– Öreg? De hát te egyáltalán nem vagy öreg, Helmer! — Teun és Roland édesanyja, Ada, szemben ül velem a konyhaasztalnál. – Apád, igen, ő tényleg öreg.
Ada hallott ezt-azt a fiaitól. Ezt-azt a szamarakról és az ablakok előtti „rácsról”. Ada kíváncsi. – Tudod ki öreg még? Klaas van Baalen, aki Broektól nem messze lakik. Éppen annyi idős, mint te, de teljesen le van romolva az állapota. Nem tudja ellátni magát. Időközben elhozták a birkáit, egészen el voltak hanyagolva, zörgő csontú kis gyapjúpamacsok.
Megfeledkeztem róla, hogy Ada mostanában tej nélkül issza a kávét, és megjegyeztem, hogy tényleg öregszem.

Ada szerint „fantasztikus” mindaz, amit a nappali- és hálószobában csináltam. A padló és többi farész kékje „szuperjó”, de leginkább a nagy térrel volt megelégedve. Úgy találta, hogy feltétlenül vennem kellene egy paplant. Nem, a sok takaró már nem járja, „borzasztó régimódi”, és paplan alatt aludni „jóval komfortosabb”. (Létezik egyáltalán ilyen szó? — tűnődött el utána.) Ada tudni akarta, hogy mennyit fizettem a reluxáért, ő is szívesen megszabadulna a függönyeitől („Csak a port fogja!”). És hogy kidobtam-e a székeket. Nem, várjunk csak, erről rémlik neki valami, és hirtelen eszébe jutott, amit Teun és Roland mesélt valami „szőnyegház”-ról. Számára mindez „csodálatos” volt: csak úgy megszabadulni dolgoktól, teret teremteni, nem csak folyton ragaszkodni mindenhez. Mégegyszer bement a hálószobába. Miért alszom még mindig egyszemélyes ágyban? Egy nagy ágyban „jó nagy helyem” lenne. Amikor ezt mondta, pajkosan rám nézett. És azokra a paplanokra „tényleg rá kéne szánni magam”, mert akkor vehetnék rá csinos kék paplanhuzatokat, és akkor még szebb és „frissebb” lenne a szoba.
A konyhába menet széttárta a karját és a nappali szoba üres falaira mutatott. Művészet. Miért nem veszek „valamit, ami művészet”?

Ada még fiatal, olyan harmincöt éves lehet. A férje biztosan vagy tíz évvel idősebb, talán még tizenöttel is. Szétfeszíti az energia, legszívesebben minden héten átjönne hozzám takarítani, és nem csak egyszer egy évben, áprilisban, mint most. Ada kincstárnok a vidéki asszonyok szövetségében, patchwork-takarókat készít, tagja egy olvasókörnek, közbenjár a falu érdekében, és mindent megtesz azért, hogy az övé legyen „egész Waterland legszebb kertje”. Anyámra emlékeztet, mert majdnem olyan csúnya, mint ő volt, de Ada esetében ezt egy nem egészen szépre korrigált nyúlszáj okozza.
A fiai csodaszépek, szalmaszőke hajjal, hosszú szempillákkal és ép szájjal. Kedvelem Adát, de a lelkesedése és nyíltszívű csacsogása még mindig zavarba ejt, főképp közvetlenül a fejés és a fiatal állatok etetése után.
– Tehát hálószobát cseréltél apáddal. Hogy van? Bemehetek hozzá egy kicsit?
– Jó – felelem. – Ne, mégsem – hazudom utána –, alszik éppen, hagyjuk inkább pihenni.
Ada a kávéját issza, és a bögréje pereme felett ferdén rám pillant.
– Öreg – mondja. – Ezt meg honnan veszed? Vonzó arcod van, jó sűrű a bozontod, és egy gramm súlyfelesleg sincs rajtad.
Érzem, hogy elvörösödöm, de nem tudok semmit tenni ellene. Nem csak azért, mert Ada azt mondja, hogy vonzó az arcom, sokkal inkább azért, mert hazudtam, és apa bármelyik pillanatban leleplezheti a hazugságomat. Mert nem alszik.
– És úgy ülsz itt pironkodva, mint egy kisiskolás!
Ada az én régi helyemen ül. Mindig ott ül, amikor itt van, mert az oldalsó ablakon át rálát a férje házára, és így az az érzése, hogy szemmel tarthatja a birtokot, pedig a farmház több mint ötszáz méterre van innen. Én anya helyén ülök. A holló már több mint egy hete a kőrisfa ugyanazon ágán ül. Megjött a télapó — de nem hozzánk —, aztán el is ment. Szombat van, süt a nap, és szélcsend van. Tiszta, decemberi reggel, amikor minden teljesen kopár és éles. A honvágy napja. Nem a hazavágyásé, hiszen ott vagyok, hanem egy régi, pontosan ugyanilyen nap után vágyakozásé. Akkor nem is honvágynak kellene hívni, hanem inkább mélabúnak. Ada ezt biztosan nem értené meg. Mivel ő nem erről a környékről származik, nem tuja, hogy milyenek voltak régen itt a pontosan ugyanilyen napok.
– Láttál már itt hollót?
– Az milyen?
– Ott ül egy a kőrisfán.
Feláll, a homlokzati ablakon kinéz.
– Milyen nagy! – mondja.
– Napok óta ott ül, és kinézi a sajtot a számból.
– Nagyszerű! – jegyzi meg Ada. Egyáltalán nem érdekli a dolog. Megfordul és újra leül. Amikor beszél, olyan, mintha vattacsomó lenne a szájában. Ez biztosan azért van, mert valaha rés volt a szájpadlásán. – Mi is volt azokkal a szamarakkal?
– A fiúk nyitva felejtették a kerítést.
– Majd megmondom nekik, hogy ilyet soha többé ne csináljanak.
– Én már megmondtam.
– És járt már itt az orvos?
– Persze, persze.
– És mit mondott?
– Hogy öreg. Egyszerűen öreg. Öreg és feledékeny. Az utóbbi időben elég furcsa dolgokat beszél.
– Mármint?
– Á, csak úgy mindenfélét. A régi dolgokról. Néha egyáltalán nem értem, hogy miről is beszél.
Bizonytalan mozdulattal elhúzom a kezem a homlokom előtt.
– És most?
– Mi lenne most?
Leteszem a kávémat, és bal kezemmel megpróbálom letörölni a forróságot a homlokomról.
Bal felé, akkor a kéz Ada és közém kerül.
– Nem kellene időnként átjönnöm? Szívesen ápolnám egy kicsit.
– Dehogy, megoldom én. Majdnem tél van, nincs más dolgom, csak a fejés.
– Jó. – Végzett a kávéjával, és kissé hátradől a székében. Kibámul az oldalablakon. – Nem, Klaas van Baalen, ő az, aki öreg. Te nagyszerűen el tudod látni magad.
Továbbra is kifelé bámul, elgondolkodik. Talán eltűnődik azon, miért fekszik apa fent, és miért festettem a padlót szürkéskékre.
– Ő sem beszél senkivel – mondja aztán –, kerüli az embereket, magányos, és most, hogy még a birkáit is elvitték, tényleg semmije sem maradt.
Megborzong.
– Szörnyű.
– Igen – felelem. Tényleg szörnyű.
– Miért nem házasodtál meg soha, Helmer?
– Tessék?
– Házasodtál.
– Ahhoz kell egy nő is – mondom.
– De neked miért nincsen?
– Á…
– A testvérednek, neki volt barátnője, nem? És úgy volt, hogy összeházasodnak?
Ha Ada valóban harmincöt, akkor abban az évben született, amikor Henk meghalt. 1967-ben.
– Igen – felelem –, Riet.
– Henk és Riet. Szépen hangzik együtt – lelkesedik Ada.
– Igen.
– Szóval, neki volt barátnője, neked meg nem?
– Nekem nem.
– Furcsa.
– Á, néha egyszerűen csak így alakul.
Hallom, ahogyan kinyílik a mosókonyha ajtaja. Még mielőtt bárki is megjelenne az ajtóban, tudjuk, hogy ki fog bejönni.
– Ne kiabáljatok már ennyire! – kiáltja Ada.
Teun és Roland jön be a konyhába, és megállnak az anyjuk két oldalán, csapott vállakkal.
– Szia, Helmer! – mondja Teun. Roland egy szót sem szól, csak kitartóan az asztalon heverő csomag süteményre mered.
– Miért jöttetek? – kérdezi Ada.
– Apa üzeni, hogy gyere haza – feleli Teun.
– Miért?
Teun elgondolkodik.
– Azt nem tudom.
– Nem tudod vagy elfelejtetted?
– Elfelejtettem – mondja Roland.
– Akkor induljunk is! – mondja Ada és feláll. – Láttátok már Helmer új szobáját?
– Nem – mondja Teun.
– Nézzétek csak meg!
Követi a fiúkat a nappaliba.
Teun és Roland a lehető leghangosabban kiabálják, hogy „Ó!” meg „Á!”, mert azt hiszik, hogy ennek örülnék. És ez így is van. Örülök, hogy miközben itt ülök a konyhában, a szobában emberek vannak, és csak úgy körbenéznek és beszélgetnek.
A bejárati ajtón át mennek ki. A kavicsos ösvény felénél Ada megfordul.
– Teljesen elfejtettem mondani, hogy az a Koper fiú, tudod, aki a Buitenweer úton lakik…
– Jarno, lőjed! – kiáltja Roland. A futballhős. Aki a vidéki másod- vagy harmadosztályig vitte.
– Tényleg, Jarno. Ez a Jarno Dániába megy gazdálkodni. Vagy már tudtad?
– Nem – felelem –, nem tudtam.
– Jütlandon, azt hiszem. Ott még megvan hozzá a tér. Üdvözlöm apádat.
– Átadom – ígérem, és becsukom a bejárati ajtót.
A hálószobám ajtajában állok, és a gyapjútakarókat nézem az egyszemélyes ágyamon. A legfelső takarónak rojtosak a szélei. Megfordulok és a nappali szoba kopár falait nézegetem. Valamit, ami művészet.
– Helmer! – kiabál az öreg fentről.
Leheveredem a letakart pamlagra és lehunyom a szemem.
Dánia.

      MÁTHÉ VERONIKA FORDÍTÁSA