A „kultúra” vonzereje láthatólag sok területen kiszorította a „társadalom” hangsúlyosságát, ami a 60-70-es éveket jellemezte. A történettudomány – különösen az újkortörténet (a 18-20. század) – intenzíven résztvett ebben az átorientálódásban. Történészek a kultúra, nyelv, szimbólumok és világnézetek felé fordulásukkal olyan tendenciákat követtek, amelyek Észak-Amerikában és Franciaországban már régebben elevenek voltak; elméleti vitákat folytattak, és kutatási kísérletekbe fogtak, amelyek más diszciplínákban már kellő nyugtalanságot keltettek. Nem utolsósorban „a korszellem” hívásának engedve kivitték vitáikat a szélesebb nyilvánosság körébe. Ennek a szélesebb körű vitának a polémikus vagy programszerű címszavai a következők voltak: nyelvi fordulat, posztmodern, dekonstrukció vagy kulturális fordulat. A divatos túlzások és az alapvető újratájékozódás eközben komoly ellenállásba és bírálatba is ütközött. A 60-70-es évek „új” társadalomtörténetét jellemző erőteljesen felvilágosító szándékú összpontosítás a politikai folyamatok elemzésére először védekezésnek hatott.
 Azt lehet mondani, hogy a kultúra olyan aktuálissá vált a 90-es évek végére a történettudományban, amilyen régóta nem volt, és a szakmán belül intenzív viták folynak a „kultúra” fogalmai, a kultúrtörténet identitása és eljárásmódjai vagy – ahogy némelyek hívni szeretik – egy „történeti kultúratudomány” körül. A szakma megszilárdult posztjairól meglepő mértékben próbálták ezt a vitát kisajátítani és becsatornázni. Évekig elhúzódó csatározások után, amelyek a centrum és periféria mintájára egyfelől a mindennapok története, tapasztalattörténet és a gender szempontú történetírás, másfelől a megszilárdult diszciplína között zajlott, a 90-es években a szakma idősebb, beérkezett képviselői nagylelkűen bevezettek egy „utolérő modernizálást”. Egyértelműen hangsúlyozni kell azonban, hogy a „kulturális fordulat” egészében nem jelent külön utat a történész diszciplínán belül, és különösen az újabbkori történettudományi diszciplínán belül, hanem hogy itt szélesebb, a társadalom- és humántudományok egészét, sőt magát a társadalmat is átható tendenciák jutnak kifejezésre.
 Ebben az előadásban először azokat a fogalmi és tematikus eltolódásokat vázolnám fel, amelyeket az említett címszavakkal szokás jellemezni. Miután meghatároztam a „kultúrtörténeti fordulat” három jellemzőjét, ennek a tudományon belüli és kívüli fejlődéstendenciának az okaira kérdezek rá. Végül rámutatok néhány olyan problémamezőre, amely az új perspektívák sikeres érvényre jutásából adódik.

Eltolódások
Melyek az ismertetőjelei ennek a szakmán belüli irányváltásnak? Megállapíthatók a témákból, az interdiszciplináris összefogásokból, valamint a kedvelt kutatási irányokból és kérdésfeltevésekből. A témaválasztásnál következményekben gazdag újratájékozódásokra került sor, ami kétségkívül tovább fog folytatódni. A kultúrtörténet, eszmetörténet és a nemi szerepek története váltak a leginkább fejlődő szakágakká. Ennek során a szimbolikus és diszkurzív világelsajátítás, a klasszifikációk, az inkább az interpretációs küzdelmekre és a distinkciókra fordított figyelem, a szubjektivitás és a „személyes” tapasztalatok historizálása vált észrevehetően dominánsabbá a még két évtizeddel korábban „égetőnek” számító olyan témákkal szemben, mint a társadalmi mozgalmak, osztályok kialakulása, családstruktúrák vagy életszínvonal.
 Ezt egy példán tudnám megvilágítani: sorok írójának egyetemi évei idején, a 70-es évek végén, 80-as évek elején a társadalomtörténetben a kvantifikálás számított a tudományosság kritériumának – nyilván nem az egyedülinek, és kétségtelen, hogy nemigen tartották sokra a gazdaságtörténet, a történeti társadalomtudomány és a történeti demográfia határain kívül, mégis öntudatosan és nyomatékkal képviselték. Franciaországban, amelynek az Annales folyóirat, az École des Hautes Études en Sciences Sociales körül csoportosuló történészei akkoriban csodált példaképekké emelkedtek, tekintélyes történészek voltak, mint François Furet vagy Emmanuel le Roi Ladurie, akik a kliometriális vagy szeriális történetírást propagálták megismerési mintaként. Az ő későbbi intellektuális fejlődésük (az eszme- ill. mentalitástörténet irányában) csak két példát nyújtanak a sok közül az itt taglalt eltolódásra. Fontosabbnak tűnik egy látens tendencia: a kvantifikálás iránti első lelkesedés után, aminek Németországban kevésbé voltak erős gyökerei, mint például Angliában vagy a skandináv országokban, az érdeklődés az adatok felől a megragadás, számolás és szortírozás kategóriái felé tolódott el. A 19. század végi munkanélküliségi ráták becslésére szolgáló modellek helyett immár „a munkanélküli kitalálásáról” jelentek meg munkák. A statisztikai adatok keletkezését befolyásoló és kísérő érdeklődés, a definiálás hatalma és az eredmények ellenőrzése feletti viták időközben már annyi figyelmet vonzottak, hogy az annak idején megfigyelt tényállások rekonstruálása (legyen ez a házasságon kívüliség, a házimunka, a népesség etnikai összetétele vagy az üzemi balesetek) majdhogynem kilátástalan vállalkozásnak tekinthető.
 Éppen a fiatalabb kutatók számára lett érezhető, hogy olyan vizsgálódási területek és témák váltak lehetségessé, amelyek eddig a peremterületekre vagy más diszciplínába szorultak. Persze már itt is régóta működik a külső hatások importálásának biznisze. Ahogy a 70-es években mondjuk a francia Annales ösztönző hatására olyan témákat választottak, mint a test, testiség, betegség, szaporodás és a halál, úgy a 80-90-es években inkább az angol-amerikai példák kezdtek inspirálni a média, a fogyasztás, a populáris és az ellenkultúra feldolgozására. Ha a 80-as években az érzelmek történetéről akartunk volna olvasni valamit, például a félelem és a rettegés hosszú távú változásairól és kulturális meghatározottságáról, egy francia vallástörténészre vagy egy hozzá kapcsolódó német germanistára kellett hagyatkoznunk. Mára az ilyen témák olyannyira teret nyertek a német nyelvű történettudományban, hogy újabban még az unalom történetéről is olvasni lehet a hosszú 19. században az idővel, az érzelmekkel és a nemek hierarchiájával való bánás elemzéseként.
 A második világháború utáni korszak történettudományi újításai megrajzolható továbbá az általuk kedvelt szomszédos diszciplínák vezérfonala mentén is. Míg a filozófia, a germanisztika, de még a jogtudományhoz fűződő klasszikus kapcsolódás is vesztett a vonzerejéből, az új társadalomtörténet a 60-70-es években elsősorban a rendszeres társadalomtudomány felé való orientálódásával határozta meg magát. Míg Franciaországban a földrajz, a gazdaság és a demográfia, és nem annyira a szociológia hatott a nouvelle histoire-ra, (az új történetírásra), Angliában, Amerikában és Németországban a szociológiai és politikatudományi minták voltak meghatározóak. A súlyponteltolódások, amelyeknek Franciaországban a strukturális antropológia, Angliában és Amerikában a szociál- és kultúrantropológia, azaz az etnológia irányában való tájékozódás adta az indíttatást a 70-es években, Németországban is érdeklődésre, egyes kutatócsoportok esetében követésre is talált.
 Clifford Geertz amerikai etnológus, aki nagymértékben befolyásolta ezt a tudományok közötti kölcsönhatást, már 1980-ban hangsúlyozta, hogy a diszciplínák közötti viszonyok átrendeződését elősegítették a minden humán tudományban végment változások. A szociológia elfordulása a természettudomány ideáljától, a determinista és funkcionalista magyarázatok bírálata a társadalmak leírásában az  interpretive turn (az értelmezési fordulat)
a társadalomtudományokban általában vezettek a szakmai határok bizonytalanná válásához és ábrázolásmódjuk műfaji elmosódottságához. Az irodalomtudomány és a nyelvfilozófia jutott ekkor orientáló szerephez, a fenomenológia és a hermeneutika élhette meg a come back-jét. Geertz ebben az „Elmosódott műfajok. Lokális tudás” című 1983-as cikkében aztán néhány vonással felvázolta a társadalmi folyamatok ábrázolásának három modelljét, amelyek el is terjedtek mindenfelé a különböző diszciplínákban: a játék, a színpad és a szöveg. Ezek közül a szöveg analógiája került ki győztesen.
 Az eddig domináns módszerek, fogalmak és magyarázatok kétségbevonására irányuló tendencia minden bizonnyal a 60-70-es évek elméleti irányultságú társadalomtörténetírását érintette kiváltképpen. Nyugat-Németországban a programjuk elsősorban a modernizáció kutatásához kötődött; elméleti mentsváraik Marx és Max Weber személyében a modernitás mestergondolkodói voltak. Ha rajtuk kezdték a kritikai számvetést az Atlanti óceán mindkét partján, akik a munkás-, nő- és mentalitástörténet terén már elméletileg tudatos és módszertanilag újszerű mintákat nyújtottak, akkor ez nem azt jelenti, hogy a dekonstruáló megkérdőjelezés csakis a társadalomtörténetírást tekinti célpontnak. A francia forradalom és a holokauszt már a politikatörténet és az eszmetörténet klasszikus témái, de ezek is a posztmodern viták gravitációs terébe kerültek. Nincs okunk azt feltételezni, hogy az olyan kutatási témák, mint a hidegháború, a nemzeti mozgalmak vagy a kolonializmus nálunk még sokáig kivonhatják magukat az ilyen radikális megkérdőjelezés alól.
 Hogy egyedül a kultúrafogalom volna ezeknek az eltolódásoknak a tartalmi közös nevezője, az kevéssé valószínű. A „kulturális” a kulturális fordulatban inkább valami várakozó magatartásra, egyfajta megközelítési módra, alapvető kérdezési irányra látszik utalni. A kultúratudományi törekvések a jelentéselőállítás folyamatait és szereplőit tartják igazán értékesnek; inkább érdekli őket az út maga, mint az eredmény; kíváncsiságuk leginkább az olyan fogalmakra irányul, mint jelentés, identitás, cselekvés, konstrukció vagy egyezkedés. A főszereplők és a megfigyelők egész sora beszélt ennek a tendenciának a kapcsán jogosan a szubjektum visszatéréséről. Mégis megfontolásra méltó, hogy a szubjektum fogalma a posztstrukturalista kritikában és a gender-vitában döntő szakításoknak és historizálásnak volt kitéve.

Okok
Ha ennek az átalakulásnak az okaira kérdezünk, ezzel nemcsak tudományon belüli tényezőket érintünk – ez volna a gyors válasz a kérdésre – hanem nehezen súlyozható megváltozott társadalmi orientációkat és értékeket is.  Ezen túlmenően ennek a kultúra felé fordulásnak a nyilvánvalóan horizontális elterjedése a különböző tudományokban és az élet más területein azt a kérdést veti fel, hogy egyáltalán milyen tényezőket lehetne idekapcsolhatóként elfogadni (nemzedéki, politikai, érdekszempontokat, eszméktől vezetettséget, stb.). Mert „a korszellemre” való utalás csupán a zavarban levők gesztusa lehetne, ami épp csak láthatóvá teszi a voltaképpeni problémát: ahhoz, hogy meg lehessen magyarázni az aktuális tematika, a társadalmi észlelés és a politikai víziók megváltozását a 70-es évek óta, a társadalmi-kulturális elemzésnek éppen azzal az eszköztárával kellene rendelkezni, amelyről maga a vita folyik. Ha meg lehetne írni annak plauzibilis történetét, hogy hogyan kulturalizálódak széles körben a társadalom- és humántudományok valamint a társadalom önreprezentációja, akkor ez már sokat hozzáadna az elmúlt évtizedek new cultural history-jához (új kulturalista történetéhez). 
 Bizonyos mértékben a vázolt eltolódások tünetei egyben az okai is: a) az eddig eredményes elemzési minták szakmán belüli, belső kimerülése, azaz az újkortörténetben kiváltképpen a társadalomtörténeti modellé; b) a Nyugat felől érkező külső hatások, különösen Franciaországból, Angliából és Amerikából, ahol hasonló viták már régebben folynak, újabban kihatva a kutatás gyakorlatára is; c) az olyan rokon társadalomtudományok felé való tájékozódás, amelyek már intenzívebben résztvettek a „kulturális fordulatban”, mint például az etnológia vagy az angol-amerikai cultural studies (kultúrakutatás).  Az a tapasztalat, hogy az elmúlt évek vizsgálódási és magyarázó törekvései vesztettek plauzibilitásukból, nem alakul ki egyik napról a másikra. Végsősoron megelőzte egy évtizedes átrétegződés, átrendeződés és differenciálódás a társadalomtörténet olyan határterületein, mint a mindennapok története, a történeti antropológia, a mikrohistória, a nemi szerepek története, stb., ezek a címszavak az alternatív látásmódok és empirikus munkaterületek fokozatos szakosodásában és profilírozódásában. Ez a tendencia visszatekintve következetesebbnek látszik, mint amilyen ténylegesen volt; ezeknek az áramlatoknak egyetlen „kulturális fordulatba” való tartozása nem volt eleve az egyes irányzatok homlokára írva. Ehhez jön még a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben virágzó német kultúrkritikai és kultúratudományi hagyomány újra felfedezése Max Weber, Georg Simmel, Ernst Cassirer vagy Aby Warburg (és mások) művei korabeli kontextusának feltárására és újabb mai olvasatuk előállítására való törekvések kétségkívül ugyanolyan ösztönzően hatottak, mint a francia diskurzusok amerikai közvetítéssel való elsajátítása. Az átvétel ilyen előfordulásaira és az eszmék áramlására ugyanaz vonatkozik, mint mondjuk a tömegkultúra folyamatainak vizsgálatára.  A recepció (a befogadás) áll a kultúraelemzés középpontjában. Ha nem működik, hatások sincsenek. A rejtett utalások ennek a régi kultúratudománynak időbeli vagy nemzeti szempontú pioritására a mai francia-amerikai diskurzusközösséggel szemben ezért aztán nagyon nem tűnnek helyénvalónak.
Hans-Ulrich  Wehler, a társadalomtörténet egyik legfőbb képviselője sosem vonakodott erőteljes hipotézisekkel áttörni a tudásszociológiai cirkulust. Szerinte mindezek az irányzatok a képviselőik társadalmi környezetében szerzett politikai tapasztalatokkal és szociális benyomásokkal függenek össze; ezek közül elsősorban a következőket említi: 
- a struktúra- és processzuselemzés elvont és hűvös volta, a nagy elméleteknek korlátai feletti csalódottság,
- a szubjektív cselekvési esélyek és tapasztalati horizontok elhanyagolása miatti elkeseredés,
- a haladáshit gyengülése, kételyek a nyugati modernizálás projektjével kapcsolatban,
- annak az elgondolásnak a vonzereje, hogy a kultúra önálló, változtatást és beavatkozást megengedő cselekvési mező lehet a legmagasabb szinten komplex társadalmakban,
- a materiális dolgokon túlmutató értékek felé fordulás a háború és azt követő fellendülés utáni nemzedékeknél
- a kulturálisan és vallásilag többrétű és konfliktusokkal teli társadalmak tapasztalata.
Az az érdekes, hogy itt messzemenően a tapasztalatok és a domináns látásmódok megváltozásáról van szó (Németországban nemegyszer a jó negyvenes korosztályig terjedő) tág értelemben vett egyetemi ifjúság vonatkozásában.
A „kulturális fordulat” kulturális elemzése kétségtelenül komolyan kéne hogy vegye a fent említett tényezőket; de nem volna  szabad megelégednie intellektuális propozícióknak társadalmi pozíciókból való tudásszociológiai vagy érdekpolitikai „levezetésével”, hanem bele kéne bocsátkoznia a közvetítések paradox, az intuíciókkal szembehelyezkedő játékába. Mert nem utolsó sorban éppen az afölötti bosszankodás, hogy mennyire nem illett össze a munkások „reális helyzete” és politikai tudata a háború utáni társadalmakban, volt az, ami elősegítette például egy „kulturális marxizmus” kialakulását Angliában.

Problémák
Annak bírálatával, amit itt a könnyebb érthetőség kedvéért posztmodern kihívásnak és kulturális fordulatnak neveztünk, időközben köteteket töltöttek meg. A vita nyilvánvalóan érzékeny pontokat érintett, mert az elutasítás hevessége, legalábbis Angliában, Franciaországban és Németországban egyáltalán nem állt arányban az új pozíciók erejével. Ezért itt most három problémakörre szeretnék kitérni, amelyeket nem ellenérvnek, hanem belső fenntartásoknak lehet venni. 
Az első egy összekötő kultúrafogalom illetve legalább néhány kultúrafogalom hiányára vonatkozik. Én személy szerint pozitívnak találom az így kialakult pluralizmust, de egy átfogó kultúraelmélet magában hordozza a lezárás és egy új hegemónia veszélyét. Másfelől látni lehet, hogy a „kultúratudomány” határozatlan cégére alatt sokminden egyszerűen tovább folytatódik a régi jó eszme-, irodalom- vagy magaskultúra-történetből, Hogyan lehet eljutni keresztkapcsolatokhoz és diszciplínák közötti párbeszédekhez? A közös rejtélyek fontosabbak lehetnek ebben, mint a közös teóriák. 
 Ezzel függ össze a kauzalitásra vonatkozó kérdés. Vajon a kultúrát inkább jelentések hálójaként kell felfogni, amit nap mint nap újra kell csomózni, vagy ez is inkább csak az instanciák vagy „potenciák” egy fajtája, amely más folyamatok magyarázatára képes a társadalomban, politikában és a gazdaságban?  És megfordítva: Vannak-e egyáltalán más területek, amelyekhez például a kulturális innovációk magyarázatára vissza lehet nyúlni? 
 A vita a „struktúra” és a „cselekvés”, diskurzus és ágensek méricskélésére továbbra is nyitott. Aszerint, hogy ebben hogyan foglal valaki állást, változik meg döntően az is, hogy mit érdemes elmesélni az kifejtés során. Vajon a kollektív identitások megkonstruálását kell-e előtérbe állítani, tehát a világnézeteket és diskurzusokat tekinteni inkább determináló erőknek, vagy  pedig inkább az átlagember szabadságát kell hangsúlyozni arra, hogy nap mint nap elfogadja, átértelmezze vagy elutasítsa az ilyen jellegű ajánlatokat.
 Mindössze néhány év távlatából már látható, hogy a nyelvi fordulattal és a kulturális fordulattal jelentkező heves nekilendülések és elvi követelések sorából kevesebb hatás következett a történettudományra, mint ahogy ezt a 80-as években és a 90-es évek elején remélni, vagy amitől tartani lehetett. De megfordítva is helytelen volna nem észrevenni a divatos ár-apály változások mögött azokat az alapvető elmozdulásokat, amelyek a történeti kutatás és a történetírás gyakorlatára éppúgy rányomják majd a bélyegüket, mint ahogy ezt a szakma kipróbált rutinja és konvenciói  teszik továbbra is. A posztmodern kihívások és a kulturális fordulat megkésett, de annál intenzívebb recepciója Németországban tartósan aláásta a régi bizonyosságokat.
 A két vita egymásba érve hosszú időre megrendítette az ismeretelméleti témák és fontosságok hierarchiáit. Hogy mely módszereknek, kutatási tárgyaknak vagy helyeknek van elsőbbsége a többihez képest, ezt már nem lehet minden megkérdőjelezés nélkül előfeltételezni. Hogy mely kategóriák segítenek nekünk elrendezni a világot, ez empirikus kutatások és kritikai viták termékeny mezejévé vált. És éppen térbeli vonatkozásban válik ez világossá: legyenek ezek a terek mármost akár földrajziak, virtuálisak vagy képzeletbeliek, minden esetben eltolódnak a centrum-periféria viszonnyal, új helyek törnek elismertségre, a határok esetében jobban érdekel az áteresztő voltuk, mint az elválasztó képességük. A posztkoloniális diskurzus összefüggéséből átvett felszólítás a nyugati gondolkodás dekolonializásálására a német történész szakma berkeiben még csak mostanában kezdi – de már elkezdte kifejteni a hatását.
 A magától értetődőségek elvesztése bizonytalanságérzést, hárító reakciókat vált ki. Ha a történész urak és hölgyek továbbra is a nyilvánosságban és az iskolában óhajtanak hatást kifejteni, nem kelthetik csupán a zűrzavart, nem terjeszthetik csupán a relativizmust.  De a médiatársadalomban felnőtt nemzedékeket aligha lehet már tegnapi receptekkel megnyerni. Nem néhány elméletileg felforgató szerző az, hanem társadalmi környezetünk erői, amelyek az igazságfogalmat például az új médiák vonatkozásában problematizálják, amelyek minden nap megmutatják a múlt ábrázolásának lehetőségeit, normatív, képi vagy multimediális megjelenítését vagy megsokszorozzák a történelmi képek elkoptatását  és meghamisítását. Ezek az erők alakítják a kultúrát a következő évszázadokra való átmenet idején, ezekkel szemben kell a történelemtudományokban is megpróbálni a Baudelaire-féle értelemben „abszolút modernnek”, azaz korszerűnek lenni.

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

Vári András (szerk)
A német társadalomtörténet új útjai
1990

KOCKA, Jürgen
„Elméletek és kvantifikáció a történetírásban”
Világtörténet, 1986 3-4.
 

DUBY, George – Guy Lardreau
Párbeszéd a történelemről
1993

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu