Megöltem az apám, suttogta egy délután Hrisztina, amíg a hálószoba fényében állt, ernyedten, áttetszően, mozdulatlanul, nem volt biztos benne, hogy a szoba tele van-e emberekkel, hogy van-e valaki mellette, hogy Pavel nincs-e a fürdőszobában és nem fürdik-e, hogy Andreja nem tanul-e a matematika témazáróra, Hrisztina – mozdulatlanul, átjárva a végéhez közeledő nap fényétől, átjárva az apja emlékétől, átjárva a saját bűnétől, az életétől, gyógyszerre utaltságában, hirtelen kezébe temette az arcát, nem beszélt senkihez, kivéve talán Istent, de abban a pillanatban ő nem volt a szobában, a szobában a lánya volt, Andreja, aki a ruhásszekrény rendetlenségében turkált, hogy megtalálja a pólóját, ne haragudj, anyu, nem hallottalak, megöltem, ismételte meg Hrisztina nagyon furcsán, amikor ötéves voltam, akkor kezdődött minden, a katicák és a kék meg a zöld az előtt volt, hogy megöltem volna, azután már nem voltak többé színek, megöltem a legnagyobb kortárs zeneszerzőt, az apámat, megöltem, mert otthagyott minket, engem és az anyámat, mert eldobott minket, mert beleszeretett abba a nőbe, mert az a nő megszülte neki Katalinát, azt a Katalinát, akinek a féltestvéremnek kell lennie, azt a Katalinát, a mandulaszeműt, a hosszú szeműt, a párductestűt, a nőstényszagút, akit az apám őrülten szeretett, azt a Katalinát, a kurva lányát, a fekete ruhás kurváét, akitől mindenki elalélt, beleértve az apámat is, a legnagyobb zeneszerzőt, a fekete ruhás kurva elé rogyott, és elfelejtett engem meg az anyámat, elfelejtett minket, mintha sosem lettünk volna, elzavart minket a házból, ahol laktunk, hogy a helyünkre Katalina és a kurva költözzön, többször találkoztunk az utcán, és apa kényelmetlenül érezte magát, alig tudta megkérdezni, hogy vagytok, mit csináltok, anyu pedig kiabált, éjjel kiabált és üvöltött, és szaggatta a hálóingét, és szaggatta a lepedőjét, és tépkedte az újságot és üvöltött, éjjel anyu összeszedte az újságokat és elkezdte tépkedni őket, mert nem volt más, amit szaggathatott volna a szőnyegeken kívül, azokat a török késsel szabdalta, amelyeket apu hozott Törökországból, mamikám, anyuci, mi van, Andreja a lábai elé rogyott, mamikám, félrebeszélsz, mondta neki Andreja, és Hrisztina krisztusi szemeivel ránézett, lelke legtisztább részével, szeme legfénylőbb részével, az igazat mondom neked, de Hrisztina nem tudta, kihez beszél, a fényhez vagy a véget érő naphoz, vagy a hegyhez, amelyik az ablakukból látszott, az orgonához és a leírhatatlan illatához, Pavel pedig csakugyan a fürdőszobában fürdött, mennyi ideig fürdik az apád a fürdőszobában, mondta Hrisztina, mintha tényleg aggódna a vízért, ami folyt, a vízért, amely egyre drágább lett, a föld vizével spórolni kell, mondta Hrisztina az elébe lerogyott Andrejának, a víz fogy a földön és spórolni kell vele, az apád meg mindig annyi ideig fürdik, és szomorúan elmosolyodott, szívtépően mosolyodott el, mint egy halálraítélt, milyen víz, anyu, suttogta zavartan Andreja, hogyhogy milyen víz, kicsim, hogyhogy milyen víz! És mi történt aztán, sikerült elsuttognia Andrejának, miután az anyukád, vagyis a nagymamám, akit egyáltalán nem ismertem, ahogy a nagyapát sem, akit egyáltalán nem ismerek, összeszabdalta a szőnyegeket a törökországi késsel, utána éhínség volt, mondta Hrisztina úgy, mintha egy nagyon pikáns történetet akarna elmesélni, éhínség volt és csak kenyér volt, ha volt sajt, mohón faltuk és nagy tömbökben, egy egész tömböt megettem kenyérrel, folytatta Hrisztina meghökkentő módon, el se tudom hinni, mondta Andreja, te soha nem eszel sajtot, és Hrisztina nevetésben tört ki, azóta nem eszem sajtot, kicsim, azóta, és egy nap az apám, a nagy zeneszerző, akit csak az újságokban láttam, eljött hozzánk egy reggel, és anyu sokáig fürdött és sokáig festette magát és sokáig csinálta a frizuráját, egész éjjel, és hosszú ideig az arcán tartott valami borostyánleveleket, pakolást, bőrszépítő pakolást, és amikor reggel megláttam, nem hittem a szememnek, az anyám, a te nagymamád, akit te egyáltalán nem ismersz, egy szellemre hasonlított, egy hullára, csak a koporsó és a virágok hiányoztak, annyira szörnyen nézett ki, annyira hidegnek, hogy kedvem lett volna kinyitni az ablakot, bár kint tél volt, és az apám, a nagy zeneszerző, akit már rég nem láttam, és akire te egyáltalán nem emlékszel, mert közvetlenül azután meghalt, elegánsan és frissen, életvidáman, ragyogóan, magasan, barna bőrűen és szemrevalóan, egy meséből kilépve megjelent az ajtóban, egyébként az apád nagyon hasonlít rá, azért mentem hozzá, az egyetlen előnye az volt, hogy rettentően hasonlít az én apámra, a nagy zeneszerzőre a szaros zenéjével, amit a többiektől lopkodott össze, szégyentelenül és pimaszul lopkodta a többi nagy zeneszerző zenéit, a zenéjében, Andreja, nincs semmi eredeti, csak kommunizmus van benne, csak a nagyságoknak való hízelgés, csak talpnyalás, csak lopás, ha valaha meghallod a nagyapád zenéjét, tudd, hogy semmi sem az övé belőle, hogy ez egy korcs zene, mint ahogy maga a nagyapád is korcs, aki egyáltalán nem volt érdemes arra, hogy megöljem, Andreja a lábánál ült aléltan, szemét a földre sütötte, a szőnyeg mintáit tanulmányozta, imádkozott, hogy az apja minél előbb jöjjön ki a fürdőszobából, jöjjön be hozzájuk, mert akkor Hrisztina egyszer s mindenkorra csöndben maradt volna, elhallgatott volna, mint az anyja, amikor kinyitotta az ajtót Andreja nagyapjának, amikor azon a napos téli reggelen becsöngetett az ajtajukon először és utoljára azóta, hogy elzavarta őket a házból. 
Akkor becsöngetett az ajtón, … az apám, a te nagyapád, akiről te csak az újságokból, folyóiratokból és az ünnepségeken hallottál, mert azóta állandóan ünneplik a születésének és a halálának évfordulóját, amint ez te is tudod, koncerteket szerveznek az emlékére, emlékműveket állítanak neki az ország különböző városaiban, ezt tudod, ugye? Tudom, felelte Andreja félájultan, tudom, és abban a pillanatban meg akart halni, hogy ne hallja tovább az anyja hangját, amely olyan váratlanul élénk volt, hogy ne hallja a történetet, ami olyan szokatlanul logikus és összefüggő volt, és amit nemsokára elmesélnek neki, nem akart hallani, nem akart tudni, nem akart emlékezni, nem akart élni, meg akart halni a Megváltó nevével eljegyzett anyja lábainál, ennek a hatalmas kék szemű, bánattól felpüffedt arcú, és kicsi, parányi, teljesen, de teljesen egy összeaszott mazsolára hasonlító, testén a csalódottság ráncait viselő, őrült Istenanya lábainál. Akkor ő becsöngetett az ajtón azon a januári napfényes reggelen, először és utoljára, ahogy már említettem, amióta elzavart minket, fekete bőrkesztyűje volt, és rajta a virág, ami valószínűleg rózsa volt, úgy csillogott, a rózsa úgy csillogott, mintha kristályból lett volna, mintha áttetsző lett volna, komolyan mondom, feltűnően csillogott a virág a fekete bőrkesztyűn, a fekete nemezsapkán, a nagyon meleg, elegáns, valószínűleg angol télikabáton, és ő átnyújtotta anyunak azt a virágot, amely valószínűleg, ahogy már az előbb is mondtam, rózsa volt, és azt mondta: szeretném látni Hrisztinát. És az anyám, a te nagymamád, akit nem ismertél, a földre dobta a virágot és elkezdte taposni, és elkezdett üvölteni, felpaprikázódva elegáns kinézetétől, ragyogó barna bőrszínétől, télikabátjától, fekete kesztyűjétől, a nagy zeneszerző önteltségétől, aki Katalinával és a kurvával járja a világot, mert mindenhova elvitte őket magával, az a gondolat, hogy akár csak néhány napig távol legyen tőlük, elviselhetetlen volt számára, legalább is ő így magyarázta a filharmónia zenészeinek, akiknek a feleségei továbbadták a szavait anyunak, anyu az ógörög maszkként kifeszült viaszarcával, ősz haja ódivatú tincseivel, a parfümjével, amelytől a patkány elmenekült a konyhánkból, a bizarrnak tetsző nyári kosztümjével a téli januári reggelen, mert ez a hamurózsaszín lenvászon kosztüm volt az egyetlen rendes, ahogy ő fejezte ki magát, rendes ruhája, szegény anyu, aki végtelenül megbántva érezte magát a fekete ruhás kurva miatt, a mandulaszemű törvénytelen lánya miatt, megőrült a szukáktól, akik elhódították a férjét, megőrült az elidegenedésétől, a hírnevétől, a gazdagságától és a megközelíthetetlenségétől, a fénylő barna bőrszínétől és a fekete kesztyűjétől, angol télikabátjától, amely biztosan sokkal többe került, mint a mi egész évre való szenünk, amit alig tudtunk megvenni, szegény anyu elkezdte a lábával taposni a virágot és üvöltött.
 

       GENÁT ANDREA FORDÍTÁSA