Szeretettel köszöntök mindenkit, és köszönöm a szervezőknek a meghívást.
E formális mondat ez esetben őszinte örömből fakad, aminek oka a téma iránti szeretetem. 
Mert alkotóként és nézőként is intenzíven érdeklődöm mindazon művek iránt (és itt most mindenekelőtt a fotóművészetre gondolok), amelyek a személyes jelenlétünk legkülönbözőbb élményeit, kérdéseit, mélységeit, intimitását mutatják föl. 
Előadásom elsősorban kérdéseket zúdít majd a közönségre, olyan kérdéseket, amelyek évek óta kavarognak bennem e művekkel való találkozáskor, értendő ez a saját alkotásaimmal való szembesülésre is. Előadásom első részében megosztom Önökkel lejegyzett gondolataimat, közben a képek folyamatosan futnak mögöttem, talán kétszer is. Utána újra szeretném nézni Önökkel együtt a képeket, és minden alkotóhoz kis kommentárt fűznék.

Fotónaplók
De mely művekről, műtípusról lesz szó? Azokra az intim, személyes hangú, az alkotó magánszféráját feldolgozó fotónaplókra reflektálok, amelyek elsősorban a privátfotó közvetlen fotográfiai formanyelvét alkalmazzák. Azokra az intim, érzéki, személyes művekre, amelyek elmossák a határt a magánügy és a közbeszéd tárgya között. Amelyek önmagukba kódolják ugyan a konceptuális művészet tapasztalatait, mégis más utat kínálnak a befogadásra. Amelyek érzéki, intellektuális kalandra csábítanak az önmagunkra való reflexiónkban. 
Elsősorban és direkt módon hatnak az érzékeinkre, az érzelmeinkre, a közös tapasztalatainkra. Teszik ezt leplezetlen egyszerűséggel és őszinteséggel. De mivel ezt nem egy intim térben teszik, hanem egy nyilvános, ebben az esetben, egy művészeti térben, túl a személyes vallomáson, nem tehetünk mást, mint hogy műalkotásokként tekintünk rájuk. 
Miért is vált fontossá számomra ez a műtípus?
Ahhoz a generációhoz tartozom, aki már egyetemista volt a rendszerváltozáskor, iskoláimat a letűnő szocializmus utolsó éveiben végeztem, abban a vegyes korban, amikor, ami volt, már nem működött tovább, a jövőt pedig még nem tudhattuk. 
A művészettel és az alkotás vágyával a mi generációnk egy olyan korban találkozott, ahol a válság (társadalmi, gazdasági, politikai, filozófiai) már adott volt, ugyanakkor mindenki új alternatívákra vágyott. Akkor (a nyolcvanas években) már nem lehetett egy fennálló hatalomhoz képest elgondolni önmagunkat. Sem társadalmi, sem egyéni szinten nem működtek a sztereotípiák, magunkra maradtunk a lehetőséggel, hogy újragondoljuk önmagunkat, együtt és külön-külön is. 
Ez a politikai pillanat teljesen hasonló tüneteket mutatott, mint az akkori huszonévességünkből adódó vágy, hogy a felnőttkor kezdetén meghatározzuk pillanatnyi önmagunkat. A változás természetesen nyitottá tette a művészet határait is, átvitt és konkrét értelemben egyaránt. Egy kísérleti egyetemi szakon tanulhattam művészetet, technikai képalkotást is. Elviekben csupán, és persze pénz nélkül, de mégis kezdtünk hasonlítani az akkori nyugati civilizációhoz, még ha kissé torz utánzat voltunk is.
 Mindezt aláfestette egy éppen ezzel azonos időben zajló digitális bumm. 
Alkotni vágyó fiatalként, aki a szokásos stúdiumaimat végeztem az egyetemen, faltam azokat a műveket, amelyek ennek a bizonytalan, kaotikus állapotnak a személyes tükrét jelenthették. Az alkotásban tempóra, konkrét valóságra, realitásra, érzékenységre, érzékiségre, közvetlenségre, az önmagamra találásban segítségre vágytam. Így találtam a fotográfiára. 

  Azt a közvetlen érzéki hangot azonban, amely a privátfotó kevésbé esztétizáló, vagy legalábbis az esztétikumot másként alkalmazó nyelvét mutatja fel, nem találtam meg, ill. csak részleteiben találtam meg a hazai fotóművészetben. (Fontos megemlítenem a Horus archívumot, Jokesz Antal munkáit…, és itt a sort természetesen bővíthetném.) 
Azokat a műveket kerestem, amelyek leplezetlenül az alkotók személyes életteréből építkeztek, mintegy önmagukat megtéve a képek alkotójává és témájává egyaránt, hangsúlyozva az egységet és a szubjektum létjogosultságát. Ellentmondva az akkori hagyományos reprezentációs elméletek én-apparátus-valóság különálló hármasságának. 
Azokkal a művekkel szerettem volna találkozni, amelyek e hármasságot egységként gondolták el, és a belső megfigyelést egy relatív valóságképből építették fel. Ahol az alkotó a gépével nem leképezte a valóság egy darabját, hanem egymásban létezőként tüntette föl önmagát, önmagát eszközével együtt, önmagát eszközével együtt a valóságban, hiszen ő maga a képkészítés állapotával együtt egyben a valóság is, és így tovább, a jelenlétet egységében elgondolva alkotott meg valami új minőséget 
 És így találtam a fotónaplókra, majd találkoztam Nan Goldin fotóival. Később Wolfgang Tillmanssal, Richard Billinghammel, Elina Brotherussal…, és természetesen ezt a sort is folytathatnám. Akkor még hazai képviselőket, hasonlóan dolgozó alkotókat nem ismertem. És bár az én munkáim máig őriznek nyomokat a konceptuális hagyományból, vágytam erre a másfajta hangra, az ekként gondolkodók inspiratív közegére. 
Majd a kilencvenes években, annak második felében Magyarországon is felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek néhány fiatal fotóművésze ezen a leplezetlen, őszinte, friss és a fotódokumentáció gyökereiből, a festészeti hagyományokból, valamint a médiaképek özönéből táplálkozva mégis más, a konceptualizmustól távolodó hangon szólalt meg. (Például Elek Judit Katalin, Puklus Péter és Hangay Enikő…) 
Ők már a rendszerváltáskor, vagy kicsit előtte született nemzedék. Az ő identitáskeresésük és az önmagukra rákérdezés viszonyítási pontjai, egy kialakulóban lévő, de alapjaiban nyugati, globalizálódó fogyasztói társadalom kérdései. Ezek a kérdések nem egy fennálló vagy éppen felbomló direkt hatalomra vonatkoznak. Az ő kérdéseik a fogyasztásra koncentráló társadalom normáihoz igazodnak. Arra kérdeznek rá, hogy ehhez képest mit jelenthetnek az életünk mindennapjai, banalitásai, tragédiái, szerelmei, vágyai. Ezekben a munkákban a látható pillanatok általában  nem történelmi pillanatok  – vannak persze kivételek –, ezek az élet egyszerűségének a pillanatai. Egyhangúságukat talán csak az elhallgatásra ítélt tabuk felmutatása töri meg, amely képeken esendők vagyunk, vagy alkoholisták, vagy megriadt anyák, vagy homoszexuálisok, normákon túli vágyak felé hajlók... A képeken zoknik, virágok, szeretkezések, fiúk, lányok, félig elfogyasztott reggelik, a városi táj… Egyszerre mutatják föl a képriport, a privátfotó, a festészet történetéből a csendélet, az életkép és a tájképfestészet jellegzetességeit. 

Jelenkori életképek
Ez történt velem, veled és általában, nagyjából ez történik minden középosztálybeli fiatallal a nyugati társadalmakban… Az életünk hasonlósága és egyszerű nemessége, esetleg a periférikusság, betegségeink, vagy a normalitástól való eltéréseink maradnak a témák.
 Lehet, hogy éppen a kilencvenes években értjük meg, hogy nem a megváltás, hanem egy másik életminőség érkezett el a szabadsággal, és hogy a fizikai és eszmei szabadságon kívül létezik anyagi is, és a pénz illetve annak hiánya, ez a fogság is meghatározza, SŐT mostantól ez határozza meg az életünket? Ehhez képest tanulunk, dolgozunk, álmodunk karriert, utazunk, szívjuk el az első füves cigarettát, járunk alternatív kocsmákba és alapítunk családot… És akkor készítjük el fotónaplóinkat, amikor az életünkben keresünk és újragondolunk vagy újradefiniálunk állapotokat, normákat, stratégiákat?
 Vajon elkészülhetett volna egy olyan napló, mint Elek Judité, húsz évvel korábban? 
Ha elkészülhetett volna, láthattuk volna? Ugyanerről szólt volna? Ebben a régióban szinte minden tilos volt, ami ezeknek a képeknek az erénye. Az intimitás, a pszichologizálás, az alternatív kultúra, a destruktív hang, az érzékiség… A testét leplezetlenül feltáró erős, néhol esendő fiatal nő legfeljebb titokban mutathatta volna meg nekünk a képeit. De kiállításra valószínűleg nem válogatta volna be az éles szemű kurátor. 
Illetve, Judit képeinek megjelenése előtt még a helyére kellett, hogy találjon néhány, akkor már Magyarországon is létező személyes, dokumentarista hang, pl. Szilágyi Lenkéé. 
E hang, a külföldhöz képest tízen-huszonéves késésben lévő megjelenése lehet, hogy szinkronban van a demokrácia és az urbánus kultúra hozzánk eleve-késve érkezésével? 
Már nem egy fennálló hatalomhoz képest gondoljuk el privát életünket, már lehet PRIVÁT életünk. Nem kell a beépített barátoknak lejelentenie intimitásunkban zajló pillanatainkat, mi magunk tárjuk fel, valljuk be, nézünk szembe velük, és hagyjuk, hogy mások is betekinthessenek. A magánéletünk, ha úgy akarjuk, és a fogadó oldal lehetővé teszi, nyilvános teret kaphat. És kap. 
Azokban az országokban, ahol a tényfeltárásnak és az önreflexív, közvetlen hangnak hagyománya van, nemcsak a kiállítóterek és a könyvespolcok, de a bulvárlapok és a televízió figyelme is megnő az egyszerű privát élet iránt. Talán éppen a túlméretezett sztártermelés ellenhatásaként. Ma már mindez nálunk is így van. A határok elmosódtak, és végtelennek látszanak. Az internetes blogok idegen embereket hoznak közel hozzánk, olyan vallomásokkal szembesítve bennünket, amilyeneket korábban, szűk környezetünkben sem éltünk át. Az intimitás határai és eszközei szintén változnak.
 Újra felmerül az intimitáshoz való jog kérdése, és nemcsak az ahhoz való jogunk, hogy feltárjuk és megmutatassuk azt, de éppen ilyen fontos jogunk az elrejtőzés, az intim világunk védelme is. Ennek nyomán új kérdések merülnek fel bennem, akár, ha a saját képeimre gondolok: a személyes létem a hozzám közel álló emberek létével együtt formálódik. Az intimitásom közös intimitás a hozzám legközelebb állókéval, életem szereplőiével. Ha önmagam intim létét fotózom és mutatom meg, azzal az ő intim világukat is felmutatom. Vajon ők is akarják ezt? Értik-e, mihez asszisztálnak, amikor a közelségük okán átadják magukat nekem, amikor engedik, hogy kép készüljön róluk, velük, általuk? 
E képek erejét többek között az adja, hogy közvetlenek, természetesek. A képkészítés gesztusa már a közös életünk részévé vált, a szülők, a szerelmek, a barátok, gyermekek megszokták, hogy kicsi gyermekkorunk óta, mi művészek, rajtuk gyakorlunk portrét rajzolni, figurákat térbe komponálni, árnyékolni, aztán dokumentálni, világítani, stb. Mindenből mindig képet alkottunk, és nemcsak az ünnepnapokat fényképeztük le. Társaink a folyamatosan képező szeretteik modelljeivé váltak, a közös életünknek része már a sok-sok róluk készült tanulmány.
  De vajon van-e jogom az ő arcát, a testét, az állapotait, a helyzetét, a tárgyait bárki másnak megmutatnom? S ha mindezt megteszem, közelebb kerülök-e a problémához, a kérdéseimhez, vagy éppen e tárgyiasítással távolítom el? Az már a sors különös fintora, ha éppen a szüleink szegénységének és alkoholizmusának felmutatásával magas összegű művészeti ösztöndíjat, majd szakmai hírnevet és sikert kapunk.
 Te, kedves néző, és itt most ismét alkotóként kérdezlek, miért lennél kíváncsi az életemre? Engem mindkét esetben, művészként és nézőként is a közeledés és a megértés vágya vezet. Közeledés a saját állapotaimhoz, vágyaimhoz, hibáimhoz, tévedéseimhez, önmagamhoz. Amikor a saját életem a művem témája, alkotóként a látszólagos megfigyelő is és a mű témája, a figyelmem tárgya is én magam vagyok. Segít a fényképezés. Másfajta figyelem ez, másfajta, a megfigyelés és az újraalkotás folytán intenzívebb jelenlétet idéz elő a saját életemben. Számomra ez az elmélyülés lehetősége.
  A megértés vágyához ugyanakkor az a naivnak tűnő gesztus is hozzátartozhat, hogy mindazt, ami velem történik, ami az én tapasztalatom, megmérjem mások tapasztalatában. Hogy megtudjam, ami az én kérdésem, kudarcom, vágyam és traumám, az hasonlít-e a Tiédhez? A Te reakciód segít átélnem, hogy mi az, ami túl van a normálison, ami már végképp kudarc, amiről nem kell beszélni, és amiről feltétlenül kell… 
Vagy egyszerűen a megformált, vizualizált kérdések, a művészet kontextusa segít a feldolgozásban, ahogy egy terápia teszi? Tekintsünk úgy ezekre a művekre, mint egy nagy, közös feltárulkozásra, egyfajta közösségi-egyéni és társadalmi-művészeti terápiára?
És végül, ha újra nézőként beszélek, én, mint néző, nem tudok betelni az élménnyel, hogy tét nélkül nézhetem, közeledhetek, érzékelhetem, figyelhetem az életed képeit, és nem ítélsz arra, hogy ebben az esetben én is megmutassam magam, hogy a képeid nyomán keletkező válaszaimat megosszam veled vagy másokkal. Nézhetlek és nézhetem az életed képeit, és közben elgondolhatom magam újra egy nyilvános térben, látszólag tét nélkül.

 (A TÁJKÉPZELET című konferencián 2007. január 24-én tartott előadás közben vetített képek Puklus Péter, Wolfgang Tillmans, Nobuyoshi Araki, Elek Judit Katalin, Richard Billingham, Hangay Enikő munkái voltak.)