Kóda
Az egyetem óta gyanakodva figyelem az „értelmiségit”. Aki csak értelmiségi, semmi más, aki gátlástalanul oldódik a pezsgő nagyvárosok olvasztótégelyében, ám közben ismerni vágyik minden autentikust, csupaszul emberit, mondjuk Freud, Gadamer, Kant és Konstantinovic szemüvegén át nézve. Jólesik neki a miértek univerzáléja. Az efféle szokott kitalálni afféle szamárságot, mint ez a múltkutató Bipolar-program. Hogy szabadítsunk egymásra idegen alkotókat, fotóművészeket és írókat, akik úgynevezett első generációs értelmiségiek, és a múltjuk elüt, idegen aktuális életformájuktól. Ezek hurcolják el egymást gyermekkoruk helyszíneire, főképpen falujukba, ahová még szerelmeiket sem mindig, ahol még a legjobb barátok közül is csak a belső kör járt, idegen nyelvet senki nem beszél, alkotóból pedig elég az az egy adott bolond, aki onnan kiszabadult. S miután ilyen tapintatlanul belerondítottak egymás intim terébe, ahol semmi joguk lenni, nézzenek alaposan körül, szaglásszanak, fényképezzenek, írjanak, elemezzenek. Ezt ráadásul vegyesen: német párosodva a magyarral. Még a fotós rendben van. Jön-megy az istálló mögött, rossz helyre áll, felmászik a szénaboglyákra, de legalább látni, dolgozik. Hogy miért van itt vagy ott. De az író roppant kínos. Adott egy reménytelen, zakós, városinak látszó ürge, sétálgat, áll a domboldalon, és hosszan egy irányba néz, használja a vécét, él az idegen családban, ahol, ha megkérdezik, a vendéglátó kimosakodott gyermekével honnan ismerik egymást, kínos hallgatás a válasz. Nincs ismeretség. Csak a folyamat van. Az efféle válasz után jogos a család ingerült kételye: mit keres itt ez az ember, miért mehet be a fürdőszobába. Érthető aggodalom. És talán éppen ezért: úgy tűnik, kitalálódott itt valami, aminek van értelme. Szabaduljunk egymásra, és nézzük meg, mi lesz. Szívjunk vért, mi, elzárt, levegőtlen világok gyér követei. 
Hátha születik ebből valami.    

Budapest, Ferihegy 2  
A váróteremben sikerül rákacsolódnom egy „nem biztonságos” WI-FI-re, azaz vezeték nélküli internetre. Az Index szerint azt írja a Times, a magyarok „másodosztályú állampolgárok” az Unióban. Pest-Budán tankkal korzóznak. A passzázsokon könnyek, promenád és vízágyú. Valamennyi fontosabb német napilap címoldalára sikerült feltornázni magunkat. A vérző szemöldökű magyar hon. Az ötvenedik évforduló megpimpósodott, mint a demizsonban felejtett, megkezdett borital. A tűzijáték alatt felhívott az öcsém, hogy már lőnek, az egész Király utca kinn áll az ablakban, mégis, én vagyok az idősebb és tapasztaltabb: mi legyen? Jómagam a rakparton lakom, egy köpésre a Jászai tértől, és látni véltem, hogy ez a „sorozat” a parádé zaja. Ennek ellenére, bevallom, féltem. Lementem megnézni, mi van. Gyalogolnak-e már keresztül a nehezen megvásárolt, kisteljesítményű automobilomon a békés tüntetők.  
 A 21-es kapun át indulok Európába. Aktuális szám, a magyar, profinak nevezett futballcsapat nemrégiben 2:1-es vereséget szenvedett Málta lelkes, fél-profi labdarúgóitól. Minden szempontból osztályon aluli polgár vagyok. Egyetlen vigaszom, hogy vonom magam után a történelmi tradíciót: mint egy valódi, deklasszálódott dzsentri, véletlenül a business-classon utazom. Nekem csak ott jutott hely. Meleg reggeli, ropogós zsömle, friss sajtó. 

Három megállónyi kikötő 
Hamburg első látásra kiköpött olyan, mint a legtöbb német nagyváros. Aki egyet látott, látta mindet, töprengésre késztető kivétel: Berlin. A párommal, André Lützen fotóművésszel kis híján elkerüljük egymást a repülőtéren, mert én elkóborolok térképet venni. André negyvenes évei elején jár, megnyerő, sármos férfi, vonásai jórészt finomak, csak néhány csökönyös barázda keményíti az éleket. Magas homlok rajzolja tojásdadra az arcát, rövid, sötétbarna haját retrósan oldalra fésüli, jó eséllyel inkább franciának nézném, mint németnek. Napokkal később, mikor már tudom, hogy lengyel apától származik, azt feleli, őt Marseille-ben franciának, Krakkóban lengyelnek nézik, Afrika kivételével mindenütt lehet őslakos. Mindenesetre: európai arca van, és akkor Európába most beleértem a keleti felét is. Nincs benne semmi tipikusan német. Visszafogottsága inkább nyugalom, nem távolságtartás. Tájékozottsága, világlátása sok munka és szerencse hozománya, érezhetően nem a gazdag hanzaváros puhány lebzselője. Nem magas, de vékony és könnyed mozgású, ahogy egy lezser, stílusos, nagyvárosi értelmiségihez illik. Higgadtságában van valami titokzatos: úgy érzem, olaszos temperamentum és erős akarat bujkál benne. 
Igazam lesz. Néhány nappal később ezt megtapasztalom. Bár van kulcsom a lakásukhoz, nem bírom használni, és fél óra toporgás után becsöngetek. Hajnal kettőre jár, André, barátnője, Nora, valamint az éppen egyéves kisfiúk, Lino, édesen alszanak a padlástérben. Sokszor nyomom meg a csengőt, mire nehézkes mozgolódás támad. Nagyokat dobban André meztelen talpa a parkettán. Dühösen nyit ajtót, fölöttébb felpaprikázott, rám sem néz, csak a föld felé nézve veti oda, hogy „mindössze meg kellett volna taszítani egy kicsit”. Otthagy, elvágtat. Kínosan érzem magam. A szervezők második estére elfelejtettek nekem szobát foglalni. Kitettek a hotelből. Hajnal kettő, egy egész napja téli időszámítás, Hamburg belvárosa, köpésnyire az Elbától. Benne vagyok egy idegen család életében, ami szerfölött zsenánt. Pedig voltaképpen ez lenne a feladat. 
 André a repülőtérről beérve elvisz a hotelhez, csak dobjam le a csomagot, és menjünk. Ingerülten regisztrálom, hogy a múlt-idézés teljes körű: a folyosó végén van a vizesblokk, bár egykori otthonomban, a szegedi Eötvös-kollégium szobáiban mosdó sem volt. André az Admiralitätstrassén lakik, négy megállóra az engem egy estére megtagadó, aztán visszafogadó hoteltől. A hármas számú U-bahnnal kell majd utaznom, a sárga vonalon, bár a jármű jelölése magyarul metrót jelent, a járat engem érintő része, hála Istennek, nem bújik be a föld alá. A Feldstrassétól ingázok a Rödingsmarktig, amely információ magában lényegtelen, el is hagynám, ha nem itt láttam, éreztem, hallottam, szagoltam volna először a különbséget. Hogy mitől más Hamburg. Még egy turistának, egy hozzám hasonló felszínes befogadónak is. Az Elba partján fekvő hatalmas kikötő egy elenyésző cikkelyét érinti ez a vonal. Három megállónyi darusor hajlong, akár megannyi éhes, hosszúnyakú ragadozó, némelyik több lábon is áll, és olyan csőrszerű, éles fogaktól zsúfolt, hosszúkás szája van, mint az Alien emlékezetes szörnyének. Irdatlan méretű tengerjárók pihennek, vagy tempósan indulnak el az óceán felé, pillanatok alatt elnyeli őket a horizont, de a hatalmas hajótest még a sietős iramnál is lomhának mutatja a tempót. Háromárbocos vitorlás is akad, a vásznak feszesen feltekerve, a turisták kedvére rendre cirkál egy Mississippi névre keresztelt gőzös, melyet hatalmas lapátkerék hajt hátul. Karcsú, üvegezett korridorok nyújtóznak ki a víz fölé, bámészkodók és izgatott utasok kerülgetik egymást bennük. A tengerjárókon éppen kivehető ólomkatonák a tengerészek, a cirkáló keltette hullámokban veszélyesen beringanak az aprócska játékladikok. A napokban árvízre lehetett számítani, mert a tenger nyomása időről-időre visszapréseli az Elbát, és olyankor nemcsak a főterein emlékeztet ez a város Velencére vagy Stockholmra. A víz körül keskeny, emeletes, magasra húzott házak. A szűk hét alatt sokat sétálunk. Meglelem majd a török, arab, portugál vendégmunkások negyedét, André még egy török szupermarketbe is elvisz, promenád bohém és polgári utcákon, de valami mindig hiányzik. Utólag azt hiszem, a szocializmus nyoma. Az elvtársak tappancsának helye. Hamburg angol zóna a második világháború után. A Keleti-tenger közeli partjánál néhány nap múlva André mutat majd egy partszakaszt, ami már a „DDR” felségterülete volt. Egy homályba vesző, kietlen földsáv. Innen nézve ennyi volt a keleti blokk negyvenévnyi korróziója.            
 
Jeltelenül  
Ammersbek, Adré Lützen faluja, gyermekkorának játszótere mára Hamburg városához tartozik. Valahogy úgy, mint Budaörs Budához: akad némi erdős földsáv, lakatlan, szeles kapaszkodó, de a falu elzártsága, függetlensége a múlté. Lakói jórészt Hamburgban dolgoznak, csak aludni és füvet nyírni járnak haza. Este csoda, hogy el nem borul az út, a város felé egyetlen lélek sem iparkodik. A független faluból alvóvárossá olvadt települések általában különös kettősséget mutatnak. A polgári és a paraszti hagyományok olyan természetességgel oldódnak fel és keverednek el egymásban, mintha ez a két szcéna nem taszítaná egymást minden más esetben. Az elegy színtelen és szagtalan, dominanciáról értelmetlen beszélni. A régi rítusok, szokásjogok védelme, számonkérése éppen olyan balga eljárás, mint bohém indulattal tiporni bele a falusi éra nyugalmába. Ammersbek sohasem fog St. Pauli kedélyborzoló utcáira hasonlítani, de szuverenitásával homogenitása is elveszett. Az alvóvárosok jellegtelensége előnyük kötelező következménye. Hogy az alvóváros a paraszti hagyomány felől nézve jeltelen-e, vagy ez a nyugat-európai polgár mobilitásának következménye – nem tudom. 
Rójuk Ammerbek utcáit. Autóval, gyalog, egy alakalommal még vonatra is felülök, külön utazunk vissza a városba, figyelem a pályaudvarok zajos életét. André Lützen ammersbeki polgár egyetlen egyszer sem kényszerül egy régi ismerőst, szomszédot, péket, doktort, tanítót, játszópajtást, szemetest köszönteni. Nem állítják meg rossz látású, de éles szemű idős asszonyok, akik húsz év múlva, a felnőtt férfiban is felismerik a csintalan kisfiút, ahogy ez a magyar Alföldön történne. Nem faggatják tapintatlanul, hány gyereke van, merre dolgozik. Nem akad egyetlen barát, ismerős, ellenség, aki ugyanabban az ammersbeki házban élne, ahol a hetvenes években, André gyerekkorában tette. Több napon át faggatom vizsgálódásom tárgyát, André Lützen német fotóművészt. Közben iskolái udvarain állunk, a falu boltjában vásárlunk, a szülőház alatti patak partján korzózunk, és a kérdésem lényegében mindig ugyanaz. Hol vannak gyerekkorának tanúi? Bizonyítékot akarok, jeleket, hogy ez nem csak blöff. Végül is, bárhová hozhatott, lehet, hogy ebben az Ammersbek nevű faluban ő is most jár először. Az utolsó napon egy keserű történet kerül elő a nem is olyan távoli múltból. Egy régi, érdemi játszótárssal, a többször is emlegetett Thomassal egyszer összefutott André. Jégkrém vásárolás közben. A szépreményű Thomas karriere a jelek szerint derékba tört, fagyit mért. A gyermekkori barát rákérdezett, nem ismeri-e meg. Ő az, André. Thomas egykedvűen mordult egyet, hogy ja, akkor de, akkor igen, ha ő, ez az idegen alak azonos az André nevű egykori cimborával, akkor tudja, kicsoda. Ismeretes a személyazonossága. Aztán sietősen kiszolgálta a következőt. Mindez egy ismerős, rosszízű történet is lehetne, érdemtelen a megéneklésre, ha lennének más tanúk. Így csak az univerzális szabályszerűség állapítható meg: Ammersbekben jeltelen a múlt, éppen olyan nyomtalanul tűnnek el a korábbi generációk, ahogy történt az a paraszti hagyományban, világban. Mindösszesen: egy véletlen találkozás emléke. Thomas – sőt még az a falusi ház is, ahol lakott! – része André családi fotóalbumának. A kamaszkorig összeállított albumban nem sok kép szerepel. Ez mégis benne van. A fontos gyerekbarátság. 
A szülői ház kétszintes sorház, a falu szélére épült a hatvanas évek végén, szokásos vörös tégla falak, vakolás nélkül. A becsületes, titkolózástól mentes, polgári életet a függönytelen monitor-ablakok hivatottak bizonyítani, a teraszokon sárga hullámlemez. André gyerekkorában, a falu ezen része csak egy sor ház, a szemben lévő oldalon – egy, a kis Lützen gyerek vasárnapi sétájáról kényült fénykép tanulsága szerint – műveletlen puszta. Most mindenfelé ház, az üres rét egy szegletére, ahová André focizni járt, egy modern, ízléstelen templomot is felhúztak. Nehéz kapaszkodót találnom. Nincs testvér. Nincs élő szülő. Egy rejtélyes, több férfit gyanúba keverő apasági történet, melynek André csak harminc éves korára tudott a végére járni. A Lützen család egyetlen élő tagja egy nagynéni, a városban él, akárcsak André. A patakparton sétálunk. Apró halak, smicik úsztak benne régen, a ház gyerekei horgásztak itt. Megállunk a házak között. André elsétál a garázsok mellett, egészen közel a szülői ház teraszáig. Készít néhány felvételt. Valami azt súgja, hogy nem kéne. Már a kocsinál állunk, mikor egy elhízott, ápolatlan ember lép oda hozzánk, melegítőben és papucsban, szakálla lenőve. Indulatos, látszik, hogy ha nem tudunk magyarázattal szolgálni, hamarosan a keze is eljár. Azt akarja tudni, mi a fenét keresünk itt, és legfőképpen, miért készítettünk lesi fotókat az ő otthonáról. A szegvári indóház jut eszembe, ahol apám volt egy ideig a bakter. Óriási tábla hirdette, fölszögezve a múlt századi technika fölé, hogy „katonai terület, fényképezni szigorúan tilos!” Rajzolva is volt egy aparát, rajta keresztben két piros csík, és mellette egy szűkszavú felszólítás: „no!”. André Lützen ammersbeki polgár nyugodt hangon azt feleli, ő itt nőtt föl. A megörökített teraszon sereg alkalommal játszott a nagyapjával. A haragos férfi vonásai enyhülnek, már nem annyira vérmes, de láthatóan jobban tesszük, ha sietősen távozunk. Ahogy kullogunk el az utcából, érzem magamon a szúrós szemeket. Ammersbek, az örök kispolgár, a minduntalan ugyanolyan közösség kegyetlen falu-színháza hozza a szokásos alakításokat, az obligát normarendszert mindenki pedánsan betartja, és még jobban igyekszik megmutatni, rögzíteni, hogy így járt el. Ammersbek, a követelőző nyárspolgár néz a függönytelen ablakon kifelé. Ammersbek azt kérdezi, mit akartak ezek itt? Érzem a falu szemét, az irigy, örökké kíváncsi szomszédok mindig éber tekintetét, akik úgy leskelődnek a szekrény mögül, mintha az életük múlna rajta. A közösségi járom levegőtlen szorítását. Itt sétálni nem mehetsz el úgy, hogy árgus pillantások ne figyelnék szabálytalan vágyaid, kihágásaid, és az izzadtságszagú akarást, hogy megfelelj isten és a szomszédok törvényeinek. André néhány nap múlva azt olvassa a Hamburger Morgen Postban, hogy egy környékbeli faluban szangvinikus botrányt okozott egy tébolyult, aki világító zöldre festette a házát. Végül az utca összefogott, és a közösség ereje jobb belátásra bírta. A „futóbolondnak”, aki azt vélelmezte, olyan színűre festi a házát, amilyenre neki tetszik, alkalmazkodnia kellett a homogén, szemnyugtató utcaképhez. 
A piacnál és az iskolákban, az alsó és felső tagozatban, melyek egymástól távol lévő, külön épületek, úgy érzem magam, mintha én vinném múltidézni Andrét. Hogy ez neki utazás, nem nekem. Szembesítem a saját múltjával. Most olyan helyeken kénytelen megfordulni, ahol évtizedek óta nem járt, és ha nem jön egy széllebélelt magyar író, még jó darabig nem is jött volna. A piacon hosszan nézem egy ízlésesen zsúfolt lakókocsi egzotikus halkínálatát. Lepényhal, hekk, osztriga, pisztráng, rákok, kagylók, a tenger sós vizének ínycsiklandó kincsei. Érzem a tenger közelségét, hogy ezt az árut alig néhány órája fogták, és olyan nagy halpiacokon adták el először, amilyenről a németül is olvasható Ulickaja ír a Vidám temetésben. Ide hallatszik a halászok jókedvű morgása, a sirályok éhes vinnyogása, a tenger zaklatott morajlása. Lám, a víz kultúrája milyen felemelő. Az egyik hekk-féle halról többet akarunk tudni. A válasz megdöbbent. Afrikából érkezett. Turista, mint én.   
Figyeljük a hirdetményeket. Mi történik. A plakátok, a rendezvények árulkodóak lehetnek. Ammersbekbe cirkusz érkezett, az új cirkuszteret azonban hiába keressük. Annyit változott a falu, hogy az egykor lelkes cirkuszba járó tősgyökeres nem találja meg, hol vertek sátrat a mutatványosok. Vasárnapra táncos teadélutánra hívják a falu lakóit. Háromtól hatig szól majd a muzsika, süteményre és teára senkinek ne legyen gondja. Elhatározzuk, hogy elmegyünk, és mindenképpen végigesszük a csokiskeksz-kínálatot, de aztán másképpen alakul. Néhány napra Westfáliába kell utaznom.        

Magas, savanyú ország  
Hosszú, kiszámítható út következik a jól ápolt német autópályák egyikén. Westfália közepére tartunk, valahol Frankfurt és Dortmund között félúton, a Rot-Haargebi hegyek (e gyönyörű név magyarul annyit tesz: a Vörös Loboncú Hegység) valamelyik völgyében vár bennünket Allendorf. Egy aprócska falu, ezer körüli lakossal. Allendorf Hoch Sauerland tartományban van, „Magas Savanyú Ország”: így nevezik magukat az itt lakók, amely név fényes öniróniára és példátlan öntudatra vall. Kizárt, hogy ezt a pompás nevet csak a káposzta-fogyasztással vagy a savanyú termőfölddel ki lehetne magyarázni. A Ruhr-vidék mellett haladunk el, megannyi történelmi helyszín, egy híres béke és egy ipari forradalom. Mellettünk persze az autópálya valósága: parttalan semmi, és temérdek szélkerék. A holland teknő felől érkezve ezek lesznek az első hegyek, ide járnak magaslati levegőért a praktikus hollandok. Házigazdánk, Wilhelm Droste évtizedek óta Pesten él, az ELTE tanára, az Eckermann Kávézó lelke, páratlan humorú, közismert értelmiségi. Ő vezet. Haza hajt. Oldalán kivételesen két fegyverhordozó, két fölös tanú: Csoszó Gabriella fotóművész és jómagam. Wilhelm magas, mosolygós német férfi, de már érződik rajta a több évtizednyi magyar hatás. Egyszerre túl zárt és túl nyitott. Óvatosan szakadnak fel benne a szülőföld hozta emlékek. Felszínre sodródnak az eredeti én szilánkjai. Mármint, hogy ő falusi paraszt volna. Mezőgazdaságból élő család sarja. A családi ház a faluból utolsóként kapott találatot a második világháborúban, és az előrelátó Droste család a falu területén kívül építette újra. Akkor most pontosítok. Tanyasi. Tanyasi paraszt. A Drosték jó része mind a mai napig mezőgazdaságból él, folytatva az atyai örökséget, jókora birtokon gazdálkodnak, kukorica, siló, gyümölcsös, és jelentős szarvasmarha állomány. Ez a gyakorlatban annyi tesz, hogy az előszobában tagadhatatlanul szarszag van. Tehénszar szag. Erős, de nem kellemetlen ájer jön a tehénistálló felől, a hátsó ajtó nyitva maradt, a szarvasmarha nem büdös állat, a szénaszaggal együtt inkább melegség árad befelé. Kisjézus bódító illata. A Megváltó felszabadító aurája.   
 Nem visszük be a csomagokat, és Wilhelm nyitva hagyja a kocsiajtót. Errefelé nem lopnak. Az én gyerekkoromban nálunk sem vették ki az autókból a kulcsot, és jó, ha éjszakára beálltak a garázsba. Most mégis aggodalmaskodom. Wilhelm már itthon van. Eltolódtak a hullámsávok, elhangolódtunk. Csak az én kedvemért zárja be a kocsit. Csak az én kedvemért. Idegen, irgalmatlan külföldivé lettem. Hálátlan nézőpont. 
 Késő van, mire megérkezünk, nehézkesen kerül elő a család. Ketten maradunk Csoszó Gabival, a projekt fotósával egy idegen konyhában, ezer kilométerre egy-egy hasonló falusi családi tűzhelytől. Tiszta, jól felszerelt konyha, mégis kiszimatolom a falusi enteriőrt. Egy faluban intenzívebben használódnak a tárgyak. Kopottabb az élet, fakóbbak a színek, és nem lehet ajtón kívül tartani a természetet. Legyek szédelegnek benn, pedig november van. Nincs mit tenni, nyúlni semmihez sem lehet, fölöttébb kínos tétlenségben vánszorognak a percek. Gabi ül, én toporgok, mindenbe belenézek, bekapok egy falat füstölt marhahúst a kredencről. Gabi bátornak mond, de pofátlannak gondol. 
A család vacsoraasztalunkhoz járul. Az unokaöcs és unokahúg a bemutatkozás érezhető kényszerével, de hamar oldódva. A fiú arról faggat minket, mennyibe kerül Pesten a sör. Az apja, Friderich, Wilhelm bátyja inkább arra kíváncsi, meg lehet-e inni békében. Kettő darab esszékérdés. A mama, a család feje vacsora után érkezik meg. Minden erő és figyelem köré vonódik. A család lelke egy erősakaratú, öntörvényű, a döntésektől megacélosodott asszony, mégis jókedv árad belőle, jóság és kicsattanó energia. Csak a teste nem vesz tudomást a frissen maradt lélekről és munkakedvről. Kikászálódik a lépcsőliftből, és boldog lendülettel leteremti a fiát, hogy korábbra ígérkezett. A vacsora alatt borozunk, mégsem oldódik bennem a reménytelen drukk: mit keresünk mi itt? Ezt láthatóan a többiek sem értik. Felteszik a várható obligát kérdést. Honnan ismerjük egymást? Wilhelm úgy tesz, mintha nem értené, és arról kezd el faggatni minket, hányszor jártunk a régi Eckermann kávéházban, az opera mellett. Mintha számítana, hány vidékről megbeszélt találkám zajlott le ott. Akárha attól egyszer is szót váltottunk volna korábban, ahhoz képest, hogy most a szülőházában ülök, és az édesanyját hallgatom. 
 Akárha idefelé. Arnsberg városán keresztül haladva kicsíráztak a gimnáziumi történetek. Elsuhan előttem egy hegyi város, valami gimnázium, internátussal, történeteket hallok a bejárós, kis Wilhelmről, akinek át is kellett szállni a következő faluban, és így napjában másfél órásra is nyúlhatott az útja, nem beszélve arról, hogy telente a szerpentinen gyakorta elakadt a busz, és előfordult, hogy nem is kellett iskolába menni, folynak az anekdoták, és közben az Iskola a határonba képzelem magam. Medve jelenleg közelebbi ismerősöm, mint Wilhelm. A gimnázium mellett kivilágított várrom a hegy ormán. Akárha gondozatlan szájba tört fogak lennének, megannyi leomlott falmaradék. Az első csókról és berúgásról kérdezek tapintatlanul. Előbbire nem jön válasz. A tér és az idő egyszerre fut ki alólunk: a város végét jelző táblához érve a kis Wilhelm már érettségizett fiatalember.  
Wilhelm édesanyja fölöttébb izgatott. Huligánok döntötték ki éjjel a falu összes tábláját, a Friderich mérnöki irodáját hirdető darab is a gyepen hever. A hajnali események felkavarták a falut, már a rendőrség is járt itt fotózáson. Éppen elterelődik a téma, mikor valahonnét érkezik egy sms, hogy a rendőrség előkerítette a garázdákat. Egy nap alatt. Elképzelem, hogy menne ez nálunk. Loptak a faluból. És akkor mi van? Igyekszem nem reagálni. Közben megkérdezem, honnan a falu páratlanul szép és toleranciát sugalló neve. Allendorf: mindenki faluja. Senki sem tudja, Wilhelmre mutogatnak, ő a nyelvész, mondja meg. Egyetlen anekdota, legenda nem kerül elő, sőt kiderül, nem csak Westfáliában van Allendorf. Hűlő lokálpatriotizmussal gondolok a Szegvár helységnév fordulatos etimológiájára.            
  Reggel Wilhelm édesanyja arról próbálja faggatni Csoszó Gabit, hogy szerinte Wilhelm mindig ilyen sokáig alszik-e. Nem tudjuk, de nem vagyunk hajlandóak felkelteni, nélküle indulunk útnak. Még az este megtudtuk: a faluban egyetlen népszerű kocsma sincs, mind halódik, ha embereket akarunk látni, menjünk a templomba. Minden emberismert elhalványult bennem erre a hírre. Munkamódszerem dugába dőlt, nincs érvényes didaktikám. Hiába, hogy magam is katolikus volnék származásilag, a vallásos közeg kapcsolatteremtéséhez nincsen nyelvem, gesztusaim, még magyarul sem, nemhogy. Adott egy, az utóbbi években 1000-ről 1700-ra gyarapodó lakosságú falu, melyben minden kocsma halódik, és egy fiatalembertől azt a választ kapom az „akkor hol vannak az emberek?” kérdésre, hogy „a templomban”. Utóbbi nem igaz, benézünk, nincs ott senki. A leginkább gótikus stílusjegyeket mutató templomot felülről bedeszkázták, álmennyezetet szereltek fel hullámlemezből. Gondolom, így könnyebb befűteni. Döbbenetesen ronda. 
 A falu belsejében összebújnak az épületek, a völgy nem enged nyújtózkodást. Hatalmas, emeletes, kőből felhúzott házak sorjáznak, egészen apró kerttel. Szinte városias utcák. A színes, faberakásos tetőszerkezetek hivalkodóan rendben, a feliratok színessel újrafestve, a cserepek hibátlanul a helyükön, a stukkók kiemelve, a falon fénylő festékkarmolások. Az ezerhétszázzal kezdődő évszámok nevetségesnek tűnnek, minden színpompásan új és polírozott, hiába, hogy a házak építésekor Goethe még élt, semmiből sem árad ódon hangulat. Egyetlen régi, a magyar szemnek barátságosan elhanyagolt házat látunk. Szinte patinának találom a ki-bedűlő, csupasz kőfalon a kövér mohát, az ismerős gondozatlanságot, a régiességnek ezeket a kelet-európai jegyeit. Második sétánkon tudom meg Wilhelmtől, hogy egy bizonyos Christoph lakik ott, a falu gyűlölt bolondja, aki dacosan nem hajlandó felújítani házát, és nem csak tesz rá, hogy Allendorf ezáltal sorra elbukik a színvonalas falu-szépségversenyeken, de tán titokban még örvend is. A romlás hatalma. Christoph az első ember a Drostékon kívül, aki érdekelni kezd. A falu ismert bolondjairól kezdek faggatózni. Közben végigsétálunk a patak mellett, és találunk további elhanyagolt részeket. Mindegyikről kiderül, kelet-európai menekültek is lakták. A lepusztultság nem föltétlenül miattuk van, legalábbis ez a píszí interpretáció. Ezt még mi sem gondoljuk komolyan. A balkáni betolakodók után gaz maradt, összefogdosott falak, csikkek és kosz. Idáig érünk. Az egykori nővérlakás, később albán és szerb családok átmeneti szállása előtt egy szabadtéri, omladozó Mária-oltár, melynek falán – minden bizonnyal hosszú évekkel ezelőtt – megkapaszkodott egy koszorú zöldnövénye. A koszorú vázára már csak a növény glória formája emlékezet. Ez lehet a keleti látószög: csak a pusztulásban látok szentséget. Ha egy személyben most régi, alföldi asszony lennék, megmérgezném magam. 
 Egyik délután benézünk az istállóba. Olyan boldogsággal simogatom a teheneket, mint egy turista. Kíváncsiak és félnek, akárcsak én. A tehénistállóban súlyos baleset történt, nem sokkal jöttünk előtt. A vasbeton rudakat, melyeken a tehenek ácsorognak, alulról szétmarta a trágya érlelődő és mérges gőze. A lemálló beton után megette a vasat is. A ’67-ben épített ultramodern istálló, mely alatt mély derítő fekszik, beszakadt. Az egyik boci szörnyethalt. Nézzük a tátongó lyukat, és a részben már kicserélt vasbeton rudakat. Tehénnek lenni sem életbiztosítás. A vietnámi csüngő csöcsű malac fekete színű és szelíd, imádja, ha simogatom. Kedélyesen hortyog, röfög, kézből etetem, amin magam is meglepődöm, ne legyek már ennyire autentikus. 
Gabi valamelyik vacsoránál rákérdez a Droste fivérek viszonyára. Friedrich teketória nélkül rávágja, hogy nem voltak jóban, Wilhelm rest volt a mezőgazdaságban, ellenben ő már 13 éves korában, külön engedéllyel traktort vezetett. Minden ambíciója az volt, hogy tovább vigye a gazdaságot. Rögtön meg is kérdezi, a mi családunkban ki vitte tovább apám porcióját. Ki termel ma paprikát? Fegyelmezi magát, de láthatóan elképed, hogy senki. Az öcsém balett-táncos, ha lehet, még rosszabb, mint az író. Nem akadt egy Grecsó-fiú, ki a néven kívül bármit is továbbörökített volna a szegvári hagyományokból. Lehanyatló paraszti örökség. Mi lett a földdel?, kérdezi érezhető aggodalommal Friederich, és látom, hogy rosszallja a dolgokat. Reymont első univerzáléja: a paraszt szerelmesen imádja a földet. Friderichnek őszintén fáj egy ide ezer kilométerre fekvő családi birtok letűnése. Vérében az örök és izzó paraszti konokság, a termény szeretete, vérkeringése, akár az ökológiai körforgás. Büszkén issza saját almalevét; tej, sajt, hús készül a birtokon. Pedig Friderich Droste küllemében nem egy tipikus gazdálkodó. Fölöttébb kellemes megjelenésű férfi, ezüstös halántékkal és gondozott, ősz bajusszal; igényesen, jól öltözik: mérnökember is. „Több lábon áll” – ez a kurrens kifejés. Bármelyik pesti étteremben hamarabb szolgálnák ki, mint engem. És mégis: elborul a tekintete a hír hallatán, hogy a családi tradíció kútba esett. Persze, ami a föld birtoklását illeti, látszik, hogy nincs a fejében a szocializmus káprázatos intézménye. Hiszen visszakérdezhetnék: milyen földdel? A folyton másutt kiosztott háztájival? Vagy a közösben hagyott tömbökkel, melyekből csak a merészek vették ki a rendszerváltás után a sajátot, azok, akiknek lehetősége volt nagyot szakítani. A többiek az évi osztalék fejében egy nemlétező terület nemlétező gazdái lettek. Mint az apám. Aki mindig is gyűlölte, hogy nem volt bátorsága megtagadni a múltját, és ereje értelmiségivé lenni, ami mindig is szeretett volna. 
Egy délután felkocsizunk a hegyekbe, a sípálya már a szezonra vár. Felkúszunk egy kilátóba, Wilhelm alulöltözött, mégis izzad, aggódom, hogy megfázik. Egy kertkapu elé parkolt le, figyelmeztettem, hogy nem lesz jó, mire lenémetez, mármint, hogy németebb vagyok a németnél, lazítsak egy kicsit. Azért a kedvemért beáll a parkolóba. Tökön-paszulyon át kaptatunk fel, kétszer kell átbújni a villanypásztor alatt, másodszorra tehénlepénybe lépek. Alsós kislányok ügetnek el mellettünk, köszönnek, westfáliai húsos, hosszú szőrű lovakon ülnek, mögöttük lemaradva egy másik csoport, megint csupa hosszúcopfos kicsi lány. Kantáron vezetik a lovakat. Semmi félelem, vagy kapkodós, oda nem illó, idegen mozdulat. Unottan, bambán cammognak haza, hűvösödik az idő. A látvány lenyűgöző, fenyvesek és lombhullató erdő végtelen sora, az egyik oldalon ragyogó ködbe von a nap egy fennsíkot, a horizontig hegyhullámok, és völgyekben guggoló, fehér falvak. Döbbenetes tériszonyom van, de fegyelmezem magam. Wilhelm szerint errefelé falunként harcolnak egymással a sörgyárak. Beülünk egy üres étterembe, a másik asztalnál egy bácsi szalvétát hajtogatni tanul. Hasáb fát hajítanak tiszteletünkre a kandallóba. Igazi vadászház, barna gerendákkal és trófeákkal a falon. A sífutó Wilhelm, a bánatos Wilhelm, a sétáló Wilhelm gyakran pihent meg itt. 
  Valamelyik délelőtt megállunk egy kőbánya mellett. Végignézem, ahogy a sofőr kiszáll a billenőkocsis Tatra teherautóból, átül a markolóba, pillanatok alatt megrakja a hatalmas rakteret, sietve lekapcsolja a gépet, a kocsihoz igyekszik, láthatóan spórol az idővel, és már hajt is. Mindezt villámgyorsan és egyedül. A szakibácsik tetves lapályából nézve ez egy tudományos-fantasztikus pantomim. Máskülönben ismét a hegyekbe tartunk, az erdőben sétálunk, úttalan utakon, Wilhelmről nem lehet eldönteni, tudja-e merre járunk, vagy csak úgy tesz. Esetleg nem is tesz úgy. Magasan felkopaszodott fenyvesek, tűlevélszőnyeg, akárha szétdobált brossok lennének, tengernyi toboz az úton. A vékony fatörzsek között messzire ellátni. Mikor hazaérünk, Wilhelm édesanyja kérdőre von minket, ha úgy is a családi karám felé kószáltunk, bizonyosan megszámoltuk a teheneket. Csodálkozik a fián, hogy ez figyelmeztetés nélkül nem jutott eszébe, mikor tudja, hogy néha a drótkordon dacára elcsatangol egy-egy állat. Még ennyi év után is meglepi, hogy kisebbik fiában nincs vele született aggódás a csorda iránt. Reymont második törvénye: az állat ösztönös ragaszkodását és végtelenül áradó szeretetét ösztönös ragaszkodással és végtelenül áradó szeretettel viszonozzuk. 
A menü mindkét napon tájjellegű. Több liter kávé fogy, minden időpontban főzik, törökösen és több csészével lehúznak egy alkalommal. Ez nem az én szívemnek való. A mama készíti az ebédet, azért is ő, nem győzi hangsúlyozni, hogy rajta kívül senki sem képes összehozni egy ízletes ebédet. Ezt nem tudom megerősíteni, de hogy ő tud, az bizonyos. Első nap fiatal őzcombot párol fedő alatt, saját levében. Hosszan pirítja a gidát, de egy pillanatig sem teszi sütőbe. A levéből pecsenyeszószt kever, aranyló barna, ragadós masszát, nagyon kevés tejszínnel, mustárral és tarkaborssal. Döntően fehérrel. A vörös káposzta édes, errefelé kötelező almapüré ízesítésű, pikáns, nagyon jól esik. Főtt krumplival együtt ez a karácsonyi menü, tiszteletünkre megelőlegezve. Másnap Koszeler, azaz enyhén füstölt hús, natúr megsütve, füstölt tarjával ízesített, pirított hordós káposzta (szemes bors és babérlevél nélkül!), fehér és vadul savanyú, továbbá krumplipüré. A Duna vonalától kezdve indul a káposzta, a krumpli és a szósszal nyakon öntött sültek birodalma. Idáig ér. Csupa testes parasztlányt látok a faluban, arányosan vastagok, kemény mellek, egymáshoz dörzsölődő görbe combok, férfias, csontos arc, vastag szálú haj. Húsosak, nem hájasak. Bírják a munkát. Biztosan tudnak főzni. 
 Ebéd után fényképeket nézegetünk, a mama szemében fegyelmezetten csillog a boldog büszkeség. Wilhelm még a nyolcvanas években szerzett egy tanyát Jászberény mellett, ami a kádári időkben bűvészmutatványnak számított. Nyugatnémet földbirtokosból akkoriban nem sokat tartottak nyilván. Wilhelm addig ügyeskedett, míg a megfelelő juttatások fejében „megörökölt” ott egy roppant szerényen felszerelt tanyát. Egy albumot nézegetünk, Wilhelm felesége, Enyedi Ildikó készítette, európai hírű, élvonalbeli filmrendező. Nincs összefüggés, ezek családi fotók, mindenki lubickol a félkész, komfort nélküli tanyán, egy önfeledt, nagy család a magyarok szerint luxushoz szokott Nyugat-Németországból. A mama dicséri a jászberényi vidéket, földet és tanyát, révedezve meséli, milyen pompás volt ott. Olyan felszabadult volt, mint gyerekkorában. Fekete-fehér felvételek, Wilhelm gyarapodó kislányát eteti, Friderich unokaöccsével hintázik a nagy magyar Alföld szélén. Felhőtlenül boldogok. Földszag van, életszag van. Szerelmesnek lenni – vidékbe, férfibe, nőbe – nem nemzeti kérdés. 
 
A lehányt Winnetou 
André Lützen varázslatos fotóalbumában, a Generation Boul Fale-ban (a Wunderhorn Verlag 2002-es kiadása) a fekete rap kultúra intim pillanatait rögzítette, Marseille és Dakar között, derékmagasságban. André egy pompás, öreg kamerával dolgozik. A műszer vén, idejétmúltnak tetszik, úgy hiszem, a nyolcvanas évek dizájnja. Később Csoszó Gabitól tudom meg, hogy efféle „viharvert” kamerához jutni majdnem képtelenség, és másfélmillió forintnál is többet taksál. André filmet használ, a masina autófókusza lehetővé teszi, hogy használója derékból tüzeljen. A következő héten, Szegváron, mikor ő utazik velem, hogy szülőfalumban, múltamban kutakodjon, többször rajtakapom, amint hónaljból kapja le/el az öleléseket, a valódi mosolyokat, az összekacsintásokat. André Lützen az őszinteség, a mélység perspektíváját használja, kabátujjakon, réseken, repedéseken át lát be, a valóság nála mozgásban van, a rögzített kép nem csak egyetlen pillanat, hanem, akár egy novella, univerzumot sejtető részlet, ami mögött a kimondatlan, láthatatlan is ott van. Komorsága életszagú, de se sajnálat, se naiv csodálkozás nincs benne. Mindenhez közel van. Szenzitív, de nem szenvelgő. Andréról bizonyos szempontból többet tudok meg Szegváron, a magyar Alföld mélyében, mint az otthonában. Ahogy becserkészi nagymamáimat, ahogy szelektál, az rá jellemző, nem az én múltamra. Minden választása természetesen lep meg. Egy képet sem pazarol a temetőbe nyúló, a halottasház szomszédságában felhúzott strucckarámra, ahol némi ügyességgel a felkapart struccalom háttereként műmárvány, stukkó, a magyar temetői giccs teljessége szolgálna. Gyerekkori padlásszobámban, a fűtetlen, raktárszerű térben tömegnyi légy döglődik a linóleumon. André egy egész tekercset lő a zöldes, szocreál linóleumon folyó halotti torra.       
 Ammersbekből egy alkalommal vonattal utazom vissza egyedül. A faluba kijön a magasvasút, de már nem helyi járat. A piactéren lehet felszállni, a szupermarketek mellett, ahol afféle az utcakép, akár bármelyik hamburgi külvárosban. De a járat a kúriaszerű, vidéki házak mellett is elhúz, ahol a „vasárnapi táncos teadélután háromtól hatig” létező valóság, ahol opció lehet a cirkusz a hamburgi színházi kínálattal szemben. Az ablakból látni a faluszéli erdőt, patak kígyózik ott, és az eldugott, tisztásokon rejtőző házak között már akad olyan, melynek udvarában nincs minden fűszál rendben megfésülve. A karámok mellett vadregényes bukszus. Ammersbek erdejében irdatlan építési daru emelgeti az új sorházak előre gyártott paneljeit. A végletek abszurd vígjátéka. Az erdőben lezárt, keskeny utak, fakerítés, a patak elnyílik, egyik fele a házak alatt, másik az erdőben folyik tovább. Ammersbekben krimibe illő némaság honol, november eleje van, a levelek a lehullást engedélyező parancsra várnak. A kertekben, ha keresünk, akad színes törpe. Az atmoszféra jóslata: vagy ma, vagy holnap gyötrelmes halállal fognak kivégezni valakit, és egy idős hölgy jár majd a gyilok végére. A pedofil bűntett viszont örökre titokban marad. A vonaton fel akarok fedezni valami láthatóan mást. Le akarom írni, hogy Ammersbek különbözik. Az embereket egyszerűbbeknek akarom látni, farmerhoz kínai sportcipő, műbőrkabát. Meg van az örömöm: akad ilyen. De nem jellemző. Semmi sem jellemző. 
Amikor visszatérek westfáliai kiruccanásomról, Andréval már barátként üdvözöljük egymást. Természetellenesen közel vagyunk egymáshoz. Múlt nélküli örökség. Laboratóriumi körülmények között létrehozott rögvaló. A hotelben régi ismerősként köszönt a melegnek látszó portárs. A másnapi, szintén melegnek látszó portárs is. Törzsvendég. Törzslakos. Törzsturista. Kedvenc éttermem van. Andréval sétálni indulunk, hosszan korzózunk a kikötő mellett. Arról mesél, hogy itt sarjad majd ki az új hamburgi városrész. A kikötő tovább nyújtózik, és a dokkok helyére lakásokat építenek. A túrparton egy színház, az Oroszlánkirály című musicalt játsszák, legkevesebb száz euró egy jegy, de hónapokra előre képtelenség szerezni. Oroszlánkirályos hajó libeg át a kiglancolt publikummal. 
Lino velünk sétál a kikötőbe. Pontosabban két férfi tol egy fiúgyereket. Az apáinkról vallunk. Szívszorító történetek. Akut apahiány. Az európai férfimodell görcsös sorvadása. A férfiak korán halnak, vagy nincsenek, nem is voltak. Éktelen apátlanság. Lino a szabályt erősítő kivétel, az apja tolja a kocsiját, és még nem tudja, milyen szerencsés. Az elképzelt, fiktív modell megvalósul. Apává lenni, hozott anyag híján. A kikötői folyosók szelesek, elfogy a zsebkendőnk. Lino tűri a szelet. Férfiember. Sokszor visszakérdezek, a Francia Idegenlégiót nehezen értem meg angolul. André sohasem látott édesapjának története oda fut ki. A légió, mint családi múlt. Nekem a légió Rejtő Jenő. Apám kedvenc írója. Már otthon vagyunk, mire a történetre pont kerül. Nem fogom kifecsegni az elcserélt férfiak történetét, mert nem is a szépen összeillő szeletek fontosak, de a pillanat izzása, ahogy a megbontott borospalack mellett állunk. André bárányt párol, első blikkre agyonfűszerezi. Lino a szobában játszik, és André végig a szemembe nézve apai porciójáról mesél. Hogyan faggatta ki az apjának vélt férfit a valóságról. Konyakot önt a húsra, meggyújtja. Ismét rám pillant. Az anyja ekkor már nem élt. Én vagyok a titkok illetlen tudója. A sütőben héjában sül a félbevágott krumpli. A bor fanyar, mélyvörös. Megint összevillannak a tekintetek. Reflexív pillanat: érzem, hogy élek. André őszintesége, közelsége erre kényszerít. A napok tömege egy kócos vonal, és most rálátok a tekergésére. A vallomásnak bensőséges izzása van, akárha szerelmeskednénk. André bizonygatni kezdi, hogy a múlt jussa nem számít, ő az az ember, akivé saját erejéből lett. Megnézegetem a családi fotókat. Az utolsó tíz év képeit féltékenyen kiválogatja. A gesztus igazolja, amit mond.          
 Egyik délután kiautózunk a keleti tengerhez. Andrét egyedül nevelte fel az édesanyja, nyaralásra kevés pénz jutott, csak a közeli, békésebb Keleti-tenger partjára jártak. Reggel kikocsiztak, este haza. A homokos tengerparton néhány hotel és egy-két nyaralófalu. Giccsesek, de érződnek a lokális ízek, messziről turista ide nem jön. A promenádon senki, néhány kutyáját sétáltató helyi lakos. Turistának érzem magam. Itt sincs semmi jel. Aztán Andréból egyre több emlék szakad ki. A múlt ünnepi pillanatai megindítják. A kis André homokfalat épített a nagymama strandfotelja köré, nagyon elfoglalt, estig alig végez. Rántott halat ebédelünk, az étterem ablaka a tengerre néz, egy vendég sem akad rajtunk kívül. A kis André belakmározik, és mikor elviszik a Winnetou fesztiválra, ahol az indián hős felemeli és magához szorítja, lehányja Old Shatterhand híres barátját. A hullámzás nyugtató morajában állunk. Alig bírok mozdulni. A kis Andréról temérdek fotó készült itt. De ezt még nem tudom. Állok a kis André nyomában. Két gazda is labdát dobál kedves ebének. A kutyák csaholva vágtatnak el egymás mellett. Meglassítanak, az egyik majdnem felbukik. Nem tiszta, melyik labda kié. A kis André úszógumival mártózik a tengerben. Amit kér, megkapja, nincs szigor. 
Hazafelé megállunk Bad Segebergben. Itt lett lehányva Winnetou. Szédületes western-díszlet, de nem csak falak, valódi falu, büfével, kocsmával, curry-wursttal és hamburgerrel. Kocsiszín, lengőajtós kocsma, lóvasút, a porban kúszó sínpár, hatalmas, lerobbantott sziklafal, vadászles, indiánfejes kopjafák épület-magasan. A falu zárva van, vége a szezonnak, de felkapaszkodunk a sziklameredélyre, onnan remekül látszik a show irdatlan nézőtere. Igazi görögszínház: mélyben kialakított játéktér, természetes visszhang, a nézők között elvágtató lovasok. A sínen igazi vonat jön, jelmezes rablók fosztják ki. A kis André ott ül a nézőtéren. A nagy André meg van veszve, mert egy egész napja nem dohányzik. A nikotin-tapasz nem elég, bevesz egy-két rágót is.       

St. Pauli 
A kamasz André, miután elvégezte a közgazdasági szakközépiskolát Hamburg belvárosába költözött. Ez nem egészen pontos. St. Pauli egy olcsó garzonjába hurcolkodott. St. Pauli város a városban, amolyan bohém negyed, ringyók, művészek lakhelye, teli lerobbant régi kocsmával, munkanélküli zsenivel. Hideg van, a kurvákat a sínadrágjukról lehet felismerni, erőszakosak, beléd karolnak, és úgy próbálnak meg rábeszélni, őket válaszd. Van kirakatos utca is, csinos lányok mutogatják magukat falatnyi bikiniben, ha meglassítasz, kinyitják az ablakot, és három nyelven megszólítanak. Ammersbeket és St. Paulit a valóságban néhány tíz kilométer, kulturálisan egy világ választja el egymástól. Messzebbre nem is költözhetett volna a kitörni vágyó Lützen fiú. Andréval elindulunk az éjszakába. Egy transzvesztita bárba nyitunk be, a fiúk/lányok fölöttébb csinosak, és azonnal lecsapnak a jóképű Andréra. Italt szeretnének. Egy hosszú, fekete hajú hölgy a blúzán nyújtózó tigrist mutogatja. Nem nagy, de tigris, ismételgeti. Mikor kiderül, hogy csak nézelődünk, vadul káromkodnak. Egy bárba térünk be, ami már drága mulatság lenne, a 15 euró napidíjamból egy kávéra se futná. André fél évet húzott le itt, lenyűgöző sorozatot készített a főleg Afrikából, Portugáliából és Kelet-Európából érkező táncos lányok viselt dolgairól. Bejáratos volt az öltözőkbe, az intimszobákba. Izzadt hónaljak, megereszkedett mellek a fekete-fehér múltban. Régi ismerősként köszöntik Andrét, ingyen bemehetünk, és leülhetünk hátul, ahol a lengén öltözött konzumlányok várakoznak. A magányos férfiak mellé telepedve drága pezsgőt rendeltetnek maguknak, puccos cigarettát és ötcsillagos konyakot. A varieté színpadot pontfény világítja meg, éppen mellettünk egy levegőtlen fülkében szorong az amatőr technikus. Három-négy vetkőzős szám után következik az akció. Minden szigorúan ütemre, zenére, és beállások szerint. Ha vált a muzsika, követi a szituáció is. Orgazmusig nem jutnak, de két ember közösül a színpadon. Legalábbis technikailag, a férfi nemi szervét behelyezi a nő hüvelyébe, és ha a koreográfia úgy kívánja, meg is járatja benne. Aztán feláll, megfordul a tengelye körül, vagy egyet-kettőt riszál, a lány pozíciót vált, a zene gyorsul vagy lassul, és egy ideig ismét összeforrnak. A férfi magas sarkú cipőben van, a történet szerint nő, csak a tapogatózás közben derül ki, mégsem. „Leszbikus párja” akkor már nem visszakozik. A férfi mindvégig a női göncben dolgozik. Több tucat szempár figyeli imponáló erekcióját. Hamar elegem lesz, inkább a lányok technikáját követem. Miként ugranak a pincérek, ha látják, a lány megmelegedett valamelyik asztalnál. Egy perc sem telik belé, a jégvödrös pezsgő már az asztallapjára akasztva. Szurkolói kocsmákban zárjuk az estét, olcsó a sör, és végre minden valódi. Egy züllött pár markolássza egymást a pultnál. Kevés foguk van. Igazi vágyuk szemérmetlenebb az iménti színpadi űződésnél. Emberszag, füst, ázott hajak, kerek korsó, csak németül beszélő közönség. Erősen részegek vagyunk.        

Utózönge 
Lino éppen egy éves, Magyarországon, az aggodalom és a hivataloskodás földjén még a bölcsödébe is alig járhatna. Bölcsöde: nincs is ilyen szó németül. Hamburgban ovis. Délután kettőre megyünk érte a belvárosi oviba, ami egy park közepén, a börtön mellett épült. Körben mindenütt lebontott házak, amelyeknek meghagyták a régi homlokzatát, külső falát, de új szobákat, belső teret húznak mögé. A látszat szerint minden a régi. Lino már ébren, én leülök a kispadra a gyerekek közé. Az óvónő azt kérdezi, Mariáért jöttem-e. Azon tűnődöm, vajon, ha van bennem annyi spiritusz, hogy azt felelem, igen; ideadja? André öltözteti a fiát, Lino gügyög. Szőke haja van és nagy, kerek feje, kiköpött az apja egy évesen. Szinte szégyellem magam, olyan meghitt a helyzet. André betakarja a fiát, összemosolygunk. A nagymamájának volt egy kedves mondása. A barátságról. Hogy kétszer, itt vagy ott, biztosan találkozunk. Lino cumit kapott, keveset beszélve indultunk haza. Hálás vagyok a sorsnak az elsőért. 
 
Hamburg-Budapest, 2006 novembere