Mike Bidner kanadai művész-filatelista halála előtt az összes jelentős kanadai művészeti intézményt megkereste azzal a kéréssel, hogy a kb. 10.000 bélyegképből és a bélyegeket készítő művészek kiegészítő dokumentumaiból álló művészbélyeg gyűjteményét átvennék-e megőrzésre? Az elutasító válaszok után 1989-ben, az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy a Föld túloldalán talán van egy megfelelő hely: a művészbélyeg projektjeiről már ismertté vált Galántai-Artpool archívum és gyűjtemény. Természetesen az Artpool (vagyis J. & G. Galántai) boldogan befogadta a hagyatékot. 
A hagyaték tengerentúlról való átszállításának nehézségei az ajándék értékével és a szállítással kapcsolatos költségek voltak. Szerencsére a politikai rendszerváltásnak köszönhetően lehetőség nyílt az Artpool legalizálására, így elintézhető volt, hogy az Artpool Alapítványt mint nonprofit intézményt már csak a szállítási költség terhelje. Az alapítványnak azonban nemcsak valutája, de forintja sem volt, ezért mail artos címlistánkat felhasználva pénzgyűjtési akciót indítottunk, megnevezve a célt és felajánlva cserébe a „Postflux-Fluxpost” című bélyeglapomat. Fantasztikus volt, ahogyan a szállítási költség összege (nem több és nem is kevesebb) centre pontosan összegyűlt. 
A hagyaték legérdekesebb vonása, hogy Mike Bidner tevékenységét mélyen meghatározta a filatelista gondolkodás és gyakorlat. Egyszerre volt művész és hivatalnok, megrendelő, gyűjtő, filatelista és archivista. Gyűjteménygyarapítási módszere a levelezéssel folytatott cserén és vásárláson kívül kiállítás-projektek szervezésével történt. Kiállításain eladással is foglakozott. Számítógéppel írt hosszú leporelló-leveleiben beszámolt munkájának részleteiről, és időnként az általa összeállított statisztikai adatokkal lepte meg partnereit. 
A Bidner által tervezett bélyegképek jellegzetessége, hogy „ready made” jellegű újrafelhasználások. Reklám vagy illusztrációs céllal készült képeket, motívumokat gyűjtött, főleg újságokból, majd saját feliratával vagy monogramjával személyessé tette és sokszorosította azokat, hogy csereanyagként használhassa. Bidner az újságkivágásokból úgy készítette művészbélyegeit, mintha kultúrnövényeinek akarná visszanyerni az elvadult természetet. 
Visszanyert művészet (innen a 2005-ös kiállítás címe), de ugyanúgy mondhatnánk, hogy visszanyert filatélia, mert a bélyeglexikon szerint:
     „filatélia /philos, gör. ‘barát’ + atelea, gör. ‘illetékmentes’/: tévesen fejezi ki a mai értelmezés fogalmát, mert a bélyeg – többek között – éppen az illeték lerovására szolgál. Tehát a filatelia szó helytelen meghatározás (illetékmentes tárgy barátja), de így ment át az általános és nemzetközi használatba.” 
(Bélyeglexikon, Gondolat, Budapest, 1988. 273. o.)
Mike Bidner, mint az „illetékmentes tárgy barátja”, felfedezte újra a filatéliát a helyes jelentése szerint, mintha mi sem történt volna. A legpontosabb filatéliai szabályoknak megfelelve tervezte művészbélyegeit, oly módon, hogy minden szerepbe belebújt, és minden szempontot felvállalt, mintha minden most kezdődne, de nem a semmiből, hanem csak abból, ami van. 
A postabélyegnek, így Bidner bélyegének is három rokona van: a művész (művészet), az állam (a posta) és a pénz (a gyűjtő). Egy művész (Bidner) tervezi, a posta (Bidner) bélyegkibocsátó tervének megfelelően, egy bélyegbizottság (Bidner) véleményezése alapján, majd a postaügyi miniszter (Bidner) döntése után kerül kiadásra. E nagyon körülményes eljárásnak a célja az értékállóság megteremtése, a művészi színvonal, a megjelenési forma nemzeti karakterének kialakítása és a bélyeggyűjtők számának emelése stb.
Ami Bidner munkásságában számomra figyelemre méltó, hogy két A/4-es bélyeglapon összesítette egész életművét. Az első a MAIL ART MASTERPIECE feliratos címet kapta, ezt a 16 bélyegképet sok változatban elkészítette még, különböző színekben, méretben és csoportosításban, küldte és/vagy ragasztotta a borítékokra. Tematikailag és grafikailag is visszafogottak, kanadai jellegzetességek, juharlevél, korona, nemzeti mottó (tengertől tengerig), fiú, lány, fiú és lány, az archívum, bélyegzőpárna, reklámszöveg stb. Ez a bélyegkép-kollekció inkább a használatra készült az „artistamp” projekt kezdetén. A másik lap viszont – 40 bélyegképpel – teljes panorámáját adja Bidner személyiségének és a nyolcvanas évek (konzervatív? posztmodern?) kanadai létérzésének. 
Minden egyes bélyegképből több változatot is készített, vágott és perforált, felhasznált, (borítékos) és felhasználatlan változatokban. Ezeket archív lapokon (mintha nem is ő készítette volna) beszámozva dokumentálta. A bélyegképek minden változatban számozottak és archiváltak. Őrületes munka. Ugyanezzel a módszerrel archiválta egész gyűjteményét: minden művész több képből álló lapja bélyegképeire lebontva is szerepel. Például az Artpool WAP katalógusának 756 bélyegképét a személyek szerint szétvágta és szétrendezte, külön lapokra felragasztotta, és számítógépes adat-rendszere szerint számozta. A folytonosan érkező újabb bélyegképek is rögtön számot kaptak és bekerültek az adatbázisba. Az adatbázis azóta megsemmisült, a számítógép tönkrement, Bidner rendszerét már nem lehet megismerni, a gyűjtemény viszont megőrződött az Artpoolban.
Mike Bidnerrel úgy kerültünk kapcsolatba, hogy 1982-ben valakitől hallott a WAP katalógusról, amit kérésére elküldtem. Ettől kezdve kaptuk a számítógéppel írt hosszú, beszámoló levél-leporellókat és a reklámanyagokat. Természetesen csodálva (és irigykedve is) bontogattam leveleit, mert azokban az években a belügyi szervek érthetetlen okból sokkolóan ellehetetlenítették érdeklődésemet az ártatlan művészbélyeg iránt.
(a WAP projekt: 1980-ban Cavellini öntörténetesítése volt az ihletője az Artpool elsô művészbélyeg kiállításának, ezért lett önemlékbélyegként meghirdetve. A felhívásban a válasz egyszerűvé tételére törekedtem, ezért egy perforáció-imitációval nyomtatott kitöltendő blankettát készítettem. A projekt címe „World Art Post” (WAP), a Cavellinivel közös Vera Muhina performanszhoz kapcsolódott, amikor kérésemre Cavellini öntörténete helyett a világ legfontosabb művészeinek neveit írta fel ruháinkra. A WAP katalógust magam készítettem, a felhívásra érkezett 756 bélyegképpel, majd ugyanebből a képanyagból „rendeztem” a Bélyegfilmet, amit a networkerek hangmunkáival hangosítottam.) 
Legközelebb öt év múlva, 1987-ben kezdtem újra a művészbélyeggel foglalkozni. A Szépművészeti Múzeum (Geskó Judit) felkérésére új pályázatot írtam ki „Bélyegképek” címmel, és ekkor fogtam fel, hogy Mike Bidner az elmúlt öt évben mekkora nagy munkát végzett az „ARTISTAMP” (ahogyan ő nevezte) világában. Az történt ugyanis, hogy elképzelhetetlen mennyiségű, a legkülönbözőbb technikákkal készült egyedi és másolt bélyegmunka érkezett. Az Artpool gyűjteménye megsokszorozódott, nem is fért ki minden a Szépművészeti Múzeum grafikai kiállítótermében, ezért a mail art szabályaival ellentétben válogatni kellett. Mike Bidner tervezte, hogy a budapesti kiállításra egy saját aktivitását bemutató programot hoz, de elhatalmasodó betegsége ebben megakadályozta. 
Mike Bidner munkásságával szerette volna elérni, hogy a művészbélyeget parafilatéliaként elismerjék. Nem tudta meg, de még megtudhatta volna, hogy – véletlenül – vágya még halála előtt teljesült, bár nem Kanadában, hanem Magyarországon. Budapesten 1988-ban megjelent a világ első legteljesebb bélyeglexikona, amelyben – az Artpool 1987-es „Bélyegképek” című kiállításának köszönhetően – hat szócikk is foglalkozik a művészbélyeggel.