Ülök a pályaudvar előcsarnokában az egyre jobban erősödő fecsegés közepette, a fecsegésből dünnyögés lesz, a tetőig felér. Már többször megállapítottam, hogy a főpályaudvaron vannak helyek, ahonnét a beszéd kinövekszik, akárcsak a Sixtusi kápolnában, igaz, ott csak egyetlen szóbeszéd létezik, az, amelyet a világ összes nyelvéből raktak össze. A legkülönbözőbb módon formált hangok masszává érnek, és a massza bugyborékolni kezd, növekszik, mintha titkos tűz forralná belülről, majd eldurran a tetőn, hullámokat ver, és áradni kezd, azt hiszem, ezt hívjuk úgy, szóáradat. A szóáradatban, mely persze igencsak változékony, és döntő számban németül vagy angolul beszélők szájából ered, kisebb nedvességrészek maradnak, részben a lélegzetvétel, részben a nyál miatt. Aztán a szóáradatban lévő nedvesség megmérgezi a freskók színeit, alapvetően a sárgával érintkezik, és a tető alatti falakat kezdi el zabálni. Legkedvesebb étele a sárgának a szó, ugyanis minél többet beszélnek a Sixtusi kápolnában, annál szorgalmasabban eszi bele magát a falba, mintha a bámészkodás hangjából táplálkozna, a fokozásokból, az állandóan ismétlődő, szinte hihetetlen felkiáltásokból, melyeket az emberek a tető irányába küldenek. A titkos tűz, ami a beszédet felmelegíti, a világból ideérkező utazók eddig elnyomott szavaiból hirtelen felszabaduló forróság; minél nagyobbak lesznek a szavak, melyek az egyre tágabbra nyíló szájakból jönnek kifele, annál erősebb lesz a szóáradat, és egyre durvább általánosításokra ragadtatják a világ különféle tájairól jövőket; csak nagyot, fontosat, jelentőset hallani, a torok kiürül, újabb és újabb beszédfák rakódnak egymásra, amiből a tűz olyan magától értetődően táplálkozik. A falak mellett a csarnokban, a folyton foglalt padokon kábult emberek ülnek, magasba bámulnak, utaztak, repültek, számtalan csarnokon és folyosón át, a szemük előtt kezdenek el a falra festett alakok mozogni.

A beszéd a Sixtusi kápolnában tulajdonképpen be volna tiltva, ezért minden páros percben, mikor hangos fecsegéssé válik, vagyis veszélyesen felerősödik, egy őr hurrogást küld az emberek közé, hosszúra nyújtott, éles mássalhangzó sort, mintha nagy hajókról és nagy halakról beszélne, mire a beszéd csillapodik, majd teljesen felszívódik.
Megfigyeltem ezeket a férfiakat. Szép, fekete uniformist viselnek fekete kapitánysapkával. A sapkára aranyszállal rávarrták, hogy silenzio. Az uniformist elegáns komolysággal hordják, az ember azt gondolná, a konzervatórium diákjai, s ez csak a mellékkeresetük. A valóságban az ilyesmiben elhivatottnak kell lenni. Maresciallo del silenzio, hangzik hivatalosan a foglalkozásuk, ez egy védett cím, szigorúan képesítéshez van kötve. Egyedülálló, egyedül élő férfiakat keresnek, harminc és negyven közöttieket, akik nem akarják a házasság kötöttségeit, és teljesen a csendnek kötelezik el magukat. Érzéseikre hagyatkoznak a munkában, nem előre meghatározott időbeosztásban dolgoznak. A marsall először megfigyeli a tömeget, majd a beszéd törvénye szerint megengedett apályt és dagályt leköveti, tulajdonképp azt a köztes teret keresi, ami az ő hurrogását majd lehetővé teszi. Egyedinek, meglepőnek és érvényesnek kell lennie annak, ami kijön a szájából. A marsall hurrog, anélkül hogy rezdülne az arca, minden irónia nélkül. A hurrogás csak akkor hatásos, ha sikerül neki a beszédhullám völgyébe helyezni, és azon keresztül eljuttatni a fülekig. A marsall átkel az általa szétválasztott tengeren, és érvényesíti a csöndet, legalábbis pillanatokra. A marsall személyes tragédiájához tartozik, hogy a fellépése sugdolózást von maga után, tehát hogy éppen ő maga lesz az új beszélgetések alapja és okozója. Az első hangosan beszélőt megbélyegzi, őt el is vezetik.

A Sixtusi kápolna előcsarnokát isteni csarnoknak nevezik. Miközben a suttogás a Sixtusi kápolnában olyan mennyeien cseng, akár az angyalok közti sugdolózás, addig a fel-feltörő fecsegésből pokoli lárma lesz, ami a nyugati világ szükségszerűen kettévált üdvtanának fenntartását jelképezi. 
A mennyei csarnok egy olyan építőmesternek köszönhető, aki építményét saját hallásának mértékére tökéletesítette, és Isten saját fülének tekintette. Minden fül isteni fül, bizonygatta bátorságát, mert a hallás a mennyország kapuja, és mert a fülön keresztül az ég így közvetlenül az emberek fejébe juthat.
A csend remény a Sixtusi kápolnában, miközben a teljes csönd a pályaudvar csarnokában reménytelenség. A főpályaudvaron a pokoli beszéd kívánatos, az egész főpályaudvar pokoli lárma gyűjtőhelye. Kötelességemnek tartottam, hogy a pályaudvart kettéválasszam, ezért időről időre hurrogok egyet, ami persze csak ritkán hatásos. Ülök a pályaudvar előcsarnokában és hurrogok. Azt kiáltom: „Hajó!” Vagy azt: „Hal!” Aztán meg: „Hájas!” És: „Mérges!” És megint: „Háló!”
 
 
 

Orient
A fehéröltönyös, kis pincér szolgált fel, rendeltem tőle még egy kávét és egy pohár vizet. A nap éppen lemenőben volt, sugarai ezüstösen verődtek a matt üvegre, nekiütköztek, és kissé megdőlve hatoltak át rajta. A tömegesen áramló utasok ettől ragyogó arcot kaptak, fonalakon húzva siettek a fényben, a vándorlók másik fele félig az árnyékban hűsölt, de a többség a nagy óra körül álldogált. A mozgólépcsőről folyton új érkezők igyekeztek az ezüstös csillogásban, nyugtalan pulzálással, saját ritmusuk szerint, egyszer sűrű, másszor széttöredezett sorokban. Nem sokkal ezelőtt a kiszerelési munkálatoknál termálkutat martak, ennek hatására a mozgólépcső aknáján keresztül sárga gőz szállt fel, ami kénes gomba látványát nyújtotta, s az aggódó szemek előtt végül elérte a tetőt. Az árkádok felett épült hatalmas, hajlított üveg küzdött meg vele, olyan volt, mint egy római termoüveg, gőz borította, de nem látszott különösebben mérgezőnek, gyorsan felszívódott.

A nagy óra tehát ellenfényben állt. Négy egyszerű oszlopon, magasan, a fejek felett ült a fehér időkerék. Az óra a mi orientünk. Az ég minden irányába néz egy számlapja, a fekete mutató és a vörös másodperckanál mindig egy meghatározott irányba mutat. A kerék alsó részén jól felismerhető egy éppen fejnagyságú, fém gömb; az óra alatt, négy csőbe erősítve pedig egy kicsi, kék kocka van, fehér pontokat festettek rá, minden oldalán négy kis nyíl, melyek a pályaudvar találkozópontja felé mutatnak. A földön pontosan ugyanez az ábra van kőbe vésve. Az óra alatt nyugalom honol, de körülötte nagy a kavargás és a piszok. Aki újonnan érkezik, először közel lesz az órához. Minél tovább marad azonban, annál inkább a szélre sodorják.

Az első óraoszlopok, amivel az angolok a gyarmatokon a világidőt bevezették, a Big Ban kisebb kiadásai voltak. Egyszer egy nyugat-indiai szó szerint vette a „Time is money” vezérmondatot, melyet az angolok minden egyes órába belevéstek. Fővárosának központi terén angol fontokat szórt az órák dobozába; azt hitte, így időt nyerhet. Az óra alatt azonnal megjelent a Déli-tenger, benne csupa kagyló és virágcsokor. Állítólag egy angol királyi asztronómus azért találta fel az időjátékot, hogy a népek különféle szokásaikat egyeztethessék az idővel. Történt, hogy egyszer az összes kontinens képviselője meghívást kapott Londonba egy általa kitalált játékra. Közvetlen az obszervatórium alatti zöld terület, a Greenwich park szolgált játéktérként. Egy üres óraházat állítottak fel a nullfokú meridián fölé lábakra. A népek a megnyitói ceremónián adományaikkal ékesítették be az ívboltot. A jogos távolságtartás miatt a királyi család is a közelben lakott, a dombtetőn néha fel-fel tünedeztek. Az asztronómus az adományokra szegezte a távcsövét, és kissé elaprózva közvetítette nekik, épp milyen kincseket nagyít fel, és ehhez mennyi időt vesz igénybe. Ő gondoskodott arról is, hogy az óraszekrény alatt megfelelő súly elérésekor egy nagy viaszcsepp keletkezzen, amit épp megfelelő csepp időnek nevezett el. Ezután már csak meg kellett fejni az órát. A játékosok szeme előtt nőtt ki a golyó az óraszekrényből, ők pedig a megfelelő pillanatra várva ráugrottak, és leszedték a gömböt, sorban rohantak át a parkon, passzolgatták a viaszlabdát, kezüket és lábukat is használhatták. Minél többször érintették a labdát, annál több játékosra lett szükség; úgy látszott, a tömeg volt a célja a testedzésnek, miközben a labda persze egyre kisebb és kisebb lett, míg végül csak kis golyócska maradt belőle, amit nagy taps kíséretében visszahelyeztek a szekrénybe, ezzel be is fejeződött a játék. Igaz, a szabályok nem voltak pontosan lefektetve, európaiaknak még hosszas tanulási folyamat után is alig volt követhető a dolog. Ám ebből a kultikus cselekvésből azóta számtalan labdajáték született.

Évente egyszer a mi pályaudvarunkon is megrendezik az idősportot. Négy szektorra osztják fel az előcsarnokot. Ázsia, Afrika, Amerika, Ausztrália. Az európaiak egyszerre rendezők és nézők, és úgy nevezik a játékot: Néplabda. Kizárólag a pályaudvar férfi munkatársai vehetnek részt rajta, akik a konyhából bújnak elő. A vendéglők addig zárva tartanak, amíg tart a játék. A játékosok feleségei a pálya szélénél az egyes kontinensek ételspecialitásait kínálják. A különféle csoportosulások a bemelegítés idejét mindenféle népgyűlésekre használják, és már körbejárt a hír, hogy tizenegy és tizenkettő között kerül sor a néplabda legérdekesebb részére: citromgáz és fűszerek illata száll, erős basszus zene szól, énekbeszédek hallhatók, minden sarkon táncolnak. Pontban déli tizenkettőkor az egyik pincér rálép a hosszú létrájára, lecsavar egy habcsókot. Az anyaóra mutatói megállnak, és ezzel párhuzamosan minden óra mutatója. A dobozból golyók és labdácskák hullnak, amiket a játékosok gyorsan elkapnak és ezerféle fehér mezbe bújva játékba viszik őket. Cselezgetnek, sprintelnek és dobnak, becsapják egymást és blokkolják, a cipők csikorognak a padlón. Az afrikaiak és az afroamerikaiak fölénye a néplabdában feltűnő, és a fiatalok, akik a hétvégén olcsó labdáikkal az óra alatt összegyűlnek, már rég megfertőződtek a játékosok művészi stílusától, ugyanúgy fehérbe öltöznek, ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanarra a ritmusra ugyanúgy mozognak. Sok labdateremben felnőtt ázsiainak a pályaudvar az egyetlen hely, ahol kiélheti magát. Ők is saját stílust fejlesztettek ki az idősportban, a saját szektorukban játszanak kis labdáikkal, fürgén dobálják őket. A gyors sebesség, amivel a tolakodó európaiakat kiszolgálják az eladópultoknál, minden időt felülmúl.
Röviddel egy óra előtt az alkalmazottak emberpiramist építenek. A kis pincér a megmaradt labdákat kosárba gyűjti, lábszárak és karok között járkál, felmászik a piramis tetejére, a legfelső ember vállára lép, és visszarakja a szekrénybe a labdákat. A másodpercre pontos kiszolgálás tovább folytatódik, a játéknak vége, a piramis feloszlik, mindenki folytatja a munkáját.

A nap bármely időszakában, alig feltűnően, idősebb emberek állnak az oszlopok között, éber pillantással a szakadék felé. Sárga plakettet hordanak, ez a felirat áll rajta: „Pályaudvari misszió”. A misszió önkéntesekből áll. Tudható, hogy a pályaudvar olyan, mint egy sötét mágnes, és ha a csalódott emberek tévutjaik egyikén felkeresik, épp ide érkeznek meg, az óra alá, mielőtt újra elindulnának, hát épp ezt akarják a misszionárius hölgyek megakadályozni avval, hogy a nullpontot felügyelik.  Nem is olyan régóta, körülbelül mellmagasságban, a ponton áll egy sárga szemetes hamutartóval, mert az általános dohányzási tilalmat az óra alatt feloldották. A halványuló lelkek, tudható, hogy itt szívják utolsó cigarettájukat, mielőtt elpárolognak. E cselekedetük közben óvatosan meg lehet őket szólítani, de csak suttogva. Hiszen ki tudja, lehet, már régóta nem beszéltek senkivel, talán csak saját magukkal. A misszionárius nő kicsi, érzéki szigetet képez, megpróbálja halk mondatokkal megszólítani, suttogással lekötni, megérinteni a kezével, a védett zónába csalni, ahol a segítők majd elfogják. A misszionáriusokról a pályaudvari alkalmazottak gondoskodnak, védelmezik őket, és naponta többször feloldják a missziót, hiszen szükségük van meleg ételre, óránként kávéra, amit szintén a segítők visznek ki nekik, az olyan önkéntesek, mint ők. A pályaudvari segédlet kávépultokat üzemeltet minden bejáratnál, a misszionáriusokat is ők helyezik ki az épület neuralgikus pontjaira, ők kísérik át a rászorultakat és a mozgássérülteket a tömegen, észrevétlenül gondozzák a nagymamákból és nagypapákból álló finom hálózatot, így hívjuk az idős hölgyeket, akik már csak a székeken ülnek, többnyire az óra vonzáskörzetében. A pillantásukkal megáldják a sodródó alakokat, tudható, illetve kívánatos, hogy valaki felébressze őket, ha netán elaludnának. És ha a látásuk ereje e tevékenység közben hirtelen alábbhagy, megpróbálják folyamatosan valamivel nyitva tartani a szemüket. A vakoknak a pályacsarnok a mennyország.
 

               KISS NOÉMI FORDÍTÁSA