Egyik nap a szomszédban lakó barátnőm azt mondja nekem:
- Láttam valami tévéadást külföldi munkásnőkről. Egész álló nap gyárban dolgoznak, esténként pedig a háztartással meg a gyerekeikkel foglalatoskodnak.
Mondom:
- Svájcba érkezve én is ugyanezt csináltam.
Azt mondja:
- Ráadásul még franciául sem tudnak.
- Én sem tudtam franciául.
A barátnőm zavarba jön. Nem mesélheti el nekem a tévében látott megkapó történetet az idegen asszonyokról. Olyannyira megfeledkezett a múltamról, hogy el sem tudja képzelni, én is a nők azon fajtájához tartoztam, akik nem ismerik az ország nyelvét, akik valami üzemben dolgoznak, és esténként tudnak csak a családjukkal foglalkozni.
Én magam emlékszem minderre. A gyárra, a bevásárlásokra, a gyerekre, az étkezésekre. És az ismeretlen nyelvre. Az üzemben nehéz beszélgetni. A gépek túlságosan is zajosak. Csak a mosdóban lehet beszélgetni, gyors cigizések közepette.
A munkásasszonyok, barátnőim, megtanítják nekem az alapvető dolgokat. Azt mondják: „Szép idő van”, és kimutatnak a Val-de-Ruz-i tájra. Megérintenek, hogy újabb szavakra tanítsanak: haj, kar, kéz, száj, orr.
Esténként a gyerekkel megyek haza. A kislányom tágranyílt szemekkel néz rám, amikor magyarul szólok hozzá.
Egy alkalommal sírni kezd, mert nem értem meg őt, máskor meg azért, mert ő nem ért meg engem.
Öt évvel azután, hogy Svájcba érkeztem, már beszélek franciául, de még nem olvasok. Újra analfabéta lettem. Én, aki már négyévesen tudtam olvasni.
Ismerem a szavakat. Amikor olvasok, nem ismerem fel őket. A betűk nem kapcsolódnak semmihez. A magyar fonetikus nyelv, a francia pont az ellenkezője.
Nem is értem, hogyan tudtam öt éven keresztül olvasás nélkül élni. Ott volt, havonta, a magyar Irodalmi Újság, amelyik a verseimet is publikálta ebben az időszakban, és ezen kívül ott voltak még a magyar nyelvű könyvek, könyvek, amelyeket Genf városi könyvtárának közvetítésével kaptunk meg, és amelyeket többnyire már olvastam korábban, de nem is ez a fontos, hiszen jobb újraolvasni, mint egyáltalán nem olvasni. És, szerencsére, ott volt az írás maga.
A gyerekem nemsokára hatéves lesz, elkezdi majd az iskolát.
Én is elkezdem, újrakezdem az iskolát. Huszonhat évesen beiratkozom a neuchâteli egyetem nyári tanfolyamára, hogy olvasni tanuljak. Ez egy francia nyelvtanfolyam külföldi egyetemisták számára. Vannak angolok, amerikaiak, németek, japánok, német ajkú svájciak. Írásbeli a felvételi vizsga. Nullára teljesítek, a kezdők közé kerülök.
Néhány óra után az oktató azt mondja nekem:
- Nagyon jól beszél franciául. Miért a kezdő tanfolyamra jár?
Mondom neki:
- Nem tudok írni és olvasni. Analfabéta vagyok.
Nevet:
- Na, majd meglátjuk.
Két évvel később megkapom a francia nyelvi tanulmányaimról szóló „kiválóan megfelelt” fokozatú bizonyítványomat.
Tudok olvasni, újra tudok olvasni. Tudom olvasni Victor Hugo-t, Rousseau-t, Voltaire-t, Sartre-ot, Camus-t, Michaux-t, Francis Ponge-t, Sade-ot, mindent, amit franciául akarok olvasni, a nem francia szerzőket is, fordításban, Faulknert, Steinbecket, Hemingway-t. Mennyi könyv, végre a számomra is érthető könyvek.
Még két gyerekem születik. Velük gyakorolom majd az olvasást, a helyesírást, az igeragozást. 
Amikor megkérdezik tőlem egy-egy szó jelentését, helyesírását, soha nem mondom azt nekik:
- Nem tudom.
Azt mondom inkább:
- Utánanézek.
És utánanézek a szótárban, fáradhatatlanul, utánanézek. Szenvedélyes szótárhasználó leszek.

Tudom, hogy soha nem fogok úgy írni franciául, ahogy a született francia írók írnak, úgy írok tehát, ahogy tudok, a tőlem telhető lehető legjobban. 
Ezt a nyelvet nem én választottam. Számomra a sors, a véletlen, a körülmények által ez a nyelv adatott.
Franciául írni: erre vagyok kényszerítve. Kihívás ez.
Kihívás ez egy analfabéta számára.