Bán Zsófia
Egy doboz fénykép (hátlapfeliratok) Esti iskola – olvasókönyv felnőtteknek
Jolika kalapban. Miért olyan fontos, hogy meglegyen: egy kalapkészítő tanonc, első kalapjában? Kit érdekel ez? Miért kell ettől elgyöngülni? Csak amiért olyan hetykén, ferdén nyomta a fejébe a kalapot? Csak amiért olyan csillogva kandikálnak ki alóla a fekete fürtjei? Csak amiért olyan kihívóan néz, hogy remegett a kezemben a kamera? Csak nem ettől lett kissé elmosódott a felvétel? A bemozdulástól? De ki mozdult be, én, vagy ő? Melyikünk tette meg az első lépést a másik felé? Jolika édesanyjával. Jolikának pont olyan hegyes kis álla van, ha mosolyog, mint a kedves mamának. Jolikát el kellett volna kergetni abban a minutumban, amikor a kalapboltban először rámirányította ezt a hegyes kis állát, mint valami végzetes fegyvert. Köszönöm, kisasszony, nem kérek kalapot. De mégis, mire tetszett gondolni? Nem tetszettem semmire se gondolni. Kalapra a legkevésbé. Ha egyáltalán valamire is gondoltam az életben, az egy kis hegyesállú, hetyke kalapkészítő tanonc. Aki hetyke, de szomorú szemű. Akit lehet szeretni. Aki látja a szomorú szemével, hogy én is szeretnivaló vagyok. Aki nevet a vicceimen. Aki nem bánja, hogy kövér vagyok. Aki hegyesállú gyerekeket akar tőlem. El kellett volna kergetni ezt a Jolikát. Jolika Esztergomban, a Mária Valéria hídnál. Átsétáltunk, és meglátogattuk a nagyfatit a tótoknál. Sütött a nap, jó volt a tótoknál. Én is tudtam tótul, volt bei uns cselédlány. Nye krics, nye bodaj, alle bugye rigy bozaj. Hogy ne kiabáljak, mert különben seggberúg. Vagy picsán. Dehát én kisfiú voltam, nekem nye picsa. És most, most mi vagyok? És mim van? Vannak ezek a fényképek. Do picsu. Jolika Herkulesfürdőn. Ha Ferenc Józsefnek és az ő Bözskéjének megfelelt, nekünk is meg fog felelni, gondoltam. Nászútra pedig ausgetippelt alkalmas, mert a térképet böngészve azt állapítottam meg, hogy az 450 52I északi szélességi, és a 230 52I keleti hosszúsági fok kereszteződésében található, ami örömteli módon, éppen Velencével van egyvonalban. Így Herkulesfürdőre menve, szimbolikusan Velencébe is menve van. Szeretem a szimbólumokat, meg az egybeeséseket. Itt a Cserna-völgyében található a kontinens legszebb fürdője, mondotta Ferenc József. S éppen itt, a Cserna-völgyében található a kontinens legszebb Jolikája. Mondottam én. E vélekedésemre utal a fénykép. Performálja, mintegy. És most, most mit performál? A nyugati és dél-nyugati légáramlásnak köszönhetően az átlaghőmérséklet 10,5 0C. Harapni lehet a levegőt. Harapni lehet a Jolikát. Feltétlenül megemlítendő még a pinus nigra jelenléte a magányos hegycsúcsokon (mit lát a fatelepvezető?), valamint az igen elterjedt syringa vulgaris, azaz a közönséges orgona látványa. Egy orgona sohasem közönséges. Jolika sem sohasem közönséges. Én pedig, megmondom: egy valóságos Herkules voltam. Jolika az opera foájéjában. Anyám mindig így mondta: foájé, mint aki csodálkozik. Anyám nerc stólája van rajta. Jó kis nerc stóla, tavaly elküldtem a Vöröskeresztnek, hadd melegedjenek a homelessek a hidegben. Anyám nem mondta, hogy homeless, akkor még nem volt homeless, csak a három millió koldus országa (operett). A három millió koldus országa nem járt operába, pedig a foájéban mindig jó meleg volt. Nekem túl meleg. Én a hideget szeretem, a ropogó, havas, téli éjszakákat. Jolika még stólában is jól bírta. Jolika mindent jól bírt, soha nem panaszkodott. Csak egyetlen egyszer panaszkodott, hogy nem lehet stólára sárga csillagot rakni, mert az hogy néz ki. Jolikának volt stílusérzéke, egy kalapkészítőnek az kell. Én karmester akartam lenni, de momentán fatelepvezető voltam. Ezért jártunk az operába, hogy megfigyelhessem a karmestert. Jolikának a történetek tetszettek, meg a foájé. La boh?me. Hol a muffocskám, hol a kesztyűcském. Ilyesmik. Jolika öccsével, Ernőkével. Ernőke pokolian rossz volt, például egyszer összevagdosta Jolika új kalapmodelljét egy sövényvágó ollóval, amit viszont a kertésztől lopott az állatkertben. Ernőke ugyanakkor érzékeny gyerek volt, nem szerette, ha veszít. Ha bújócskában megtalálták, toporzékolt. Ha ferbliben megverték, leitta magát. Ha úszásban lehagyták, visszafordult, hazament és miszlikre aprította az úszódresszét. Ernőke mindent megtett, hogy ne veszítsen, nem bírta elviselni. 38-ban például, hajóra szállt és meg sem állt Ausztráliáig. Annyira nem szeretett veszíteni, hogy már akkor érezte, hogy vesztésre áll, amikor mások még boldogan játszódtak. Jolika és Ernőke elválaszthatatlanok voltak. Ernőke könyörgött Jolikának, hogy menjen vele Ausztráliába. Erre Jolika: pont most, mikor olyan jól megy a bolt? És mi lesz a Mamuskával? És mi lesz a Dezsőkével? (ez voltam én) És mi lesz a már megváltott operabérletünkkel? Ernőke toporzékolt. Érezte, hogy veszíteni fog. Másnap Ernőke felszállt a lisszaboni vonatra. Harmadnap bezáratták a kalapboltot. És nem mehettünk az operába. Ez fájt. Jolika csomagol. Az én hátizsákomat csomagolja, mert Jolikának áldott tehetsége volt a csomagoláshoz, egy valóságos csomagolóművész lakozott benne. Nem is igyekeztem átvenni tőle a feladatot, annyira nyilvánvaló volt a fölénye. Nagy volt a keletem, folyton hívtak, így Jolikának folyton csomagolnia kellett. Minden alkalommal remekelt. Azt hiszem, a térlátása, a térérzékelése lehetett átlagon felüli. Jolikának sohasem kellett próbacsomagolást végeznie, mint más földi halandóknak. Csak ránézett valamire, és szemmértékre megmondta, hogy mekkora, vagy mi fér el benne. Ez is jól jött a kalapkészítéshez. Melyik kalapba milyen fej fér el, melyik fejre milyen kalap jó. Ilyesmik. A fiúk minden alkalommal rácsodálkoztak: hát neked meg ki csomagolt ilyen akkurátusan, hogy még a rohamásó is befért? Büszkén mutogattam körbe a csomagomat. Persze volt, akit a kolbász meg a cigaretta jobban érdekelt, mint a térkihasználás. Mindig vannak ilyen fafejek. Nem tudják, mi a művészet, és nem is érdekli őket. Minek is él az ilyen. Jolika levelet olvas, az én levelemet (ki vehette le?). Rendesen csak
levelezőlap volt engedélyezve, de egy hónapban egyszer levelet is lehetett
írni, cenzúrázva. Törtem a fejemet, mit is írhatnék az én Jolikámnak, ami
nem bántja a cenzorok szemét, az övét viszont felragyogtatja. Olyat, ami
nem csak az én iránta érzett végtelen odaadásomról, hanem valamiképp az
ottani életünkről is szól. És akkor hirtelen, menetelés közben (megengedem,
kissé erőltetett volt), támadt egy ötletem. Ezt írtam neki aznap este (itt
a levél, a dobozban):
Jolika a Pozsonyi úton, a házunk kapuja előtt. A kapu fölött csillag
díszeleg, jól mutat. Jolika nevetve néz a kamerába, egyik kezével integet
(felém), a másikkal a pocakját fogja. Nem is fogja, csak amúgy puhán ráhelyezi,
mint aki önkéntelenül ellenőrzi, hogy megvan-e. Büszkén feszül rajta a
kiskosztüm szoknyája. Finom angol szövetből készült, én szereztem tüzifáért
cserébe. Ügyes ember ez a Dezsőke, mondta elégedetten a Mamuska. A Mamuska
is szerette a szép dolgokat. Jolika viszont a legegyszerűbb dolgokban is
pokolian jól nézett ki. Hát még, ha kiöltözött, mint itt. Csak egy valami
zavarja az összképet. Hiába nevet, a szeme elárulja.
Elégetni. Mind. __________________________ _______________________ Ha egy másodperc alatt 5 célpontot tudsz kilőni újratöltés nélkül és nem zavarnak meg, akkor délután hány órától változik el a víz színe? Szoktál-e titokban Apu fegyverével játszani? Ellenőrzöd-e mindig, hogy
biztosítva van-e? He?
Magyar Lettre Internationale, 64. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|