Semmi sem volt idegenebb tőlem, mint a saját otthonom: Allendorf. Egy örökkévalóságnak kellett eltelnie, mire kedvem támadt közelebbről megismerkedni ezzel a darab földdel. Teljesen el kellett kerülnöm onnan, hogy a kellő bizalommal meg merjem tenni az első komoly közeledési kísérleteket. Most meg két újdonsült ismerőst viszek magammal Magyarországról, akik véletlenül – hálistennek – nagyon kellemes, kedves és okos emberek
(a fotográfus Csoszó Gabriellát és az író Grecsó Krisztiánt), kimondottan programszerűen a hegyes Sauerlandnak ebbe a vesztfáliai falujába, és úgy teszek, mintha magamtól jönnék, mintha ide tartoznék, mintha talajom és gyökereim volnának ebben a különös fészekben.
 A mama igazi. Ez nem csalás, nem ámítás. Belőle jövök mindenestül. Nélküle aligha vészeltem volna át ezt a rendkívüli idegenséget ebben az ezer lelket számláló faluban. Ő óvott meleg kabátként mindenfajta hidegek elől, és nyaranta meghittebb volt, mint a saját bőröm. Mintha kivételképpen tizennyolc évig hordott volna a szíve alatt. Ha a mama falu volna, az enyém volna a legmeghittebb otthon az egész világon. De a mama mama, és a falu az falu.
 Elképzelhetetlenül hosszú tizennyolc évet éltem le ebben a faluban. Gyerek- és ifjúkoromnak ezekben az éveiben mindig újra adtak végeérhetetlen folytatásokban egy krimit az akkor még fekete-fehér tévében: Richard Kimble, ein Mann auf der Flucht  [Richard Kimble, egy férfi, aki menekül] vagy valami hasonló. Az én sorsom kevésbé volt szórakoztató, mint az övé, de az én menekülésem sem volt kevésbé örökös és feszültséggel teli. Amit én a lelkembe lapátoltam, és nem tudtam elviselni, attól az örökké menekülő Richard Kimble folytatásról folytatásra sikeresen elmenekült.
 Egy magyar bélyeggyűjtemény lett tizenkét éves koromtól kezdve a bástyája egy parasztasszony második fiának nehéz sorsával folytatott kilátástalan ellenállási küzdelmemnek. Csak két évvel idősebb bátyám testben és lélekben paraszt volt, már mielőtt én ismertem, tehát ősidőktől fogva. Én mindenben az ellentéte voltam. Csöndes papírdarabkák szép tisztán elrendezett sorai voltak az én lázadó válaszom
a hetven zabáló bikára az istállóban, a büdös, röfögő disznókra, a karámból mindig kitörő és 
aztán már alig befogható birkákra, a tyúkokra, ahogy leszarták a saját tojásaikat és gonosz csőrükkel csipkedték, mint a szomszédasszonyok egymást, aztán meg, ami még rosszabb volt, a keleti menekülteket, a spanyolokat, az olaszokat, a jugókat, a törököket..., a falubeli láncos kutyákra, amelyek nekirontva a kerítésnek, elszabadultak, és engem majdnem mindig utolértek, bármilyen pánikszerűen tapostam is a biciklim pedálját, hogy minden kutyaharapás nélkül jussak ki az örökké szaros földekre, ahol folyton szántani vagy aratni kellett, főleg répát egyelni, az volt a poklok pokla, beszakadt az ember háta, agyonhorzsolódott a térdkalácsa a szúrós töreken, amelynek pora lerakódott a tüdejébe. Ha összeadnánk a szitkozódásaimat ez ellen a vigasztalan sauerlandi parasztkodás ellen, az eredmény biztosan egy egész évre való káromkodás és dühöngő ordítozás volna. Itt tanultam ki a tartós dühöngés művészetét. Fent ültem a szobámban, amely remekül el volt dugva a második emeleten, és páni félelemmel vártam csendes boldogságom biztos véget érését. Mindjárt hív a mamám, vagy ami még rosszabb, a bátyám, és vége a nyugalomnak, kezdődik a kínlódás az istállóban vagy kint a földeken. Ordítottam egy óra hosszat, elátkoztam az istent és a világot, esküdöztem, hogy soha többé nem vagyok hajlandó egy szalmaszálat sem odébbtenni az istállóban vagy kint a földeken, aztán tettem a dolgomat.
 Amikor ma végigsétálok a falun, még mindig az eldugott, a kies helyek és házak vonzanak a leginkább. Igazából nem tudnék ezekben lakni, de szívesen eltűnnék itt néhány hétre.
  Ott áll egy kicsi, piros ház az erdő mellett a falu szélén, már majdnem a szomszéd faluhoz, Hagenhez tartozik, ahova időnként eljönnek az emberek a közeli Ruhr-vidékről egy-egy hétvégére pihenni. Ennek a kisháznak a közelében voltak legelőink, ahova tavaszonként tíz vagy húsz marhát kihajtottunk, azok aztán csak késő ősszel jöttek vissza az istállóba. Ez az állatterelés – nem tagadom – lenyűgöző hatással volt rám. Néhány órára úgy éreztem magam, mint egy nomád vándorúton. Ettől hirtelen emberileg értékes színben tűnt fel előttem az egyébként annyira utált sauerlandi mezőgazdálkodás. Még az erdő és a táj is, amit egyébként soha nem találtam érdekesnek, felfokozott szépségében tündökölt. Ezeknek a nyári réteknek a magányába magam is szívesen elvonultam volna, mint egy szabadjára engedett jószág. Ez az álmom soha nem teljesült be, ezért mindmáig eleven. 
 A másik hely is, ahova gondolatban gyakran beköltöztem, a falun kívül volt, de a mi udvarunkból lehetett látni, ott lent a Sorpe völgyében. Úgy hívták a házat, hogy Amecker Mühle, ott állt a Sorpe patak mellett, és valamikor tényleg malom volt, a malomkerék maradványait még ma is lehet látni. Itt laktak a kiközösítettek, a szegények, egyszer még egy igazi rabló is, aki betörésekből élt, és elkapták. Ezt a vad, romantikus helyet most a Sorpe patak mindkét partja felől veszély fenyegeti. Alulról egy golfpálya terjeszkedik az irányába, felülről, az én falum felől pedig egy új lakótelep. A sétaút a patak fölött olyan közkedvelt, hogy a malom már nemigen árasztja a rablótanyák romantikáját. Mégis szívesen beleköltöznék öt hétre.
 A falu közepén is van egy hely, amit iskolás gyerekként vágyakozva fedeztem föl, és iskolába menet gondolatban oda költöztem: a régi tejüzem toronyszobája. A tejüzem amúgy is izgalmas létesítmény volt. Itt tűnt el a tej tőlünk is, hogy tejszín, vaj vagy mezei sajt készüljön belőle. A vajköpülő kerék olyan hatalmas volt, hogy ez lett a szememben az iparosítás megtestesítője. Az én nagyrabecsülésem mégsem tudta megóvni a tönkremenéstől. A tejüzemet már legalább húsz éve leállították, és ügyes átépítés után ma a falu legfőbb ifjúsági szórakozóhelyeként, a kultúra templomaként működik. A toronyszoba még mindig ott trónol a tetőn, és lakatlannak látszik. Ez a harmadik hely, ahova ebben az idegen és mégis olyan meghitt faluban önként és szíves-örömest beköltöznék.
 
Akinek ilyen idegen az otthona, annak idegenben kell otthonra találni. 
 
Nekem mehetnékem volt a városokba, Marburgba a Lahn partján, Hamburgba az Elba partján és aztán végérvényesen Budapestre a Duna partján, ahol azóta igazán falusiasan otthon érzem magam. Míg az allendorfiak azt hiszik, hogy rég odavesztem a városokba, a városokban egyre másra megérzem magamban a parasztot. Mert a dezertált paraszt is paraszt marad, aki kétkedve és áhítattal fordul a városok felé.
 

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA