Az esszé eredetileg bizonyára szellemi kalandot jelent, kevésbé testit. Olvasás és gondolkodás, élvezet és elmélázás ideális állapotát, amikor az elbeszélővel együtt utazhatok a gondolatok tengerén. Persze ilyen simán azért ez nem megy. Az utazás csak képletes, s olykor elcsépelt, üres szólammá válhat. Főként ha egy esszében semmi sem történik, minden mozdulatlan marad, és a gondolatok is csupán közhelyek sorát rakosgatják egymásra; megismételnek valamit, amit már ezerszer hallottam a kultúra tartóoszlopairól, a világ jól bevált intellektuális rendjéről. Az esszé ilyenkor érdektelen, vagy még rosszabb, eredménytelen búvárkodás marad, vasárnapi filozófia, ahol felszívódik az élet, eltűnik az ember, és az irodalmi nyelv – amit pedig segítségül hívott ? céltalan frázis lesz. Ám egy jó esszé valódi helyváltoztató utazása a gondolatok köztársaságába teljesen lázba tud hozni. (Olyankor sajnálom is picit, miért írnak nálunk mostanában olyan kevesen, és miért nem olyan bátrak, akik írnak. Vajon miért van nagyobb tere az elnagyolt publicisztikáknak?). A jó és a ? mondjuk így ? szokatlan esszé valami olyasmire képes ráébreszteni, ami őt magát is felülmúlja, inkább rólam (általában az olvasóról) szól, olyasmiről, amit az író nem érzékelt, nem is láthatott, olyasmiről, ami általam, vele együtt keletkezik majd. A jó esszé tehát elmozdítja biztonságos helyéről az olvasóját, kilök a szobából, arra késztet, hogy megbizonyosodjam az állítások valódiságáról. Sőt, mit több, a képzelet segítségével még olyasmi is érzékletessé váljon, ami jóval túlnő a dolgok érzéki valóságán: egy olyan világot jelenítsen meg, amely csak addig marad titokban, amíg meg nem írják. Nemcsak azokra a gondolatokra vagyok kíváncsi, amik egy ilyen esszében nyernek teret (hiszen azok lehetnek súlytalanok, fiktív példák, a szerző álmai), arra a helyzeti előnyre inkább, ami a szerző maga, az ő útja, az ő általa látottak. Vagyis amit csak úgy, magamtól, nem vennék észre. És amit ő úgy közvetít nekem, ahogy előtte még senki sem utazta be a(z egyébként változatlan) tájat. A jó esszé a szerző helyzeti előnyéből fakad, abból a világmegismerő képességéből, érzékenységéből, amire csak kevesen képesek.
 Rengetegszer csalódunk persze, mert sehová sem vezet az út. Kelet-Európa utóbbi évszázadának történelme zsákutca, leírták már sokan. Az ilyenfajta esszéket én legalábbis nem kedvelem. Viszont kedvelem az olyanokat, ahol a szerző kimozdul, elhagyja íróasztalát, elbúcsúzik a könyvespolcától és néhány szellemi, testi kalandját megosztja velünk. Stasiuk egészen biztosan ez utóbbi fajta író. Még akkor is, ha utazásai után rezignáltan nyugtázza, hogy valójában semmi sem történt vele. Vagyishogy vele inkább történt, hiszen folyton vizionált a lepusztultság felkarolásáról. Ám eközben tárgyaival (látszólag) semmi sem történt, Kelet-Európa lakóival, a lengyelekkel, románokkal, albánokkal, szlovénekkel, ukránokkal, szlovákokkal és a magyarokkal sem. A változatlanság tehát nem miatta van, hanem mert Kelet-Európába utazott, a semmittevés és a mozdulatlanság országaiba, az unalom, vagy ahogy Bukovinában mondják, a szkucsno világába. Gregor von Rezzori nevezte így a por és szél melankolikus földjét. Kérdés, hogy Stasiuk ezt hogyan csinálta a semmiből? Milyen írói eszközei vannak? És valójában mi bújik a látszólagos semmittevés mögött?
 Stasiuk, úgy látom, épp a magyar irodalomban régóta élő, idealisztikus nézet ellenkezőjét fejti ki műveiben: ő szeretné megőrizni és (heroikusan) érintetlenné tenni a felemás demokráciákat. A káoszt káoszként felfogni. Felszerelkezik egy történetileg pontos, néha vizionáló, és olykor szentimentális nyelvezettel, vesz egy háború előtti szlovák térképet, és nekiindul. Mikor pedig leül az íróasztalához, már több száz kilométert hagyott maga mögött. Írásainak fejezeteit határokban és vámosokban számolja, sok útlevélpecsétje van, épp kilencven. Számára a tájhoz tartozik a Keleti-Kárpátokban élő emberek hisztériája, csalódása, és csalásai is. A por és a kosz, az alkohol és a mámoros boldogtalanság.
A lengyel szerző ? én úgy látom legalábbis ? alapvető írói és emberi mozdulatával épp ellentétes magatartást képvisel, mint nálunk Nádas Péter, aki egy nemrég a Magyar Hírlapban adott interjújában kifejtette: „Az indulatait mindenkinek otthon kell hagynia. Mielőtt kilép az ajtón, mindenkinek hajat kell mosnia, cipőt kell pucolnia, nyakkendőt kell kötnie.” Később hozzáteszi Kelet-Európáról: „Nincs más út, mint beilleszkedni abba a nagy rendszerbe, ami a világban működik.” (Magyar Hírlap, 2006. szeptember 29.) Némileg önkényesen persze, már függetlenül a magyar író soraitól, elképzeltem, ahogy a Duna-delta legszegényebb vidékein, Podóliában, Moldáviában vagy Bukovinában mindenki naponta hajat mos és nyakkendőben indul neki faekéjével szántani, sosem sír vagy nevet többé nyilvánosan, nem ihat többé cujkát, és nem ehet pacalt, mert igazodnia kell a világ nagy rendszerébe. Vicces, de inkább komikus. Büdös, hisztérikus és álmodozó senki sem lehet saját hazájában, mert a munka kisimítja a ráncait. Hihetetlennek tűnt. Láttam, ahogy a kurzorral a számítógépén Nádas áthúzza a svájci Alpokat a Kárpátokba, és Stasiuk térképét összezavarja… És fordítva: vajon Stasiuk miért nem foglalkozik avval, amit Nádas boncolgat, mármint hogy mi történik és történt az elmúlt tizenhat évben a hatalom és az emberek között Kelet-Európában? Igazából fogalmam sincs, Nádas mondatai mennyire alkalmazhatóak pontosan a magyar társadalomra, még szűkebben a keleti, magyar régiókra. De most úgy gondolom, kevéssé, hiszen a szakértelem, a nyakkendő és a jólét bizonyos dolgok következménye lehetne, s talán olyan gyökeres kulturális, emberi és magatartásbeli változásokat követelne, amiket a mindenkori hatalom képtelen véghez vinni és amit a bizalmatlanság söpörne el. Több okból is, ezek nyilván ismertek a szociológusok előtt. S talán még valami, a lélek nagyon nehezen alkalmazkodik, sérülékeny, de időtálló fogalom. Stasiuk elbeszélőjét nem érdekli, ha az emberek (írói tárgyai) nem úgy viseltetnek vele szemben, ahogy ő azt várná, vagy ahogy azt a németországi utazó, a francia vagy egy svájci fotográfus szeretné: se nem annyira koszosak, se nem annyira kaotikusak, nem semmittevők (tele vannak sérelemmel), és még csak nem is lelkendeznek úgy a nyugati demokráciákért ezek az emberek, mint amennyire azt a politikusok várják tőlük. Bizalmatlanok az íróval szemben, és az irodalom egyáltalán nem érdekli őket. A megváltó céduláikon lévő vallomásaikat vajon miért inkább a papnak csúsztatják át, s nem a lengyel írónak? 
Talán mert a világnak ez a fele önjáró. Vagy ahogy Stasiuk írja: a határok nélküli Európa cigány álom. Forgácsokból, lázálommorzsákból, agyrémekből. A világnak ez a fele kaotikus, rozsdás, nehezen megfogalmazható, ez van beleírva, kitörölhetetlenül. Ugyanakkor vidám, élettel teli, felelőtlen emberek lakják. Máskor ugyanez a világ közömbös, zaboltálan, egyszóval szenvedélyes; ettől az ellentmondástól lesz érdekes szellemi és testi kaland átutazni rajta. Az út eleve tartalmazza a tévedést. Stasiuk kalandja néha felszínes marad, ítéletei olykor mellétrafálnak, és könyvében ugyanazt kétszer-háromszor is elmondja, átfogalmazza. Persze érteni vélem őt, tárgyai, az emberek nem nyílnak meg neki maguktól. Kelet-Európát megérteni nagy erőfeszítést kíván, igaz, a kocsmánál ő sem megy tovább, benyomásokat és nem életinterjúkat rögzít. Amit lát, azt igazán nem lehet nagyobb narratívába illeszteni. Az elbeszélés problémája nála inkább empirikus, vagyis civilizatorikus tapasztalat: esszéinek poétikai struktúrája az általa látott szokatlan cselekményből fakad, s nem az irodalmi hagyományból vagy kultúrtörténeti kérdések megfogalmazásából. Érdekes álmai, reflexiói a táj logikájából következnek, nem is annyira belőle. Vagyis ? ha jól értem őt ? ami rendetlen emberi cselekvésekből áll, azt szerinte nem lehet rendesen (rendes világrendként) ábrázolni, az hazugság volna. 
Magyarország fürdőjéről, Hévízről például így fogalmaz: „A cölöpökön álló épületekben forró gőz szállt. Összezsúfolódtak a testek, a fehér bőr éles fényként vakított. Az összezárt, meztelen emberek mindig halottnak tűnnek. Akkor is, ha mozognak. Volt valami komor a látványban. A sár, a rothadás és a kén bűze keveredett a párolgó testek szagával. Pár percig bírtam, aztán kimenekültem. Most úgy emlékszem rá, mint egy hosszú látomásra, vagy valamire, amiről olvasott az ember. Szóval minden jel arra mutat, hogy nem marad semmi, hogy Ugar, Hévíz, Lendva, Badadag, Leskovik és a többi nem hagy maga után olyan jól kivehető nyomot, hogy az ember elhiggye, hogy a mennyiség végül átcsap minőségbe, hogy az egyik fogaskerék beleakad a másikba, és mesebeli gépezetként elkezd valami értelemféleséget gyártani.” (280)
Stasiuk könyvét elolvasva a napokban több mindenre rájöttem, amit korábban másképp vagy máshogyan láttam, és sok mindent megértettem azokból az eseményekből, melyek Budapesten zajlottak 2006 őszén, ami Csehországot és Lengyelországot is foglalkoztatja: a kelet-európai ember lelkének (lelkiismeretének) megmentéséért való küzdelem kemény, durva harc. Közben az ember, a lélek (stb.) elvész az üres frázisok, a hatásos szólamok és az új  világrendhez való illeszkedés száraz, szikár, nyakkendős mechanizmusaiban. A hajmosás fejmosás? Hányan akarnak ezek közül emberek közül majd hajat mosni, ha megtudják, vagy épp ha nem tudják, mi lesz a következménye? Kelet-Európa legfontosabb kérdése a mi lesz. Egyúttal a legbizonytalanabb kérdése. Semmi – az volna a legjobb, ha nem történne semmi, Stasiuk hősei legalábbis nagy számban így élik meg saját történeteiket. Leginkább nyugalomra, békére vágynak.
 Évek óta magam is sokat utazom azokon a vidékeken, ahol a szerző megfordult: a Felvidéken, Bukovinában, Csernovicban, a Csornahorán, Bodor Ádám Sinistra körzetében, Pop Ivánon, Lembergben, Záhony környékén és most nyáron a Zemplénben, Stasiuk kedvenc faluiban: Telkibányán és Göncön. Igaz, mindenhol ugyanazok a fazonok vannak, csak vesztegetem az időt. A táj és az értelmezésének össze nem illő fogaskerekei mégsem csikorognak, inkább zenélnek. Van valami varázslatos ezeken a helyeken, csak nehéz pontosan elmondani, mi az. Stasiuk könyvében kísérletet tesz rá. Nem is annyira a népies szentimentalizmusa lepett meg, épp ellenkezőleg, a változással szembeni harc ádáz küzdelme. Mintha attól félne a szerző, hogy Kelet-Európának nemsokára vége lesz. Stasiuk elbeszélője ennek ellenére nyugodt marad. Megfogott a rövidre fogott cinizmus, és persze a nevetés, a röhögés állandó jelenléte, ami nekem is fontos úti célom. Osztom a látottak alapján Stasiuk tájékozódási elvét, aki a tér, a felszíni formák és a házak, a kocsmák alapján tájékozódik a különböző nyelvű körzetekben. Mikor Ugarba utazik így fogalmaz: „Szóval mentem hogy megkeressem mindezt, főleg a nemzetközi bazárt, azt a kuplerájt, ahol a moldávok a csupasz földre pakolják Transznyisztria kincseit, és próbálják beváltani Kárpátalja gazdagságára, Szabolcs-Szatmár vagyonára és Máramaros kifogyhatatlan javaira. Szerettem volna látni ezt az egészet, hallani a szláv, finnugor, latin nyelveknek ezt a bábeli hangzavarát, a sátrak, ponyvából-furnérból épített kocsmák és mozgó bordélyházakká átalakított régi buszok keleti zsibvásárát, érezni a cigánytáborok szagát, csupa olyan pompás áruval megrakodva, amelynek egy nő vagy férfi sem tud ellenállni, mert olyan országokból érkeztek, ahová még senki sem jutott el, és pláne nem jött vissza.” (275.)
Ugyanakkor Stasiuk mindig hozzáteszi: „Az én Európám kitalált dolog”. Egy ideális vidék terve, amit nekem úgy tűnt, ő talál ki. Később nyugtázza, milyen jól érzi magát benne. Azt sem tudjuk tehát, van-e az a hely, ahol járt. Ha elmegyünk, van. Stasiuk esszéiben így nemcsak a falvak, a figurák, a megfestett, melankolikus közép-európai hangulat lesz ellentmondásos, hanem ő maga, aki saját történetében csupa anakronizmus. Nekem úgy tűnik, Nádassal ellentétben a változatlanság híve, helyesebben a változásba vetett bizalmatlanság híve. Egy helyütt azt írja: „Az idő csak azokat érdekli, akik a változásban reménykednek, vagyis a javíthatatlan hülyéket”. Persze ő épp ilyen javíthatatlan, hiszen korábbi magyarul is megjelent műveiben (a Galíciai történetek, a Fehér holló, a Dukla, a Hogyan lettem író és a Hajónaplóban) épp az idő megállítása, kimerevítése érdekelte, akárcsak a fényképészt, André Kertészt. 
Mindent összevéve Stasiuk könyvei jelentős alkotások: legalábbis az irodalom és az antropológia történetének lelkiismeret-furdalásos indíttatásából sok mindent megpróbálnak a következő évezredbe átmenteni. Öntörvényű, egyedülállóan parodisztikus írásai részben rólunk, magyarokról szólnak. Kelet-Európa emancipálatlanságáról és Kelet-Európa megmaradásának lehetetlenségéről. De lehet, Stasiuk esszéje nem esszé, hanem csak egy ismerős nyelv. Ugari poézis, tele önismétléssel, önmegismeréssel, önostorozással. Tele fésületlenséggel, hibával. A könyv a széttartó szigor nyelvén szóló pentaton megfigyelői remekmű. (Körner Gábor fordítása kiváló.) Olyanfajta szolidaritás Európa bonyolult lelkű, keleti felével, ami kiveszett vagy kiveszőben van a hivatalos, „rendes”, nyakkendős nyelvből.