Szerettem volna kibékülni apámmal, anyám lágy mozdulatait akartam magamnak, hogy már ne féljek a sárkánytól, ami ivás után előmászik belőle.
– Honnan a picsából kerültünk ebbe a szobába mind a hárman, és mik ezek a rohadt kihagyások, amikről senki sem akar velem beszélni?
Ahogy ott fekszik, úgy néz ki,mint egy igazi harcban megsebesült katona, és nem, mint egy apa, és nem azért, mert a fején széttört egy tányért. Másnap felébred, és bocsánatot kér:
– Ileana, ez többé nem fordul elő, felejtsük el ezt az incidenst, és lépjünk tovább. Mindnyájunknak megvannak a magunk bűnei, és kettőnket annyira bonyolult dolgok kötnek össze… Ina, és te is kislány, bocsássatok meg. Nem vagyok rossz ember, csak néha rám jön az ötperc.
Olyan, mint egy gyerek, sokkal kisebb, mint én, engem is és anyámat is megindítja. Másnap egyébként sem emlékszik semmire, amit tett és mondott. Végül vihogunk, mert a fején lévő sebre nézünk. Ha belenyúlnék, és turkálnék az emlékei között, talán előbányászhatnék egy igazi családi történetet, nem egy ennyire agyonnyúzottat, mint ez a mostani. Az ujjaim között elfolynak mindenféle hirtelen szavak, abból az összevisszaságból, ami minden veszekedő embert elkap. Csak a vércseppek az apám arcán teljesek és tökéletesek. Mikor majd megint rámjön a félelem, nem kell semmit sem tennem, csak arra kell gondolnom, hogy ragasztgatom a törött tányér cserepeit, és addig szorítom a markomban anyám vörös gyűrűjét, míg a csontomig ér.
Vannak nyugodt estéink is. Olyankor anyával együtt feloldódom egyfajta karamellkrémben, belopakodom meztelen karja ráncai alá, számolgatom hónaljszőreit, amit apa villanyborotvájával nyír. Szemem megakad a falra akasztott képen. Tulajdonképpen már jó pá éve bámulom. Nem változott túl sokat, ugyanolyan szép, de talán még szomorúbb. Pontosan az ágyam fölé van akasztva a családi kép, amit utálok.
Állandóan azt mondja:
– Nincs szükségem ezekre a halott és hülye képekre ahhoz, hogy eszembe jusson, mennyire boldogtalan voltam azon a napon, mikor elvittek a fényképészhez.
Mindezek ellenére úgy tűnik, mintha mosolyogna, és minden alkalommal, amikor egy olyan kirakat előtt megyünk el, amelyben képek vannak, megkérem, hogy álljon meg:
– Anyu, miért van az, hogy ezeknek az embereknek a képe itt van a kirakatban, téged meg nem választottak be a kiállításra?
– Mert nem cserélik le őket sohasem, és ők itt vannak, mióta világ a világ. Mit gondolsz, ki szeretne egy sovány asszonyra nézni, aki kézen fogja a gyerekét?
– De anyu, te sokkal szebb vagy, mint akármelyik nő ezek közül. Nézd milyen csúnyán néz az az asszony onnan a sarokból, és né, mennyire elviselhetetlen az a taréjos fiú! és mennyi kövér meg csicsás gyereket találtak…
Mosolyog, és elkezdünk történeteket kitalálni minden egyes archoz, amelyek ott sorakoznak a fényképész ablakában. Anyu azt mondja, a modellek ruhájáról látszik, hogy a képeket több éve készítették, ezért hosszabb történeteket is kitalálhatunk, amiket majd bonyolítani lehet.
Ezt a játékot körülbelül két éve kezdtük, és azóta mindig megállunk a bódé előtt, amelyen nagy nyomtatott betűkkel hirdetik: FOTÓ. Csak azon múlik, mennyi időnk van. Egyeseket az ellenszenvesek közül, balesetekben nyírunk ki, a fülig érő szájjal vigyorgó nőket veszélyes szerelmi kalandokba vetjük. Lenyírjuk a hajuk, ezerféle módon rendezgetjük, de nem sikerül túl fényes életet szőnünk számukra.
– Most te következel, a múltkor azt a szőke nőt választottad a kirakat sarkából. Találj valakit, csukd be a szemed, és mondd, mit látsz.
– Ezt a lányt választom, akinek olyan fehér és egyenesvonalú a foga, nem mint az én ferde és csámpás fogaim.
– Próbáld meg, hogy ne legyél olyan durva, mint a múltkor. Jaj de borzasztó vége volt a történetednek azzal a szép és boldog nővel. Kiugrasztottad a vonatból, emlékszel?
– Jól van anyu, megígérem, hogy többé nem ölök meg senkit ilyen könnyedén. Nézd ezt a titokzatos lányt, látom ahogy jár-kel a világban. Miután felvillant a lámpa, és ő felragyogott a magas széken, sietve lépett ki a fényképész lengőajtaján. Egy úr várja egy autóban, hogy nagysebesen elinduljanak ismeretlen és egzotikus helyekre.  Én ismerem ezeket a földgömbről, de számára még csak egy nyamvadt nevük sincs. Azért jött fényképet készíteni, hogy hagyjon valamit maga után, hogy az ismerősei nehogy azt mondják, hogy tulajdonképpen soha nem is létezett. Megfogadta, hogy soha többé nem tér ide vissza. Kék szemei feloldódnak mindenféle tengerekben és óceánokban, látom, amint meztelen lábbal lépked egy kihalt parton, reggel van és szőke és agyonlakkozott fürtjei lebegnek a szélben. A fehér ruhás férfi, akivel elment, most nem látszik, a reggelivel bíbelődik: tükörtojás, sonka, sajt, paradicsom és paprika. Egy zöldre festett faház mellé érkezik. A medál formájú, tojássárgával keretezett arcára gondol. A nyitott ablakon keresztül vastag füst jön ki, és köhögni kezd. Nem szereti az égett szagot, ezért nem áll meg. Továbbmegy. Bemegy a vízbe, az hideg, de ő olyan mintha valaki érzéstelenítette volna, már nem érzi sem a bal, sem a jobb lábát. A nehezén már túl van. A víz ellepi a vállát, az állát, a feje búbját. Szép szemei két csukódó kagyló. Körülötte minden nyugodt és csendes, átlátszó teste, olyan, mint egy könnyen olvadó fátyoldarab. Csak néhány buborék marad, mint amikor te, anyu pezsgőkalcium tablettát teszel egy pohár vízbe.
– Elég, gyere menjünk, eléggé elszomorított. Hamarosan nem sok barátod lesz errefelé.
– Tudod, egyszer úgy tűnt, hogy elment mellettem a lila pulóveres asszony. Hozzá sem voltam igazán jó, ezért úgy gondoltam, hogy követem egy darabig, hogy lássam, hova megy. Vaskos lábai voltak, tuskószerű cipői, mégis nagyon gyorsan ment.
– Nem hiszem el, hogy követted!
– Kérlek, ne haragudj rám, csak a park túlsó végéig mentem. Azután megfordultam és békén hagytam. Csak arról szerettem volna meggyőződni, hogy amit elképzeltem róla, az lehetséges.
– Ina, már mondtam hogy ez csak egy idétlen játék. Bárgyú és buta. Szeretném, ha jól az eszedbe vésnéd ezt. Hé, hallasz engem?
Kézen fogom anyám. A gyűrűje lüktet. A tenyerem elkezd izzadni, és ujjaink egy undorító löttyben pacskolnak. Már nem tudom, hogy hol kezdődöm én, és hol fejeződik be anyám, egyetlen egy hatalmas és erős kezünk van. Bosszút állhatna minden rosszért, ami az idők során velünk megesett, akár egy érintéssel ölni tudna értünk, vagy olyan messzire el tudna hajítani minket, hogy senki sem találna ránk. Körülbelül oda, ahová a fényképésznél látott lányt küldtem sétálni. Továbbra is fognánk egymás kezét, homok, kagylók és mindenféle élőlény tapadna az ujjainkhoz, de akkor is végig mennénk. Hangosan nevetünk, úgyhogy senki sem gyanítaná, hogy milyen borzalmas sebeket rejtegetünk összeragadt, síkos tenyerünkben.