Selyem Zsuzsa
9 kiló. Történet a 119. zsoltárra
(a Grand Hotel)
Képzeljetek el egy szállodát, a nevét nem kell elképzelni, úgy hívják:
Grand Hotel, David Hilbert adta ezt a nevet, s igazán jól választott, szóval
csak egy szállodát kell elképzelni, melynek végtelen számú szobája van.
Megvan? Azt is el kell még képzelni, hogy mindegyik szoba foglalt. Ennyi,
a többi logika. Mert abból, hogy Grandnak végtelen számú foglalt szobája
van, az következik, hogy mindig van egy szabad szoba. Hogyan? Hát egyszerű,
csak egy szuperfeladatot kell végrehajtani (a szuperfeladat per def. végtelen
számú lépés elvégzése véges idő alatt): az 1-es szoba vendégét át kell
költöztetni a 2-esbe, a 2-esét a 3-asba, a 3-asét a 4-esbe satöbbi satöbbi,
mivel végtelen számú szoba van, mindig lesz hova költöztetni a sor végén
levő embert, így az 1-es szoba szabaddá válik. Mi több, nem csak egy szabad
szobát lehet így létrehozni, hanem, kicsit változtatva a szuperfeladaton,
végtelen számú (jóllehet megszámlálható végtelen számú) szabad szobát.
Így: az 1-esből megy a vendég a 2-esbe, a 2-eske hurcolkodik a 4-esbe,
a 3-as lakója költözik át a 6-osba, satöbbi, satöbbi, minden páratlan számú
szoba ezzel kiürül, csak tessék, csak tessék! (A páratlan pozitív egész
számok halmaza megszámlálhatóan végtelen.) S még ennél is végtelenül több
szabad szobát lehet létrehozni, most nem mesélem el, hogyan, a lényeg:
a Grand szállóban, ahol minden szoba foglalt volt, végtelen számú üres
szoba van. És látá David Hilbert hogy ez jó. Aztán 1940-ben megkérdezte
tőle a birodalmi oktatásügyi miniszter, Bernhard Rust, hogy milyennek találja
a göttingai egyetemen a matematikai életet, mióta a zsidó befolyástól megszabadították,
amire David Hilbert azt válaszolta, hogy semmilyennek, azóta nincsen matematikai
élet. Végtelen, nincsen, á, maguk matematikusok javíthatatlanok, vonta
meg kedélyesen a vállát Rust, és a salátástál felé nyúlt. Senki nem űzhet
ki bennünket a Cantor teremtette paradicsomból, mormogta maga elé Hilbert,
Rust valamit hallott belőle, és válaszolt is: jawohl, Herr Hilbert, a paradicsomot
mi is szeressük.
[...]
(gyönyörű fiú volt)
- Amikor megismerkedtünk anyáddal, én éppen egy szakítás után voltam,
és ő is. Nagyon gyorsan ment az egész, három hétig sem „udvaroltam“, s
összeházasodtunk.
- És te miért szakítottál?
- Hát a szülei, hogy így meg úgy, még fiatal a lány, tizennyolc éves
volt, hogy várjunk még, de én már 28 voltam, hova várjak, családot szerettem
volna.
- Apa, lehet, hogy az a lány még mindig téged szeret?
- Hát... lehet.
- És aztán?
- Tudod, anyádnak volt éjszakai műszakja is. Már felnőtt vagy, elmondhatom,
ha nem hasonlítanál ennyire hozzám, egyáltalán nem volna biztos, hogy az
én lányom vagy.
- De hát akkor miért nem váltatok el hamarabb? Még mielőtt megszülettem
volna?
- Más idők voltak azok. Akár a munkahelyről is kirúghattak volna ezért.
Aztán meglettél te, s miattad maradtunk együtt, végül is egész sokáig.
- Jobb lett volna, ha nem.
- Nem tudod, mit beszélsz.
- Vagy ha már mégis együtt vagytok, megpróbáltok egy kicsit jobbak
lenni egymáshoz.
- Ne hidd, hogy nem próbáltam. De anyáddal nem lehetett. Mindig fogadkozott,
aztán tovább csinálta.
- De te tudtad, milyen nehéz élete volt, hogy szinte utcagyerekként
nőtt fel...
- Kinek nem volt nehéz abban az időben. Akkoriban a gyerekkel nem úgy
bántak, mint ahogyan mi veled.
- Azért anyának mégiscsak más volt: szülők nélkül...
- Tudom, tudom, ezért is bocsátottam meg, de hát mindig újra kezdte.
Egyszer nagyon sápadtan jött haza, jóformán beesett az ajtón. Hát akkor
is én voltam a megértő. Pedig előre sejtettem, miféle baja lehet. Lesegítettem
a kabátját, leültettem. Alig tudott megszólalni. Végül csak annyit mondott:
csúnya volt, nehéz volt, gyönyörű fiú volt. Látod, akkor is én voltam az,
aki próbálta megnyugtatni, más férfi ilyen helyzetben nem kérdezget, míg
lassan-lassan elmondja a felesége, hogy öthónapos magzatát kapartatta ki.
- A testvéremet.
- Á, nem tőlem volt, még jó hogy így intézte a dolgot. Már csak az
hiányzott volna, más pasas gyerekét nevelni.
- A testvérem.
- A testvéred, a testvéred, mit kell így túlreagálni a dolgot... Azt
hittem, lehet veled beszélni felnőttként. Egy magzat volt, kész, ennyi,
hol a poharad, töltök még egy kis bort.
[...]
(Tarzan)
Tiszta szerencse, hogy szombat estére hívta meg vacsorára az apját,
s nem péntekre. Amilyen makacs, képes lett volna nem enni. Nem tudom, miért
csinálja, de most már elég régóta. Nem érdekel, ha nem eszik, az ő baja.
Legalább tartja az alakját. Soha nem adja oda magát teljesen. Nem jó ez
az egész. Nem kell vele foglalkozni, annyit azért nem ér meg. Hat vagy
hétéves lehettem, amikor elkezdtek viccelni azon, hogy Tarzan a szeretőm.
Tarzan egy nyomorék cigányleányka volt. Fogalmam sincs, miért hívták Tarzannak,
lehet azért, mert fel tudta húzni karból magát a fákra. Mankókkal járt.
Anyámék is vele idegesítettek. Ha megláttam, elfutottam. Lehet, hogy egyszer
szóba álltam vele, s ezért szálltak rám. Amikor nagyobb lettem, mondjuk
tíz-tizenkét éves, és láttam, ezt az egész szégyenteljes és frivol ügyet
nem lehet megúszni, azt találtam ki, csak a legszebb lányok fognak érdekelni.
Az osztály legszebb lánya, az iskola legszebb lánya, a város legszebb lánya.
Plusz apám lényeges szempontja: a mellméret. Bori ilyen volt: magas (nálam,
egy ideig, magasabb), szőke, iszonyúan jó mellekkel. Folyton rá gondoltam.
Ő is rám, azt mondta, de ha Alain Delon jönne érte, akkor menne. Jesszus
Mária, Alain Delon. Ezek ilyenek? Szóval nem érdemes komolyan venni őket,
ezt viszonylag hamar megtanultam. Ez az alaindelonos évekre rá is vissza-visszatért
hozzám, nem mondom, mert jó volt az ágyban, de aztán kapott magának egy
gazdag svájci hülyét, s feleségül ment hozzá. Anja nem az a szexbomba,
de nem is néz ki rosszul, s gondoltam, legalább lesz egy kis nyugalmam.
Nahát, ennek lőttek. Bár amilyen sápadt és szótlan mostanában... Biztos
vége a lávsztorinak. Nem értem, hogy kezdhette el egyáltalán. Tudhatta
volna.
(Lux)
A kutyát Luxnak hívták. Ehhez képest tiszta fekete volt, egy fekete
fény, gondolnátok így, ennyi olvasás után. Pedig még nincs is vége. De
nem, nem a fényről volt elnevezve, hanem megszokásból, egy negyven évre
felfüggesztett, aztán valami hallatlan ártatlansággal újra előkerült családi
hagyomány miatt lett az a fekete kutya Lux. Anja és Lux sétálni mentek,
a Bolgárba, a gyümölcsösbe. Addig, és, látod, addig, meg addig – mind a
miénk. Anja ezt nem értette. A szilvafákat medvék gyámbászták meg. A medvéket
értette. A szilvafákat is. A szilva a miénk, mondaná az anyja. A kutya
is a miénk. S a medve? A medve maradt a kollektívban? Mit lehet kezdeni
a visszakapott tulajdonnal, ha még meg sem született, amikor elvették tőle?
Nagyapja élete van benne. Abban is, hogy a tulajdon szépen jövedelmez,
és abban is, hogy az egészet negyven évre elrekvirálták. Anja alig mert
lépni. Ennyire idegennek sehol sem érezte még magát. Még a kutya neve is
idegesítette. Lux bezzeg, változó szociális körülmények ide vagy oda, lógó
nyelvvel (boldogan) rohangált.
Magyar Lettre Internationale, 64. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|