Ada két hétig nem látta Helmet. Azok után, ami történt, tudni sem akarta távolmaradásának okát.
    A gyerekeknek, akik arról faggatták, miért nem jön többé hozzájuk, azt felelte, hogy a katonák élete a háborúban már csak ilyen, sosem tudják, hová parancsolják őket. Minónak, aki azt kérdezte, „miért nem keresed meg, hogy befejezhessük a játékot, amit elkezdtünk?” – azt válaszolta, hogy egy anyuka nem járhat egy katona után, senkinek a mamája nem tesz ilyet. (…)
    Helm nem jött el másnap. Ada az utcán sem látta, de hogy jelt adjon neki, nyitva hagyta a kollégium utolsó ablakát. Át akarta neki adni don Liborio üzenetét, ami nem volt egyszerű, és ennek nem csak nyelvi akadályai voltak. 
    Mindenképpen értésére akarta adni, hogy neki semmi köze sincs a pap kéréséhez. A pap akart vele találkozni, minthogy beszéltek már egymással néhányszor a Parancsnokságon; tudott a dolgukról, barátnak számított, annyit segített már neki, és tényleg nem fog ragaszkodni a találkozáshoz, ha Helm nem akarja. 
    Ilyenformán készült egész délelőtt arra, hogy pár egyértelmű szóval megmondja neki az igazat, de nem volt könnyű. Don Liborio semmit sem árult el neki abból, amit Helmnek akart mondani; nem volt az a típus, aki mindent kibeszél, Ada félt is rágondolni, de hát bűn az, amit tesznek, és don Liborio mégiscsak pap. Pláne, ha a szándékairól kezdi faggatni Helmet; ha megkérdezi tőle, tudja-e, kapcsolatuknak milyen következményei lehetnek az ő számára. Ettől volt Ada olyan nyugtalan.
    Munkája végeztével Ada otthagyta a gyerekeket, hadd hógolyózzanak még a kertben, ő pedig hazament, és várt. Aztán, ahogy nyúltak az árnyékok, megértette, túl későre jár ahhoz, hogy Helm még eljöhetne. Mielőtt visszament a gyerekekért, bement még egyszer a parókiára, hogy szóljon don Liboriónak, az első adandó alkalommal átadja üzenetét a német katonának.
    Ám Helm másnap sem jelentkezett. Biztosan felderítésre küldték, gondolta. Megint elment a paphoz, nem akarta, hogy azt higgye, kerüli a találkozást. Igazság szerint nem gondolt arra, hogy don Liborio ilyesmire gyanakodnék; Ada nem tudott hazudni, és a pap jól ismerte, mégpedig ama titokzatos érzéknek köszönhetően, amellyel a hazudni képtelen emberi lények fölismerik egymást.
    Így történt. Don Liborio ezt mondta:
    – Talán valami miatt nem jöhet. – Tétovázott kissé: – Még az is lehet, hogy találkozom vele holnap, a Parancsnokságon… Oda kell mennem, temetés lesz, tegnap is volt kettő. Az angol repülősök eltaláltak egy konvojt Palena mellett, többen meghaltak, sebesültek is vannak; a németeknek meg nincs tábori lelkészük.
   És eljött másnap, nagyon korán, a kollégiumba. Nagyon komoly volt, mint aki tudja, kénytelen fájdalmat okozni.
    – Ada – kezdte –, mondanom kell neked valamit. Érdeklődtem az osztrák gránátos, Helm, Wilhelm Habichter felől, ő az, az a magas fiú… Meg… megsebesült Palena mellett a konvojban. Az angolok bombákat dobtak rájuk, és kilőtték a német teherautókat... Ő a legsúlyosabb sérült, sajnos. Most kórházban van; nem a katonaiban, mert az csak egy elsősegélyhely, itt van nálunk – mondta, és a szomszédos Annunziata kórház felé intett –, ugyanis… megoperálták, minden ápolásra szüksége van, és nem tudni, hogy… megmondom nyíltan, nem tudni, hogy megmarad-e. Nagyon súlyos a sérülése. Amikor behozták, olyan volt, mint egy halott, rengeteg vért vesztett… A németeknek meg kellett várniuk, míg autókat küldenek föl értük Palenába, mert a konvojban lévők teljesen tönkrementek vagy használhatatlanná váltak. Tegnap este is meghalt egy katona. Ada…
    Az asszony lába remegni kezdett. Falfehér lehetett, abból vette észre, ahogyan a pap ránézett. Megint föltámadt benne a régi borzasztó érzés. Meghal a férfi, akit szeret. Vagyis neki az a sorsa, hogy elveszítse őket.
    – Látni akarom – mondta. – Vigyen oda hozzá.
    – Nem mehetünk oda. Nem volna… helyes… és különben sem ismer föl sen...
    – Akkor egyedül megyek oda. És odamegyek, don Liborio, ne próbáljon megakadályozni ebben, mert én nem ülök itt ölbe tett kézzel, hogy várjam, mikor jön a hírrel, hogy… meghalt. Ezt már hallottam egyszer az orvosoktól, amikor Rino… – hangja elcsuklott, de összeszedte magát. – Nem várok itt, nem; ha arról van szó, akkor úgy hal meg, hogy ott vagyok mellette. Az is lehet, hogy megismer, és én ott akarok lenni, látni akarom, hogy Krisztus őt is elveszi-e tőlem…
    Zokogásba fulladt a szitokszó, mely valójában könyörgés akart lenni, de nem talált hozzá elég kétségbeesett szót, hogy felhangozzék az égig.
    Don Liborio nem ellenkezett tovább. Sóhajtásából Ada megértette, hogy a pap szerint Helm a halálán van. 
    Együtt jöttek ki a kollégium épületéből, s az asszony azt remélte, hogy gyermekei nem látják meg abban az állapotban. Nem is velük találkozott előbb, hanem nővérével és anyjával. Ada anyjához akart menni, de az elutasította.
    – Inkább a nővéredet hívnád magaddal – korholta don Liborio. – Jobb, ha valaki van melletted. Nem tudom, milyen hírre érünk oda. Szükséged lehet a nővéredre egy ilyen pillanatban.
    S még mielőtt Ada tiltakozhatott volna, odaszólította Antoninát és a két nő anyját, elmondta nekik, hogy hová mennek és miért. Antonina mindjárt megértette, hogy velük kell mennie, és hazaküldte anyjukat, aki hol Adát, hol a papot nézte kérdő tekintettel. Félő volt, hogy mindjárt faggatózni kezd.
     Elindultak a közeli kórház felé. Végigmentek az Annunziata templom oldalának támaszkodó régi, nagy épület előtt. Don Liborio az egyik hátsó kapun ment be, így nagyot kerültek, majd folyosókon haladtak át, míg végül odaértek a kórteremhez, ahol Helm feküdt.
    Függöny takarta el a szemük elől, egy orvos és egy nővér volt éppen mellette, árnyékuk kirajzolódott a függönyön.
    – Nem, atyám, bocsásson meg – szólalt meg az orvos, amint meglátta őket. – Nem jöhetnek be. A beteget frissen operálták… ha… ha tisztában volnának az állapotával… hogy bármelyik pillanatban… – Majd másként fejezte be a mondatot: – …  jöhet a professzor úr vizitre. Várjanak odakint. Nővér, csukja be az ajtót, legyen szíves.
    Egyedül Helm feküdt a kórteremben. A mellette lévő ágyon felhajtották a matracot; szinte bizonyos volt, hogy egy másik katona feküdt rajta, aki meghalt. A szobában minden azt sugallta, hogy nemsokára egészen kiürül. Ada lerogyott egy padra. Antonina odaült mellé, s csak nézte, és az arcát simogatta.
    Don Liborio megértette, hogy ha így magukra hagyja őket a várakozásban, annak nem lesz jó vége. Legfőképpen nem maradhatott egyedül Ada. Amint a főorvos megérkezett, odalépett hozzá, hogy beszéljen vele. Ada és Antonina követték.
    A katona állapota nagyon súlyos, mondta az orvos, ő operálta. Az oldalán érte a lövés, de a lábán lévő sebesülésbe halhat bele, egy szilánk ugyanis a combi ütőeret érte. Ha elvágta volna, azonnal meghal. Szerencsére nem ez történt, de így is rengeteg vért vesztett, s a helyzetet csak súlyosbította, hogy odafönt a hegyek között várni kellett a segítségre. Mire Sulmonába értek vele, a német katona már nem volt eszméleténél, az egyenruhája csurom vér volt. Bizonytalan, hogy túlél-e egy ilyen súlyos sérülést, lehetséges, hogy már a reggelt sem éri meg. Hát ez a helyzet. Most fölösleges további kérdéseket föltenni, és – don Liboriónak meg kell értenie, mondta az orvos – arra sincs szükség, hogy ott legyenek. Másnap minden információt megkaphatnak a német parancsnokságon.
    A pap arcát látva még gyorsan hozzátette, hogy ő a maga részéről nem zárkózik el attól, hogy közvetlenül is tájékoztassa őket; ha ő nincs itt, fordulhatnak az ügyeletes orvoshoz vagy a nővérhez, akit az előbb odabent láttak; de aznap már semmiképpen sem. Az egyetlen dolog, amit tenni lehet: időt kell adni az időnek.
    Ada és Antonina szó nélkül hallgatták a tudósítást. Don Liborio a lelkükre kötötte, hogy menjenek haza, ne kérdezősködjenek személyesen, majd mindent megtudnak őtőle.
    Ada megrázta a fejét. Látni akarja, ha már így áll a dolog, ugyanis lehet, hogy soha többé nem láthatja. Ezért könyörgött, amikor Helmet kitolták a kórteremből. Az ágyon egy mozdulatlan test feküdt. Ada odament a nővér, az ápolók és az orvos mellé, hogy láthassa. Állig le volt takarva, csak a feje látszott. Falfehér volt, mint egy halott. Szeme behunyva, szája félig nyitva, mintha már búcsút mondott volna a világnak. Másvalakinek tűnt, olyan volt, mint egy egyenruha nélküli fiú, aki meghalni jött idegen földre. Nem tudta, hogy nézik, az a vigasza sem volt meg, hogy abban a pillanatban ott van mellette valaki, aki szereti.
    Az ágyat gyorsan tolták az ápolóhelyiség felé. Kötözésre vitték, amely az orvos szerint már önmagában is olyan veszélyes volt, hogy a sebesült könnyen belehalhatott.
    A folyosó végén feltűnt két német. Ők is azért jöttek, hogy megtudjanak valamit. Don Liborio odament hozzájuk, s elmondta, amit az imént megtudott. Most már Antonina is a szemét törölgette egy zsebkendővel. Hogy ilyen állapotban látta a német katonát, egészen megrendítette. Átadta a zsebkendőt Adának.
    Miközben nővérére nézett, Ada úgy érezte, nem bírja elviselni a részvétét. Nem, még egyszer nem, elég volt, amikor Guerino meghalt: ha lesújt ránk a sors, mit segíthet rajtunk mások részvéte? Don Liborio ez alkalommal tévedett. Nem kellett volna a nővérét magukkal hozniuk.
    Eldöntötte magában: ha Helmnek meg kell halnia, meg fog halni; ami pedig őt illeti, senki sem tilthatja meg neki, hogy lássa. Ha meg Isten csodát tesz, és Helm életben marad, ő ott lesz, és elfogadja ezt a kegyelmet. Bárhogyan is lesz, neki kell először megtudnia.
 

                 LUKÁCSI MARGIT FORDÍTÁSA