2006 október 24.-én hajnalban keltünk Csoszó Gabival. Az emlékezet nyomába kellene erednünk. Véletlenül kerültünk össze egy közös projektben, és az a feladatunk, hogy másokat és egymást is megismerjük. Persze egymást nem lehet megismerni, de amolyan szigorú feladatként kapott vizsgálati tárgyak sem akarnánk maradni. Bár egy városban lakunk, távol egymástól. Ő a belvárosban, én egy kieső kertvárosban. Gabi kisvárosban nőtt fel, Marcaliban, én Kőbányán és Zuglóban. Ezúttal azonban nem a saját gyerekkorunkat indultunk keresni, hanem egy harmadik, ismeretlen személyét, Christiane Neudecker, német írónőét és operarendezőét. Egy Hamburgtól északra fekvő sziget, Amrum az utunk végcélja. C. valószínűleg még aludt, mikor mi felkeltünk. (Ma már jobban ismerem őt, velünk ellentétben sokáig alszik, alkot, ilyesmi, nem szívesen beszél róla, fél az elalvástól, ezért az álom a munkáiban fontos szerepet kap.) Berlinben él, és nagyjából ugyanakkor ér majd Hamburg Altona pályaudvarára, mint mi.

Gabival reggel fél ötre beszéltük meg, hogy felhívjuk egymást, minden rendben van-e, ha igen, indulhatunk. Kissé könnyes szemmel érkezett a repülőtérre, mikor kérdeztem, miért sír, azt mondta, nem önszántából teszi, higgyem el. Éjszaka könnygázlövedékek durrogtak az ablakuk alatt. Zavargások voltak. Én sem műkönnyezem egy héttel később, elhihetik. Persze sokkal piszlicsárébb ügyről volt szó. Induláskor, Ferihegyen valahogy elvették a visszafele szóló jegyemet. A Malév pedig nem szállítja haza azokat az utasokat, akiknek nincs meg a papírjegye. Itt a Nobel-díj sem segít, vígasztal Kertész Imre Berlinben a Tegel-repülőtéren, mikor nem engednek felszállni. Egyszer csak ott állt mellettem, ismeretlenül megszólítottam. Próbált segíteni, de nem ment. A szándék és a szeretet megint kevésnek bizonyult. Szokjon hozzá kisasszony a helyzethez, vége a tündérmeséknek, ha utazik, bármi megtörténhet. Ez nem a személye ellen szól, a világ személyektől függetlenül is működik.

Az, hogy a világ hogyan működik, képtelenség rögzíteni, mert nem látszik. Nincs olyan, hogy dokumentálás, csak olyan van, hogy megfigyelés, látószög, szempont. A fotográfia Gabi szerint privát ügy lett. A kamerája például teljesen a sajátja: egyedi darab, akárcsak C. operaelőadásai. Mindig megakad valamin a szemük, és persze mindig máson. Semmi sem ugyanaz kétszer. C. ír, Gabi fényképez. Ugyanakkor Gabi fényírójába sokkal több kerül, mint az út. Mindennek éles kontúrt ad, és mivel azok közé a fényképészek közé tartozik, akik állandóan fotóznak, ha kezükben kamera van, képes a semmiből történeteket formálni. Képeiben azt a véletlen romantikus pillanatot keresem, ami (hah, de) eltűnt a művészetekből, de amit vissza lehetne csempészni valahogy, nem? C. is így van ezzel, ezen aztán jót nevetünk: csajok, a sziget, meg a romantika.

Odafelé a repülőn a vörös Hamburgról beszélgetünk, a Grünspanról, a Palettáról. Kultikus bárokról, melyekről különféle félig sikerült kultuszregényekben olvastam. Gabi megígérte, ha marad időnk, helyreállítjuk a magyar kultúrából hiányzó, forradalmi, vegetáriánus, nudista generáció maradványait. A kitárulkozókat. Csakhogy: ami már nincs, nem lehet lefényképezni. „Szexelj, ne háborúzz!” Az egyik képen mégis sikerült lekapni a mondatot.

Megérkezünk a szigetre. Amrum fantasztikus: kopár és hideg. Kápráztató semmi. Itt aztán lehet a semmiről írni, és a semmit fényképezgetni. C. végigvezet minket három nap alatt a piros kabátjában, így ő lesz a sziget legszínesebb foltja. Homokos dűnék, szél, a tenger végtelenül rideg, feltolt horizontja. Vajon kibírnánk itt egy évet? Első nap: igen. Harmadik nap: nem. A sziget egy kattintásra az eltűnt emlékezet metaforája. De Gabi más formát választ, a semmiből kezek, lábak, a kietlenségből pálcikaemberek tűnnek fel. Vajon C. mindezt előre tudta, mikor a Keleti-tenger három kietlen faluját ? Világítótornyot, Ködöt és Viharsirályt ? javasolta úti célnak? Aztán Gabi képei segítettek megérteni, amit láttunk, és azt is, amit nem. Az egyébként nyugodtnak és semmisnek vélt tájból egyszer csak szanatóriumok bukkannak fel. C. gyerekkorában először egy kúrára érkezett ide, azóta minden évben legalább egy hetet itt tölt. Tulajdonképp az egész sziget az emberi psziché gyógyíthatatlanságára rendezkedett be, a láthatatlan, sűrű emlékezetre, amolyan lefényképezhetetlen dolgokra. 

A korai naplemente, és a kései ébredés ? csupa ismeretlen, homályos tájegység rögzült Gabi képein. Több emberrel is megismerkedtünk, de egyet sem ismertünk meg. A nyugdíjas házaspár, egy angol kémikus, középkorú nő három kutyájával: a jóléti társadalom sima arcai. Érzékenyen, de talán csak udvariasságból érdeklődtek az októberi pesti események iránt. Elemi volt elkeseredettségük a hosszú, unalmas öregség miatt. A beszélgetések végén óvatosan hozzátették, milyen fiatalok vagyunk! Ők meg milyen rendesek. Az én értelmezésemben, mintha azt mondanák, miért nem növünk már fel?! Mikor C. megmutatta nekünk szanatóriumát, kiderült, sem Gabi, sem én soha nem voltunk ilyen helyen. Nálunk a szanatórium kilépő a társadalomból. Illetve, nálunk nincs különbség a társadalom és a szanatórium között: a düh, az elkeseredettség és a kilátástalanság az utcán hever. A lélek még olyan szembetűnő, hogy bármikor le lehet fényképezni.