Természetesen mindez bármelyik történelemkönyvben megtalálható, csakhogy a tapasztalat azt mutatja, hogy a felnőttek többsége igencsak halványan emlékszik az iskolai tananyagra. Ami minket a legjobban érdekel, az 1945. december 27-e és az Engure tó partja. Az amerikai seregek a balti államokba egyidejűleg hatoltak be délről (Lengyelországból) és a tenger felől, több kikötőt elfoglalva. Miután a támadó haderő egyes szárnyai Rigánál egyesültek, hogy bekerítsék és elfoglalják ezt a fontos, jól megerősített kikötőt és közlekedési csomópontot, a csapatok többsége kelet felé indult tovább, egy része azonban nyugatra, hogy megsemmisítse, vagy pontosabban szólva kapitulációra kényszerítse az úgynevezett kurzemei serpenyőben  rekedt német alakulatokat. A szóban forgó este felhős volt, este kilenc körül rettenetes hóvihar kezdődött esővel. Egy amerikai század gépkocsioszlopa haladt el a kereszteződés mellett, és az Engure tavat megkerülve nyugat felé folytatta útját. Az utat egyre nehezebben lehetett kivenni, és a legelöl haladó autóban ülő szakaszvezető úgy döntött, egyenesen mennek tovább, észak felé. Ennek következtében J?kabs T?relis kunyhója, amely egyébként az utaktól távol állt, pontosan a járműoszlop orra előtt találta magát. Véletlen volt ez, vagy, ha úgy tetszik, a sors keze, olyan, mint bármely más mindenható véletlen, például az, amely miatt abban a távoli, Krisztus születése utáni 34. esztendőben a jeruzsálemi papok szinte eszüket vesztve éppen arra az egy vándorprófétára vetették rá magukat, tudomást sem véve több száz ugyanolyan igehirdetőről (Húsvétkor a próféták mindig úgy gyűltek Júdea fővárosába, mint legyek a mézre).
J?kabs kunyhójában halvány fény derengett, és ahogy ezt észrevette, a szakaszvezető, név szerint Elia J. Smith, jelt adott a többieknek a megállásra. A szakaszvezető afro-amerikai volt, és rendelkezett az emberiség eme részére jellemző minden sajátossággal: babonás istenfélelemmel, lomha hűséggel és kegyetlenül tomboló gyengédséggel. Ezenkívül birtokában volt még egy, a katonaság számára kiadott brosúra, amelyben a helyi nyelvekre lefordított egyszerű kifejezések (pl. Gde nemtsy?, My washy droosya americantsy és Vseh rasstrelyayou! ) mellett volt néhány vázlatos ábra is a tipikus német katonai építményekről. És úgy esett, hogy J?kabs házikója meglepő hasonlóságot mutatott a német hadsereg leggyakoribb őrbódé-típusával. Elia J. Smith néhány pillanatig igyekezett összevetni a rajzot a távcsőben látható hóviharral, majd elmondott egy rövid imát, és parancsot adott a századnak a harcállások elfoglalására. A katonák kelletlenül kimásztak a meleg gépkocsikból, és összegörnyedve bekerítették a házikót. A szakaszvezető az ülés alól előhúzott egy bádogtölcsért és beleordított: „We are Americans, the most powerfull nation on Earth! Put down weapons and come out with your hands up, or we’ll kick your Nazi butts!” A szél válaszolt a fűzfák közül. A feketebőrű óriás megismételte az örömhírt, de ahogy a csönd kezdett hosszúra nyúlni, egyre ostobábban érezte magát. A hó belepte a gallérját, és lassan olvadt, sajátos figyelmeztetésként az idő feltartóztathatatlan múlására. Megpróbáljuk követni a katona gondolatmenetét? Tehát: lehet, hogy senki nincs a viskóban, de az is lehet, hogy elbújt(ak) benne (egy) gonosz és állig felfegyverkezett német(ek), pontosan arra várva, hogy a szegény amerikaiak a csendtől megtévesztve közelebb jöjjenek. A szakaszvezető nem akarta feleslegesen kockáztatni emberei életét. Amúgy sem kedvelték túlságosan. A háborúnak mint szabadidős tevékenységnek a jó oldala éppen az, hogy minden kényes kérdés egyszerűen megoldható. Ha nem tudod, mit tegyél, lőj. A szakaszvezető elmondott még egy imát, a másik ülés alól kihúzott egy gránátot, és az alacsony bokrok fedezékében lopakodva hajításnyira megközelítette a házikót. Aztán kibiztosította a gránátot, és a kicsiny épület nádtetejére dobta. „Nádtetőre?” akadt meg egy pillanatra. „Szokott az őrbódéknak nádteteje lenni?”
Nem ítélhetjük el őt. Végül is ez volt a munkája.  
Bármennyire is remélné az olvasó, hogy ebben a pillanatban valami váratlan történik, például, leereszkedik egy angyal, és Slava, slava, aleluja-t zengve elnyeli a gránátot, nos, az események további kimenetele teljesen prózai volt. A kis kunyhó J?kabs T?relisszel, az ágyával, a ládájával és a télire felhalmozott kenderrel együtt a levegőbe repült. J?kabs úgy hagyta itt ezt a világot, hogy még csak fel sem ébredt. Az égő kender meg a deszkadarabkák a hópelyhekkel együtt örvénylettek a fekete égen, egyszóval nem semmi látvány volt. Minket azonban egészen más érdekel, mégpedig Simon Theodor Zimmer tizenkilenc éves amerikai tengerészgyalogos, indián anya és zsidó apa fia, aki harminc méterrel odébb feküdt, és kész volt arra, hogy életre-halálra megküzdjön az ellenséggel. A robbanás egy pillanatra elvakította, majd amikor a rezgéshullám, mint egy forró szélroham, tovaszáguldott, Simon érezte, hogy arcára két sima és száraz szárnyával rásimul egy denevérhez hasonlatos valami. Nem denevér volt az, hanem J?kabs T?relis naplója.
Simon megfogta és zsebre tette. Mikor a zűrzavar lecsillapodott, a katonák meg visszaültek a kocsikba, dermedt ujjai közé fogta, és a zseblámpa fényénél alaposan megnézte a füzetet. A lapokat apró betűs kézírással írták tele, valami egészen nevetséges nyelven (az olvasóknak elmondhatom, hogy lettül volt), a füzet vastag borítóján pedig valamilyen madárnak a lábnyoma volt látható meg a következő felirat hét különböző nyelven (angolul is): A búbos vöcsök is, az ember is nyomot hagy. Mi közöm hozzá? Ezek a szavak mély benyomást tettek Simonra, habár még ötven év múltán sem tudta megmagyarázni, miért.

      LACZHÁZI ARANKA FORDÍTÁSA