Néha elfelejti az ember a sorsát, hogy ez vagy az történt vele, vagy azok sorsát, akinek a sorsa befolyásolta az övét. Nem jut eszébe, hogy ez az ember azért teszi ezt vagy azt, mert ez vagy az történt vele, hogy például katolikus iskolába járt, s hogy az egésznek semmi köze az ő személyéhez, hogy rajta kívüli dolog, mégis az ő életét szarja szét, s hogy annak a lánynak az életét is ilyen életek tették ilyenné, akiknek szintén valaki tönkretette az övékét. Például hogy papnak adták, vagy papnak ment. Egy olyan ember, akit a szülei állandóan csak kínoztak, hogy semmire sem jó, és akkor bosszúból, hogy megszakadjon a családi vérvonal, beáll papnak. Vagy éppen olyan a család, hogy a mama, akibe a gyerek szinte szerelmes, azt mondja ennek a fiúnak, hogy te csak istennek, vagy mondjuk szűzmáriának lehetsz a hitvese, senki másnak, mert minden más csak bűn. És ez a gyerek az anya iránti szerelemtől áthatva azt mondja, hogy akkor legyen meg ez a frigy. Az anya persze csak azért mondja ezt az egészet, mert az a férfi, aki apja volt a fiúnak, már egészen korán, a fiú születése előtt lelépett. Előtte persze telebeszélte a fejét mindenféle dolgokkal: jövő, család, szép ház, boldogság, satöbbi, holott csak a nőt akarta testileg megszerezni, s a nő azóta tudja, hogy ez a testiség maga a fertő, és ezt adta át ennek a fiúnak, amit a férfitől kapott. A férfi persze, aki ezt tette… De ezt már nem is tudjuk, csak találgathatjuk, hogyan lett megalázva egy nő által tizennyolc évesen, mikor majdnem belehalt, annyira szerette azt a nőt. De a nő egy másik fickót választott, akinek volt nem is pénze, talán befolyása, a lakáskiutalásokhoz volt közel, és mindjárt lett nekik egy lakásuk a József Attila lakótelepen. 
  Ez a sok elfelejtett sors mind hatott a gyerekre. Tulajdonképpen az egész világ ilyen összeesküvés, amit ellenünk szőnek a többiek. Azért élnek, hogy az életükben felhalmozódott sérelmeket ránk zúdíthassák a lehető legkörmönfontabb módon, hogy mire észreveszed, már ott állsz egy késsel a kezedben, és éppen végezni akarsz valakivel. Féllábbal a börtönben, mint a gyerek is emiatt a hülye csaj miatt. Még akkor is ott lógott a kezében, mikor a harmadik társuk hazaért. Ő vette ki onnét, hogy inkább igyanak valamit. S ott a bor mellett gondolt arra, hogy mégsem kellett volna lemondani a szakemberről, arról a pszichológusról, akit már korábban ajánlani akartak neki, mert azt ismerték, néha lejárt a kocsmába, ahová ők is, és beszélt a zsidó ünnepekről, a Jom Kippurt nagyon szerette, mert akkor a bűnöket egy papírra lehetett írni és be lehetett dobni a Tiszába, tulajdonképpen nem a Freud, magyarázta, hanem a Jom Kippur volt a pszichoanalízis őse, meg persze beszélt a fasisztákról is, a náci magyar csürhéről, mert nem is lehetett volna úgy a zsidókról szót ejteni, hogy ezekről megfeledkezünk. Biztos ezeknek a szakembereknek igaza van, gondolta, aki hazaérkezve kivette a kést a gyerek kezéből, hogy nem szabad az efféle hályogkovács megoldásoknak bedőlni, hogy szerelem pl., mert a lélek annál bonyolultabb szerkezet. Azt hiszed, hogy azt a fekélyes gócot vagy gennyes dudort lemetszetted róla, de nem. Az bizony észrevétlen ottmaradt, s mikor a borítás, a kötözést – nevezzük így a szerelmet –, mert így nevezte a férfi is, szóval azt ott eltávolítod, hát megint láthatóvá válik, szóval csak álcázva volt. És erre, bár akkor már a pszichológust nem tudta felhozni példának, mert nem volt abban az állapotban, szóval magának a pszichológusnak a sorsa is példa lehetne, hisz még alig lett negyven, mikor egy nőnek, akibe beleszeretett. Vagyis: kezdjük az elején. 
  Volt ez a nő, és együtt voltak már egy ideje, mikor a férfi influenzás lett, s akkor azt mondta ennek a nőnek, hogy ez is bizonyítja, hogy az antiszemitizmus alapjaiban elhibázott. Mi van? Kérdezte a nő, mert annyira meglepődött, hogy a férfi nem azt mondta, hogy megint elfogyott a papírzsebkendő, hanem ilyen zsidós dolgot, hogy mondta a férfi, akkor lenne igazuk, ha például én zsidóként nem kapnám meg az influenzát. A nőnek akkor hirtelen oldaltvert a szíve, hogy itt valami örült nagy gáz van, ő ugyan nem hallgatott pszichológiát, de a férfitől sokat hallott a különféle defektusokról, személyiségtorzulásokról és -sokszorozódásokról, és akkor eldöntötte, hogy megválik ettől a kapcsolattól. És így is tett. Különben később találkozott Amerikában, ahová került, azzal a lánnyal, akivel korábban a gyerek próbálkozott sikertelenül, és később a pszichológus is kezelte, mert a gyerek reggeltől estig üldözte, s a lány teljesen belecsúszott a paranoiába. Nézték egymást, és úgy érezték, már régóta van közöttük valami titokzatos kapcsolat, mintha ismerték volna korábban is egymást. Sajnos nem volt idejük kideríteni, hogy ez az ismerősségérzet, nem az volt, hogy mindketten magyarok, hanem a pszichológus. Az ő személyiségének maradványa, ami bennemaradt mindkettőjükben. És azt a dolgot más sem tudta, hisz nem volt ott senki olyan, aki ismerte volna az ő életük történetét, s hogy milyen közös pontok vannak abban. Visszatérve a férfira, akkor elindult abban az irányban, hogy ideológiai alapokra helyezze az életét, hogy kifundáljon valamiféle ideológiai panelt, ami úgymond a lassan-lassan veszni látszó életenergiákat helyettesíti. 
   Hasonlóan más negyven körüli férfiakhoz, akik vagy a pénz vagy a nemzeti érzés, vagy valami más, például a hivatás mákonyában éltek, ő a létét, mint zsidó sorskérdést próbálta megfogalmazni. Azt hihetnénk, hogy az erőtlenedő nemiszerv helyett választott ideológia egy férfit végérvényesen kiiktat a hímek sorából, mert egy ilyenre azt mondja a nő, hogy le vagy szarva. Nem. Épp ellenkezőleg, ezen egyébként a pszichológus is meglepődött. Nemhogy elvesztette volna kapcsolatát a másik nemmel, inkább felpezsdült a kapcsolatrendszere. Mikor ilyeneket mondott, hogy a jeruzsálemi falnál olyan metaélménye volt, mintha megjelent volna neki isten, ahogy Mózesnek, a Szináj hegyén, míg a többi zsidó, megszabadulva végre az arrogáns vezértől, bálványt imádott éppen a sivatagi táborban, míg lenn ez a vigadalom tartott, amivel jár a bálványimádás, dalolászás, ivászat, s az est derekán azoknak a klasszikusan régi asszonyoknak a meghágása, az úr átadta a parancsokat, az ő egyetlen hívének, s elküldte, hogy menj a tiéidhez, és vidd a táblákat, mert már nagyon várják, hogy szétverd velük az ő fejeiket. Igaz ő, mármint a pszichológus kőtáblákat nem kapott, de isten jelenlétét bizonyították a fotók, amiket később, már hazatérve előhívatott, s rajtuk voltak azok a különös fények, villanások, amiket ott csak a lelkével látott. Amikor ezt mondta, s a képeket lobogtatta a levegőben, hihetetlen, de a nő, aki épp alkalmilag mellette volt, már bent matatott a gatyájában. 
  Ettől az időszaktól kezdve megszaporodtak a nők körülötte, de már nem egyszerű szeretők voltak, hanem hívők. Ők hittek ennek a férfinek a különleges képességeiben, ők az életüket áldozták azért, hogy ez a különleges képesség kondícióban maradjon, mindent megtettek, de hiába, mert maga a férfi képtelen volt ezt a különlegességet elhinni magáról. Egy alkalommal ült otthon egyedül, s hirtelen, honnét is jött a gondolat, nem tudta, de fel sem merült benne, hogy tudnia kell, azt gondolta, hogy az, hogy ő zsidó, egy jelentéktelen ügy ahhoz képest, hogy ember, s hogy ember, az is egy jelentéktelenség az istenhez képest. Amikor mindezt akkurátusan, ahogy az egyetemen tanulta, végiggondolta, az addigi élete bűnként jelent meg előtte, magát megátalkodott gazembernek, a sátán küldöttjének látta, olyannak, aki hamis gondolatokkal, hogynemondjuk hamis prófétaként, s ez egy zsidóhoz kivált méltatlan szerepkör, túljárt mindenki eszén. Ebben a világos pillanatban, ami egyébként néha mindenkivel megesik, hogy nem csak az agya működik, hanem mindegyik érzéke, a szíve is például, szóval úgy döntött, hogy tovább nem. Be volt neki készítve a méreg, s akkor az is világossá vált, hogy ennyire előrelátó volt, hogy a személyiségének egyik része már tudta jóidőben, hogy hamis úton jár, de ő eddig észre sem vette, hogy a személyiségének egy része készül a korrekcióra. 
  Megüresedett egy állás a klinikán. Valaki odakerült. Tulajdonképpen ahhoz is elmehetett volna a gyerek, ha még ott lett volna abban a városban, de akkor már nem.

****

Amikor ettől a katolikus iskolában nevelkedett lánytól a gyerek megvált, az élete hasonlatos lett a többi főiskoláséhoz. Bár lehet, hogy eddig is olyan volt, csak túl közelről nézve látszott másmilyennek. Például a tanárok, akik már évtizedek óta ezen a főiskolán dolgoztak, nem látták másnak ezt a gyereket, csak épp olyannak, mint a csoporttársai voltak, meg amilyenek minden csoportban voltak, mióta ott tanítottak. Egyforma az összes: tanuló, mondogatták, mikor tanszéki szinten közösen leitták magukat. Legfeljebb az öltözködés terén mutatkozik némi változás, de ők már ehhez is hozzászoktak, hogy trapéz vagy mini, nekik az tök mindegy volt. Na, a mini néha, ha például a lányok vizsgáztak. Na, az azért érdekelte őket, volt olyan, aki például megkockáztatta, hogy rátegye a tenyerét egy-egy ilyen kilógó nejlonharisnyás combra a meséljen a mohácsi vészről Ágika mondat kíséretében. A kéz még sikálni is elkezdett. Az öreg bőr rücskei bele-beleakadtak a harisnyába, nehogy kiszakítsa tanárúr, csak ennyit mondott a lány, nem azt, hogy mennyen maga a büdös kurva anyjába a mohácsi vészével együtt, s ez alatt nem azt a hatalmas, s a nemzet szempontjából tragikus ütközetet értette, hanem a férfi feleségét, aki épp ott volt könyvtáros a tanszéken, s valóban a gyerekek mohácsi vésznek hívták a külleme és az elviselhetetlenül rikácsoló hangja miatt. Szóval ez a tanár például a gyerekben nem látott semmi különöset, legfeljebb egy tudományos diákköri dolgozatot, mert az átlagnál nagyobb volt a tudása, és azt azért ki lehet belőle facsarni, és akkor lesz egy kis út a konferenciára, valamelyik másik vidéki városba, ott meg annyit lehet inni, amennyit végre akar, mert az a rohadt kurva nem pofázik bele, hogy te sem csinálsz semmit naphosszat, csak bevedeled a borodat, aztán baszol a gyerekeidre. Én, én azért gürizek, sipákolt a tanár, a gyerekekért. A borodért gürizel, mondta a vész, a tanár meg éveken át bizonygatta, hogy hazahozza a pénzt az összeset, és a gyerekekért csinálja az egészet, meg a nőért. Aztán egyszer, mint a mesében a királlyal és a kisgyerekkel volt, meztelennek látta ezt az asszonyt, mert nem vitte be a pizsamáját a fürdőszobába, véletlen, annyi a gondja, hogy gyakran megfeledkezik erről-arról, most például a pizsamájáról, s úgy jött ki tejesen csupaszon. Na, akkor gondolta a tanár, hogy elmész te a kurva anyádba ezzel az undorító hájkupaccal, ezzel a gyűrött bőrrel, hát nincs neked már olyanod, ami miatt én elviseljem ezt a borzalmat, amely borzalom alatt az asszonnyal együtt töltött időt értette. S valóban nem viselte sokáig, mert a nő kirúgta. Persze a tanár nem így gondolta, hanem úgy, hogy majd ő lép le egy fiatal és tehetséges tanítvánnyal. De nem. Ennek a nagyon elöregedett asszonynak, akit mezítelenül taszító hájkupacnak látott a tanár, ennek lett a partnere egy fiatal férfi, akinek volt valami szexuális fóbiája, hogy kicsi a nemiszerve vagy micsoda, fitymaszűkület, mert a hülye szülei leszarták ezt, basztak orvoshoz vinni, hogy egy kis metszéssel segítsenek rajta, és ezért nem mert hozzá korban illőkkel kezdeni, csak öregebbekkel. Annyira rettegett a kudarctól, hogy ránéz egy lány és azt mondja, hol van? Micsoda – kérdez vissza, s akkor a lány nevetve az ágyékára mutat. Arra gondolt, egy öreg, már bejáratott nővel mindez nem történhet meg, hisz azok sem működnek már jól, meg már nincsenek is olyan nagy igényeik, szóval, ha gond van, akkor rá lehet fogni az életkorra, hogy azért nem működik a fiatal férfi. De nem kellett semmire ráfogni semmit, mert az öreg nő is nagyon működött ebben a konstellációban, el is csodálkozott magán, hogy ennyi érzelem van még benne, ennyi vágy volt lefojtva a hülye férje miatt, a fiatal férfi meg, mivel nem voltak gátlásai, pont úgy tudott cselekedni, mint bármelyik kortársa, ahogy természetesen nem tudott volna a hozzá illő nőkkel, hisz akkor a görcsök lefedték volna benne a vágyat. 
  Talán a korábbi évek sem, de az a másfél év, míg végül a diplomaosztást követően el kellett hagyja ezt a vidéki várost, hogy a nemlétből esetlegesen a létbe helyeződjön vissza, legalábbis abba a létbe, amit relatíve, Magyarország tekintetében annak lehet tartani, szóval az a másfél év semmiképpen nem indokolta, hogy eljárjon orvoshoz, hogy külső beavatkozásra változzon benne valami. Úgy látszott, magától is megtörténik mindez. Persze nem lehet tudni, hogy tényleg a gyógyulás tünete volt-e, hogy immáron alig lehetett róla hallani, nem kelt híre kocsmai üvöltözéseknek, asztalborogatásoknak, mint korábban, vagy egyszerűen arról van szó, hogy a környezete, amelyik bármit is észlelhetett volna az életéből, olyannyira le volt kötve a maga problémáival, hogy elfelejtettek erre a gyerekre figyelni. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy a befejezéshez szükséges vizsgákat és dolgozatokat elkészítse. Hogy a jövő szempontjából szükségesnek látszó lépéseket megtegye. Megszaporodtak a házasságok. Most, utolsó futamként a nők kierőltették ezt a lépést a partnereikből, nehogy úgy járjanak, mint a gyerek valahai történelemtanárnője, aki egy falusi traktoroshoz kényszerült, sorát nyitva ilyenformán a leendő válásoknak, azoknak a fertelmes viszonyoknak, amelyekben egymást darálja szét két ember, s mintegy észrevétlen teszik tönkre közös erővel a gyerekeiket, akik aztán hamar, már tizennégy éves korban eldöntik, hogy ők ezt az életet, amit a szüleik, soha, de mégis megismételnek mindent. Az elváltak kölkei a válást, a marakodóké a marakodást, hogy minden menjen tovább abban az elviselhetetlenségben, amihez ezer évek óta hozzászoktak… 
  Talán épp ez volt az oka, a leendő élet tervezgetése és elindítása, amikor mindenki megteszi a tragédiához szükséges első lépéseket, tulajdonképpen ez volt az oka, hogy észre sem vették a gyereket, és pláne nem tűntek föl nekik a gyerek problémái, ha netán mégis voltak. A gyerek problémamentesnek látszott vagy épp nem látszott, azért tűnt problémamentesnek. Ezért aztán mindenki úgy tekint ezekre az évekre, hogy a gyerek végülis belátta, mind testi, mind szellemi adottságai, mondhatni korlátozottak, de kinek nem, még Einsteinnnek is az volt. Mondta egyszer az egyik fickó az Alsóvárosiban, hogy az se volt tökéletes agyilag, s a leghíresebb színészek is tele vannak mindenféle testi nyavalyával, meg kudarcokkal, amiket a párkapcsolatukban elszenvedtek, úgyhogy senkinek sem fenékig tejföl az élete, ahogyan neki sem, mondta magáról ez a fickó, és hosszan beszélt arról, mennyi nehézség sújtja az ő életét. Ez a különben mindenki számára őszintének látszó hang nagyon imponált annak a lánynak, aki ebben a társaságban üldögélt, véletlenül, mer a fiúk épp összefutottak vele az utcán és elhívták. Ennek a lánynak meg olyan problémája volt, mint a legtöbb végzős lánynak, hogy tudta, vagy most szerez még ez alatt a fél év alatt férjet, vagy lőttek az egésznek, s egy egészen rossz forgatókönyvet kell kövessen az élete, pusztán csak egy ilyen semmiség miatt, hogy pont nem ez alatt a négy év alatt jött össze neki a szerelem, mert későn érő például azért, vagy mert nem annyira látványosan szép, vagy szép, de olyan a viselkedése, hogy abból egyetlen fiú sem gondolna arra, hogy ez a lány is szeretne valakit. De immáron tudta ezt a problémát, és épp ezért csatlakozott a társasághoz, s amikor később hazament az albérletbe ezzel a fiúval, akkor is arra gondolt, hogy bizonyára most megoldódott ez a gond. Holott nem. Csak a ruhái oldódtak meg, s aztán reggel vissza az egész. Mikor a fiú észrevette, hogy pici piros folt marad a lepedőn, mondta is neki, hogy ha tudom, biztos nem, mert én nem vagyok egy geci érted, én nem gondoltam. Emlékszem, hogy jártatok a, és itt mondott egy nevet, s mondta, hogy az a fiú elmondta, hogy ilyen téren köztetek minden OK. Szóval az a fiú tulajdonképpen oka lett annak, hogy ez a lány épp egy részeg fiúnak adta oda a lányságát, abban a reményben, hogy ez a fiú kijózanodva még jobban fogja szeretni, mint részegen, mert ha a letompult érzékek ennyire lelkesednek érte, gondolta, akkor mennyire tudhatnak az életerős, teljesen a tudatuknál lévők. 
  De épp ellenkezőleg lett. A kijózanodással a fiúnál elmúlt a rajongás, és csak sajnálkozott a lányon, de nem érzett egyébként iránta semmit, legfeljebb a semmit. A lány pedig elment abból az albérletből a sajátjába, s ott kicsit sírt, és valami rossz nőtt a szívében a férfiakkal szemben, ami rosszat végülis az a férfi, aki feleségül vette, egy építkezési vállalkozó volt, elég rendes ember, Szolnokra költöztek, az a férfi, aki különben egyáltalán nem érdemelte volna meg, mert mondhatni a nőt a tenyerén, szóval pont ez a férfi kapta meg. Hiába virágzott a vállalkozása, a nőtől csak ridegséget kapott, megalázást, a munkájának, a testének, a szokásainak örökös kritikáját, ami aztán lassan de biztosan felőrölte az önbizalmát. Ez pedig hamarosan a vállalkozása terén is meghozta az első, majd ezt követően sok-sok kudarcot. 
  A nő először sajnálta és szánta, de mint tudjuk, a sajnálat és a szánalom a párkapcsolatokban nem jelent hosszútávú kötést. Mikor ez a férfi, aki vétlen keveredett a nő sérelmébe, amit attól a részeg fiútól elszenvedett, végül teljesen tönkrement, a nő is kidobta. Szerencse, hogy a lakás nem volt közös tulajdon, s nem volt benne a vállalkozásban, mert különben az is elúszott volna. De így a nő maradhatott a gyerekekkel, a vállalkozó meg Pestre ment, hogy csatlakozzon a hozzá hasonló sorsú bukott emberekhez, s télen hajléktalanszállón, jó időben pedig a budai hegyekben töltse a napjait. Megváltozott a beszédmódja, leromlott az artikulácója, ahogyan a ruhája és a teste, s teljesen úgy nézett ki kívülről, mint egy szerencsétlen, boldogtalan ember, s ezért aztán sikerült szánalompénzre szert tennie, egy budai utcasarkon, a Márvány és Alkotás kereszteződésénél kéregetett. De épp ez a küllem mutatta, hogy erre a feladatra alkalmas, mert ennél jobb külsővel lényegesen kevesebbet keresett volna, neki munkaeszköz volt ez a leromlott test, ami felébreszti a budai felebarátokban a szánalmat, holott életének ebben a rövid, mert sajnos ilyen körülmények között gyorsan elöregszik az ember és meghal, szóval ebben a rövid életszakaszban ez az ember valójában boldog volt. Szabadnak érezte magát, mentesnek a különböző családi és hivatali felelősségek alól. Néha ugyan, mikor nagyon eltaknyosította a szívét az alkohol, sírt a gyerekei után, de valójában ez is inkább boldogság volt, az önsajnálat öröme, mintsem igazi fájdalom, ami életmódváltásra, netán az elvesztett asszony visszaszerzésére késztette volna.
  A fiú, aki akkor a lánnyal végezte az estét, mondta, hogy mindenkinek vannak hibái és mindenki sérülékeny. S talán ez alatt a másfél év alatt a gyerek is ezekkel a hiányosságokkal, tehát a realitással nézett szembe, mikor nem traktálta a társait öngyilkossági víziókkal és más efféle idegőrlő dolgokkal. Holott nem erről volt szó, hanem egyszerű figyelmetlenségről. Nem vették észre, vagy lehet, már meg is szokták a gyerek hóbortjait, hogy olyan nála az, hogy elmetszem az ereimet, mint másnál az, hogy na ma este bebaszok. Mindenesetre nem észlelték, hogy bármi probléma lenne, s mikor néhány év múlva olyan híreket hallottak felőle, hogy tulajdonképpen rendeződni látszik az élete, mert az iskolában, amelyik az ő szülőfalujának iskolája volt, először helyettes lett, vagy tán helyettesnek sem kellett lennie, hanem egyszerűen egylépésből, mint egy univerzális sakkbábu például a huszár, megspórolva a parasztok nyitását, rögtön igazgatóvá lépett elő, ahogyan az anya egyszer ezt a jövőt majdnem megosztotta az apával, akivel ezt különben kár is lett volna megosztani, hiszen amúgysem érte meg, mikor ezeket a híreket hallották, egyáltalán nem lepődtek meg.

***  
Amikor a lány lemondott a házasságról, a gyerek pedig az igazgatóságról, persze egyelőre csak elvileg, a gyerek régi társai lemondtak a gyerekről. Azt mondták, látszott, hogy ez lesz a vége, persze lehetett volna más is, ez a gyereken is múlott, de ő nem akart más életet választani, neki nem jó az, hogy végülis abban a faluban az egyik legfontosabb beosztás, az iskola igazgatása az övé, és ez rengeteg lehetőséggel jár, megkúrhatná – röhögött az egyik – a képesítésnélküli fiatal tanítónőket, az aztán nem kerülne neki nagy erőbefektetésbe, meg persze emellett a szőlőt is nyugodtan, meg a többi földet is, abból meg lehetne egy kicsivel több pénz, és ott van az a lány, azért nem is lehet érteni, hogy ez hogy jött össze neki, azért az még mindig kurva jól néz ki, a gyerek után is. Tényleg, mondta a másik kettő is, és a lány kinézetének részletezésébe fogtak. De ennek a gyereknek – szakította meg a külalak leírását az, aki korábban röhögve mondta a megkúrást – ez mind kevés, meg hogy született neki fia, az is kevés, neki semmi nem jó, mert így nevelték, hogy ne legyen jó. Rajtunk sem segített senki, csak mi magunk, és rajta sem lehet, ha ő nem akarja, már pedig ő nem. 
  A gyerek reménytelen sorsáról beszélni nagyon szerettek ezek a valahai társak, hisz így a saját reménytelenségük érzete tompult a szívükben. Majd eljárunk hozzá és megnézzük, mi van vele, mondta az, akinek péercége volt, s egyébként nem is olyan rég, pár éve valamiféle biológiai pániktól hajtva, s nem a szerelem amortizációja miatt hagyta el a szerelme. Gyereket akart, benne van az időben, mondta, a férfi meg még nem, hisz sehol sem állt anyagilag, valami efféle rossz érvre hivatkozott, ami egyébként hamarosan megoldódott, mert alig egy év múlva rendkívül jól hozott a vállalkozása, de akkor már késő volt. Jómódban élt, kényelemben, úgyhogy minden idejében arra a fájdalomra koncentrálhatott, amit a szerelem elvesztése miatt érzett. Persze a lány sem járt túl jól, hisz később egy vizsgálat során kiderült, hogy az anyaságnak biológiai gátjai vannak, hogy kár volt lecserélni azt az érzést egy sokkal rosszabbra, egész életében átkozta a döntését, holott akkor ez jó döntésnek tűnt, s nem tehetett róla senki, hogy a természet fölülírta. Majd eljárunk, mondta a férfi, félévente, ez mégiscsak mondhatni kötelességünk, és tényleg tervbe is vették a legközelebbi utat. Ez az út persze nem a gyerekről szól, hanem a saját életükről, ami egészen sajátos fényt kapott a gyerek pusztulása mellett, helyesebben, amit ők pusztulásnak véltek a gyerek sorsában, mert a pusztulás általuk is ismert  leghétköznapibb receptjét tudták a gyerek életéből kiolvasni, alkohol, lebutulás, bomló házasság, elszegényedés stb. Tulajdonképpen ez az, amit az emberek, köztük ők is, mert miért is különböztek volna a többiektől, konszenzuálisan pusztulásnak neveznek. Amivel  szemben más életutakat, amikor valaki úgymond jómódú, s úgy intézi a szeretőit, hogy az ne bomlassza föl a családot, s a feleségét ellátja annyi pénzzel, hogy ne mondja azt, hogy elválok tőled, mert le se szarsz, és az alkoholt is úgy kezeli, hogy szinte senki nem veszi észre rajta, hogy már évek óta él függőségben, s ha a napi két üveg bor este nem csúszik le, akkor aludni sem bír, sem pedig elviselni azt a közösséget, ami körülveszi őt, a családot, pedig már vettek egy hatalmas házat Budajenőn, hogy mindenkinek legyen elég hely, hogy ne kelljen egymást akár látni sem nap és hétszám, és erre is azt mondják, hogy de jól megy ezeknek a, és mondják a nevüket, hogy ismeritek azokat az embereket, s felsorolják a javakat, amikhez hozzájutottak, hogy ennyire sikeres az életük, holott csak a gyűlölet, amit egymás iránt éreztek, hajtotta őket ebbe a befektetésbe, a házvásárlásba, amitől aztán alig tudtak megválni, mikor a gyerekek felnőttek, s tényleg értelmetlen lett fönntartani az ottmaradók, a férj és feleség közötti fertelmes viszonyt, sőt, értelmetlen volt annyira messzire hazajárni, amikor az embernek már alig vagy inkább egyáltalán nem volt kedve, hisz tudta mi várja otthon. Kibírhatatlannak látszott az út a belvárostól odáig, amikor a férfinak és a nőnek is, csak neki egy kisebb autója volt, de volt, tehát neki is volt helye, hogy azon gondolkodjon, mennyire utál oda kijárni abba a nagy hodályba, s ha lenne itt egy kicsi garzonja pl. a városban, az bőven elég lenne neki, és a férfinak is. Akkor találták azt a megoldást, hogy volt egy közös nagyobb lakásuk a Böszörményin vagy a Királyhágó téren, még nem zöldövezet, de már majdnem, rálátással a Sas hegyre, és abból lett mindkettőnek egy kicsi garzonja, s valójában ott lakott mindkettő, a férfi a titkárnőjével, aki korán elvesztette a faterját, s ezért mindig is vonzódott az érett férfiakhoz, s ez a férfi tényleg érett volt, minden sajátossága megvolt ahhoz, hogy beleszerethessen, s amikor mégis kiszeretett, mert a férfi elutasította a házasságot, az új család alapítását például, vagy a titkárnőnek bejött egy jobban fizető munka, amit megpályázhatott a férfi pénzén megszerzett képesítéssel, például a középfokú angol nyelvvizsga révén, akkor jött egy újabb hasonló adottságú nő, s ez így folytatódott éveken át. A nő pedig a barátnőit fogadta ott, akikkel kialakított egy meditációs kört, mert az élet nem csak a pénz, meg a gyereknevelés, hanem van egy mindezeknél nagyobb és állandóbb igazság, s ezt nekik meg kell ismerniük, egy férfi volt a társaságban, aki jógát tanult valaha Szegeden az Etkától, és átolvasta Buddha beszédeit, meg Hamvas Béla összes műveit, úgyhogy tudott ezt-azt erről az igazságról. Hetente kétszer gyűltek össze, s a nő még egyszer pluszban is találkozott a férfival, amikor hát továbbmentek az igazság útján. A férfinak pénzre volt szüksége, mert egy válás során elvesztette a lakását és albérletben lakott, a nő pedig bár ötvenes volt, de jólápolt, s ekként a férfinak nem okozott nehézséget, hogy az igazság útján egészen mélyre hatoljon. Csak az jelentett időnként problémát a mélyrehatolásban, hogy a férfinak volt egy fiatalabb barátnője, aki egy szerelmi csalódást követően került a férfi közelébe, s a férfi jó társnak bizonyult a volt szerető s egyben a férfiak általános szidásában, hogy undorító, ahogy ez a fajta a hatalomra tör és nem ismer se istent se embert, bárkit a martalékául tesz, s hogy örüljön a lány, hogy kikerült ennek a rohadéknak a bűvköréből, mert rosszabbul is végződhetett volna, ha később. Például, ha teherbe esik. Bár a lány nem örült a kikerülésnek,  mert épp szívesen esett volna ettől a férfitől teherbe, mert van olyan, hogy érzi az ember, hogy ki volna arra alkalmas, hogy megtermékenyítse, szóval örömről egyáltalán nem beszélhetünk, de egy-két meditációs gyakorlatot követően, amikor lótuszülésben a lány a térdére fektetett kezén keresztül érezte, hogy belejön a világlélek, és megröccen a szívcsakra, akkor nem bírta a szent szót magában tartani, résnyire először, majd ó betűt formázva nyílt a száj és azt mondta, hogy om, és a férfi ezen az omra nyitott szájon hatolt be a nyelvével. Az ő nyelve volt a világnak a lelke. 
  Ettől fogva a lány már nem szenvedett az elvesztett szerető miatt, a férfi pedig nem szűnt meg Krisna hercegről, Jézus tibeti útjáról, Atlantiszról és a tantrikus szexuális meditációról, a kettejükben egyesülő jinről és jangról beszélni. Szóval volt ez a lány, akivel a féri sokat volt együtt, s ez, mivel már ő sem volt annyira fiatal, kicsit megnehezítette a helyzetét az asszonnyal. De ötven fölött a nők mindent elhisznek, például azt is, hogy az most a böjtnek egy fajtája, hogy ezen a héten nem indulunk el az igazságnak ezen a sajátos útján. Ideje van az aratásnak, és ideje van a lemondásnak, mondta a férfi, aki néha elhitte magáról, hogy benne szintézist nyer a nyugati és keleti tradíció, amit a jövő szellemi útjának vélt, hisz a nyugat eszmeileg még mindig milyen erős, kínaiból meg mennyi van. Az asszony pedig kitartott a böjt mellett, s mutatni sem akarta, hogy ez mennyire fáj neki, mert ugye az azt jelentette volna, hogy az ő lelke még nem elég érett ehhez a megpróbáltatáshoz. A lélek érettségétől függ pedig az itt töltött élet minősége, mondta a férfi a közös meditáción, s hogy a lélek érlelése a legfőbb feladatunk ebben a világban, mert ha elhanyagoljuk ezt a feladatunkat, alantas lényekként születünk újra, hangyák leszünk, darazsak, vagy lótetvek. Főleg ez az utolsó hatott erősen az asszonyokra, mert bár testileg feléltek voltak, lótetvek semmiképpen sem akartak volna maradni. 
  Az asszony évekig élt a jógaoktató bűvkörében, senkinek nem hitt, aki arról mesélt, hogy látta ezt a férfit egy fiatal, az asszonynál feltétlenül, de a jógaoktatónál is jelentősen fiatalabb nővel. Még akkor sem pusztult el benne az érzés, mikor a férfi kilépett ebből a meditációs körből, mondván, hogy neki egy magasabb szintre kell jutnia, s az így ebben a közösségben nem megvalósítható, kell hozzá a magány, az elvonulás, és tényleg elvonult, persze nem egyedül, hanem a lánnyal s az éppen született gyermekkel egy vidéki településre, ahol elégnek bizonyult a házvásárlásra az a pénz, amit az asszonytól szerzett. 
  Az asszony örökösen erre a férfire gondolt, még évekig, addig a pillanatig, mikor egyszer az egyik gyereke, talán a lánya, odaszólt telefonon, hogy anyu, vigyázni kéne a gyerekekre, milyen gyerekekre, kérdezett vissza az asszony, s akkor ennek a rövid kérdésnek az idején tényleg megvilágosodott az ő feladatát tekintve, s innéttől kezdve rendszeresen eljárt a gyerekeihez, vigyázott az unokáira, s jótanácsaival megpróbálta szétzülleszteni az ő házasságaikat is, rosszpéldával elősegíteni a jövőt, ami miért is lenne jobb az újabb és újabb generációknak. Olyan ez, mint a kollégiumokban és a katonaságnál, az idősebb nemzedékek továbbadják azt a büntetést, amit ők is kaptak, nem képesek megálljt parancsolni a brutalitásnak, ütik-verik az újoncokat, hogy testileg, de főként lelkileg maradandó nyomokkal hagyják el ezt az életkort, felkészítve a bosszúra.
  Nincs ember, aki egy ilyen életet, mint ezé a házaspáré ne sikeresnek minősítene, szemben a gyerek életével, ami maga volt a megtestesült bukás, ha egyáltalán a bukásnak volna teste, s nem éppen az volna a lényege, hogy az elbukó éppen ezt a testet veszti el, amivel persze együtt jár a lélek pusztulása is, legalábbis így gondolta mindenki, hogy a test bomlása az tulajdonképpen a lélekből indul ki, s mire a test porladásnak indul, a lélek már rég szétrohadt.
 

      (részlet a regényből)