztosíthatom, hogy minden tudós számára megtiszteltetés lenne, hogy ennek az intézetnek a falai között dolgozhat! – Azzal az iroda zöldes mésszel bemázolt falaira mutatott, melynek sarkában egy szétszáradt dézsában megdõlt fikusz állt, és a szürke függönyök úgy néztek ki, mint a kapcarongy. – És az ön vezetése alatt, Fazliddin Hodzsajevics!
Mindketten mást gondoltak, mint amit mondtak, és nem azt mondták, amit gondoltak. Makusinnak volt ugyan meghatározott célja, de mint egy nõ, aki a szeretõjével veszekszik, semmiféle értelemmel nem töltötte meg a szavait. Hasonlóan ahhoz, ahogy az a bizonyos nõ csak azért figyeli a szeretõje reagálását, hogy újra és újra lássa, nem közömbös iránta a férfi, úgy Makusint, miközben kerek mondatokat görgetett a szájából a szénhidrogének tulajdonságairól, amelyek egyébként a legkevésbé sem izgatták, valójában egyetlenegy kérdés gyötörte: most, végre-valahára, amikor ugyanazt a nyelvet beszélik, megérti-e ez a vén tuskó, hogy õ, Makusin, közibük való.
De Fazliddin Hodzsajevics ezenközben véletlenül sem úgy gondolt rá, mint közibük valóra. Sõt, Makusin számára valóságos csapás lett volna, ha el tudja képzelni a bizalmatlanságnak azt a fokát, amelyet az igazgató e pillanatokban az idegennel szemben érzett.
Elõször is, természetesen egyetlen szavát sem hitte el. De ugyan ki hitt volna Makusinnak! Hisz valósággal nevetséges: azt mondja, itt akarok maradni és a maga vezetése alatt dolgozni! Ha! Mit jelent ez, hogy: maradni?! Elvégre nem egyetemista vagy gyakornok! Meglett ember! Mi dolog az – eldobni a moszkvai lakást? Itt élni?! Ha ha ha! De hisz nincs azok közt olyan, aki egy fölösleges napot itt töltene!...
Az igazgató zaklatott fejében felvillant a gondolat, hogy a véletlenszerûen idecsöppent embernek a hõségtõl megbomlott az agya. De sokkal fontosabb volt valami más: Fazliddin Hodzsajevics hirtelen rádöbbent, hogy Makusin valóban az õ nyelvén beszél!... Micsoda gazember! A nevetséges, félig sikerült próbálkozásoktól, hogy két szót összefûzzön, zajos tetszésnyilvánításra sarkalva a fesztelen beszélgetések résztvevõit, néhány hónap alatt eljutott odáig, hogy nemcsak folyékonyan, hanem gördülékenyen beszélt! Sõt nemcsak gördülékenyen, hanem szinte elegánsan!...
Fazliddin Hodzsajevicsnek minden idegszála megfeszült, és felkészült a harcra. Bármennyit gondolkozhatott volna, úgysem talált volna más magyarázatot erre az egészre. Nem egyszerûen egy idegen ült elõtte. Idegent látott már annyit, mint a pelyva. És könnyen elboldogult velük, mert tudta, hogy az idegenek közömbösek minden iránt, ami számára kedves és érthetõ, ami örömet vagy õszinte keserûséget tud okozni neki – pontosan ugyanúgy, ahogy õ meg közömbös az idegenek ostoba, fellengzõs és udvariatlan világa iránt. De ebben az esetben nem egyszerûen egy idegen volt elõtte. Ah, gazemberek!
Nézte Makusint, és alig tudta elhinni, hogy abban a mosolygós és könyörtelen harcban, melyet a kuljabi és a hodzsenti klán képviselõi vívtak egymással, és amely az intézet életét leginkább meghatározta, új szakasz jött el: a gazfickók elkezdtek ilyen nyíltan Moszkvából kiküldetésre jött idegeneket felhasználni a saját céljaik elérésére!
Sajnos, ez nemcsak régóta ismeretes szégyentelenségükrõl árulkodott, hanem a kapcsolataik és lehetõségeik új szintjérõl is! Ah, a disznók! Helyesen mondják róluk: szamárbõrt húznak az arcukra, és nem ismerik a szégyent! Biszmilloi rahmonu rahim!… Az irgalmas Isten nevében!…
Szerette volna a fogát vicsorgatni, és a padlóra hajítani a teáskannát, de csak felsóhajtott, érezte, ahogy a hátán végigfut a hideg a tehetetlenségtõl, és nyájasan mosolyogva, Makusin felé nyújtva a csészét, melynek az alján még ott gõzölgött egy kortynyi kihûlõben lévõ tea, azt mondta:
– Kérem, igyék még!... A tea, csak a tea békít meg minket az élettel! Így mondják minálunk... Nem hallotta még?...
Na és persze nem is lett semmi Makusin tervébõl. Már egy hétre rá csöndben kitették a szûrét – udvariasan, mosolyogva, együtt érezve vele, kopasz fejüket csóválva és mindenféle hangzatos ígéreteket hajtogatva.

3.
Loccs!
– Na jól van, egyelõre elég lesz – mondta Makusin, és megtörölte kezét a kötényében. Könnyezett a szeme. – Van az oroszoknak egy olyan olasz szavuk, hogy basta. Tudtad?
– Nem – rázta meg a fejét Farhod –, nem tudtam... Tudod, Szirodzsiddin, én tádzsik iskolába jártam... aztán ott nem valami jól tanították az orosz nyelvet. Azért mindent elmondok valahogy... de egyik-másik szó már kiment a fejembõl… Na, aki a seregben volt, az jól beszél nálunk oroszul. De én nem voltam... tudod, meséltem már neked...
– Testvér, eh, testvér! – Egy borostás férfi állt a pultnál zsíros köpenyben és olyan tübetejkában, amelybõl mintha valaki kievett volna pár adag vattát. – Testvér! Adjál már egy pirogot, eh! Épp csak egy kicsi hiányzik az árából...
Nyújtotta a kezét, és néhány gyûrött papírpénzt tett le az acéllemezzel fedett pultra. Riadt arckifejezése láttán azt gondolhatta az ember, nemigen bízik benne, hogy kap egy pirogot a kevéske pénzéért.
– Ó! – mondta Makusin. – Megjött az elsõ vásárló!
Megszámolta a pénzt, elgondolkodva nézett Farhodra, és jelentette az eredményt. Az megvonta a vállát.
– Na jól van, csak mert te vagy máma az elsõ... – húzta a szót Makusin. – Fogjad.
– A térre kéne mennetek a pirogjaitokkal – mondta a férfi örvendezve, óvatosan harapva egyet a pirog ropogós szélébõl. – Egyet se pislognátok, már mindet elkapkodnák! Ott megy jól az üzlet! Ott nyüzsög a tömeg! Uj-uj-uj! És mind éhesek, mint a mérges kutyák... – Megcsóválta a fejét, óvatosan kitapogatva nyelvével a rést, amelybõl szivárogni kezdett a perzselõ lé. Szeme összehúzódott az orrnyergén, és elmosódottá váltak a szavai. – Szent dolgot cselekednek!
– Aha! – mondta vidáman Farhod. – Mindjárt itt hagyok csapot-papot, és megyek a térre. Aztán melyikre, mit tanácsolsz? A Szabadságra vagy a Vértanúkéra? Vagy mindegy? Leülök egy kartondobozra, magam alá kerítem a köntösömet... és ott fogok üdögélni! Meg üvölteni! Hogy aszondja: adjatok ezt, adjatok azt! Igaz?
– Miért beszélsz így, testvér! – mondta a férfi, rosszallóan lehajtva a fejét. – A Szabadság térre ne menjél, azt helyesen mondtad, oda jobb nem menni, kuljabiak vannak ott... jártál arra? – kérdezte hirtelen hadarva, és közben Makusinra nézett.
– Nem – felelte az. – Nem jártam.
– Ah – legyintett a vevõ, a szájába tömte a pirog maradékát, és csodálkozva kérdezte: – Te meg tatár vagy, vagy micsoda? – Aztán tömött szájjal, nyugtalan tekintetét megint Farhodra fordítva, és már csak hozzá intézve a szavait folytatta: – Egészen megvadultak… már hogy a kuljabiak! Mennyi ló, mennyi abrak van ott! Mint mikor a káni idõkben készülõdtek háborúba! Üstökkel! Már az egész teret teleszarták! – Megint legyintett, aztán beletörölte a kezét a köntösébe, szorosabban összehúzta a szárnyát, aztán õ is összehúzta magát és elindult.
Még azért visszafordult egyszer, és vicsorogva kiabálta oda nekik:
– Úgyhogy menjetek csak, menjetek a pirogjaitokkal! Csak ne a kuljabiakhoz! A Vértanúk terére menjetek!... Mi ott gyülekezünk!
– Na persze – sóhajtott Farhod. – Rögtön... De nem, azért jobb lesz, ha ti jöttök ide...
– Micsoda egy fazon – mondta Makusin elégedetlenül, a vállát vonogatva. – Még hogy tatár!
Megcsóválta a fejét, úgy nézett a fajankó után.
Orosznak már senki nem nézte – ha õ maga mondta, nem hitték el, álmélkodtak, majdhogynem tapogatni kezdték. Pár alkalommal odáig fajult a dolog, hogy az útlevelével kellett hadonásznia, annyira nem hittek neki. Ezután kövér Kászim, a kutyafattya, folyton pénzt próbált keresni rajta ezzel az egyszerû és megbízható módszerrel – fogadott a vevõkkel, hogy nem tudják megmondani, milyen nemzetiségû Makusin. Ám egyszer egyikük, miután veszített, taposni kezdte a szerencsétlen útlevelet, aztán ököllel esett neki Makusinnak, aki ezek után semmi szín alatt nem volt hajlandó részt venni effajta szélhámoskodásban. Igaz, az útlevél bizonyító ereje is igencsak meggyengült mostanra – a fénykép, amely egy kövérkés képû, huszonöt éves moszkvait ábrázolt, nemigen hasonlított a szikkadt, markáns arcú, negyven felé közeledõ hurramabadihoz, akinek a bõre is megsötétedett a naptól meg a piszkos bazári munkától.
Ugyanakkor, bár nem nézték orosznak, mindenáron hol üzbégnek, hol kazaknak, sõt akár meszhi-töröknek akarták besorolni – egyszóval mindenfélének, csak épp nem közibük valónak.
– Csavargó – jelentette ki Farhod. – Vagy az ördög tudja, az is lehet, hogy faluról jött. Mer’ úgy jönnek mindenfelõl, mint a sáskák... – hümmögött. – Úgy látszik, már más dolguk sincs az embereknek, mint hogy az igazságért veszekedjenek! Dolgoznának inkább a kutyafiak...
Makusin felállt, közelebb húzta a padot a pulthoz, hogy több legyen a fény, levette a falról a deszkát – jó fenyõdeszka volt: õ maga készítette –, rácsapott a tenyerével, a padra tette. Megtaszigatta a lábával az alumíniumlavórt, mire az engedelmesen zörögve beállt a helyére, hogy kényelmesen szórhassa bele a felaprított hagymát. Fütyörészve végignézett pár kést, ott sorakoztak Farhod jobbján, és a fehér nyelût választotta. Levette a polcról a fenõkövet, megköpdöste, meghúzogatta rajta a kést. Kipróbálta a körmén, elégedett volt az eredménnyel. Visszatette a fenõkövet a helyére.
– No, akkor nekilátunk? – kérdezte nem tudni, kitõl.
Sóhajtott, meglovagolta a padot, fogta az elsõ szem hagymát, és rég kitanult, gyors mozdulattal kettébe vágta.
– Ó! Lelkecském, Farhod! Hogy vagy, hogy megy a munka? Hogy van a családod?
Szépséges Nuri lila ábrázata jelent meg az ablakban, akit azért hívtak így, mert gyerekkorában elcsúfította a furunkulus.
– O-o-ó! Szirodzsiddin! Hogy is mondják arra tifelétek, he? Pattanj, paripám, finom a pirog ám, he? Így van?
Az ablakon át csak a fényes, keményített kézelõt lehetett látni a selyemzakó ujja alatt, de Makusin biztos volt benne, hogy ha kihajol, meglátja a lakkcipõ összefröcskölt antracitját is.
Az igazat megvallva nem kedvelte szépséges Nurit. Túlságosan bizalmaskodó volt az õ ízlésének. Még hogy pattanj paripám!
Vállat vont és hümmentett egyet köszönésképpen.
– Te is légy üdvözölve, Nuri – mondta Farhod kimérten, a másik oldalára csattantva a tésztát az asztalon. – Imáid meghallgattassanak... Akarsz pirogot?
– Ó, de még mennyire, hogy akarok, Farhod! – nyafogta szépséges Nuri széles mosollyal. Majdnem minden foga aranyból volt. – De még jobban szeretnék egy surpát! El nem hiszed, milyen élvezettel tudnék most megenni egy jó tányér édes báránysurpát! M-m-m-m!... De hát hol?... – Keservesen tárta szét a karját. – Az egész bazárban csak kövér Kászim dolgozik! Meg még azok a tuskók ülnek ott az uborkáikkal... falusi fajankók! Minden zárva... képzeld csak el!
– Az a jó! – felelte Farhod, gyors ütésekkel adjusztálva a tésztát. – Minden kuncsaft a miénk lesz! Mennyit kérsz?
Szépséges Nuri összehúzta a szemét.
– Százat? Nem, legyen kétszáz! Nem, Farhod!!! Nem!!! Adjál háromszázat a pirogodból! Háromszáz hagymás-húsos pirogot, amit... – Nuri felhúzta az orrát és arcát ráncolta – olyan hitvány gyapotmagolajban sütöttetek ki, amiben már harmincháromszor sütöttek valami szemetet… tán szamárbeleket süttök benne, vagy mi a csudát? – kérdezte fintorogva.
– Menjél surpát enni, Nuri – tanácsolta neki Farhod, szeletekre vágva a tésztát. – Tényleg jobban kéne neked a surpa... Csak úgy dõl belõled a piaszag – gyufát kéne odatartani.
Szépséges Nuri felhorkant.
– Tán te itattál, bazárbogár, eh? – csóválta meg a fejét búbánatosan. – Ugyan mit értesz te! Mi mástól örvendjen egy derék muzulmán szíve, mint a bortól meg a nõktõl? Tudod te, mi az a szito, Farhod? He? – Szépséges Nuri meglóbálta felemelt ujját. – Ó, te szegény, még nem volt olyan nõd, aki tudott volna szitót csinálni? Ugyan minek élsz te, Farhod? Hogy ezeket a hitvány pirogokat gyúrjad? Szito! Érted – szito! Olyan nõvel aludtam az éjjel, aki úgy csinálja a szitót, mint egy... – összehúzta a szemét, és olyan hangot adott ki, mint akit forró vízzel leöntöttek –, mint... mint egy megtébolyodott betonkeverõ, úgy csinálja a szitót!
– Mennyit? – kérdezte Farhod unottan.
– Mit mennyit? – hökkent meg szépséges Nuri, kinyitva a szemét.
– Pirogot, mondom, mennyit kérsz? Ha háromszázat, akkor várni kell...
– Ugyan minek nekem háromszáz... – legyintett Nuri. – Mondjuk, kettõt adjál... Kettõt megeszünk... elég lesz az... De elõbb inni kell! Hisz te is tudod, Farhod – Abu-ali ibn Szino azt tanította, hogy csak evés elõtt igyunk bort!... Van egy ilyen könyv – az Al-Konun... Nem olvastátok? – kérdezte, szándékosan a kérdés udvarias formáját használva, és olyan arcot vágva hozzá, mintha nem lenne nyilvánvaló számára a válasz.
– Én nem ismerem a betût – mosolyodott el Farhod.
– Á-á-á! – mondta rosszallóan szépséges Nuri, és elõvett egy megbontott üveg vodkát a zakója belsõ zsebébõl. – Látod! Pedig sokan követik a tanácsait… Dinnyét is, akár sárgát, akár görögöt, csak evés elõtt szabad fogyasztani. Különben nem az egészségedre válik, hanem megmérgez. A tea is evés elõtt való. Utána tilos... nagyon káros... – megcsóválta a fejét, és összeszorította a száját, szemlátomást azokon az õrülteken szánakozva, akik evés után isznak teát. – Valami poharat is adjál! Retek van?
– Honnét lenne? – felelte Farhod. – Nem kocsma ez...
– Jól van, jól van... – legyintett Nuri. – Kocsma, nem kocsma... Mi a különbség, nem értem... Reteknek mindenképp lennie kéne... Az egész világ, Farhod, az egész világ egyetlen nagy kocsma. Te nem úgy találod?
Farhod szótlanul nyújtott neki egy homályos poharat, és közelebb húzta magához a durva, sárgás sóval teli sótartót.
– Disznóhúst biztosan nem eszel, Nuri, igaz? – szólalt meg hirtelen Makusin tréfálkozó hangon, s közben nagy lendülettel apró szemû pozdorjává változtatott egy szem hagymát. Bosszúsnak, legyõzöttnek érezte magát, mióta tatárnak nézték, és most legalább egy kis gyõzelmet szeretett volna aratni. – Pedig meg van írva!... Mit mond a saría? A saría neked, muzulmánnak azt mondja, hogy ha tíz lepény fekszik egymáson... így ni... – ledobta a hagymát és a kést, és egymásra rakosgatta a tenyerét –, és a legfelsõre egy darab disznóhúst tettek, akkor azt, a legfelsõt ki kell dobni, de a többit meg lehet enni! De ha arra, a legfelsõre, akár csak egy csepp bor esett... – drámaian elhallgatott, aztán úgy bökte ki, hogy közben belevágta a kést a deszkába: – ...akkor mind a tizet ki kell dobni!
– Cö-cö-cö! – mondta Nuri aggodalmas és megvetõ ábrázattal. – Vigyázz, Szirodzsiddin, nehogy a végén bírót csináljanak belõled! Úgy magyarázod a saríát, mint a megboldogult nagyapám! Pedig az fél évet tanult a medreszében!
– Jól van, jól van! – szólt közbe Farhod, hadonászva a kiszedõ kanállal, amelyrõl mindenfelé repültek a fekete olajcseppek. – Hallgasd csak, hallgasd! Szirodzsiddin nem tanít rosszra! Szirodzsiddin okosan beszél! Szirodzsiddin tudja! Majd csak meglásd, Szirodzsiddinbõl valóban bírót csinálnak hamarost! – Nevetve Makusinra kacsintott. – A jó muzulmán nem iszik bort. A muzulmánok azelõtt egyáltalán nem ittak bort!
– Ittak, ittak – morogta Nuri, azzal a sajátos, sanda arckifejezéssel nézve a poharat, amelybõl pontosan lehetett látni, hogy azon gondolkodik, töltsön-e még vagy elégedjen meg annyival, amennyit már kitöltött. – Bort is ittak, vodkát is… csak most a vodkát lepárlással készítik, azelõtt meg madzagon beleeresztettek a borba egy olyan kis üres agyagkorsócskát... hermetikusan le volt zárva... követ kötöttek rá, mint egy bûnözõre, hogy föl ne szálljon, és... glugy-glugy!... igaz? A korsóba csak a tiszta szesz hatol be a borból... és egyetlen csöpp víz se! No, és szép lassan – óráról órára, napról napra! – megtelt tiszta szesszel a korsó. Hígítsad, azt igyad! – elhallgatott egy pillanatra, és szánakozva kérdezte: – Te, Farhod, ittál-e már ilyet?... He?
Lemondóan legyintett, aztán, már elõre fintorogva hozzá, azt mondta:
– Amit meg a muzulmánokról mondanak… ugyan mit tudsz te a muzulmánokról, Szirodzsiddin?! Ugyan mit mondhatsz nekem te – te, Szirodzsiddin – a muzulmánokról, he?
Az ajkát biggyesztette. Aztán felsóhajtott, és még annyit mondott befejezésül:
– Na, barátaim, erõt, egészséget!

4.
Amikor két és fél évvel ezelõtt Makusin elõször vetõdött el a bazárba, úgy érezte, végre visszatért a gyermekkora, az apja megint felültette a körhinta lovacskájára, és minden zajong, suhan, villódzik és tarka csíkokká olvad körülötte.
Ámulva lökdösõdött a tömegben, hallgatta a lepény- meg az aludttejárusok locsogását. Sok évvel azelõtt egyszer leesett a nyújtóról az iskolában, és eltört az egyik foga. A mostani érzése arra hasonlított – ahogy akkor simogatta a nyelvével az égõ csonkot, és próbálta felfogni, hogy mi is történt, úgy hallgatta most önmagát, úgy figyelt befelé, valamire, ami egyszer csak izzani kezdett a lelkében... A válasz egyszerû volt, de különös: úgy tûnt számára, hogy az idegen nyelv, bár érthetetlen számára, mégis valahogy közeli – mintha egyszer már élt volna, és abban az egykori életében könnyen kimondta ezeket a torokhangokkal teli szavakat, és pontosan értette mindnek a jelentését.
Hangosan zúgott a bazári körhinta, szellõ hûtötte izzadt nyakát, valahol nem messze egyfolytában üvöltöttek a szamarak; olvadozott a napfényben a füge lila és a barackok rózsaszín húsa; darazsak keringtek a füstszínû szõlõ halmai fölött – olyan lassan keringtek, mintha az álmuk vált volna valóra, és nem a levegõben, hanem mézben verdesnének szárnyaikkal… Makusin alvajáróként járkált a sorok közt, mit sem törõdve az invitálásokkal, hogy vegyen koriandert, répát, lila garmi krumplit.
Aztán két öreg árus átható hangjára lett figyelmes, egymás asztalszomszédjai voltak; Makusin közelebb ment, és földbe gyökerezett lábbal figyelte õket. Nehezére esett elhinnie, de mindenképp úgy hallotta, hogy szenvedélyesen szavalnak, egymásnak dobálózva mondanak valami harcias-dallamos strófákat egy végtelen költeménybõl. Feszülten hallgatta õket, azt végül is felfogta, hogy a költeményben valami pijoz nevû dologról van szó, és némi tûnõdés után arra jutott, hogy ez biztosan valami olyasmit jelenthet, hogy „hajnal”, „szerelmes” vagy „csalogány”: sokat hallott már a keleti költészet szépségeirõl. Persze, az is lehet, gondolta, hogy valami humoros költeményt szavalnak – elvégre körülöttük fel-felkacagtak az emberek, és a térdüket csapdosták... Mikor kicsit megunta a szavalást, próbált kideríteni valamit a pöttöm zöldségesnél, mire az nyájas mosollyal elmagyarázta Makusinnak, hogy Savkat és Foteh egyszerûen csak veszekszenek, a pijoz azt jelenti, hagyma, és Foteh szidja Savkatot, amiért az a maga hitvány regari hagymáját ugyanannyiért adja, mint Foteh az õ csodás dangarinijét.
– És miért rímbe szedve? – értetlenkedett Makusin.
Az arckifejezésébõl ítélve a zöldséges nem tudta, mi az a rím, de kínos lett volna ezt bevallania egy idegennek.
– Hát ilyen a nyelv, na... – mondta, és az utolsó csepp érdeklõdését is elveszítette a téma iránt. – Retket kérsz? Nézd csak, micsoda retkem van, testvér! Cukros!
...Jobb fogást talált a kosáron, és körülnézett.
Most már sok embert ismert arcról. Ahogy a kosárral a kezében sétált az árusok közt, akadt, aki egy pillanatra elszakadva szakadatlan bazári munkájától, gyorsan a melléhez szorította a kezét és biccentett neki, Szirodzsiddinnek, a fûtõnek kövér Kászim pirogos bódéjából.
Ma kevesen voltak a bazárban. Szemerkélt az esõ; a teázó ponyvaernyõje alatt, ahol ilyen tájban rendszerint hangok zsibongtak, és a fiúk futva vitték ki a teáskannákat, unottan tépdeste lepényét a csészéje fölött valami sötét arcú, kopasz, bõrzekés ördög, meg a girhes Rahmatullo bóbiskolt a priccsen, aki hetente egyszer benézett a pirogos bódéba, és sárga agyaggal betapasztotta a kályharéseket; a fedett piac kapujában mélán kiáltozott két kövér papírzacskóárusnõ; reménytelenül zsinatoltak a lepényárusok, a portékájukat dicsérve.
Most nagy rések tátongtak ott, ahol máskor szoros rendben ültek az árusok – s ahol máskor veszekedés tört ki a deszkapult mögötti helyért, most buta vadgalambok sétálgattak, valami korhadékot cibálva a résekbõl.
Makusin szerette mindezt, most mégis minél elõbb végezni akart a vásárlással, hogy mehessen innen. Hátravetette a fejét, hunyorgott. Felhõk mögött derengett a nap, mint egy higannyal bedörzsölt ötkopejkás, és az apró esõcseppek úgy csillogtak, mint karácsonyfán az ezüstfonal.
Régóta jogosan mondhatta közibük tartozónak magát a piacon. Jobban ismerte a nyelvüket és a szokásaikat, mint sokan közülük, közülük választott feleséget, a gyereke a legcsekélyebb kétség nélkül közéjük tartozott. No, tegyük fel, idõrõl idõre úgy fordult a szó vagy a helyzet, hogy nemigen értette, és ilyenkor kénytelen volt magyarázatot kérni. De hát ebben sem különbözött amazoktól – hisz a kanibadi ugyanúgy nem érti olykor a karategincit, a garmi a hodzsentit, és mégis mindannyian földijüknek tekintik egymást.
– Jó napot, Szaud – mondta Makusin, megállva az ismerõs káposztaárus elõtt. – Mennyiért adod máma?
A háta mögött Szaudot Sandának nevezték – Sanda Szaud, csak így emlegette mindenki. Szaud azzal érdemelte ki a csúfnevét, hogy a bazári becsületkódexnek gyökeresen ellentmondó szavakat és cselekedeteket engedett meg magának. A putai jóféle bazár; bezzeg a Zöld Bazárban egy szempillantás alatt le is szúrhatják az embert, itt meg csak a háta mögött nevetgélnek – na, tessék, Sanda Szaudra megint rájött a bolondóra, a hülye fejét neki!
Bármilyen furcsa, eltérõen mindazoktól, akik reggeltõl estig a pult mögött ültek, vagy csak a bazári tömegben nyüzsögtek, hogy valamelyik eladóhoz csábítsák a vevõket, és ezzel keressenek egy kis jutalékot, neki magának, pedig egyenrangú volt bármelyikükkel, soha nem lett beceneve. Azelõtt nem is gondolkozott el ezen. Elnevezhették volna, mondjuk, orosz Szirodzsiddinnek… De nem: volt már a bazárban egy orosz Mirzo, csak épp az egyáltalán nem is volt orosz, egyszerûen csak ült néhány évet az uszolszki lágerben, így ragadt rá a név... Õt meg egyszerûen Szirodzsiddinnek hívták.
– Há-á-t, nem is tudom, mit mondjak neked – mosolygott ravaszul Sanda Szaud, és megvakarta borostás állát. – Mindjárt azt fogod mondani nekem, hogy kevés a nép a bazárban, és ez azt jelenti, hogy lejjebb kell menni az áraknak... Igaz? És én azt felelem neked – igazad van, Szirodzsiddin! Lejjebb kell menniük! Mert kell, igaz-e?
– Kell – biccentett komoran Makusin. – Szóval mennyi?
– Tessék! – mondta Szaud, és kiválasztott egy szép, kerek fej káposztát. – Tessék! Eljutottunk a legfõbb kérdéshez, ahogy egy nagy vezetõ mondotta, bemászva a… na, de mindegy, hogy hova bemászva… Kell! – és mégse mennek lejjebb!
– Tényleg? – játszotta meg az álmélkodót Makusin, komor érdeklõdéssel figyelve Szaud zsonglõrtrükkjeit – kicsit nem figyel oda az ember, és máris kicseréli... jó, nem rohadtat ad, de...
– De tényleg ám! – kiáltott fel Szaud, és feldobta a fej káposztát. – Hatvan volt az ára, hatvan is maradt! Nem megy lejjebb! Kérdezd meg, akitõl csak akarod!... Ugyan miért kevés a nép? Mert a nép egy része a tereken tanácskozik, a másik része meg otthon ül, és várja, hogy azok, akik a tereken tanácskoznak, mikor kezdik el gyilkolni egymást – és akkor kijut azoknak is, akik most félnek elmenni a bazárig. Igaz?
– Félek, hogy igazad van, Szaud – sóhajtott Makusin. – De most már tán közelébb a káposztához...
– Ugyan hová közelébb? – fortyant fel Szaud. – Tessék, itt van mind a szemed elõtt! Garmadával! Fehér, mint a hó, igaz, Szirodzsiddin?... Gömbölyûek, mint a hógolyók, amiket gyerekkorunkban gyúrtunk! Miért kéne hogy essen az ára az ilyen káposztának, azt mondd meg nekem! Holnap vagy holnapután megint minden megnyugszik, az éhes emberek szétszélednek a terekrõl, és szaladnak a bazárba! Szaladnak, és látják: itt a káposztácska! Itt hever, unatkozik, várja õket szívrepesve... he, Szirodzsiddin?
– Nem, negyvennél többet nem adok – vágott a szavába Makusin. – Édes az éneked, Szaud, de a pénz is édesen zizeg. Különben te magad miért nem vagy a téren?
– Nézd! Fogd csak meg, fogjad! – Szaud makacsul nyújtotta neki a káposztafejet. – Érzed? Mintha kõbõl lenne az egész! Tömör!! Sehol egy fölösleges rés benne! He?… De nem igaz ám, Szirodzsiddin! Nem olyan tömör ez a káposztafej! Mikor hazaviszed, és óvatosan itt ni... – Szaud gyorsan bejelölte ujjával a megfelelõ helyet – kivágod a torzsát, akkor... m-m-m!... vékony levelekre esik szét! Tiszta, fehér levelekre, és egyiken sem találsz egyetlen pöttyöt sem! Olyanok ezek a levelek, mint a finom címeres papír! Kormányrendeleteket lehetne írni rájuk, Szirodzsiddin! – Szaud lekapta fejérõl a tübetejkát. – De ha nem fogsz kormányrendeleteket írni, hanem mindegyik levélbe beletekersz egy kis húst… vagy egyszerûen csak felszeled és beleteszed a surpába... m-m-m, Szirodzsiddin!
– Jól van, még körülnézek – mondta Makusin unottan.
– És a torzsa! – erõsködött Szaud. – Azt hiszed, ki kell dobni, mert sárga, és olyan az íze, mint a rohadt reteknek? Ne-e-e-em! Ötven – és a tied! Ennyiért kapom a káposztaföldrõl, Szirodzsiddin! Féld az Istent!
Fürkészõn körbenézve, Makusin tett egy egészen kicsi lépést.
– Negyvenöt! – kiáltotta Szaud, elkapva az inge ujját. – Koldusbotra juttatsz, de jól van – legyen negyvenöt!
– Azért csak mondd meg nekem – kérdezte Makusin komor mosollyal, a kosarába téve a fej káposztát. – Te miért nem vagy a téren, Szaud?

5.
Bement, kirakta az asztalra a káposztát, a répát meg a fekete fû csomóját, szótlanul közelebb húzta a deszkát, és nekiállt káposztát szelni. Sietett, szaporán kopogott a kés a deszkán.
Mikor az egészet felszelte, benézett az üstbe, és elkáromkodta magát. Beleöntött egy fél merõkanál forró vizet, sietve megdörgölte ronggyal a zsíros üstfalat, kilöttyintette a sarat az udvarra; kritikus szemmel megnézte, vállat vont. Kövér Kászim pirogos bódéjában sohasem mosták tisztára az üstöt. A kerítés mellett a kályhában már ropogtak a hasábok. Beleszórta az üstbe a felvágott zöldségeket, vizet öntött rá, feltette a tûzre, lefedte.
– Farhod, eh, Farhod – mondta, és egy ronggyal letörölte a kormot a kezérõl. – Ide figyelj, az elõbb találkoztam a szomszédasszonnyal... azt mondja, Muhiba valami kórságot kapott... hazaszaladnék, azt hiszem... Lehet, hogy orvost kell hívni... A levest odatettem... csak sózzad meg, amikor felforr.
– Ládd-e, városi lányt vettél el... – jegyezte meg Farhod, és félretette a tálat, amivel lisztet szórt az asztalra a zsákból. – Nem tanítottak meg idõben, Szirodzsiddin... Kislákból kellett vón feleséget hoznod... falusi lányt.
– Ugyan miféle városi lány!? – horkant fel Makusin, a bódé mellett topogva: már indulhatna, erre most még vitatkozzon Farhoddal. – Falusi õ, csak a várostól nem messzire valósi – de hát te is tudod, harangoni...
– Nem, az nem az igazi – sóhajtott fel Farhod. – Mondom én neked. Nekem magamnak is ilyen kisasszonyom van, hol ez fáj neki, hol az... eh! – legyintett. – Bezzeg a falusiak... azok nem betegeskednek! Azok vasból vannak. Szét nem törnek, akár a betonúthoz csapdoshatod õket...
– Na mindegy, most már nincs mit tenni – mondta Makusin suta nevetéssel. – Hacsak még egyet a nyakamba nem veszek... De hát kettõt ugyan mibõl etetnék...
– Az már igaz – értett egyet vele Farhod. – Kászimnál nem hízik el az ember... – köpött egyet, és elkomorodott a tekintete; úgy látszik, elbúsult hirtelen. – Minden kopejkáért remeg az a parazita...
– Na, én megyek – sietett Makusin, magára terítve a köntösét. – Kászimnak mondd el, hogy s mint... szóval hogy jövök hamarost... úgyse vesz senki semmit. Nézd, összesen két tepsivel adtunk el... Tüzelõ meg van már garmadával.
Farhod bizonytalanul vállat vont, és a szokott mozdulattal megfogta a lisztes tálat.

6.
Feszülten maga elé bámulva Makusin megint átment a tarka, zajos bazáron, aztán ki a kapun, ott aztán balra fordult, ellenkezõ irányba, mint amerre a háza volt.
Elvékonyodtak, szétkúsztak a felhõk, a résekben kéklett az ég, és már a nap is ki-kilesett, aranyat szórva a lombokra és a nedves aszfaltra. Gyorsan lépkedett – olyan gyorsan, hogy hamarosan csurom víz lett a homloka a tübetejka alatt.
A Badahson szálloda kapujában rendõr járkált föl-alá, a saslikos pedig zárva volt: egyetlen parazsas tál sem füstölt.
Makusin sietve elment mellette, befordult a sugárútra, néhányszor körülnézett – furcsa volt üresnek látni a szökõkút elõtti teret. A rendõr gyanakodva nézett utána.
Egy háztömbnyire volt, és a postahivatalig sem ért még el, amikor halk zúgást hallott, melybe idõrõl idõre valami fémes csörömpölés vegyült. A hangszórók által fölerõsített hang bádogtetõ fölött zúgó viharra hasonlított. Egyetlen szót sem lehetett kivenni.
Mikor még száz vagy kétszáz méterrel közelebb ért, a sötét tömegtõl, melynek körvonalait már pontosan lehetett látni, elszakadt egy körülbelül harminc emberbõl álló csoport, és az õ irányába kezdett szaladni. Makusin megdermedt és riadtan nézte õket. Egyformán öltözött fiatalemberek voltak – mindegyiken zöld köntös, derékban fehér kendõvel összekötve, a fejükön fehér, keskeny turbán. Kurjongatva, egymást biztatva teljes erejükbõl rohantak felé, és egy pillanatra fojtogató rémület fogta el Makusint – miért futnak? nem épp õhozzá-e? nem kéne-e neki is futnia?... Megdermedt, a falnak simult, és várta az elkerülhetetlen szerencsétlenséget. Közeledett a hatvan láb dobogása, már oda is ért – és elrobogtak mellette, õvele mit sem törõdve, megcsapta õt a zajos lihegésük, amely valami felbõszült lény fújtatására hasonlított, vadul száguldottak a keresztezõdésig, ott befordultak és eltûntek a sarok mögött...
Határozatlan léptekkel ment tovább. Tõle jobbra valami lókikötõ-féleséget építettek deszkákból; néhány lenyergelt ló állt ott, majdnem az aszfaltig lógatva a fejüket. Elöl, az oszlopos kormányépület gránitlépcsõjénél egy teherautó állt, az oldalai lehajtva. Mindenfelé zöld zászlók csapdostak a fejek fölött. A teherautó fölött is zöld zászló lengett, mellette meg egy fehér. Úgy tûnt, mintha úszna a teherautó, mintha a tömeg sodorná magával. A platót borító feszes szõnyegek fémesen csillogtak a napsugarakban. Õsz szakállas, tetõtõl talpig fehérbe öltözött férfi állt a platón, és bõszen kiabált a mikrofonba. Szavaira válaszul erdõként emelkedtek a kezek a magasba. A szónoktól távolodva egyre ritkásabb lett ez az erdõ.
– Hû, de mondja a magáét! – jegyezte meg mogorván egy alacsony férfi, akinek olyan volt a köntöse, mint akin sortûz szántott végig: mindenfelé fehér vattacsomók meredeztek belõle. – De ez se arról beszél, amirõl kéne!... Eh, gazember ez mind!
Makusin akaratlanul elkapta a szúrós tekintetét, és megvonta a vállát.
– A csuda tudja – mondta. – Nekem úgy tûnik, hogy jól beszél ez...
A köpcös köpött egyet és elfordult.
A teherautón álló ember az égnek emelte a kezét, és kiabálni kezdett. A tömeg közepe szétfröccsent – azok, akik körülállták a teherautót, letérdepeltek.
– A nagy és irgalmas Isten nevében! – énekelte az õsz szakállú.
Makusin elhátrált a nyüzsgéstõl, és egy nemrég felgyújtott kioszk maradványai mellett állt meg. Fojtogató koromszag volt itt, és ettõl a bûztõl egész testében remegni kezdett.
– A-a-a-a-a, a-a-a-a-a-a, a-a-a-a-a-a-a! – hallatszottak oda hozzá a kivehetetlen, fémesen recsegõ hangok a teherautótól, és a tömeg mindegyikre mély sóhajjal válaszolt, minden szerve mozogni kezdett – valami összehúzódott benne, mintha ütni készülne, aztán, mivel nem kapott parancsot, kis idõre mégis elernyedt.
Makusin tehetetlenül káromkodott, és elindult visszafelé: a Szabadság térre most csak több háztömbnyi kerülõvel lehetett eljutni.
Gyorsan eljutott a sarokig, ott befordult a Nizami utcára, és sietett tovább. Itt minden csendes volt – a platánfákkal teli utcácskán friss lombok susogtak, és ha nem lettek volna itt-ott bedeszkázva a kapuk meg a földszinti ablakok, egészen úgy nézett volna ki, mint azelõtt.
Makusin konokul leszegte a fejét, összeszorította a fogát, és egy olyan ember lendületes, ruganyos lépteivel ment, aki elkésik egy találkozóról, melynek eredményétõl függ az egész élete. A reszketése elmúlt, és most dühös volt magára, amiért nem tudta legyõzni a félelmét, amely elfogta az emberek látványára, akik a megafonok dübörgése közepette imára térdepeltek. Égett az arca. Ha nem ijed meg... ha nem ijedt volna meg, akkor beleolvadhatott volna a tömegbe, egyesülhetett volna vele... Érezte, hogy ez lehetett volna az utolsó lépés, az utolsó szint legyõzése, amely még elválasztotta a közibük tartozóktól.
Tíz perc múlva kiért a térre a Nyári Színház felõl, egy mocskos kis térrõl, amely tele volt szórva papírral és tejfehér óvszerekkel, s a lába földbe gyökerezett, amikor a zöld jázmin- és legusztrabokrokon át meglátta a tömeg még távoli, de már kivehetõ körvonalait.
Ugyanúgy recsegtek a hangszórók, csak itt nem egy szõnyegekkel borított teherautón volt a szószék, hanem egy zöld, szögletes, alacsony páncélkocsin.
– Az, hogy az ellenzék!... a parlament szétkergetését tervezi!... – Súlyos kövekként, nagy szünetekkel hullottak a térre és gurultak tovább a szónok szavai, aki görcsös csókba olvadt össze a mikrofon fekete fejével. – ...egészen nyilvánvalóvá vált!... az ellenzék vezéreinek!... nyilatkozata után!...
Meleg, nyirkos szélfuvallat támadt, és a szónok nyakán vidáman lobogni kezdett a tarka nyakkendõ. A tenyerével leszorította, és még egy mondatot elrikoltozott. Az emberi lehetõségek határán üvöltött – olyan hangosan, ahogy csak tudott; két-három rekedt szót elordítva rövid szünetet tartott, fütyülve újabb adag levegõt vett, és a tömeg minden ilyen szünetet komoran helyeslõ morgással fogadott.
– A nép kötelessége!... e nehéz pillanatokban!... amikor veszély fenyegeti a közrendet és a demokráciát!... Amikor a múlt árnyéka!... rátelepedett a jövõnkre!... (A tömeg felbõdült; öklök csaptak fel.) Megvédeni a törvényes kormányt!... és a nép által törvényesen megválasztott!... parlamentet!...
Makusin legyõzte a félelmét, és üvölteni kezdett a tömeggel, komor tekintettel emelve öklét az égnek. És zakatoló szívébõl e pillanatban forró mámor hulláma öntötte el az egész testét.
– A-a-a-a! – üvöltötte, a szavak ritmusára lengetve az öklét. – Par-la-ment!... Par-la-ment! Par-la-me-e-e-ent!...
– Az elnök személyes utasítására!... – a szónok hátravetette a fejét, és a napra vicsorgott; a tér hirtelen elhallgatott, egy pillanatra hallani lehetett a szél zúgását és az ezernyi láb csoszogó hangját –, melyet a parlament ülése is jóváhagyott!... önkéntes egységek!... szervezése kezdõdik!...
Zúgás, dübörgés – mintha hullám zúdulna a homokos partra; mély morgás, aztán vad üvöltés.
– Az elnök fordul hozzátok!... Mindenki, aki szolgált a hadseregben!... aki tud fegyverrel bánni!... fegyvert kaphat!... ha van igazolványa!... Meg kell védenünk!... a rendet és a törvényességet!...
Egyszer csak nyílni kezdett a volt pártszékház északi kapuja. Néhány vézna katona nyomta a kapuszárnyakat, amik kelletlenül mozogtak, nyikorogva a berozsdásodott pántokon. Néhány pillanat múlva a keletkezett résbe benyomult egy újabb páncélkocsi masszív hátsó fele.
A tömeg meglódult, a kapu felé nyomult. Makusin is tolakodott, lökdösõdött, hörgött, és egyre közelebb jutott.
Szerencséje volt: az örvény a falhoz sodorta, aztán visszacsapta, majd a testek újból sodorni kezdték – de ezúttal már egyenesen a páncélautó farához.
Bentrõl, az udvarról hozták a ládákat. Mielõtt feltették a kocsira, két izmos zászlós leverte róluk a fedelet.
– Igazolványt! – üvöltötte bõszen a rendõrezredes, aki a páncélkocsin állt az újabb láda mellett. Valami civil állt mellette, õ ellenõrizte az igazolványokat. Az ezredes nem adta oda a géppisztolyt, amelyért már nyúlt valakinek a keze. – Neked beszélek, mutasd az igazolványod!
Makusin is nyúlt a fegyverek felé, de még messze volt. Idegesen figyelte, hogy mi a helyzet, és úgy látta, hogy még legalább hárman vagy négyen kapják meg a fegyverüket õelõtte. Zihálva dugta a kezét a zsebébe, hogy megtapogassa az igazolványát.
– Fajzullojevnek hínak! – üvöltötte vadul az ezredesnek egy dús bajszú, kopasz, zömök ember, letépve fejérõl a tübetejkát. – Hát nincsen most nálam az igazolványom! Ha nincsen igazolványom, akkor tán nem szabad védenem az elnököt?! De hisz engem itt mindenki ismer! Kérdezd meg, akitõl csak akarod! Na, kérdezd meg õtõle! – mutatott bõszen Makusinra. – Vagy õtõle!... Add ide, mondom! Adjad!
– Adjad! – üvöltötte részegen Makusin. – Adja-a-a-d!
Az ezredes káromkodott, és a bajszos kezébe nyomta a puskatust. Az a melléhez szorította a zsíros AKSZ-t, és sietve tolakodott kifelé a tömegbõl.
– Nekem! – üvöltötte Makusin a többiekkel együtt. – Neke-e-e-m!
– Uramatyám! – mondta hirtelen oroszul a civil, és odahajolt hozzá. – Õrület. Valóban maga az, Szergej Alekszandrovics?
Makusin is megismerte amazt, és õ is összerándult a csodálkozástól – Aliser volt, az intézeti titkár.
Megrándult a szíve, és vágtatni kezdett.
Nem érdekelte, hogy miért épp kutatóintézeti titkárok foglalkoznak a fegyverek szétosztásával. De honnan a csudából csöppent pont ide az ördögfattya?! Egy szilánk volt ez az elmúlt, a rég maga mögött hagyott, a feledés mélyére ûzött életébõl, amelynek a helyébe egy másik lépett – az igazi. És arról a régirõl már tudni sem akart. Csak itt akart maradni, a tömegben, azt akarta, hogy közéjük tartozhasson.
– Adjad! – kiáltotta, és miközben elöntötte a reménytelenség érzése, arra gondolt: az egyetlen esélye, hogy ne ismerjék fel – az, ha semmi szín alatt nem vált át oroszra. Hadd higgye azt, hogy tévedett! De hogy a csudába ismerte fel, istenem?!... A szeme villanásával sem szabad mutatnia, hogy ismeri õt!... Meg nem rezdülhet az arca, meg nem rebbenhet a szeme! És oroszul egy szót se! El kell felejtenie, hogy tud oroszul! Ez könnyen ment – már régóta egyáltalán nem használta az anyanyelvét. – Add! Neke-e-em! Add!
Aliser csodálkozva felegyenesedett, és egy vagy két másodpercig meredten nézte Makusint; az arckifejezése közben többször is megváltozott, aztán végül gúnyosan elmosolyodott, és mondott az ezredesnek valamit, amit a keserûségtõl megkövült Makusin nem hallott a tömeg üvöltésében.

7.
– Érted – mondta részegen hunyorogva –, érted?!... Kilökdöstek onnan... és ez... m-m-m! – ez a nyálas Aliser utánam kiabált... tudod, mit kiabált?
Farhod megrázta a fejét.
– Azt kiabálta – mondta Makusin tragikus ünnepélyességgel –, azt kiabálta: „Orosz gazfickó!” Hát ezt kiabálta… „Tûnj innen, orosz gazfickó!” – ezt kiabálta... eh? Meg hogy az oroszok miatt van ez a... eh? Mintha én... eh!
Makusin ökölbe szorította a kezét, és nagyot csapott az elõkészítõ asztal acélburkolatára.
Sötétedett már, a pirogos bezárt, lassan kihûlt az olaj a tepsiben, a tûz kialudt, kevéske parázs izzott még, megvilágítva a nyitott tûzhely falát, az utcai lámpa fénye beömlött a kitárt ajtón.
Az asztalon egy üveg vodka állt, dermedt pirogok hevertek az egyenetlen alumíniumtálon.
– Ide hallgass, Szirodzsiddin – mondta Farhod lágyan –, különféle emberek vannak... Nagy dolog... rá se ránts! A hitvány emberbõl akár akadémikust is csinálhatsz, akkor is hitvány ember marad! Pfuj!... Minek emészted magad!?
– Hogyne emészteném, amikor... – kezdte Makusin tompán, de aztán elharapta a mondatot, mert a szavakat, amik a nyelvére tolultak, már kétszer vagy háromszor elmondta máma; elhallgatott és legyintett. – Jól van, tölts még, azt menjünk...
– Föl nem fogom, hogyhogy nem féltél! – mondta Farhod halkan, és óvatosan csorgatta a vodkát a pohárkába. – Te tisztára bolond vagy! Feleséged van! gyereked! És képes vagy odamenni arra a térre! Beállsz a sorba géppisztolyért! Micsoda ostobaság!... Azt hiszed, azért volt ott a tömeg, hogy a saját sorsáról döntsön?
Kitöltötte a maradékot a másik pohárba, és a padlóra tette az üres üveget.
– Tudod, mi volt ott valójában?
– Miért? – kérdezte Makusin. – Micsoda?
– E-e-e, Szirodzsiddin! – hümmentett Farhod, és a tenyerén ingatta a poharat. – Naiv ember vagy, testvér!… Ott a húsunkon osztoztak. Érted?
Makusin hallgatott.
– Széttrancsírozták a népet, mint a leölt bárányt... részeire hasogatták... Ez a comb az enyém, az a tiéd, a feje meg azé a nagyfõnöké... Mindenki elégedett a maga darabjával? Mindenkinek elég lesz surpára, piláfra? Senki sem érzi úgy, hogy megrövidült? Az meg, hogy a bárány már soha többé nem fogja a füvet eszegetni... hát épp azért bárány! Érted?
– Nem tudom – morogta Makusin. – Homályosan beszélsz, Farhod.
– Na mindegy – mosolyodott el Farhod. – Egyszer majd megérted... Hisz nem olyan egyszerû ez. Csak az érti, aki közibünk való...
Azzal leöntötte a torkán a vodkát, az asztalra tette a poharat, olyan mozdulatot tett a tenyerével, mintha az arcát mosná, és azt mondta:
– Ámen.
– Ámen – mondta pontosan ugyanúgy Makusin, és sajgó ürességet érzett.
Bezárták a pirogos bódé ajtaját, bereteszelték a kisajtót. Üres és sötét volt a bazár, csak a két este érkezett KAMAZ mellett volt valami élet – forrasztólámpa zümmögött, kék lánggal ölelve egy fekete serpenyõ oldalát, hangok hallatszottak, égett a lámpa a két vezetõkabinban.
– Krumplit hoztak – jegyezte meg Farhod, elnyomva egy ásítást. – Dzsirgitalit. Elég lesz pár hétre.
A kapuhoz mentek.
– Na jól van. Holnap találkozunk.
– Ég veled – felelte Makusin.
Kicsit dülöngélve ment az utcán, és a nap eseményei akvarellfoltokká változva villództak szüntelen a szemei elõtt a sötétben kivehetetlen bokrok, agyagkerítések és falak elõtt. Idõrõl idõre mormogott magában valamit, ami szorosan kapcsolódott az egyik ilyen képhez, és ilyenkor idegennek tûnt számára a saját hangja.
A keresztezõdésben valaki rákiáltott.
– Mi van? – kérdezte Makusin, és megdermedt.
Hiába meresztette a szemét, semmit sem látott a sötétben. Aztán valami mintha megvillant volna.
– Várj, testvér! – ismételte a hang behízelgõen.
Két vagy három árnyék vált el az alacsony agyagkerítéstõl, és hirtelen, nesztelenül kiúszva az onnan két sarokra egy dúcon lógó utcai lámpa inkább csak képzelt, mint valóságosan idáig elhatoló fényébe, átalakultak gyanakvó tekintetû emberekké.
– Kuljabi? – szegezte neki a kérdést az egyik suttogva; a vállán csõvel lefelé, vadászpuska módjára lógott a géppisztoly.
Makusin hátrálva, némán rázta a fejét – az alakokból, a csillogó acélfogakból, a lakkosan csillogó puskatusból iszonyat áradt, amelytõl görcsbe rándult a torka.
– Én? Nem, dehogy! Mit akartok?...
– Testvér – mondta gyengéden az acélfogú, és közelebb lépett. – Ne ijedj meg, testvér! Na, mondd csak utánam, amit mondok! Mondjad: Fölpattan Faruk a göndör szõrû bárányra... na! mondjad, az anyád istenit!
Hirtelen sivításba csúszott át a hangja, és éles mozdulatot tett a kezével Makusin felé – mintha egy madzagot szakított volna el.
– Fölül Faruk... – mondta Makusin rekedten, még nem értve, mit akarnak tõle; futásra készen remegett a lába.
– Na!
– Fölpattan Faruk a göndör szõrû... – sziszegte, és közben lázasan gondolkozott, de már csak akkor értette meg a próba titkos értelmét, amikor nyelve kimondta az utolsó szót, és úgy mondta ki, ahogy hallani szokta – hisz Muhiba gyakran énekelte ezt az altatódalt a fiacskájuk bölcsõje fölött: – Fölpattan Faruk a göndör szõrû bárán’ra... Csillagot vet a bárán’ka kantárgya!
Hát ezt akarták! Azért kellett elmondania nekik ezt a gyerekverset, hogy a kiejtését hallják!... a kuljabiak beszédében feltétlen ott lesz az a falusias bárán’ka, kantárgya!
Felsikoltott és belevetette magát a sötétségbe, és talán sikerült volna kereket oldania – hisz úgy ismerte a bazár körüli utcácskákat, mint a tenyerét. De a harmadik, aki bal felõl állt, elgáncsolta, és Makusin a sárba zuhant, fájdalmasan beverve könyökét egy kõbe.
Valaki vad sivítással rávetette magát, Makusin rángatózott, hogy kiszabaduljon, de ekkor az uratyubinszki kés széles pengéje felhasította a máját.
Aztán a szorító kezek elengedték, õ pedig a hasához kapott, közben hallotta, ahogy cuppog a sár a sietõs léptek alatt.
– Fölpattan Faruk a göndör szõrû bárán’ra... – mormolta, és próbált felállni, csizmája sarka a fekete agyagot kaparta. – Csillagot vet a bárán’ka kantárgya...
Egy pillanatra dühös lett, de azért mégiscsak boldogan halt meg – elfogadták közibük valónak.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu