Megszólalt a csengő. Muchának az az érzése támadt, hogy háború tört ki, de csak a bútorszállítók voltak. A felesége már felkelt, keresztülgázolt a becsomagolt könyvekkel, ruhákkal, papírokkal, kozmetikumokkal és poharakkal teli dobozokon. A bútorszállítók bizalmatlanul méregették a sok holmit.
 - Ezt mind el kell vinnünk?– morogták. A munkájuk minden nap meghökkentette őket, ma nemkülönben.
 - Ma nem jön be dolgozni? – kérdezte Muchatól a telefonban Gulášik, a főnöke. – Mindenki magára vár.
 - Ma éppen költözködöm – motyogta álmosan a kagylóba.
 - Igazán? – kérdezte Gulášik. – Akkor hát holnap. Holnapra már elköltözik? Akkor már bejön?
 Mucha főzött egy kávét, de észrevette, hogy a konyhaasztal még tele van mindenféle limlommal. Gyorsan lerámolta a holmikat, és finoman közölte a szállítókkal, hogy a konyhában van még bútor, amit el kellene vinni. Kilépett az erkélyre, igazán kellemes volt az idő, rágyújtott, és nézte az erdőt, amely már itt-ott zöldellni kezdett. A kutyát is kivitte, hogy ne legyen láb alatt.
- Amikor Gizella költözködött – mondta pár napja az anyósa – csapnivalóan csomagolt össze. Olyan rosszul, hogy még a bútorszállítók is panaszkodtak a sok kis táskára és dobozra.
 Anyósa szemmel láthatóan kíváncsi volt a lányáék költözködésére, azt is szerette volna tudni, milyen dobozokba és bőröndökbe gyömöszölik be a lakást, de mivel nem hívták, már sosem tudja meg. Egy pillanat alatt üres lett a lakás, előbukkant a tarkára festett tapéta, amit negyedéve csináltattak meg. Meleg, napos tavaszi nap volt, senki sem sejtette, hogy az utolsó – ezután csak eső jön majd meg szél. Az üres lakásban maradt még pár fontos dolog (néhány könyv, iratok, és a régi számítógép, 286-os, négymegás vinyóval, rajta Mucha 1996 decemberi cikkei), meg edények, ételek, amiket még nem volt idejük becsomagolni. Ezeket majd délután, holnap vagy a hétvégén viszik el kocsival.
 A bútorszállítók megint csöngettek, mindent fölpakoltak, indulás. Mucha a feleségével és a gyerekkel együtt felszállt a bútorok mögé. Végre elindultak.
 - Miért megyünk ilyen lassan? – kérdezte a kisfiú.
 "Nehogy elvesszen vagy összetörjön valami– válaszolta az apja.
 Megérkeztek új lakhelyükre, a Binderova utcába. Ettől az utcától minden bútorszállító ódzkodik, mert túl szűk.
 - Hogy tudunk behajtani ide? – kérdezték. – Lebontunk közben valamit?"
 Végül mindössze egy aranyeső-bokor esett áldozatul, és a hatalmas piros-sárga busz betolatott a Binderova 1. kapuja alá.
 - Ezt is fel kell vinni? – kérdezte az egyik bútorszállító talán abban a reményben, hogy nemleges választ kap (dehogy, azokat a szekrényeket majd mi fölvisszük). De pechje volt, mint mindig. Megint cipekedhet. Egész életében csak cipekedni. Mucháné sörért indult, hogy jobban menjen a munka, a férje pedig elvitte a gyereket a nagymamához, hogy ne legyen láb alatt. (Valójában Muchaék barátja, Jaro vitte el, mert nekik nem volt kocsijuk; Jaro régi gumiabroncsokat vitt Pozsonyligetfaluba, amikért először el kellett menniük a Révhez, a garázsba, amihez a Lamacson lakó apósának volt kulcsa.) Mucha később visszament a régi lakásba, hogy összepakolja a maradék holmikat. Az ún. fontos dolgok (számítógép, könyvek, iratok) már összekészítve álltak a csupasz linón, de a konyhában katasztrofális volt a helyzet – a kamrában szétgurult kecsapok, a földön vásárlások százait és a kidobott tízezreket szimbolizáló, szétdobált nejlonzacskók hevertek. Mucha osztályozta a mustárokat, fűszereket, a megbontott és bontatlan cukros és lisztes zacskókat. Azokat az élelmiszereket, melyek még elállnak, összekészítette – például kávét, vagy félkész zacskós krumplistésztát, melynek 1998 augusztusában járt le a szavatossága. A nejlonzacskók szaporodtak, még jó, hogy az anyósa nem látja. Rosszabb volt Gizellánál. Megjött a felesége is, aki eddig a kipakolást felügyelte az új lakásban. Ketten aztán az összes felesleges kacatot kidobálták, ami csak a kezükbe akadt, leszaggatták a függönyöket, leszerelték a csillárt és a fogasokat. A kiürített lakásban úgy visszhangoztak a lépteik a linóleumon, akár egy templomban.
 - Szép jó napot, na mi újság?" – szólt bele a telefonba Škvarkova az ingatlanközvetítőtől. – Elköltöztek már? Azt ígérték, hogy felhívnak.
 - Éppen ma ürítettük ki a lakást – mondta büszkén Mucha. 
 - Akkor mehetünk öt perc múlva, hogy átadják a lakást az új tulajoknak? – kérdezte csicseregve Škvarkova.
 - Hát, még maradt ott pár dolog. De addig elférnek a konyhában a sarokban, hogy ne legyenek útban, ha majd festetni akarnak.
 - Kérem uram, az új tulajdonosok tényleg át akarják venni a lakást, és azonnal zárat cserélnének. Azt a lakást még ma ki kell üríteni – mondta nyomatékosan Škvarkova.
 - De hát akkor... – mondta Mucha.
 - Tehát mikor? Háromkor? Négykor? Ötkor? Hatkor? Hétkor? Nyolckor? – Škvarkova nem tágított.
 - Hatkor – sóhajtott fel zavartan Mucha, és visszatért a kecsapokhoz és a lekvárokhoz – egyszerűsített az osztályozás szempontrendszerén, s szinte mindent kidobált a szemétbe, végül még a zacskós leveseket és a knédliport is.
 - Ma  nem ír semmit? –- telefonáltak az egyik újságtól (szakpolitikai).
 - Kész vannak már a litográfiák? – hívták a másiktól (szakmérnöki).
 - Már holnap van? Még ma van? Még költözködik? – jelentkezett megint Gulášik az építőipari szaklaptól.
A lapszerkesztők lassan megbékéltek a ténnyel, hogy Mucha éppen ma költözködik. Felhívták még párszor, aztán békén hagyták. Az anyósa is telefonált, hogy a gyerek bőg, és nem tudja, mit csináljon vele. Szerencsére Jaro éppen visszatért Pozsonyligetfaluból az új gumikkal, így segített felpakolni és elvinni a számítógépet, a könyveket és az iratokat, majd együtt mentek a síró gyerekért.
 - Nem tudom, mi baja – sopánkodott az anyósa. – Talán beteg, vékony a harisnyája, és a lábára meg a fülére húzódott, mert jó füle van, a szíve is olyan furcsán dobog, és fogdossa a pisilőjét, a fejét is oldalra billenti. Egészen magán kívül van.
 A kisfiú elaludt az autóban, Mucha felvitte az üres lakásba. A poros linóleumra terítette a bekecsét, és arra fektette le a gyermeket. Úgy aludt, akár egy kisangyal, míg körülötte a tér, amiben eddig felnőtt, darabokra hullott, a felismerhetetlenségig megváltozott. Megszólalt a csengő, Mucha még ki akart menni a budira, de már nem volt rá módja. A csengő veszettül berregett, megjöttek az új tulajdonosok Škvarkova kíséretében, Muchanek felfordult a gyomra, a csengő egyre szólt, noha a látogatók, az új lakók már bejöttek. 
 - Én vagyok..., én vagyok az, na – szólt a kaputelefonba az utólag kihívott, együgyű ábrázatú bútorszállító, akit hirtelenjében rendeltek meg a kis furgonnal, hogy elvigye a maradék holmit.
 - Elnézést, de egyelőre egyedül kell cipekednie – mondta neki Mucha. – Itt vannak az új bérlők, át kell adnom a lakást...
 Mucha még utoljára rá akart gyújtani és megkávézni a környező dombokra néző erkélyén.
 - Jézusom, maguk itt hagyták a befőttes üvegeket – hiúsította meg a szándékát Škvarkova. – Hát, nekik nem hiszem, hogy kéne, gyorsan dobjuk ki az egészet!
 Škvarkova bedobálta az üvegeket egy nejlonzacskóba, kezével letörölte a koszt a szemetes körül, és gyorsan eltüntette a régi újságfoszlányokat, nehogy rontsanak az összhatáson. Az új tulajok, habár már korábban megnézték a lakást, néma, kutató pillantásokkal ma újra átvizsgálták. Időnként sokatmondóan egymásra néztek vagy halkan diskuráltak.
 - Ez magának tapéta, ez a tapéta? – kérdezte az egyik, és amikor Mucha válaszolni akart, az csak mormogott: – Nos, mit csináljunk? Valahogyan leszedjük. S a fal? Ez a fal? Ez ilyen volt? Aha. És ez a szemetes? Ezt itt hagyják? De hisz nekünk jó lesz. Nem kell kivinniük, majd mi kivisszük, mi van akkor. És ezek a poharak? Ezekre tényleg nincs szükségünk. Ah, ezeket magukkal viszik. És a padló? Ezt direkt így rakták le? Igaz, föl lehet szedni. És a kilátás? Nem félt, amikor kihajolt az ablakon? Majd elfüggönyözzük. De ezek a redőnyök? … Maguk választották? Aha. És ez nem tapéta? Ez a sárga, ezt lefestették? Direkt? Hál' istennek könnyen lejön."
 Mucha ki akarta vinni a szemetest, hogy elmeneküljön ebből a kusza szituációból. Elugrik a konténerhez, befut a közeli erdőbe, bejárja a Kamzíkot, onnan átfut a Kárpátokba, és soha többé nem jön vissza.
 - Nem kell kivinniük, Mucha úr, hall engem? – figyelmeztette Škvarkova.– „Mucha úr, hallgasson ide, ezeket a poharakat vigye magával és útközben dobja ki őket.  Mucha úr, az aláírás, az aláírás, még nem írta alá a papírokat.
Teljesen összezavarodva szedelődzködtek, az új tulaj már előhúzta a csavarhúzót, ment zárat cserélni. Škvarkova sietett, hétkor már egy másik lakást adott át, Mucha felesége sírva fakadt. A zömök bútorszállító dühödten nyomta a dudát, a csomagjaik már a platón voltak, csak éppen az utasok hiányoztak.
- El sem tudtunk búcsúzni ettől a lakástól – szipogott Mucháné az utcán. – A kicsi sem, szegényke, az egészet átaludta.
 - Ne siránkozz, hiszen te találtad ki az egészet – mondta neki a férje. – Most teljesült az álmod.
 - Mind velem akarnak gyönni? –nézett rosszallóan az alvó gyereket tartó asszonyra az apró bútorszállító. – Az mán aztán nem fog menni.

              TÓTH ANNAMÁRIA FORDÍTÁSA