1. Gyűlölöm azt az embert, akit apámnak hívnak, azt, aki a híresztelők és anyám célzásai szerint, hetvenéves korában a sorvadó petefészkéből kipréselte a férfiasság utolsó cseppjeit – nem, nem cseppjeit, de szilánkjait, mert a víz már elpárolgott, így hát magja agyagkorsó éles cserépdarabjaira emlékeztettek. Ez a töltény – legyen az igazság – belehullott anyám méhébe egy meleg nyári este estén, amikor az undok gazember megleste, a földre teperte és letépte ruháit, belehullott, hogy megtépázva nemét, ideiglenes lakhelyet biztosítson nekem. Úgy tűnik, nem történt semmi fontos, de máig sem tudom elfelejteni azt az esetet – különösen akkor jut eszembe, ha küldetésemre gondolok. Büszkélkedhetek-e azzal, hogy fejből tudom minden császár nevét? De hisz azt bárki felsorolná! Talán az menthet meg, hogy bele tudom pisilni a nevemet a homokba, annál is inkább, mivel a pisilőm most már sokkal nagyobb, mint akkor volt, mikor még örültem ennek a művészetnek? Óh, milyen semmiségek! De lehet, a küldetésem az, hogy a magánosság jele legyek az embereknek, és szerencsétlenséget hozzak rájuk? De Isten nem lehet annyira kegyetlen és könyörtelen, hogy ilyen szomorú sorsot szabjon a halandóknak! Hát mi még? Ezek a jegyzetek, amiket még nem sikerült kellően megtermékenyítenem? Az is semmiség. Hérodotosz Thuküdidésszel a görögök történetét írta, Livius – a Haza történetét, én pedig azt a történetet írom, hogyan kell kakassá válni. Milyen undorító és hitvány, ezt a világért sem lehet küldetésnek nevezni! De mit beszélek én? Hisz nagyon is jól tudom én azt a küldetésemet, hogy ne tagadjam meg és ne vegyem semmibe  a kis figurák gyártását, az iszonyú szerepléseket, amiket az ünnepekkor kellett produkálnom, vagy még inkább az Isten igazságosságába vetett hitet – bár a közösséghez való tartozás bizonyos szertartások elvégzésére kötelez engem. Így hát, ezekről a semmiségekről beszélve, semmit sem akarok eltitkolni, ellenkezőleg, végre el akarom szánni magam, hogy elmondjam az igazságot. Csak egyben bízom – hogy a feltárt és megnevezett küldetésem legalább valamit veszít erejéből és nem uralja majd oly vadul testemet – véletlennek, tudatlanságnak, hibának álcázva magát... Most is érzem, ahogy ellenkezik, és próbál elbújni a tollam elől, úgy tűnik, hogy fél. Remek, akkor tehát veszélyes ellenfél vagyok, mert hisz eddig hozzászokott, hogy csak akarata alázatos végrehajtóját lássa. Csak megint, nem tudom, mivel is kezdjem ezt a harcot, hogy ne legyen olyan, mint a halálraítélt harca a pohár cikuta ellen, vagy az őz ellenszegülése a farkasok falkájának. Ilyen esetben nem a toll ügyessége vagy a mindent szebb szavakkal való kifejezés a fontos, hanem a lényeg elmondása, ami nem minden gyónó számára adatott meg. Csak egész szellemem segítségével leszek képes beszélni arról, amire, ha csak rágondolok, a hajam szála égnek áll, a tükör pedig, ha elébe állok, nem hajlandó saját képmásomat mutatni. Hogy győzzem meg, hogy ártatlan vagyok, hogy egyetlen bűnöm – mások bűne? Végtére, hogy tudjam ugyanezt bebizonyítani az embereknek, akik már régen eltemettek engem a büntettek roppant halma alá, és csakugyan nem fogják meghallgatni hangomat, kigúnyolják majd írásaimat, gátolják munkámat? Hát valóban nem fogom tudni megmagyarázni nekik, hogy az igazi bűnt gyakran nem ott kell keresni, ahol nyilvánvalónak látszik, hanem a legnagyobb erényesség és nemesség árnyékában? Önök azt mondják, hogy a többség véleménye nyomósabb, mint a kisebbségé? Egyetértek, nyomósabb, de nem feltétlenül igaz. Már sok ártatlan és derék férfiú adta oda a fejét csak azért, mert a műveletlen tömeg olyan tetteket tulajdonított nekik, melyekre ők, míg éltek, még csak gondolni sem mertek volna. Hát ki állíthatja, hogy az én esetemben nem így van, bár nem tartom magam sem deréknak, sem tiszteletre méltónak. Vagy azt gondolják, nekem könnyebb, mert még mindig nem ítéltek el az el nem követett tettekért? Elítélnénk, – válaszolják – de nincsenek bizonyítékok? Hát igazolja-e a bizonyítékok hiánya az olyan buta kitalációkat, miszerint én szándékosan lemondtam az emberi hangról, és kakasként kezdtem kukorékolni, csak hogy elkerülhessem a bírák kérdéseit, s a kíváncsiskodók szeme elől elrejtőzve nyugodtan társalogjak itt magamnak a barátaimmal? Vagy azokat az állításokat, hogy a kakas hangját Isten haragjában adta nekem – állítólag – gonosz cselekedeteimért? Akár így, akár úgy, minden az ő akaratától függ, bár nekem néha gyanús, hogy a bűn – nem fontos, hogy valódi vagy sem – még nagyobb erővel bír, mint Isten, akinek nincs ideje vagy kedve, s hagyja, hogy az korlátlanul tomboljon és gúnyt űzzön belőlünk. S még – nem tudom nem megemlíteni fogantatásom történetét, amiben van valami olyan megszégyenítő, valami mocskos, valami végzetes, hogy akaratlanul is felmerül a gyanú, hogy akkor nem egyedül én voltam elvetve… 

              MARIJA RUBAZEVICIENE FORDÍTÁSA