Egy kisfiúban élek. Én vagyok. Ezt nem tudom biztosan. Azért beszélek. Még az sem biztos, hogy élek. Álmodom. Azt álmodom, hogy egy kisfiú azt álmodja, én vagyok. Nem is álmodom. Nehéz belegondolni ebbe annyira, hogy könnyű legyen, mint élni. De sosem felejtem el, hogy minden, minden az őszinteségen áll vagy bukik. 

Dr. Őzes Imre én vagyok. 
 

Keveset tudok magamról. Ügyvéd voltam. Lettem volna. Már éppen hozzákezdtem volna. Megszereztem a doktori címet, apám kérése volt. Ha leteszed, mondta, összeházasodtok. A Körönd környékén laktunk, azt hiszem. Volt két lánytestvérem és egy bátyám is. De ebben nem vagyok biztos. Lehet, hogy a bátyám, aki sokkal idősebb nálam, csak féltestvérem volt, édesapám első házasságából. De nagy koponyának tartottam, mint mindenki a családunkban, lévén ő tudós és kutató, nemzetközi tekintély. Ha még él. Nem valószínű. Szeretett pipázni. Füstfelhőket eregetett, ami mögött eltűnt. Keveset tudok magamról. Vagy bármi másról, végső soron. De nem erről óhajtok beszélni most.
 

E képre pillantva jöttem rá, hogy élek. Abban a pillanatban. Más nem jutott eszembe. Egy érzés volt. Szégyen és tudás. Ez a mama igazi arca. Mielőtt el kellett volna mennem zsidónak. Reméltem, majd csak hazajövök valahogy. Te talán nem remélted volna a helyemben, kiskomám? Nézz ide, ez a mi eljegyzési képünk. Titkolták. Tudtam persze, hallottam, mint a későbbi szörnyűségekről is milliószor, már igen korán – suttogás, motyogás, elfojtott zokogás, kiáltások zaja a falon át, megtiltom, te, ne merészelj a szekrényembe nyúlni –, valójában azonban amíg ezt nem láttam, semmit se értettem, a lényeget nem tudtam, azt a boldogságot, ami rajta van a képen, hiszen ennek a fiatalasszonynak a szeméből, de az én mámorosan örvendő szemvillanásomból is sugárzik. Én vagyok. 

Tanácstalan voltam e kép előtt, ijedt. 

Erzsinél volt kinn, a falon. Nem szabad lett volna látnom. Talán le kellett volna takarnia? Ez az a kép, amit aztán végképp és soha nem szabad a gyereknek megmutatni. Odahaza Anya ruhásszekrényébe van bezárva, meg még a pléharany kincseskazettába is csupa ilyenek, a régi, lapos, nylonharisnya–képes tetejű papírdobozokba is, meg az igazolványai, az ügyvédi diplomám, az ő régi színházi fényképei és minden, ami tépetten–égetten, így–úgy megmaradt a múltból. Rejtegetik előlem, rá vannak dobálva súlyos göncök, sok hordhatatlanná lett báli ruhák, Anya háború előtti élete romjai. A szekrény mélyén van a házi sírgödör. Igaz–e, komám? Ő sem nézegeti, csak amikor nagyon megüti az élet, és képtelen türtőztetni magát, odatérdel, de máris sír, matat a poros dolgok között, reszketve törölgeti az esküvői kartont, beszakadt példányait ennek a képnek is, meg a menyegzői levelezőlapoknak… 

Meg vannak más képek is.
 
 

Képek a múltból. Mindenféle képek. 
 
 

Ezek a sebeink, az üszkös tályogunk. Akkor kell nézgetnie, mikor összevész Apával, hogy utána ki tudjon menni vacsorát csinálni, vagy már úgy jön haza, hogy patakokban zokog, integet is a karjával, kiparancsol a hallból mindenkit, bezárja a szoba összes ajtaját, és – a többit nem látni. De tudjuk. Ül a sarkán, dünnyögve bőg, lehetőleg mi ne halljuk, de halljuk. Guggolva zokog, beszél magában, télikabátban, éneklősen kérdezősködik, mint egy óvodás, hol vagy, hova mentél, mért nem viszel el? Mikor szabadítasz már ki? Ölében a dobozok, a csontok. 
 

                                                   De akkor már nagyon sír, mint aki hány. 

Sír. 

Sír.

Sír. 

Apa átölel, nagy tenyerével betakarja az arcom, másik kezével a hátam simogatja, ó ne is törődj vele. Kicsinálták a hivatalban. Meg már azelőtt is. Te, hogy anyád a háborúban miken ment át, bujkált. Ne is figyelj oda. Ugye nem félsz, Bumbi? De félek. Csak hát nem attól, amitől Apa hiszi. Inkább letépném magamról a kezét, le kéne söpörnöm, szégyellem, hogy elfogadom a simogatását. Mióta láttam Erzsinél a képet, gyötör a bevallhatatlan érzés, hogy én vagyok. Iszonytat a viselkedésem. Hát hogy mondhatnám meg az apámnak? Nem mintha nem én lennék Buksi, akinek a kék szeme az övé, és én mindenkinél jobban szeretem Apát, de amióta Erzsi lakásában megláttalak, rettentően nehéz a helyzetünk, kiskomám. Te is így érzed, nem? Másnak beszélni lehetetlen róla. De világos. Ez olyan, hogy csak így van, és kész. Mióta egymásra néztünk, mind a ketten tudjuk, hogy én vagyok. 

Ez az élet.
 

                                                                      Kornis Mihály