Juan Villoro
Parlamenti vagy utcai politizálás? Patthelyzet Mexikóban
(MEXIKÓVÁROS) 2006 december elsején Felipe Calderón Mexikó új köztársasági
elnöke egy jól bevált bankrabló módszerhez folyamodott, hogy bejusson a
parlament üléstermébe: egy egész testőrkommandó kellett, hogy becsempéssze
az egyetlen bejáraton, amit nem torlaszoltak el az ellenzéki tüntetők.
Több mint 60 órán át táboroztak a Demokratikus Forradalom Pártja (a
PRD) küldöttei – a baloldali képviselők – a parlament épületében, hogy
megakadályozzák a szerintük jogtalanul hivatalbalépő köztársasági elnök
bevonulását. A mi tökéletlen demokráciánk számos furcsasága mellé most
bekerült a törvényhozók civakodása, a stratégialag előnyös helyekért folyó
tülekedés, és olyan jelenetek, mint egy valóságshow-ban: népképviselők,
akik a parlament padlóján alszanak, vagy képviselői padjukban ülve pizzát
majszolnak.
Az ellenzékiek négy ajtót tartottak ellenőrzésük alatt. Volt azonban
egy ötödik is, a szónoki emelvény mögött. És ezen lépett be december elsején
Felipe Calderón. Mintha egy alagúton át jutott volna be. A képviselők előtt,
akik először el voltak képedve, aztán hangosan tiltakoztak, pontosan négy
percig mutatkozott: letette hivatali esküjét, elénekelte a nemzeti himnuszt,
aztán eltűnt ugyanúgy, ahogy érkezett.
A két részre szakadt ország
A konzervatív Nemzeti Cselekvés Pártjából (PAN) való Vicente Fox elnöksége
idején sikerült Mario Vargas Llosa által valamikor „tökéletes diktatúrának”
minősített országot tökéletes karikatúrává fejleszteni. Ennek a karneválnak
a végső jelenete játszódott le a parlamentben. Egy olyan országban, ahol
a szimbólumok reális szubsztanciával telítődnek, Calderón a hátsó ajtón
át jutott az elnökségbe.Ez az epizód zárja le annak a harcnak egy döntő
szakaszát, amely egy jó éve kezdődött, amikor Fox elnök megpróbálta megakadályozni,
hogy a baloldal elnökjelöltje, Andrés Manuel López Obrador indulhasson
a választásokon. Fox, aki az Intézményesült Forradalom Pártjának (PRI)
71 éves uralma után indította el a demokratikus fordulatot, most úgy viselkedett,
mint egy lakatos, aki kinyitja az ajtót, aztán meg lenyeli a kulcsot. Mivel
nem szívleli a véleménykülönbséget, megpróbálta legfőbb ellenfelét kriminalizálni.
Hónapokig igyekezett López Obradort állítólagos szabálytalanságok miatt
törvény elé állíttatni. López Mexikóváros polgármestereként elrendelte
egy összekötőút megépítését egy autópálya és egy kórház között – állítólag
engedély nélkül.
Lehet, hogy meggondolatlanul cselekedett, de semmiképpen nem
bűnözőként. A világ egyik legkorruptabb országában akartak beperelni egy
közalkalmazottat, mert elhamarkodottan építtetett bekötőutat egy kórháznak.
Egy ilyen csekélységért legfeljebb 200 dollár pénzbírságot lehet kiróni
valakire. De Foxnak politikai motívumai voltak: akit jogszerűen elítéltek,
nem indulhat a választásokon. A volt elnök ezt a legalista taktikát folytatta,
amíg a tüntetők millióinak reagálásából ki nem derült, hogy a polgármestert
sikerült az áldozat rendkívül előnyös pozíciójába juttatnia. Erre Fox stratégiát
változtatott: nem állta tovább útját López Obrador indulásának, de összehozott
egy találkozót vezető üzletemberekkel, hogy rágalomhadjáratba kezdjenek,
amelynek során ellenlábasát a venezuelai elnökhöz, Hugo Chávezhez hasonlítják,
és a nyilvánosság előtt felelőtlen populistának állítják be.
2005 végétől 2006 közepéig az ország elkeseredett médiavitákat élt
meg, a diskurzusok polgárháborúját. Ennek következményeként alakult ki
a választók szociális, etnikai és földrajzi háttér szerinti teljes megosztottsága.
Még egy választásnak sem volt ennyire polarizáló hatása.
Szerelmespárok és családok kaptak hajba, mintha köztük is választási
harc dúlna. Egy családi ünnepség, amin részt vettem, a kórházban végződött,
mert az egyik vendég a vita hevében legurult a lépcsőn. A viták kereszttüzében
López Obrador személye állt. A hívei úgy rajonganak érte, amilyen rajongásban
csak Lázaro Cardenasnak volt része, amikor 1938-ban államosította az olajmezőket.
Az ellenségei viszont nagyobb szenvedéllyel gyűlölik, mint amilyet a saját
jelöltjük iránt tanúsítanak.
A választás lényegében egy López Obrador személyéről tartott népszavazás
jellegét öltötte.
És mi állt mindennek a hátterében?
A törvénytelenségekbe süllyedt ország, ahol a politika évtizedekig
a merevség és a korrupció megtestesülése volt. Hivatalos adatok szerint
40 millió mexikói él szegénységben. Ugyanakkor 14 millió fogyasztó tartozik
a legtőkeerősebb kategóriába – egy akkora piac, mint Svédországban. El
lehet képzelni egy társadalmat, amely Skandinávia és Pakisztán keveréke,
anélkül hogy volnának benne Ikea-üzletek a parányi középosztály számára?
Fox megválasztása 2000-ben nagy reményeket keltett. A várakozások
olyan nagyok és széleskörűek voltak, hogy a kormány cselekvésképtelensége
lesújtóan hatott. Hivatali idejének végére csak a veszett illúziók érzése
maradt meg. A 2006-os belháború látszott az utolsó esélynek egy igazi demokrácia
meghonosítására.
Júniusban, a választás előtt pár héttel „terhelési próbának”
vetettem alá magam egy privátklinikán. Miután leszálltam a futószalagról,
leültem a váróteremben, ahol egy újabb, ezúttal politikai „terhelési próbának”
lettem kitéve. A tőlem jobbra ülő hölgy azt mondta: „Ez az indio még angolul
sem tud”. A tőlem balra ülő úr rávágta: „És az egyetemen is csupa rossz
jegye volt”. Akiről beszéltek, de még a nevét se vették a szájukra,
persze López Obrador. Erről eszembe jutott egy vacsora, amit egy barátnőm,
egy bankigazgató felesége adott a házában néhány hónappal azelőtt. Csodálkozott,
hogy López Obradorra szándékozom szavazni, és elkezdte sorolni, mi a baj
a szocialistákkal (az egész lista a „tisztesség” körül forgott), míg egy
felszolgáló nem jött be a szobába. Ekkor a hölgy angolra fordította a szót,
hogy az ne értse.
Azt mondtam erre, hogy idegen nyelvet használni védekezésül a
szegények ellen, megintcsak López Obradort igazolja. A történet iróniája,
hogy a felszolgáló mindent értett. A vacsora után odajött hozzám, és elmondta,
hogy „wetback”-ként, illegális munkavállalóként dolgozott Los Angelesben.
Udvariasságból nem emlékeztette rá a ház asszonyát, hogy szegények milliói
tanulták meg kényszerűségből ezt a nyelvet. Ez egy további jellegzetes
adat a mi különös demokráciánkról: Az ország gazdaságát olyan migránsok
működtetik, akik nem is vesznek részt a választásokon.
Számtalan példa van olyan helyzetekre, ahol a politikai vita rasszista
irányba, vagy a „tisztességes emberek” és a „csőcselék” minduntalan szembeállításába
torkollik.
A választási kampány olyan nagy hullámokat vert, hogy csak a
két tábor valamelyikének nyilvánvaló győzelme garantálhatta volna az ország
kormányozhatóságát. Felipe Calderón 0,6%-kal került ki győztesen a nyilvánosságra
hozott hivatalos számadatok szerint. Bár más demokráciákban is előfordulnak
ilyen szoros eredmények, a választási küzdelem keménysége és a választási
bizottság hiányos információs politikája a választási csalás szellemét
hívta elő a palackból. A jogsértések hosszú hagyománya bizalmatlanságra
nevelte a mexikói választókat.
Mi is történt? Meg lehet-e fejteni az azték éjszaka titkait, amelyre
egy zavaros reggel következett? A szóbeszédnek Mexikóban jobban hisznek
minden statisztikánál. Az aztékok birodalma, a 300 éves gyarmati uralom,
a függetlenség káosza és a PRI 71 éves uralma során megtanultunk az összeesküvéselméletekben
hinni. Nem véletlen, hogy a mexikói történelem legkeményebb választása
a dezinformáltság és az összeesküvéssel való vádaskodás légkörében zajlott.
Volt egy pillanat, amikor mindkét jelölt győztesnek hitte magát.
Amikor végül lettek hivatalos számadatok, a konzervatív jelölt egy 106
millió lakost számláló országban 233 ezer szavazattal vezetett; ez mindössze
kétszer annyi ember, mint ahányan elférnek az azték stadionban.
A baloldal nem fogadta el az eredményt, és mozgósította választóit,
hogy újraszámlálást követeljenek. López bevetette aktivista képességeit:
a Pasea de la Reforma, a főváros egyik legfontosabb közlekedési útvonala
elfoglalására szólított fel; a szavazatoknak nemcsak mintavétel-szerű,
hanem teljes újraszámlálását követelte, ugyanakkor az ennek elrendelésére
illetékes bírákat megvesztegethetőséggel vádolta. Egyszerre harcolt az
intézményes kereteken belül és kívül: már nem az a szociáldemokrata volt
csupán, aki meg akarta nyerni a választási küzdelmet, de az egész választási
komédiát is támadta, a civil ellenállás programját vázolta fel, mint aki
más utakat keres az ország megváltoztatására.
Másfél hónapon át tüntetők tartották elfoglalva a város egy részét.
Ennek következtében kétezren veszették el a munkahelyüket, és az emberjogi
bizottságnak ezernyi bejelentéssel kellett foglalkoznia, egy betegé volt
az első, aki nem tudott eljutni a kórházba.
A baloldal vesztett támogatottságából és szövetségre lépési készségéből.
A jobboldal viszont diadalmasan jelentette ki, hogy López Obrador végre
megmutatta igazi arcát. A tévékampány ellene talán kissé túlzó volt, de
mégiscsak prófétikusnak bizonyult: López Obrador veszélybe sodorja Mexikót!
Szeptemben 6-án hivatalosan Calderónt nyilvánították a választás
győztesének. Az El Universal című napilap felmérése szerint az emberek
39 százaléka (többen, mint a baloldali szavazók) volt azon a véleményen,
hogy választási csalás történt. Az eredmény bejelentésekor a választási
bíróság érdekes társadalomkritikus megállapítást tett: Kijelentette, hogy
a Consejo Coordinador Empresarial és Fox elnök megengedhetetlen módon befolyásolta
a választási küzdelmet, de nem lehet bizonyítani, hogy beavatkozásuk változtatott
volna a választások kimenetelén. Ez tovább élezte a helyzetet. A bíróság
ezzel elismerte, hogy képtelen fellépni az ellen, amit elítél. Feltárt
egy törvénysértést, de nem torolja meg.
Van-e mód ezek után a dialógusra?
Hogy a baloldal rosszul szerepelt, az nem kétséges. López Obradornak
most azzal a problémával kell szembenéznie, hogy tud-e megint egy olyan
politikai stratégiát kidolgozni, amely meggyőző lehet a lakosság többsége
számára.
Július 2-án 15 millió ember szavazott rá. Szeptember 16-án egy
nagygyűlésen 800 ezer ember ellen-elnöknek kiáltotta ki. Hány ember tart
ki szívesebben mellette a hőssé, mártírrá, legendává váláshoz vezető úton,
semmint hogy azt nézze, ahogy „meginog” és egyezkedni kezd?
Vajon a méltánytalanság, ami a választások során érte, elég ok-e
arra, hogy elutasítson minden párbeszédet, hogy köztereket foglaljon el,
és az ellen-elnök szerepét játssza? Vajon kivételes politikai személyiségként
elért sikere megkönnyíti-e számára az utat a vitázás törvényes keretei
közé való visszatéréshez, vagy olyan baloldalinak fogják tekinteni, aki
nem tudott korrekt módon veszíteni, radikalizálódott, és eljátszotta azt
a támogatást, amit a baloldal addig megszerzett?
López Obrador viselkedése ambivalens. Miután Calderón semmibevette
az ő elhamarkodott tiltakozását, az „ellenelnök” arra hívott fel, hogy
hagyjanak fel a választási csalásra vonatkozó vádaskodással, és kezdjék
meg inkább a konstruktív politikai munkát. Röviddel ezelőtt fontos törvényjavaslatot
nyújtott be a szenátusban, amelynek révén ellenőrzés alá lehetne vonni
a mexikói piacokat uraló monopóliumokat. Másfelől azt sérelmezi, hogy meghurcolta
őt a média, hogy ellopták a szavazatait, és morálisan milyen züllöttek
az ellenfelei.
Calderón a legkisebb támogatottsággal jutott az elnöki székbe
Mexikó újabbkori történetében. A választók 64 százaléka szavazott valaki
másra. Egységet hirdető retorikáját mindeddig nem sikerült egységet teremtő
politizálással alátámasztania.
Nehéz reményeket táplálni egy olyan országban, ahol Fox elnöknek
nem sikerült betartani arra vonatkozó ígéretét, hogy „15 perc alatt” megoldja
a Chiapas-konfliktust, hogy 7 százalékos növekedést ér el a gazdaságban,
és tisztázza az Egyesült Államokban dolgozó mexikóiak millióinak státusát.
Az olajbevételek nagysága és a migránsok pénzküldeményei gondoskodtak makroökonómiai
szinten elvben a stabilitásról. De az utcákon és vidéken szembeszökő a
szegénység. A politikai konfliktusok továbbra is megoldatlanok. A legutóbbi
eset a zavargás Oaxacában, ahol emberek tucatjai vesztették életüket, épületeket,
személy- és teherautókat gyújtottak fel, a gyerekek egy évre kiestek az
iskolából: jó metafora ez egy olyan közigazgatásra, amelyiknek minden a
körmére ég.
Felipe Calderón a hátsóajtón jutott be a parlamenti emelvényre. Sok
mindennek kell még változnia ahhoz, hogy a főbejáraton léphessen be a politikába.
Azon a napon, amikor a választási bíróság az ő javára döntött a választási
eredményekről, a kábítószerkereskedelem is köszöntötte őt a maga módján
– öt ember lefejezésével Michoacán szövetségi államban, Calderón szülőföldjén.
Ezzel a kísérteties panorámával néz szembe az az ember, akinek a győzelme
– mexiói módra – valódi, mégis teljesen bizonytalan.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Magyar Lettre Internationale, 64. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|