Ha behunyom a szemem, két férfit látok, akik közül az egyik mindenáron tetszeni akar a másiknak.
Ugyanabban a toronyházban laknak, egyikük, Rechsteiner, a tizenötödik, másikuk, Starck, a második emeleten. Rechsteiner elegánsan öltözködik, divatos trapéznadrágokat hord, virágmintás mellényekhez azokból kibuggyanó nyakkendőket, hátrafésült hullámos haja hátul a tarkóján feltűnően sűrű, olyaténképpen, hogy a rövidhajúak között bízvást számíthat maga is rövid-, a hosszúhajúak között pedig hosszú hajúnak. Járása ruganyos, arca télen-nyáron napbarnítottnak hat.
 Starck arca sápadt, termete nagyjából olyan, mint Rechsteineré, de nagyobb a feje. Egyenes szálú haját oldalra fésüli. Öltözetében kerüli a feltűnést; egyszerű egérszürke vagy világoskék öltönyökben jár. Nem mondható izmosnak, de ugyanazt a fiatalos lendületet érzi magában, mint Rechsteiner. Kereskedelmi alkalmazott, részmunkaidőben pedig egy fogorvos adminisztrációját és könyvelését látja el. Emellett éppen magándetektívvé képezteti ki magát.
 Mindig nevén szólítva köszönti Rechsteinert, ami utóbbinak sokáig kínos volt, a maga részéről nem tudván megjegyezni Starck nevét; helyette sokáig hol Groß-t, hol Lang-ot mondott. Mára azután megtanulta Starck nevét, és ő is névvel viszonozza a köszöntést. Minthogy tudja, mikor megy munkába Rechsteiner, Starck úgy intézi, hogy ebben az időben épp valami dolga legyen a ház bejáratánál, vagy épp ekkor térjen vissza reggelivásárlásból. Olykor úgy tesz, mintha csak véletlenül, az utolsó pillanatban venné észre Rechsteinert, és sietve köszönti, ám valójában csak arra vár, hogy egyszer Rechsteiner köszönjön elsőnek. Rechsteiner azonban sohasem köszön elsőként.
 Rechsteiner a lehetőségekhez képest kerülni igyekszik Starckot. Konstatálja, hogy Starck a bizalmába szeretne férkőzni, ő azonban nem óhajtja a másik közelebbi ismeretségét. Egy alkalommal, amikor reggel Rechsteiner nem a szokásos helyén, lent a ládában, hanem a lakásajtaja előtt találja a rendelt tejet, rákérdez a dologra Starcknál. Starck azt mondja, hogy egy emelettel följebb volt dolga, és úgy gondolta, semmibe nem kerül neki, ha egyúttal fölhozza Rechsteinernek a tejet, aki ugye szintén agglegény. Rechsteinernek nincs ínyére az agglegénységére való utalás; közeledési kísérletet orront benne, és Rechsteiner, aki időről időre egy illatfelhőbe burkolt barátnővel állít haza, ki nem állhatja a homokosokat.
 Így némiképp csodálkozik, amikor nem sokkal ez után az eset után reggel munkába menet megelőzi Starckot, aki egy sötét hajú lány vállát átölelve kényelmesen ugyanarra felé ballag, és alig odafordulva, csak mintegy mellékesen köszönti Rechsteinert.
 Később, amikor Starck meghívja magához egy esti kávéra, Rechsteiner elfogadja a meghívást, noha szíve szerint elhárítaná. Tudniillik Rechsteiner, ha külseje magabiztosságot sugároz is, aggodalmas, már-már félénk típus, és főként szenzációhajhász újságokat olvas, amelyekben nem ritkaság a toronyházakban elkövetett gyilkosság. Ennek ellenére úgy határoz, hogy elmegy Starckhoz, mert tisztázni akarja végre a kettejük viszonyát.
 A kérdéses estén Rechsteiner mégis elmulasztja, hogy világosan feltegye Starcknak a döntő kérdést, hogy tudniillik „Mit is akar Maga tőlem tulajdonképpen, Starck úr?”, vagy valahogy ilyesformán. Ehelyett addig beszélnek a házmesterről, amíg csak egy ilyen témáról társalogni lehet, majd egy időre a vitorlázásnál kötnek ki, ami viszont úgy igazán egyiküket sem érdekli.
 Starck indítványára, hogy egyszer esetleg valami közös programot is kitalálhatnának, Rechsteiner csak homályosan és általánosságban reagál, a javaslat elől, hogy legközelebb esetleg a barátnőikkel együtt, négyesben találkozhatnának, barátnője szemérmességére és nehezen oldódó voltára hivatkozva tér ki, és gyorsan témát vált. Csakhogy nem könnyen találnak társalgási témát, és Rechsteiner hamarosan el is búcsúzik, anélkül, hogy Starckot a látogatás viszonzására buzdítaná; föltételezi, hogy a másik belátta: nemigen van egymással mit kezdeniük.
 Annál rémültebben rezzen össze, amikor kevéssel utóbb szokott ebédelőhelyén, az étteremben ülve, véletlenül a bejárat felé téved a pillantása, és az üvegajtó mögött Starck arcát ismeri fel. Mivel Rechsteiner egyedül ül az asztalánál, Starck ráadásul vele szemben telepszik le, és Rechsteiner kérdésére, hogy mi szél hozta épp erre, közli, hogy itt a közelben dolgozik, épp most változtatott munkahelyet. Rechsteiner egyre kényelmetlenebbül érzi magát, amikor Starck az étterem ízletes és olcsó ételeit kezdi dicsérni, majd kijelenti, hogy megjegyzi magának ezt a helyet, vagy bármilyen másikat, amit Rechsteiner esetleg ajánlani tud neki. Rechsteiner semmit nem tud neki ajánlani, minthogy annak idején a környék felderítése után maga is úgy találta, hogy ez a legjobb vendéglő, mindazonáltal megnevez néhány egyéb éttermet, halványan remélve, hogy megszabadulhat Starcktól.
 Starck ezután egy hétig nem mutatkozik a vendéglőben, ám utána ismét megjelenik és elújságolja, hogy sorban végiglátogatta a Rechsteiner ajánlotta összes étkezőhelyet, de mind között ezt találta a legjobbnak.
 Rechsteiner ettől fogva igyekszik mindig másod- vagy harmadmagával egy asztalhoz ülni; még nehezen elviselhető kollégákat is ebédelni invitál, csak hogy Starck ne tudjon az asztalához ülni. Ha Starcknak nem jut hely Rechsteiner asztalánál, igyekszik legalább a közelébe ülni, például a szomszédos asztalhoz, úgy, hogy végül is úgyszólván egymásnak vetett háttal ülnek, amit Rechsteiner szinte még a szemben-ülésnél is kevésbé tud elviselni.
 Rechsteinernek és Starcknak most gyakorlatilag ugyanarra vezet az útja munkába menet, így minden reggel találkoznak a villamosmegállóban. Ha Rechsteiner netán Starck előtt hagyja el a házat, nem ritkaság, hogy Starck beéri őt a villamos felé menet, és együtt teszik meg a megállóig hátralévő utat. Lassacskán még bizonyos beszédtémák is kezdenek rögzülni köztük, és minthogy Rechsteiner sem burkolózhat örökké elutasító hallgatásba, szokásukká vált a napot egy, az időjárásra tett megjegyzéssel kezdeni, továbbá közös elmélkedésekre ad alkalmat jól követhető előrehaladásával és zajaival az az építkezés is, amely mellett nap mint nap elhaladnak. Rechsteiner a villamosút alatt újabban az általa olvasott újságcikkekből címszavakat kiabál oda Starcknak, aki kutya módjára kap ezek után, és mindig teljességgel osztja Rechsteiner véleményét. Ezenkívül rátaláltak a lehetőségre, hogy előző esti vagy, előzetesen, hamarosan sugárzásra kerülő tévéműsorokról csevegjenek. E témát illetően Starck lassan áttért arra a taktikára, hogy miután megtudakolta Rechsteiner véleményét, a maga részéről ettől némiképp eltérő nézeteknek adjon hangot, ismételten hangsúlyozva mindazonáltal, hogy nagyjában és egészében egy véleményen van Rechsteinerrel. A tévébemondónők frizurája is valami kiindulópontféle a nőkről alkotott egyező vélemény kinyilvánításához, mindazonáltal ez elől a téma elől, ha Starck konkrétan és közvetlenül erre próbálja terelni a szót, Rechsteiner rendre kitér. 
 Egymás munkájára vonatkozó vonatkozó kérdéseik nem mennek túl az általánosságok szintjén, azaz olyan megjegyzésekre korlátozódnak, mint „Úgy látom, most alaposan be van fogva, igaz?” vagy „Hát igen, most nálunk is nyári pangás van”. Rechsteiner nem is tudja pontosan, mivel is foglalkozik Starck. Mindazonáltal ha mostanában például úgy futnak össze az étterembe érkezve, hogy Rechsteiner még a fogasnál áll, Starck alkalmanként lesegíti róla a kabátot, miközben keze súrolja Rechsteiner könyökét, vagy üdvözlésképpen egy pillanatig a vállán nyugtatja a kezét. Mindenesetre Rechsteiner úgy találja, hogy ez az érintés egy leheletnyivel hosszabb a kelleténél. Ennek ellenére felhagyott azzal, hogy ténylegesen védekezzék Starck tolakodása ellen, s ez minden bizonnyal súlyos hiba a részéről.
 Starck ugyanis nem éri be azzal, hogy egy házban lakik és egyazon kerületben dolgozik Rechsteinerrel. Először arra fog törekedni, hogy egy házban is dolgozzék vele, majd hogy ő is ugyanannál a cégnél találjon állást. Az első adandó alkalommal felsőbb emeletre költözik a házban, amit Rechsteinernek úgy kommentál majd, hogy innen föntről a tizennegyedik emeletről sokkal szebb a kilátás, azután amikor már a tizenötödiken lakik, épp Rechsteinerrel szemközt, gyakrabban át fog ugrani megkérdezni, nem tudna-e Rechsteiner véletlenül egy kis sót kölcsönözni, vagy egy kockacukrot vagy egy teaszűrőt, és Rechsteiner, aki elszalasztotta az alkalmat, hogy kerek perec lerázza Starckot (ami annak idején a tej kapcsán még lehetséges lett volna), Rechsteiner nem fog tudni védekezni; már nem mondhatja azt, hogy nem ad a másiknak sót vagy kockacukrot vagy teaszűrőt, most már mindig igent kell mondania, jó képet kell vágnia hozzá, ha Starck az asztalához ül, azt kell mondania, „igen, ma nincs olyan meleg”, ha a másik azt mondja, „ma nincs olyan meleg”, nem mondhatja többé, amikor a másik fölsegíti a kabátját, hogy „ne fogdosson”, és ha Starck egy napon azt javasolja, hogy áttérhetnének a tegeződésre, nem mondhatja, hogy köszöni, nem, ő inkább maradna a magázódásnál.
 Ellenkező esetben nem tehetne mást, mint hogy megveri a kedves és derék Starckot.

Most ismét kinyitom a szemem, és a két férfi eltűnt.

Ostermundigen pereme
Ostermundigen peremén áll egy telefonfülke. A fülke mellett ül egy férfi, aki valahányszor csak megszólal a telefon, fölemeli a kagylót és beleszól: „Itt Ostermundigen pereme.” S ha a vonal túlsó végén azt kérdik, bocsánat, nem Rieser úr vagy Maibach úr, a férfi csak ennyit mond: „Nem, itt Ostermundigen pereme”, és leteszi a kagylót. 
 Ez az „Ostermundigen pereme” című történet kezdete.

Ezt a férfit, s ezt már itt az elején el kell árulnom, ezt a férfit senki nem ismeri. Jómagam egy időben szívesen megismerkedtem volna vele, éspedig mindenekelőtt azért, hogy egy-egy beszélgetésbe alkalomadtán beleszőhessem: ismerek egy embert, aki ahányszor csak megszólal a telefon, fölveszi, és azt mondja: „Itt Ostermundigen pereme”. Kevéssel ezelőttig ez meg is tette volna az általam kívánt hatást; az emberek azt gondolták volna, nocsak, ez érdekes, ez a pofa ismer egy embert, aki ahányszor csak megszólal a telefon fölveszi, és azt mondja: „Itt Ostermundigen pereme”. Csakhogy időközben olyan sok minden történt ezzel a férfival, hogy most már nem mondhatnám, hogy ismerek egy embert, hanem azt kellene mondanom, hogy „ismerem azt az embert, aki”, az emberek pedig megrohannának a mohó kíváncsiságukkal: „Komolyan, Maga ismeri azt az embert?!”
 Ez az „Ostermundigen pereme” című történet folytatása.

Tegyük fel, hogy Önök fölhívják egy Hofmann nevű berni ismerősüket, tárcsázzák a számát, 22-10-46, mire az történik, hogy egy férfi veszi föl a kagylót és azt mondja: „Itt Ostermundigen pereme”. És ha Önök azt kérdik, nem Hofmann úrral beszélek?, az ismeretlen csak annyit mond: „Nem, itt Ostermundigen pereme!”, majd leteszi. Önök szintén leteszik a kagylót, újra tárcsázzák a számot, a vonal túlsó végén Hofmann nevű ismerősük jelentkezik, s ha megkérdik, viccelt-e az előbb, azt mondja, dehogy viccelt, és nem érti az egészet.
 Ostermundigen közvetlenül Bern mellett fekszik, azonos a körzetszáma Bernével, 031, tehát előfordulhatott, hogy rossz számot hívtak, és véletlen annak a férfinak a számát tárcsázták, aki valahányszor csak megszólal a telefon, fölveszi, és azt mondja: „Itt Ostermundigen pereme”.
 Mármost előfordulhat az is, hogy Önök egy Churban lakó ismerősüket akarják felhívni, akinek 22-28-26 a telefonszáma, s amikor Önök ezt a számot tárcsázzák, újra az a férfi veszi föl, aki ezt mondja: „Itt Ostermundigen pereme”, és amikor Önök azt kérdik, beszélhetnének-e Caprez úrral, a férfi ennyit mond: „Nem, itt Ostermundigen pereme!”, és leteszi a kagylót. Chur körzetszáma 081, ezek szerint az imént 081 helyett 031-et kellett tárcsázniuk, amit nem nagyon tudnak elképzelni.
 És valóban nem tárcsáztak félre, ami ugyanis Önökkel történt, az másokkal is megtörténik, mégpedig nap mint nap. Ül valahol egy férfi, aki tetszés szerint be tud kapcsolódni bármely telefonbeszélgetésbe és akinek egyetlen ambíciója és hivatása, hogy Ostermundigen peremére figyelmeztessen. Azt mondom, „valahol”, mert időközben magában Ostermundigenben minden egyes állomást és vezetéket megvizsgáltak ’Abbühl’-től ’Zysset’-ig, és sehol semmiféle rendellenességet nem találtak. Ám valójában ha észleltek volna is holmi téves kapcsolást vagy effélét, azzal sem jutottak volna sokkal előbbre.
 Még csak a közelmúltban történt, hogy a férfi először a rádióban is hallható volt; amikor egy gyermekműsorban a király azt akarta mondani a disznópásztornak, hogy akkor hát hozzád adom a lányomat feleségül, ehelyett azt mondta: „Itt Ostermundigen pereme”. Ezt a mondatot nem a királyt játszó színész mondta; annak a férfinak a hangja volt, aki minduntalan ezt a mondatot mondja a telefonban, azaz a férfi volt Ostermundigen pereméről.
 A remény, hogy csupán egyszeri esetről lenne szó, hiúnak bizonyult. Másnap a bemondónő a következő szavakkal konferált be egy aktualitásokkal foglalkozó műsort: „Most pedig ’Itt Ostermundigen pereme’ című hírmagazinunkat hallhatják”. Az adás után a bemondónő úgy nyilatkozott, hogy ő azt mondta: „Most pedig ’A hét’ című hírmagazimunkat hallhatják”, az adásba került mondatban azonban a „pedig” szó után halk sípoló hangot lehetett hallani, majd az Ostermundigen-peremi férfi hangja szólalt meg.
 Azóta nem múlt el nap, hogy emberünk valamelyik adásba bele ne szólt volna; tájékoztató mondatával gyakran a hírek közben kedveskedik, s ilyenkor mondatának megvan az a sajátossága is, hogy lehetetlen kiűzni az adásból, tehát például ha bemondó a hírek végén helyesbíteni akar, alkalmasint ezt fogja mondani: „Elnézést kérünk az apró bakiért; az elnökjelölt mai sajtótájékoztatóján nem azt mondta, hogy ’Itt Ostermundigen pereme’, hanem hogy ’Itt Ostermundigen pereme’”.
 Természetesen a hatóságok mindent, ami csak lehetséges, megtesznek a férfi felkutatása érdekében. Például felszólították a lakosságot, hogy az „Itt Ostermundigen pereme” mondatnak a telefonbeszélgetésekben való minden felbukkanását jelentsék, minekfolytán kiderült, hogy a mondatot gyakrabban mondják, ki, mint ahogy arra egyetlen személy képes lehetne. Ez idő szerint az országunkban valaha is tapasztalt legintenzívebb és legkiterjedtebb kutatás folyik; a hatóságok a rendőrséggel és a katonasággal együttműködve bemérő-készülékeket vetnek be (amelyeket egyébként az előfizetési díjat nem fizető rádióhallgatók leleplezésére alkalmaznak), hogy becserkésszék és megsemmisítsék ezt a mindeközben egyre tovább és tovább terjedő mondatot.
 Újabban a mondat a televízióba is benyomult. Egy, a lakásépítés kérdéseivel foglalkozó tévévitában az építési vállalkozók képviselője épp a megnövekedett költségekre akart volna utalni, amikor elsötétült a képernyő és megszólalt a hang: „Itt Ostermundigen pereme”. Azóta nincs tévéműsor, amelyet ne fenyegetne ez a mondat, csak éppen arról térnek el erőteljesen a közlések, hogy mi látható a képernyőn a mondat közben.
 Vannak, akik azt állítják, hogy az elsötétült képernyőn egészen halványan egy szakállas öregember arca rajzolódnék ki, mások egy ragadozómadarat vélnek látni, amely hirtelen mozdulattal feléjük, a nézők felé kapja a fejét, a mondatnak az adásba való önkényes benyomulását megélők többsége azonban arról számol be, hogy a mondat elhangzása közben saját magát látja a képernyőn.
 Szólni kell itt még valamiről, éspedig a mondat forgalomba hozója utáni hajtóvadászat-szerű kutatás kapcsán. Ha ez a keresés olyan sikerre vezetne is – amiben én mellesleg kételkedem  , hogy egy napon valamely sziklabarlangban avagy pincében fölfedeznének egy kalóz-adóállomást, az „Itt Ostermundigen pereme” mondatot akkor sem lehetne már ezzel semlegesíteni.
 Ha fölütnek és elejétől a végéig elolvasnak egy tetszőleges napilapot, valahol garantáltan rábukkannak az „Itt Ostermundigen pereme” mondatra; apró betűkkel egy halálhírben a hamvasztás napja mellett, vagy kommentárként egy szakaszgyőztes (?) kerékpárversenyző képe alatt.
 Nincs, aki ne félne ma levelet írni, hiszen attól kell tartania, hogy ott lesz benne az „Itt Ostermundigen pereme” mondat, nincs, aki ma ne félne beszédet mondani, hiszen tartania kell tőle, hogy azt találja mondani: „Itt Ostermundigen pereme”. Eleinte sokan tréfás fordulatként használták ezt a mondatot, ma már nincs, akinek tréfálkozni lenne kedve vele; az emberek félnek beszélni, éspedig minden lehetséges helyzetben és alkalommal; képzeljék csak el, hogy egy hentes a boltban mutat a derék háziasszonynak egy darab marhahúst, és ezt a mondatot fűzi hozzá: „Ez itt Ostermundigen pereme”.
 Hogy hová vezethet még mindez, nehéz lenne megjósolni. Pillanatnyilag egyetlen lehetőség mutatkozik e mondatnak ha nem is a kiirtására, de az ellenőrzésünk alá vonására.
 Egy politikus, amikor beszédet kellett tartania, és attól félt, hogy orvul lecsaphat rá a mondat, úgy igyekezett ennek elejét venni, hogy ekképpen kezdte a beszédet: „Hölgyeim és uraim, itt Ostermundigen pereme!” Azt hihetnénk, hogy ez sem használt semmit, sőt ezzel szabadította csak igazán magára a mondatot, de nem így volt, a derék szónoknak a továbbiakban nyugta volt a mondattól.
 Az esetnek híre ment, és aki ma előre védekezni akar a mondat ellen, egyszerűen önként kimondja, s akkor nincsen tőle félnivalója. Sokan folyamodnak napjainkban ehhez a módszerhez, a rádió tegnap óta ezzel a közléssel kezdi adásait. „Jó napot, kedves Hallgatóink, itt Ostermundigen pereme”, az újságok alcímként nyomtatják a cikkek fölé, a tanárok így kezdik az óráikat, az ismerősök, ha találkoznak, ezekkel a szavakkal köszöntik egymást, jómagam pedig, aki történeteket írok, most úgy segítettem magamon, hogy írtam egy történetet erről a mondatról.

Nem hiszem azonban, hogy ez hosszú távon megoldás lehetne. Mégsem járja, hogy belenyugodjunk ebbe a mondatba, mégsem járja, hogy ne tudjunk úrrá lenni ezen a mondaton, hogy egyszerűen behódoljunk ennek a mondatnak, ennek az értelmetlen mondatnak, amely csak akkor helyénvaló, ha tényleg Ostermundigen peremét látja maga előtt az ember, akár valóságosan, akár képen; ám még ha történetesen olyan helyzetben vagyunk is, amelyhez illik ez a mondat, ez az Ostermundigen pereme (amelyet nem ismerek) akkor is érdektelen és jelentéktelen, nyilván van ott egy pár ház, egy rét, esetleg egy erdő széle, de senki emberfia meg nem mondhatja, hogy pont ennek miért kéne olyan fenemód fontosnak és mindenkire tartozónak lennie; és éppen most, ebben a pillanatban hallom, hogy ma először nem hallotta senki az Ostermundigen-peremi férfi hangját; nem szükséges immár hallatnia magáról, elérte, amit akart, mindenki ismeri, és mindenki napjában többször kimondja a mondatot, és senki nem tud semmit mondani úgy, hogy ne gondolna közben Ostermundigen peremére, ugyanakkor senki nem tudja, mit is jelentsen és hogy is kerül ide ez az egész.

Ezt a mondatot el kell hallgattatni. Ez az „Ostermundigen pereme” című történet vége.