Boris Cizej
A letargikus hedonizmus földje
(LJUBLJANA) – Olyan környékről írok, amelyről meg kell mondanom, hogy
az újságok számára érdektelen, hogy azt ne mondjam unalmas. A jugoszláv
tankok és az izgalom, amit világszerte keltettek, már rég a múlté, azóta
minden csak egyre stabilabb lesz (NATO, EU, az Euro és Szlovénia EU-elnöksége
2008-ban). Egyre inkább feljövőben vagyunk.
A jó hír pedig nem hír. Ez a médiaelv igazolja számomra, hogy úgy írjam
ezt a tudósítást, ahogy az nagyon is kedvemre való. Tehát nem híradás,
hanem inkább széljegyzetek és hasonlók. Még csak nem is az időjárásról,
mert nálunk éppolyan nevetséges (hihetetlen) meleg van, mint Önöknél.
Olyan környékről írok, amelyről azt is lehetne mondani, hogy tele van
kérdőjelekkel. Kóstolónak, a kíváncsiságuk gyors csillapítására itt egy
kérdés, amelyik mostanában merült fel: Milyennek látjuk magunkat mi, szlovének,
és milyennek látnak bennünket, mondjuk a németek? Milyen a szlovének önképe
most, az Európához való rohamos közeledés során, az immár létrejött intézményes
kötődés keretében? Mit tudunk arról, milyen kritikus szemmel méregetnek
minket mások, és készek vagyunk-e szembenézni a rólunk alkotott képpel?
Érdekes kérdések. Ehhez annyit, hogy nekünk szlovéneknek sajátos nehézségeink
vannak az önképünkkel – nem voltunk a szovjetek packázásának kitéve a vasfüggöny
mögött. Egy tragikomikus, de viszonylag szabad kísérleti államban éltünk,
és ebben a legkevésbé sem játszottunk mellékes szerepet. Mi voltunk a fejlett
Észak, a példamutató tagország. Élveztük, hogy a győztesek közé tartozunk.
Mi találtuk fel a „szocialista önigazgatást”. És elsőként adtunk félreérthetetlenül
hangot annak, hogy demokráciát szeretnénk, és Európához húzunk. Megszoktuk,
hogy a jugoszláv tükörben mindig a legszebbnek lássuk magunkat.
Az önállóvá vált, szuverén szlovén persze nem ugyanaz, mint a szlovén
a totalitarizmus és a soknemzetiségű állam igájában. Ma csupán egy teljesen
közönséges új-európai, aki az EU-statisztikákban átlagon felül szerepel,
egy diák az Erasmus-programban. És persze csak elméletileg, ő szállítja
be lengyel vízvezetékszerelőket. A képünk az európai tükörben – de hát
minek is mondom, ott van a szemük előtt.
Egytálétel (hagyományos szlovén téli eledel): Vegyünk 15 deka szárazbabot,
fél kiló savanyú fehérrépát, fél kiló krumplit, 2 evőkanál reszelt hagymát,
fél deci olajat, 2 evőkanál lisztet, 1 evőkanál tejfölt, sót, borsot, fokhagymát,
babérlevelet, egy csülökcsontot. A babot éjszakára beáztatjuk. A csontot
külön főzzük. A fehérrépát a csontlében megpároljuk. A krumplit kockára
vágjuk, megfőzzük, és a főzővízzel együtt hozzáadjuk a fehérrépához. A
lecsepegtetett babot szintén. Az apróra vágott hagymát és lisztet az olajon
megpirítjuk. Amint a hagyma pirulni kezd, egy kis vízzel felöntjük, és
öt percig forrni hagyjuk. Hozzáöntjük a többihez. Sózzuk, borsozzuk, babérlevéllel
és fokhagymával ízesítjük, a tejfölt és a csülökcsontot hozzátesszük. Megkavarjuk
és készre főzzük. Legjobban fekete kenyér való hozzá.
Olyan helyről írok, ahol minden régi dolog teljesen összekavarodott,
és az új dolgokkal találkozva túlnyomórészt úgy jelentkezik, mint házilagos
specialitások egész sora.
Ilyesmiről van szó mindenesetre, amikor külügyminiszterünk rendszeresen
jelentkezik cikkíróként vezető napilapunk hasábjain. A legújabb médiafenyegetések
keretében a miniszter arra használja az újság oldalait, hogy a maga módján
buzgón pszichoanalizálja a nemzetet – egykori szalon-disszidensként ezt
elég jól csinálja. Az itteni külügyminiszter ugyanis (egykori) író, akinek
könnyen folyik a tollából szó – ellentétben mindenesetre a végkövetkeztetéseivel.
A nép és az állam szellemi üdvéért való aggodalomtól vezettetve kissé triviális
leszámolások politikai ellenfeleivel. Ezen túlmenően a kritikai nyilvánosság
szórakoztatását célozzák, amely ily módon megkapja a minden pénteki prédikációt
– ha már egyszer nem jár el a templomba. Mindenesetre ez a lehető legirodalmibb
prédikáció az aktuális politikai mikrokozmoszról, amely jellemző módon
többet elárul a szerzőről, mint „a nemzet állapotáról”. Éljen az avantgárd!
Majorrannás ragu (főétel): Vegyünk 30 deka marhahúst, 4 deci olajat,
4 evőkanál zsemlemorzsát, 1 evőkanál lisztet, sót, borsot, egy evőkanál
szárított majoránnát, rozmaringot. A húst vékony szeletekre vágjuk. Majoránnával
meghintjük, és olajban kisütjük, amíg a hús megpárolódik. Kivesszük a serpenyőből.
A megmaradt zsiradékban megpirítjuk a zsemlemorzsát és a lisztet. Hozzáöntünk
1 deci vizet. Amikor felforrt, beletesszük a húst, megforgatjuk, majoránnát
adunk hozzá, és puhára főzzük. Végül megsózzuk, borsozzuk és egy csipetnyi
rozmaringgal ízesítjük. Pirított puliszka illik hozzá a legjobban. „A főzés
– egy ismeretlen gondolkodó szerint – hiúság és jóság sajátos elegye.”
Szlovénia legutóbb úgy jelent meg az európai sajtóban, mint egy
klausztrofóbiás társadalom, amelyik elűzi a romáit, nem biztosít nekik
életteret. Miért is ne volna éppen Szlovéniában otthon az intoleranciának
és a másság elutasításának tipikus európai légköre? Innen nézve, mondhatom,
még sokkal cudarabb volt az ügy. Voltak szenvedélyes szócsaták – amelyek
eredményeképpen megintcsak az derült ki, hogy nem eszik a kását olyan forrón,
mint ahogy főzik. Csupán arról volt szó, hogy a hatalmon lévő pártok túszul
estek saját választóiknak. A szükséges többséget ugyanis mindenekelőtt
azzal sikerült két éve megszerezniük, hogy tematizálták a köztudatban nem
igazán jelen levő „délvidékieket”, a mecsetek építését és bizonyos regionális
környezetben még a roma problematikát is. A választók logikusan gondolják
úgy, hogy most, amikor a „mieink” vannak hatalmon, sitty-sutty megoldjuk
ezeket a problémákat. Így aztán könnyen lehet azt gondolni, hogy ilyesfajta
túlkapásokra a jövőben is sor kerülhet, és a hatalmon lévő (jobboldali)
pártok csúnyán benne vannak a slamasztikában – ha nem követnek el túl nagy
hibákat, még egy ciklus az ölükbe pottyan, és a választóik nem értik, hogy
miért kéne újabban másként viselkedni. Ők nem. Nem értik, milyen rosszul
venné ki magát, ha Szlovénia jövő évi EU-elnöksége ideje alatt polgárőrségszerű
alakulatokkal jelenne meg a falvakban. És ezt nem is fogják egykönnyen
belátni, mert ők készpénznek vették a politikai demagógiát. Aki szelet
vet, vihart arat!
Keltrétes (tárkonyos rétes; jellegzetes szlovén sütemény): A tésztához
vegyünk 60 deka fehér lisztet, 4 deka cukrot, 4 deka vajat, 1 evőkanál
főzőrumot, 1,5 deci tejet, 2 deka élesztőt; a töltelékhez: 10 deka vajat,
10 deka zsemlemorzsát, 12 deka cukrot, 3 tojást, 2 evőkanál tejszínt; finomra
vágott tárkonyt. A zsemlemorzsát vajban megpirítjuk; ha kihűlt, cukorral,
tojássárgájával, tejszínnel és keményre fölvert tojáshabbal kikeverjük.
A tésztát állni hagyjuk, megkelesztjük. A megkelt tésztát kinyújtjuk, a
töltelékkel megkenjük, tárkonnyal meghintjük, az egészet jól föltekerjük,
és még egyszer kelni hagyjuk. A megkelt rétest egy jó óráig sütjük. Először
220, aztán 180 fokos sütőben. A leginkább a jókedv illik hozzá, mert ünnepi
eledelnek számít.
Nem lehet kétséges, hogy mi szlovének hamarosan beérünk minden európai
mércét, legalábbis, amit el akarunk érni. Egy kamaszkorát élő kiskorú államnak
annál nehezebb lesz bekerülni az európai jobb társaságba, ezért is olyan
fontos az önkép és az identitás. Egy olyan állam, amely mindig is névtelen
provincia volt, nem válhat egyik napról a másikra fénylő csillaggá Európa
egén, ha nem csak egy drága kis csillag akar lenni, amely feladta valódi
identitását a rövidéletű siker kedvéért.
Egy olyan környékről írok, amelyre pillanatnyilag az a vonás jellemző,
amit egy (ismert itteni) költő „letargikus hedonizmusnak” nevezett. Ennek
a fogalomnak a kifejtése egy külön cikket igényelne. Maradjunk egyelőre
ennél a mostaninál, a slow food-ról.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Magyar Lettre Internationale, 64. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|