2006 őszén kétnyelvű irodalmi estet rendeztek Budapesten a svájci rezidencián. Ezt követően beszélgettem Agota Kristoffal, aki Svájcban világhírű francia író lett. Arról beszélgettünk, hogy az írónő összes hősei az írás bűvöletében élnek. Mindegyikük írni akar: regényt, költeményeket, emlékiratokat.

Ezzel én is így voltam már egészen fiatal koromban. A későbbiekben pedig nagyon sok olyan embert ismertem meg, akikben ugyanígy erősen élt ez a vágy. Írni akartak, de nem voltak képesek erre. Vagy írtak ugyan, de nem találtak kiadót. Sok ilyen emberrel találkoztam felnőtt korában, és ez meglepett. Az volt az érzésem, hogy mindenki író szeretne lenni. Otthon is, nálunk a családban mindenki írt. Édesapám sokat írt, de semmit sem publikált.  Azután van egy öcsém, aki Budapesten él, újságíró és író. Ő sokat publikált, nálam többet, mert én bizony sok időt vesztettem, mivel nyelvet váltottam. 12 évet legalább elvesztettem ezzel. Volt egy olyan időszak az életemben, amikor a két nyelv között ingadoztam, nem tudtam, hogy magyarul vagy franciául írjak. Ezért van az, hogy a hőseim mindig írni szeretnének.

Felidézte, hogy nehéz körülmények között, gyári munkásként tanult meg franciául. Mégis azokban az időkben is a gép mellett magában verseket mondott. 

Igen, rendeztem magamnak ilyen délutánokat: Ady Endre és József Attila műsorokat találtam ki. Mondogattam magamban a verseiket. Egyébként volt egy fiókom, amelyben egy kis füzetet és ceruzát tartottam. Amikor munka közben feljegyeztem valamit, azok nemcsak a híres költőktől származó verssorok voltak, hanem a sajátjaim is. Feljegyeztem olyan mondatokat, amelyek akkor a gép mellett eszembe jutottak, mert ott lehet gondolkodni. Ilyen szempontból egészen kellemes volt, mert a munka annyira automatizált volt, hogy közben lehetett egészen másra is gondolni. Azon kívül a gépek ritmusa megadta a versek ritmusát. Akkoriban még magyarul írtam a verseket.

Ön Svájcban él, és franciául ír, mégis úgy érzem, hogy e mögött erősen él Önben a magyar nyelv, és bár a műveiben képzeletbeli – meg nem nevezett ország – szerepel, úgy érzem, valójában újra és újra Magyarország jelenik meg a könyveiben.

Ez így van. Minden munkámban Magyarországról beszélek, még ha az képzeletbeli országként szerepel is. Felismerhető, hogy magyar vagyok. Akik nem magyarok, azok nem is tudják, hogy hol játszódnak a műveim. De nekem ez így jó.

Az ország történelmével is megismerkedhetünk egy család történetén keresztül, amely több korszakon átível, és több nemzedéket idéz fel egy képzeletbeli országban – mondjuk így.

Igen, képzeletbeli országot alkottam, mégis, minden könyvem a megélt tapasztalatokon alapszik. Nem akartam önéletrajzot írni, de mégis azt írtam meg, amit éreztem, azt, ami velem történt, és azután persze hozzátettem a képzeletemből is.

Könyveiben találkozunk gyerekekkel – talán a saját gyerekkorát idézi meg. A trilógiában olyan gyerekek jelennek meg könyve lapjain, akik boldogok is meg nem is. Ezek a gyerekek szerencsétlennek érzik magukat, tragikus korban élnek. Mégis a kertjük mintha kis földi paradicsom lenne. 

Ez így van. Az a kisváros ihletett, amelyet nagyon szerettem, ahol a gyerekkoromat töltöttem. És mindig a testvéremmel voltam. Ezért szerepeltetek a könyveimben ikreket, igaz, mi nem vagyunk ikrek. Technikai okokból ikerpárrá alakítottam a fikcióban a testvérpárt, hogy ne kelljen midig ismételgetni: az öcsém azt mondta, az öcsém azt mondta, stb. Ezt el akartam kerülni. A kisváros, ahol mindezt megéltem, Kőszeg. Az osztrák határon van. Nincs olyan nagyon messze ide, de mégis…

Az idegen nyelv problémájával is találkozunk.  Vannak emberek, akik olyan idegen nyelven beszélnek, amelyet nem értenek a gyerekek, azután – minthogy nagyon értelmes gyerekekről van szó – nagyon gyorsan megtanulják. Ez érezhetően az Ön problémája is. Milyen az átjárás a különböző nyelvek között?
 
Igen, de ez már Magyarországon is probléma volt. Ott voltak a németek, ők voltak az első idegenek. Azután jöttek az oroszok. Ez már a második idegen nyelv. Azután ott volt a nagymamám, aki szláv volt, Erről a nagymamáról írok, aki nem nagyon beszélt magyarul, inkább csak valamilyen más nyelven beszélt. A nagyanyám Szlovákiából származott. Anyám is Szlovákiából jött vele, Trencsényből, ma ezt másképp hívják, de nem tudom hogy. A nagyszüleim a gyerekekkel együtt menekültek Magyarországra, Pápára.

Állandóan visszatérő témája könyveinek: hogyan lesz valaki menekült, és hogyan is éljünk külföldön, hogyan lehet ezt megszokni.

A legutóbbi könyvemre céloz? Az Analfabétára? Amikor Svájcba érkeztem, még egyáltalán nem ismertem az ország három fő nyelvét. Azután sokáig gyárban dolgoztam. Ott elkezdtem beszélni a svájci barátokkal. Később francia nyelvórákra jártam, mert bár tudtam már franciául beszélni, olvasni még nem tudtam. Nagyon nehéz egy magyarnak franciául olvasni. Azután elkezdtem franciául írni is.

Legutóbbi könyvének címéül azt adta, hogy „Az analfabéta”. Hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy megtanul franciául, méghozzá olyan jól, hogy francia nyelvű író lehessen? Pedig kezdetben magyarul írt verseket.

Igen, sokat írtam magyarul, és még Svájcban is folytattam az írást magyarul. Elég sokáig. Azután egyszerre csak, amikor már franciául folytattam a tanulmányaimat, megpróbálkoztam azzal, hogy lefordítsam a verseimet franciára. De hát ez nem igazán sikerült. Néhány ilyen versem azért megmaradt abból az időből. 
Kezdetben nagyon egyszerűen, inkább a saját szórakozásomra írtam. Látni akartam, hogyan hat mindez más nyelven. Azután már megpróbáltam megírni valamit egyenesen franciául.

Legutóbbi regény,e „Az analfabéta” is önéletrajzi ihletésű mű. Igaz, itt sem nevezi meg az országot, amelyben a regény cselekménye játszódik.

Egyébként ez az egyetlen olyan művem, amely teljes egészében önéletrajzi jellegű. Tehát ezt a könyvet nem azért írtam, hogy regényt vagy novellákat írjak. Valamikor, sok évvel ezelőtt, arra kértek, hogy írjak egy folyóiratnak havonta egy oldalt. Ekkoriban írtam ezeket a szövegeket – de akkor még a kiadás szándéka nélkül. Német-svájci területen jelent meg ez a folyóirat, amelyben németre fordítva jelentették meg az írásaimat, amelyeket én franciául írtam eredetileg. Azután teljesen elfeledkeztem róluk. Valaki mégis rátalált, ha nem is az összesre, de valamennyire. Olasz-svájciak találtak rá a szövegekre sok-sok évvel később, és azt kérdezték tőlem, hogy kiadhatják-e. Igent mondtam, pedig nem igazán szeretem ezeket a szövegeket. Egy kicsit meg is feledkeztem róluk. És akkor egyszerre Francia-Svájcban is kérni kezdték tőlem. Már nincsenek is nálam, mert minden feljegyzésemet, minden írásomat odaadtam a Berni Nemzeti Levéltárnak, amely szépirodalmat is gyűjt. Ott kereste ki egy levéltáros ezeket az írásaimat, majd megküldte nekem. Én továbbítottam az olaszoknak és Genfbe is. Így jelent meg ez a könyv. Mert megjelentek közben más könyveim is. Arról nem is beszéltünk, hogy voltak emellett novellák is. Azokat viszont a francia kiadóm akarta megjelentetni. Megengedte, hogy megjelentessük az önéletrajzi szövegeket, de a novellák kiadásához nem járult hozzá. Azokat a Seuil kiadó publikálta. Nem tudom, hogy mi lett ebből, arról keveset beszéltek, de az Analfabétának nagy sikere volt. Ez meg is lepett – mert én nem annyira szeretem ezeket az írásaimat. És most már elkezdték fordítani sok-sok nyelvre. Még kínaiul is megjelent.

És ez után? Milyen tervei vannak?

Nincsen sok. Belefogtam egy új regénybe, amely szintén Magyarországon játszódik. De ezt itt sem mondom ki. Már öt évvel ezelőtt elkezdtem, de nem haladok vele. Valahányszor újra kezdem írni, mindig ugyanazokat a jeleneteket írom le, és nem tudok továbbjutni. És nem tudom, hogy miért.

Talán majd segít most a találkozás a nyárvégi Budapesttel.

Ó igen, gyönyörű idő van. De én nem tudok sokat járni, nem tudok sétálgatni. A barátnőm, aki segített az utazásban – mert egyedül nem tudnék utazni, csomagokat cipelni – egész nap járja a várost útikönyvvel a kezében.  Én meg itt maradtam a szobámban és olvasok.