Az anyámról készült első fotó a családi relikvia auráját hordozza. Számomra előszöris azért, mert az első fénykép anyámról. A gyerek, aki lent, a két szülő alatti szinten az apa ölében ül összefont karral, felismerhetően az anyám. 
 De a kép objektíven nézve is elmúlt idők tárgyi emléke – birodalmi utazásoké, érintkezésbe kerülő világoké. Anyám apja, sűrű de gondosan nyírt szakállával, erős orrával, az arab országokban és az észak-indiai mohamedánok körében szokásos kurta ingével utolsó porcikájáig olyan zsidónak néz ki, akinek családja Bagdadból származik, maga Bombayben született, s elérte, hogy a fűszerkereskedő család Szingapúrban is terjeszkedhessen.  Jobbján egy kínai nő ül – a felesége, a nagyanyám.  A fél-cheongsam vagy samfu felsőrész, a fekete pizsamanadrág, s a teljesen hátrafésült haj a saw hei viselete – azoké a nőké, akik Kína délkeleti partvidékéről ezrével vándoroltak a birodalom peremvidékeire, köztük Szingapúrba, hogy ott cselédként dolgozzanak, ő például nagyapámnál. A mély függőleges hajtásvonal a fotó közepén dramatizálja a látható különbséget két világ között – kettőjük különféle keleti származása, a férfi iraki zsidósága és a nő kínaisága között.  De családi egységet alkotnak-e ezek az emberek, és vajon családi fénykép-e ez valójában? Hogyan lettek ilyenné, s mitől lett a róluk készült kép ilyen? Anyám saját kommentárja szerint a fényképen kínai stílusban van levágva a haja, s noha a kép minősége nem elég jó, hogy láthassuk ezt, szerinte cumi van csecsemő húga szájában, ami szerinte zsidó gyerekek körében ismeretlen kínai szokás volt. 
 A másik különleges dolog a fotó pillanata. A kép transzcendens történeti jellege alapján szinte bármikor készülhetett volna a 19. század vége óta akár napjainkig, legalábbis bizonyos helyeken. A kép és a ruházat keveset árul el, de anyám becsülhető életkora alapján – három éves lehetett – azt gondoljuk, hogy 1941 végén készült a kép, mindössze két-három hónappal Szingapúr eleste előtt, mielőtt családja 1942 februárjában Indiába menekült volna. A Szingapúrt elhagyó utolsó hajóra sikerült felszállniuk tíz nappal azelőtt, hogy a japánok átlépték volna a maláj félszigetet Szingapúrtól elválasztó tengerszorost. A hajót, miközben partra szálltak róla az érkező brit csapatok, találat érte a kémények között, mégis hagyták fölszállni a menekülőket a sötétség leple alatt. Egészen Bombayig sikerült elkerülnük a japán bombatalálatot. Az a meglepő, hogy a fotón ilyen kevés nyomot hagyott a történelem, s hogy egyáltalán fennmaradt. A fotó mint tárgy a túlélés bizonyítéka.  Kibírt négy évet egy indiai menekülttáborban, a visszautat hajón Szingapúrba, ott újabb táborokat, aztán vagy harminc évet egy szingapúri lakás forró párájában, hogy végül Dallasban kössön ki egyik nagynénémnél, aki a képen mint csecsemő látható. Anyám családjáról nagyon kevés háború előtti kép maradt fenn. Amikor ennyire kevés idő van csomagolni és ilyen kevés a hely, miért viszi az ember ezt a fotót Indiába, és eleve miért csináltat ilyen képet efféle viharos időkben? 
 A fotónak olyan hangulata van, mint valami hivatalos dokumentumnak, igazolványnak. Szorongó arcok mosolytalanul merednek a kamerába – ezek az emberek már itt menekültnek látszanak. S a zilált időszakhoz képest figyelemreméltó a kép komponáltsága. Ez a professzionális műtermi kép, ami az egyetlen közös kép nagyszüleimről s az egyetlen stúdiókép nagyapámról, hangsúlyosan hagyományos, formális családi portré. Az elrendezés szimmetrikus – a legfiatalabb lánygyermek az anyával, az idősebb az apával, a legidősebb középen.  A karok is fontos szerepet kapnak, nyilván azért, hogy a csoport formáját és egységét erősítsék. Nagyanyám karja laza körívben tartja a csecsemőt, akinek a karja az övén nyugszik. Bár ez nem látszik, a legidősebb gyerek nyilvánvalóan az oldalához szorítja a karját, ahogy illik. Anyámé koravén pedantériával összefonva maga előtt. Nagyapám keze csípőre téve a lehető legtermészetellenesebb ülő pozitúrában. El tudom képzelni, ahogy a fotográfus kérte, hogy a könyökét húzza kijjebb, hogy kiegyensúlyozzák a pozíciókat, főként a csecsemőt tartó anyáét a túloldalon. A csoport egyenlő oldalú háromszöget alkot.
 Az arc- és ruhabeli különbségek miatt, s nem azok ellenére, dolgozik olyan keményen ez a fotó, hogy családi egységet hozzon létre. Sally, a legidősebb gyerek, aki a két oldalt valójában összekapcsoló hajtásvonal közepén látható, félig kínai, félig bagdadi zsidó. De Sally nem nagyanyám gyereke volt, hanem Jacob első házasságából született lánya, akinek anyja öt évvel korábban, 1936-ban meghalt.  Akárcsak nagyanyám, ő is Kínában született kínai volt, és a halála előtti évben érkezett nagyanyám, hogy gondját viselje. Anyám, aki nagyszüleim első közös gyereke, 1938 februárjában fogant, és a még csecsemő June-hoz hasonlóan ő is házasságon kívül született. Nagyon fontos, hogy a fényképen nagyanyám még a háztartási alkalmazott munkaruháját viseli. S mégis, bár nem voltak összeházasodva, a kép egyetlen fennmaradt dokumentumként elvégzi az alkalmazottból feleséggé való átalakulásának munkáját. A férfi jobbján, s a gyerekekkel ellentétben vele azonos szinten áll, így a fotó az egyenlőségének bizonyítéka.  
 Képes a fotó dokumentumok híján jogi szerepet is betölteni? Minthogy nem voltak házasok, a fotó időzítése, s az, hogy elvitték a rakpartra és Indiába, arra a feltételezésre ad okot, hogy azt gondolhatták, segíthet igazolni az asszony feleség-státuszát, s így evakuálásának fő záloga lehet. Kínaiakat egyáltalán nem evakuáltak Szingapúrból, és a japán megszállás alatt szervezett üldöztetésnek és éheztetésnek voltak kitéve.  Nagyanyám jogi státusza kétszeresen is kétes volt. Nemcsak nem volt házas, de ráadásul még valószínűleg illegális bevándorló is volt Szingapúrban. Nincs dokumentum arról, hogy belépett Szingapúrba, valószínűleg 1935-ben, Mao hosszú menetelésének évében, amikor Kínában zavaros volt a helyzet, s a japán megszállás egyre kiterjedtebbé vált. Egy halott férjet és egy lánygyermeket hagyott maga mögött Kínában. Minthogy maga egy halász-földműves nevelt gyereke volt, aki elhagyott árvaként talált rá, ott sem szólt róla semmilyen jogi dokumentum, fényképről nem is beszélve. Ez nemcsak anyám első fényképe, hanem a nagyanyámé is. Nem csoda, ha ilyen az aurája. 
 Hasonlítsuk össze a családban elfoglalt helyét az első fotón, s ezen a későbbin, mely Indiában csupán néhány évvel később készült. Most, hogy a férfi nincs a képen (nem tudjuk, ki készítette ezt a képet, s hogy egyáltalán hogy szereztek fényképezőgépet egy menekülttáborban), Sim Koh-Wei-t, azaz immár Esthert, most már három gyermek anyját látjuk.  Két gyerek, a legkisebb és a legnagyobb, nem sajátja, hanem helyi indiai gyerekek.  Az pedig, aki balján áll, és kezében fogja a nem a családhoz tartozó csecsemő fiúcskát, az ő szemükben nem gyerek, hanem személyzet – egy helyi lány, aki segített rendben tartani a kis házat, amit kaptak. Nagyanyám már nem a cseléd, aki most őmellette áll, s meglehetős átalakuláson esett át. Kiengedett haja enyhén hullámos, és derékban svejfolt ruhája túl szűk fél-cheongsamnak – ezen a képen egyértelműen a 40-es évek divatját viseli, s nem is annyira nyugatiasított, mint inkább kombinált változatban. Anyám a bal szélen álló gyerek, akinek itt is be van állítva a keze a fotóhoz.
 Vannak dokumentumok, melyek szerint nagyszüleim állításuk szerint zsidó rítus szerinti házasságot kötöttek volna 1942 nyarán Bombayben. Mikor néhány évvel ezelőtt ott jártam, és a zsinagógákban a ketubákat nézegettem, nem találtam ennek nyomát, s azt gondolom, hogy ez a nyilatkozat azért volt akkor fontos, amikor 1957-ben megtették, mert a Szingapúri Állampolgársági Törvény abban az évben várhatóan állampolgárságot adott a külhoni születésű kínaiaknak is. Egy szingapúri állampolgárral kötött házasság a jogi hovatartozás záloga volt. Fennmaradt házasságlevelük csak 1965-ból való.  A nagyszüleimnek a szingapúri zsinagógában tartott esküvőjéről készült fotók, melyeken Sally is szerepel, mutatják, hogy jó harminc év együttélés után, mikor a férfi már hetvenöt, a nő pedig majdnem hatvan éves volt, végül egybe tudtak kelni.
 Ha a nő Szingapúrból való evakuálása és Indiába kerülése csodás, a férfié rejtélyes. Tudomásom szerint ő az egyetlen bagdadi zsidó felnőtt férfi, aki el tudott menekülni Szingapúrból. A közel-keleti zsidóság történetét végigkísérik a klasszifikációs problémák. A japánok szemében minden zsidó fehér volt, európai és üldözendő. Legtöbbjüket napokon belül internálták japán koncentrációs táborokba. Nagyapám fivére bombatalálatnak esett áldozatul a háború első napjaiban; unokatestvérét, aki nem volt hajlandó regisztráltatni magát, a megszállás után pár nappal elhurcolták és sose tért vissza. Az unokatestvér fia még ma is látni véli, ahogy apját lelövik, és az Esplanade alatt tömegsírba temetik, ott, ahol ma egy Durian (tüskés trópusi gyümölcs) becenéven emlegetett modern színházkomplexumban a leglátványosabb programok láthatók Szingapúrban. A briteknek hasonló gondot okozott a klasszifikáció.  A keleti zsidók ázsiaiaknak illetve keletinek számítottak, és a bagdadiak különösen rossz hírben álltak az ottomán törökökkel való kapcsolatuk miatt. Közvetlenül a háború előtt a szingapúri brit kormányzó kiadott egy rendeletet, mely szerint a Straits Settlements-ben vagy az ottomán birodalomban született zsidók nem szolgálhattak a hadseregben, és nem léphettek be a Szingapúri Önkéntesek közé (Singapore Volunteer Force), ami az államellenes szervezkedés gyanúját sugallja.  Az evakuálás keretében csak európaiak menekülhettek, eurázsiaiak és ázsiaiak nem. Egy Németországból engedéllyel Ausztrália felé tartó hajót, fedélzetén askenázi zsidókkal, a britek pillanatok alatt átléptettek Szingapúron. Az utolsó napok káoszában, az engedélyekért és jegyekért folytatott harcban, időnként pusztán a bőrszín alapján tettek különbséget emberek közt, s választották külön az európainak látszókat a többiektől.  
 A fotó rejtvénye az, hogy nagyapám kicsit sem néz ki európainak.  Ami azt illeti, Jacob Elias – Yacob Issac Ezekiel El-Yas – talán soha máskor nem nézett ki ennyire úgy, mint egy India érintésével Bagdadból érkezett zsidó. Korábban már említettem nagyanyám átalakulását. Ez nagyapám esetében is így történt. Soha többé nem növesztett szakállt. Idősebb korában borotválta arcát, zakót és nadrágot viselt, a meleg miatt kívül hordott inggel.  Itt közvetlenül az Indiából való visszatérés után látható Sallyvel lóversenyen. Kis ember volt és ügyelt a ruházatára. És nem is az evakuálás és az indiai út volt itt a kelet-nyugati fordulat. Már fiatalemberként Indiában és aztán az 1910-es években Szingapúrban is elegáns volt, félrecsapott csokornyakkendővel és ferde mosollyal. Ekkorra a legtöbb bagdadi zsidó erősen asszimilálódott, megvált kaftánjától és szakállától, ugyanakkor az egyik idősebb unokatestvér Nehru-gallérja jelzi az indiai kitérőt. Az első fényképpel összevetve, ez a fotó már stílusában is kulturális különbségről árulkodik. Valahogy lágyabb az egész, a kompozíció, a háttérben néhány kellék, az egyik oldalra kitekintő szereplő a viktoriánus stúdióportré stílusidáljához közelít.  Erős a kontraszt az első kép keménységével, az egyenesen a fényképezőgép lencséjébe néző modellekkel, visszafogott mozdulataikkal, s a kellékek elhagyásával. Ebben az összehasonlításban az első kép a felmenőket ábrázoló kínai temetkezési portrékra emlékeztet, melyek előtt a leszármazottak a templomban tömjént gyújtanak. Anyám szerint ekkoriban ott minden fotós kínai volt, de a stílusok különféle kulturális kontextusokból származnak és különféle kontextusokat is igényelnek. Az én fotómban van valami kimerevített és formális, már készítése idején is kísérteties.
 A soha meg nem növesztett szakáll a keleti zsidóság arab országokon átívelő emlékezete. Az arcszőrzettel később sosem került közelebbi kapcsolatba, mint bármelyik amerikai askenázi zsidó. Nem azt suggallom, hogy színészkedett volna az első fotón (bár jó előadó volt), de a hajójukról, a Felix Rousselről, azt mondják, hogy csak ‘nőket, gyerekeket és nemkívánatos civileket’ vett fel. A szakállal idősebbnek látszik, idősebbnek, mint akár az esküvőjén.  A családfő, aki visszatér Indiába, s annál inkább nemkívánatos. A megjelenés egésze, az idős ember, a nyilvánvalóan nem brit személy, az ottomán birodalomból és Indiából származó zsidó, a vegyes, de összetartó család feje – a fotó elmondja a maga történetét arról, hogy hogyan menekültek meg.
Számomra azért a legelképsztőbb a fénykép, mert szinte fel sem ismerem rajta a nagyszüleimet. Én úgy emlékszem rájuk, ahogy szingapúri lakásuk verandáján vagy nappalijában üldögélnek, és az én szememben semmi sem választja el őket. Nagyanyám zsidó lapart (bő otthonkát), shadai-t vagy Dávid csillagot viselt, s egészen haláláig járt a zsinagógába és böjtölt Jom Kippurkor. Férje volt az, aki otthon maradt kínai, indiai, mohamedán, keresztény és zsidó barátaival, sarongban és ujjatlan trikóban, az ölébe ültetett és énekelt nekem, leginkább hindusztáni dalokat. Világaik határtalannak tűnnek – nekem nyilván leginkább azért, mert nekik köszönhető anyám születése. Itt látható ő, karjában első fiával.
 

       ORBÁN KATALIN FORDÍTÁSA