Arthur Phillips Az esszéista és a regényíró Kundera (A dezilluzionista) A regényírás
elkezdésének egyik módja az, hogy az embernek van egy elmélete arról, elvileg
mire kell szolgálnia a regénynek – mint például, hogy gyógyítja a sebeinket,
tükröt tart az amerikai család elé, vagy állást foglal aktuális politikai
ügyekben. Ha tudod például azt, hogy elsődleges kötelességed regényíróként „a
lét valamely addig ismeretlen részecskéjének” feltárása – ahogyan azt Milan
Kundera tudja –, akkor, feltéve, hogy elő tudod ásni a lét valamely addig
ismeretlen részecskéjét, jó pozícióból állhatsz neki a regényed írásának. Egy
ilyesfajta elmélet útmutatással szolgál az alakjaid megteremtéséhez, mögöttes
jelentést ad a dialógusaidnak, szárítókötelet biztosít, melyre fölaggathatod
a szexjeleneteidet és a flashbackjeidet.
De óvatosnak kell lenned: egy idő után úgy találhatod, hogy egy kis
szabadságot szeretnél a nagy eszméidtől. Az a szárítókötél könnyen
átalakulhat boa constrictorrá. Kunderának,
akit legjobban a kilenc regényéről ismer az olvasó – köztük olyanokról, mint A lét elviselhetetlen könnyűsége és A nevetés és felejtés könyve –,
megjelent a harmadik irodalomelméleti kötete.[1]
A függöny (egy hét részből álló
esszé) az 1993-as Elárult testamentumokat
(kilenc rész) és az 1986-os A regény
művészetét követi (hét rész). Huszonegy év és huszonhárom rész után a
hozzám hasonló csodálók részéről talán megbocsátható, ha úgy érzik, eléggé
laposra lett már taposva a kunderai gondolat talaja, figyelembe véve azt is,
hogy jó pár regénye ki van bélelve utószóval, előszóval, a sűrűn adott
interjúiról nem is beszélve. Az esszéista Kundera azt akarja, hogy tudjuk,
mit gondolt a regényíró Kundera, hogy milyen elméletet követett, és A függöny rövid, szellős fejezeteiben
– némelyik egy oldalnál is rövidebb – megint megmagyarázza magát, azokkal az
elméleti csomókkal vacakolva, melyek összegubancolásával hosszú éveken át
foglalatoskodott. S bár valamennyire meglazítja őket, végeredményben mégis
szépen benne marad a szorításukban. Ám A
függönyben – azt hiszem, először – igencsak figyelemre méltó módon
kifejezi a megbánását amiatt, hogy ilyen hosszú időre lekötözte magát. Meglepően
szelíddé (de nem erőtlenebbé) vált hangon tér vissza azokhoz a témákhoz,
melyeket korábbi esszéiben fejtegetett – a regény konstrukciójához és
funkciójához, a giccs fenyegetéséhez, a kormányok provincializmusához, az
akadémikus kritikusok idiotizmusához, a tragédia, a humor, a felejtés és a
haszontalanság természetéhez, de megint, mint eddig is minden könyvében, új
lencséket talált, amelyeken át megvizsgálja a témáját. A regény művészete például
az író könyve volt, „egy gyakorló regényíró vallomása”, melyben a kompozíció
és a technika gyakorlati részleteihez való viszonyában szemlélte az
irodalomelméletét. Fejezet hosszan tárgyalta a szóismétlések szerepét, Kafka,
Sterne és Broch regényeinek struktúráját, és összekapcsolta ezeket a
gyakorlatias kérdéseket a regények küldetésének témájával. Az Elárult testamentumok dühösebb könyv
volt, egy próféta szóáradata, s azt vizsgálta, hogyan árulják el a művészek
jogait az irodalmi hagyatékok gondozói, a kiadók és az ideológusok.
Megismételve ugyanazt az irodalomelméletet, ezúttal különös figyelmet
fordított Kafka inkompetens fordítóira, Rushdie intoleráns üldözőire (és
gyönge védelmezőire), még a komponista Sztravinszkij hűtlen karmestereire is.
A függöny kevésbé komor, inkább egy
eksztatikus olvasó könyve, és ugyanazokat az eszméket az irodalomtörténet
prizmáján keresztül nézi, Kundera mestereinek – Cervantesnek, Tolsztojnak,
Flaubert-nek és még néhány más írónak, ismerteknek és ismeretleneknek,
klasszikusoknak és moderneknek – a munkáin és gondolatain keresztül. A dühös
sirám az Elárult testamentumokban,
hogy a regény és a nyugati kultúra az agóniáját éli, most irgalmasan
elcsendesedett, s fölváltotta a lelkes emlékeztető, hogy „[a regény] formája
(…) olyan szabadságnak felel meg, amelyet nem korlátozhat senki, és amelynek
fejlődése állandó meglepetések sorozata lesz a jövőben”.[2] Hasonló
toleranciával, és most először, Kundera elfogadja A függöny elején azt, amit burkoltan ugyan, de tagadott korábbi
esszéiben: hogy az egyes műalkotások megítélése és rangsorolása nem objektív
tudomány. „A művészet birodalmában nincsenek pontos mérőeszközök. Minden
esztétikai ítélet egyéni vállalkozás
[Kundera kiemelése], de olyan vállalkozás, amely nem zárkózik be tulajdon
szubjektivitásába… objektivitásra pályázik.”[3]
Más szóval, mindenkinek megvan a maga véleménye. Alkalmasint egyetértek, de közben
elismerem, hogy mivel az ítélkezés szabályai annyira személyesek, ez a civódó
játék a kedvenc történeteink fölött – mert minden irodalomkritika annak
tetszik –, hogy Kundera nyelvezetét használjam, elviselhetetlenül könnyűnek
érződhet. Nehéz legyőzni azt az ösztönt, hogy súlyosabb és szigorúbban
mérhető céllal ruházzuk föl a regényt. Természetes érzés, hogy a regényeknek
valamiképpen javítaniuk kell bennünket, vagy legalábbis néhányunkat. Kunderát mindig csábította ez a súlyosság, és most
hiába kezd el kertelni, A függönyben
leírt regényelmélete még mindig mindenekelőtt súlyosnak hangzik. Ez az
új, elvileg megenyhült Kundera nem valami nagyon meggyőző, és a kezdeti
kinyilatkoztatások után nem sokszor tűnik fel többé A függönyben. Ezek a visszakozások nem hosszú időre szabadítottak
meg az érzéstől – mely a regényei olvasásából is ismerős –, hogy bizonyos
Természeti Törvények többé-kevésbé türelmes magyarázatával van dolgunk, és
hogy csak egy gyerek próbálna ellenállni a hűvös tényeknek. „Az esztétikai érték
iránti közömbösség szükségképpen provincializmusba süllyeszti az egész
kultúrát”,[4]
figyelmeztet hamarosan, és azokról a bizonyos „egyéni vállalkozásokról” már
nem esik szó. Kundera számára a regénynek továbbra is van egy sajátos és
életbevágó funkciója, és nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a „játékos”
művészetnek a végső komolyságát. A
függöny ismét elmagyarázza, hogyan hordozza magában a regény az emberiség
reményeit valami erkölcsileg szerfölött döntő fontosságú dologgal
kapcsolatban. Mindannyian úgy
születünk, hogy az élet valósága rejtve van előttünk, a készen kapott eszmék függönye mögött, innen a könyv címe.
Nem olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek azok a valóságban. A regények
azonban, miként maga a tapasztalat is, föltárják számunkra a létezést, a
regény „erkölcse” pedig abban a képességében rejlik, hogy átlyukasztja azt a
függönyt, és ítélkezés nélkül fényt bocsát a létezésre és az akár jó, akár
rossz emberi lehetőségek skálájára. A regény – mely Kundera szerint
különleges a művészetek között annyiban, hogy „az elemzés, a tisztánlátás, az
irónia kiváltságos területe”[5]
– azt mondja el, „amit csak a regény tud elmondani”,[6]
s amikor így tesz, fölnyitja a szemünket. A regény leszakítja a függönyt.
Felnőtté tesz bennünket. Hogyan
teszi ezt a regény? Úgy, hogy csak kételyeket fejez ki, sohasem
bizonyosságot. Kundera régóta érvel amellett, hogy a regény – már ha
megérdemli ezt a nevet – az élet finom részleteinek és komplexitásának ironikus (értsd, „bizonytalan”)
vizsgálata, mely ledönti a megfáradt bölcsességeket, rámutat a lusta
általánosításokra, és csupa-csupa kérdést állít a helyükre. Mindvégig azt
mondta az esszéiben, hogy a regény „olyan terep, ahol az erkölcsi ítélet fel
van függesztve”[7],
és „a regény az egyének képzeletbeli mennyországa. Az a birodalom, ahol senki
sincs birtokában az igazságnak, sem Anna, sem Karenin”.[8]
A regényíró egyetlen igazsága: „Bonyolultabbak a dolgok, mintsem hiszed.”[9]
A regényíró, amikor a lét igazságát kutatja, nem válaszokat ad, hanem
kérdéseket tesz fel, mert minden válasz definíció szerint új öltést tesz
hozzá a szép hazugságok függönyéhez. Kundera dicséri például Flaubert-t, aki,
mondja, sohasem azért írt, „hogy közölje ítéletét olvasóival”.[10]
Egy didaktikus regény azt mondja meg az olvasónak, mit kell tennie; Kundera szerint egy igazi „ironikus” regény pedig
csak azt, hogy az emberek mit képesek
tenni. A regények megragadják „a lét egyik lehetőségét (az ember és a világ
lehetőségét), s ezáltal megmutatják, hogy mik vagyunk, hogy mire vagyunk
képesek”.[11] E magas
küldetéssel nem a könnyed lektűr áll szemben (Kundera azt mondja, „engem
sohasem bosszantottak Agatha Christie detektívregényei”[12]),
hanem a giccs, a humortalanság, a leegyszerűsítés és a mítoszképzés,
mindenfajta örökölt dogma. A legfőbb e gonosztevők közül a giccs, amely a
„legnagyobb esztétikai rosszallást”[13]
érdemli – s amelyet az évek során úgy definiált, mint „a közhelyek
butaságának lefordítása a szépség és az emóció nyelvére”[14],
A lét elviselhetetlen könnyűségében
pedig, emlékezetesen, mint „a szar abszolút tagadása”.[15]
A giccs, „a valóságra vetett rózsaszínű fátyol”[16]
(még jobb, hogy „parfümmel lelocsolt kenyér”,[17]
Robert Musil szerint) Kundera számára a legfőbb bűn, a megértés konok
elutasítása. Függönyjavítás. Miközben Kundera szelídebben bánik régi ellenségeivel
A függönyben, mint az Elárult testamentumokban, nagyon
szórakoztatóan üldözi többek között Victor Hugót és George Sandot a giccs
bűneiért. A kierőszakolt happy end,
a megkérdőjelezhetetlen tanulság, a nyilvánvaló gonosz, a könnyű választás, a
becsületes és rendíthetetlen hős, a regény, amely megerősíti mindazt, amiben
hiszel, a történet, mely megváltást ígér: Kundera mindebből nem kér. Mindez
nem csupán ízlés kérdése számára. Ez erkölcsi kérdés, mert azzal, hogy
leleplezi a líraiság iránti naiv vonzalmunkat, azt a vágyunkat, hogy
fekete-fehéren lássuk a világot, hogy összetöri bizonyosságainkat, hogy
személyessé teszi a dolgokat, és ezáltal megmutatja az általánosító
ideológiák idiotizmusát, a regényíró szükségszerűen kijózanítja az olvasót (és önmagát is: sohasem ugyanolyan egy
könyv megírásának a végén, mint volt évekkel korábban, a kezdetén). És azzal,
hogy a miénktől eltérő igazságokat mutat meg nekünk, a regény megnehezíti,
hogy közömbösek legyünk mások iránt. Az ember jogai, mondja Kundera, az emberi
individualitásba vetett közös hiten nyugszanak, minek következtében
erőfeszítést igényel az, hogy megértsük más emberek nézőpontjait. A regény
ennélfogva nem kevesebb, mint az intolerancia elleni bástya. Miért tiltanak
be regényeket totalitárius vezérek, imámok és finnyás városi tanácsok? A
válasz: a regény a modernitás „legreprezentatívabb alkotása”, az
individualitás legfőbb bizonyítéka, mely megemészthetetlen bármilyen hitű
középkori gondolkodók számára. A
föntiekben kifejtett eszménynek megfelelő regény írása komoly technikai
követelményeket támaszt az íróval szemben – ahogyan azt Kundera igen
inspiratív hatással kifejtette A regény
művészetében, melynek egyes részeit úgy olvashatjuk, mint az ironikus
regényíróknak szóló mesterkurzust –, s a fordítókkal szemben is, ahogyan azt
ragyogóan kifejti az Elárult
testamentumokban, ahol Kafka egyetlen bekezdésének különböző érzelmi és
szellemi hatásait elemzi négy, éppen csak különböző fordításon keresztül. Az
írónak, mondja, aggályosan ügyelnie kell rá, hogy eltüntesse saját
tekintélyének vagy véleményének minden nyomát, nehogy a regényben szereplő
bármely eszme a látszólag vitathatatlan igazság hamis fényében ragyogjon. A függönyben azt írja: „a regénybeli
elmélkedés […] határozottan független minden előre megalkotott
eszmerendszertől; nem ítélkezik, nem nyilatkoztat ki igazságokat; kérdez,
csodálkozik, tapogatódzik”.[18]
A regény művészetében, amikor az
egyik kedvenc regényének (Hermann Broch Alvajárók
című művének) egyik esszészerű részét elemzi, Kundera aggódik, hogy azt
„könnyen az író elmélkedésének foghatjuk fel, a regény igazságának,
összefoglalásának, alaptételének, s ily módon megtörheti a regénytér
feltétlenül szükséges viszonylagosságát”.[19]
Ha a regényíró egy bizonyos igazságot támogat, akkor kudarcra van ítélve
minden olyan törekvése, hogy megvilágítsa lényegi igazságnélküliségünket. Kundera
csábítóan világos kritériumai, úgy tetszik, a regények megítélésének
majdhogynem objektív mérőeszközét kínálják fel a kritikusnak: keresd meg
minden új regényben azt, hogy az emberi lehetőségek sokaságának milyen új
eleme tárul föl benne, és hová helyezi ez a felfedezés a regényt az elődök és
a kortársak felfedezéseinek viszonylatában. És mivel „az a regény, amely nem
fedezi fel a lét mégoly kicsiny, addig ismeretlen parcelláját, erkölcstelen”[20]
(ennyit a szelídebb Kunderáról), a recenzensek a kunderai elméletet
felhasználva magabiztosan ítélkezhetnek, átkozhatnak ki írókat, s küldhetik
az erkölcstelen könyveket a maguk giccses-függönyös poklába. De vajon
mi módon állapítható meg, hogy a lét igazságának mely darabkája volt korábban
ismert vagy ismeretlen? A szubjektivitás férge mindig befurakszik minden
esztétikai elméletbe, és még a legjobbakat is a gyökerüknél kezdi rágni.
Kundera mércéje, bármilyen szigorúan állítja fel, bármilyen briliánsan
fogalmazza meg, bármilyen erkölcsiségtől ragyog, mégiscsak, mint az összes
többi is, egy képzeletbeli, sőt giccses premisszán alapszik: a homogén
olvasóközönségen, melyben mindenkit egyformán lenyűgöz egy új „felfedezés a
létezésről”, s azzal mindenki egyformán egyetért. Csakhogy az emberek
különböznek (ami Kunderának is az egyik premisszája), és ami nekem újdonság a
létezéssel kapcsolatban, az a nagyanyám számára egy molyrágta közmondás.
Kundera elmélete nem szolgál használhatóbb mércével az irodalomkritika
számára, mint bármely másik – „az értékek érzékelhető története” egyáltalán
nem létezik senki számára, hacsak nem Milan Kundera az illető. Egyetemista
koromban fedeztem fel Kundera regényeit, mielőtt még elhatároztam volna, hogy
író leszek, és faltam őket. Később, mint lelkes rajongója és tagadhatatlanul
az ő hatása alatt álló reménybeli regényíró, elolvastam A regény művészetét. És megdöbbentem. Készen arra, hogy minden
okítást elfogadjak a mesteremtől, egy olyan művészetelméletet fedeztem fel,
amely teljesen ellentétes a regényeivel. Úgy éreztem, hogy Kundera rosszul
olvassa önmagát. Szerettem a regényeit, gyakran azért, mert arra
kényszerítettek, hogy harcoljak vele és a véleményeivel, azzal, amit művei
legjellegzetesebb vonásának éreztem – az agresszíven kijózanító eszmékkel,
melyeket tényekként ad elő egy
gőgös, briliáns, nyűgös narrátor. Csakhogy az elmélete – melyben az „irónia”
és „a regény relativitása” volt a kulcs – épp az ilyen zsarnoki narrátorokat
gúnyolta, és a bölcsességeket, melyekre tanítani próbáltak. A Kundera iránti mély
csodálatom (mely csodálatot paradox módon részben az fűtötte, hogy dühös és
csalódott voltam a meggyőződései miatt, amikor azok ellentmondtak az én
meggyőződéseimnek) éppen az iránti csodálat volt, amelyet esszéista tollával
megvetett, vagy legalábbis azt állította, hogy megveti. Kundera
személyiségét nagyon nehéz elválasztani a regénystílusától – attól az
erőszakos, fekete garbós komorsággal teli narrátorhangtól, amely annyira
jellemző a műveire. A lét
elviselhetetlen könnyűségében, az egyik kedvenc részemben – miután egy
tágas esszét olvashatunk Sztálin fiáról és a börtöntáborokról, a
szexualitással kapcsolatos ókori eszmékről, az édenkerti kakálásról és saját
gyerekkori olvasmányairól – a narrátor végül kijelenti: „Szar nélkül a
szexuális szerelem nem volna olyan, amilyennek ismerjük.”[21]
Hogy miként jut el idáig, az nem fontos, de egy dolog világos volt számomra:
ő, a narrátor, aki úgy tűnt, nem más nevet visel, mint a Milan Kunderát (a Lassúságban teljesen nyíltan), ezt így
hitte, és azt akarta, hogy én, miközben ott ülök a kollégiumban, szintén így
higgyem. Vagy ott van az a fejezet Az
élet máshol vanban, amely így kezdődik: „Ha egy nő nem él kellő testi
életet, a testet kezdi lassan ellenségének tekinteni.”[22]
Vagy: „Azokat a férfiakat, akik nők sokaságát üldözik, két kategóriába lehet
osztani.” Vagy ott van az a csodálatos vénemberes badarság a Nemtudásban: „Azelőtt a zenét az
hallgatta, aki szerette, ma szünet nélkül üvölt mindenhol […] se kezdete, se
vége […] a zene szennyes habjaiban vész oda a zene.”[23] Gyakran
volt az a benyomásom, amikor a regényeit olvastam, hogy Kundera valóságos
hadjáratot visel azért, hogy megszabadítsa az olvasóját (engem) bizonyos
illúzióktól – attól, hogy a barátság, a szerelem vagy a demokrácia tartós
lehet, a jövő ígéretétől vagy a gyerekek ártatlanságának hitétől. Nagy
gyönyörűséget okoz az olvasásában az az érzés, hogy összezúzza az ember
önelégült hiteit, s szenvedélyesen éles intellektusát mozgósítva megmutatja a
valóságot a kölyöknek. Hozzátartozik ez a Kundera-regények okozta különleges
izgalomhoz, és amikor olvastam őket, nem tudtam elhinni, hogy ezek a részek
nem ítélkező kijelentések, melyeket egy gonoszul konok ember fogalmaz meg,
aki az enyémmel (vagy mindenesetre valakiével)
legalábbis részben összeegyeztethetetlen világnézetet hirdet. Ez érdekes
volt, az eszmék megfogalmazása káprázatos, és maguk a regények gyönyörűek. De
várjunk csak: ha a regény bölcsessége, ahogyan azt az esszéíró hangoztatta,
„a bizonytalanság bölcsessége”, akkor a narrátor Kundera miért mindig olyan
biztos az igazában? Az esszéíró arra tanított, hogy a regényíró csak azt
mondhatja, „Bonyolultabbak a dolgok, mintsem hiszed”, de tőle mint
regényírótól többnyire azt hallottam, „Egyszerűen rosszabbak a dolgok,
mintsem hiszed”. Nem,
nem, mondja az esszéíró, félreértett: „Minden a hangon múlik. Gondolataimnak
az első szótól kezdve játékos, ironikus, provokatív, kísérletező vagy kérdező
a hangjuk.”[24]
Nem állíthatom, hogy Kundera nem szándékozott ilyen hangot megtalálni, bár
vannak kételyeim. De azt bízvást mondhatom, hogy én regényről regényre
haladva egyszer sem hallottam ezt a
hangot, és ma sem hallom, miután nagy
élvezettel elolvastam minden egyes magyarázó esszét. És ha egy olvasó
figyelmét elkerülheti egy leírt szó hangja, akkor ugyan létezhet-e a szerző
által képviselni kívánt eszmék közt olyan, melyet az olvasó nem érthet félre? Kunderának
szenvedélyes hitei vannak. Az egyik ilyen hite az, hogy a regény nem a
szenvedélyes hitek terjesztésére szolgáló hely. Csak az a baj, hogy Kundera
nem tudja türtőztetni magát – olyan didaktikus, mint bármelyik
Viktória-korabeli vikárius vagy egy szovjet realista. A jó hír viszont az,
hogy az irodalomelmélete, amelyet A
függönyben újra kifejtett, megbocsáthatóan téves: a Kundera-regények épp
attól gyönyörűek, hogy bennük van a szerző dühös, szomorú, nevető
didaktikussága. Micsoda dupla paradoxon – azt hirdeti, hogy nem szabad
hirdetni semmit, de nem képes ezt gyakorolni is –, s éppen ettől lesznek a
regényei kunderásak, ő pedig attól utánozhatatlan
– ami igazán nagy szó –, hogy egymással összeegyeztethetetlen etika és
esztétika között őrlődik. Mindenesetre
a regényei nem az eszméitől szárnyalnak, hanem a stílusától, mellyel kifejti
azokat az eszméket. (Némelyik eszméje –
hogy csak néhányat említsünk: a „lírikus nőcsábászat” és az „epikus
nőcsábászat” szembeállításáról, a totalitarizmusról, a történelemről, a
gyerekekről vagy a vécékről – egészen mély, némelyik együgyű, némelyik bántó,
és némelyik egész egyszerűen téves. Hogy eldöntsük, melyik milyen, az részét
képezi a mulatságnak.) Kundera csodálattal idézi Flaubert-t – azt a
regényírót, aki igyekszik eltűnni a műve mögött –, Kundera regényei viszont
épp attól gyönyörűek, mert ő maga annyira látható bennük: ott van az az
erőszakos narrátor, aki ellen, mint az elmélete utasítja rá, dühösen lázadnia
kellene. Hűvös akar maradni, de nem képes hűvös maradni: ez egy
Kundera-regény. Ma már
nem zavar, hogy épp ellentétes okból szeretem a regényeit, mint azt ő maga
szeretné. De gyanítom, hogy őt zavarná. Gondolom, ő hisz benne, hogy az
egzisztenciális bölcsesség érzékelése nem szubjektív – mint ahogy, mondjuk,
szubjektív az érzés, melyet egy történet kivált, vagy az írás szépsége, vagy
egy alak bája, vagy egy jó tréfa. Csakhogy mindezeknek ugyanaz az úti céljuk:
a szemlélő elméje. Nem azt akarom mondani, hogy az esszéista Kundera
tökéletesen téved, csak arra mutatnék rá, hogy az emberek világában sok
minden óhatatlanul elvész az író szándéka és az olvasó élménye között, akár
függönyvarrás az író célja, akár függönyszaggatás. Kundera hisz benne, hogy a
regény úgy fog eljutni az olvasó fejébe, ahogy elhagyta az író kezét, de ha
megnézi a regény és az irodalomkritika történetét, vajon hogyan hihet egy
ilyen képtelen giccsben? Kundera hisz
benne, hogy egy író kedvenc íróiban sok minden közös, nemcsak a rajongójuk.
„A regény történetének személyes verzióját”[25]
alkotják, olyan történetet, melynek közös a célja, melyben számos szerző
osztozott ugyanazon a küldetésen, melyet az újabb író megért, örököl és
továbbvisz. Ilyen egyesítő elmélet, az „értékek története”[26]
nélkül szerinte az irodalom nem más, mint „olyan művek irdatlan raktára,
amelyeknek kronologikus folyamata semmi értelmet sem rejt magában”.[27]
Vagy még keményebben fogalmazva, „fecsegés”[28];
az egyes mű ebben a folyamatban semmi. Kundera szerint az irodalomtörténet
ennélfogva olyan, mint a földrajzi felfedezés és a térképészet: a bölcsesség
fölhalmozásának folyamata. S A függönyben
úgy vázolja föl a saját regénytörténetét, mint az élettel kapcsolatos
felfedezések sorát, melyek lassan kitöltik a tudás térképét, s széthasogatják
a tudatlanságnak azt a bizonyos függönyét. De a
bölcsesség be van zárva egy történetbe, vagy a körül lebeg. A bölcsesség nem
az, ami megmarad, miután elhajítjuk a történetet. Az csak valami gyönge
tanulság. Ahogy Márai Sándor írta: „»új gondolat« nincs, csak új kifejezés
van, amely […] új feszültséget ad a régi gondolatnak”.[29]
Kundera korábban írt az „undoráról azok iránt, akik egy művet eszméire
fokoznak le”,[30]
de éppen ezt teszi ő is A függönyben,
amikor a regényíróknak mint a létezés úttörőinek történetét írja meg. A
fölfedezett bölcsességek irodalomtörténete unalmas dolog, egy vödörnyi
gondolatrög, a szerencsesütik kritikai története. A függönyben Kundera a kedvenc íróit egy bizonyos komor józanész
elviselhetetlenül könnyű hírvivőivé zsugorítja: az élet szerényen megy tovább
az után is, hogy az ember meghal (Cervantes); a legtöbben jelentéktelenségben
éljük le életünket (Sterne); életünk legfontosabb pillanatait prózai, unalmas
részletek, sőt mindenféle nyilvánvaló ostobaság burka veszi körül, mely
„elválaszthatatlan az emberi természettől”[31]
(Flaubert); a bürokrácia elrabolja identitásunkat és a személyes kaland
lehetőségét (Kafka); a döntéseinket mindenben, a politikától az
öngyilkosságig, irracionálisan hozzuk meg, ösztönzések kusza elegyéből
(Tolsztoj). Lecsupaszíthatjuk
Kundera regényeit is ilyen felismerésekre (és rendszerint nemigen kell
továbbmennünk a címnél): a létezést elviselhetetlenül könnyűnek és
értelmetlennek érezhetjük; a nevetés és a felejtés maró hatása
haszontalanságra ítéli az ember komoly erőfeszítéseinek és hiteinek nagy
részét; a líraiságra való hajlam szorosan kapcsolódik a fiatalsághoz, és ezt
könnyen maguk javára tudják fordítani a totalitárius elnyomók (Az élet máshol van eredeti címe A lírai kor volt). De az irodalmi
művek effajta felismerések szerinti rangsorolásával az a baj, hogy így
elmulasztjuk az olvasás minden misztikus gyönyörűségét – a személyes örömnek,
szépségnek (és bölcsességnek) azokat a pillanatait, melyek aztán kísértik az
embert, de semmi közük a nagy emberek „felfedezéseihez”. Nem úgy
nézek vissza a kedvenc regényeimre, hogy a létezést megvilágító gondolatokat
dédelgetem bennük – kivéve talán Kundera regényeit. Amire emlékszem, amit
élvezek olvasás közben, amit mulatságosnak, mélyenszántónak vagy gyönyörűnek
találok, az mind szubjektív – még akkor is, ha más olvasók millióival
osztozom bennük évszázadok során –, és ez objektív tény. Hogyan lehetne „a
regény története” olyan tanulságok sorozata, melyekre nem emlékszem, vagy
legalábbis nem emlékszem arra, hogy ezeket regényekből tanultam volna meg?
Kafka arra tanított, hogy ne bízzak meg a bürokráciában? Azt akkor tanultam
meg, amikor megszereztem a jogosítványomat. Nem, Kafka arra tanított, milyen
nehéz egy takarót megtartani a hasadon, ha ganajtúró bogár lett belőled. Kundera A függönyben néha mintha
lazítana, és kevésbé teoretikusan ír mestereinek könyveiről. Amikor Hašek Svejkjét vagy Musil A tulajdonságok nélküli emberét
elemzi, bőségesen adagolja a felkiáltójeleket. Az amerikai szem számára ez
valamiféle dupla hátraszaltós iróniának tűnik, de azt hiszem, a nagy
ironikusnak ez esetben elragadóan őszinte a lelkesedése, mint például abban a
gyönyörű részben, amikor elképzeli a regény történetét egy másik író nézőpontjából, aki nem más,
mint Kundera egyik vezércsillaga, Witold Gombrowicz, a Kozmosz és a Ferdydurke
szerzője. Kundera elképzeli Gombrowiczot, ahogy az „újra fogja mintázni
előtted a regény történetének egész múltját,
s ezzel megsejteti saját regénypoétikáját, amely csakis az övé, és amely
ennek következtében természetesen ütközik más írók poétikájával”.[32]
Ezek izgalmas gondolatok Kundera kezében, s ugyanakkor érvénytelenítik a nagy
részét annak, amit addig írt A függönyben.
Amikor
próbáltam regényíróvá képezni magam, én is összeállítottam a saját személyes
irodalomtörténetemet, és megpróbáltam értelmezni magamnak a gyönyörű műveknek
ezt a kincsestárát. Megvizsgáltam hőseimet, és próbáltam közös célra lelni a
könyveikben, ahogyan Kundera az ő kedvenceiben azt a közös erőfeszítést
látta, hogy szétszaggassák a függönyt az emberiség üdvére. Olvastam a
kedvenceimet és a kedvenceim kedvenceit: Kundera elvezetett Musilhoz, Mannhoz
és Gombrowiczhoz; Nabokov Belijhez és Borgeshez; Hemingway és James Flaubert-hez;
Perec Calvinóhoz; Stoppard Schnitzlerhez; Woolf Prousthoz. De olyan
ösvényekre is eljutottam, ahol az irodalmi párviadalok áttetsző vérfoltjait
találtam, ahol szellemek csépeltek más szellemeket: ha Nabokov gyűlöli Mannt
és Jamest, ha Davies kigúnyolja Greene-t, ha Gombrowicz Borgest
hatásvadásznak nevezi, akkor én, aki ezt is, azt is szeretem, mit tegyek,
amikor eljön az idő, hogy elkezdjem írni a saját művemet? Fájdalmasnak
találtam ezt a vagdalkozást, mintha a szüleim veszekednének előttem és a
barátaim előtt. Ahogy olvastam tovább, egy különös problémába ütköztem: az én regénytörténetemet egymással
összeegyeztethetetlen írók népesítik be, akik gyakrabban gyűlölték, mint
szerették egymást. Kundera kedvenceitől eltérően az enyéim közül nagyon kevesen
osztoztak közös célokban vagy esztétikai szándékokban, s ennek következtében
újra és újra elakadtam, amikor meg akartam fogalmazni a saját egyesítő
irodalomelméletemet. Úgy tűnt, nemcsak stílusban és módszerekben, hanem célokban is korlátlan sokféleség
uralkodik. Ha elhiszem Kunderának, hogy a regény célja a létezés
megvilágítása, akkor vagy le kell mondanom Nabokovról, vagy kooptálnom kell
őt, vagy még egy kivételt odabiggyesztenem törékeny elméletem alá. Közben
pedig: mit jelent, ha új alakomat
boldog gyermekkorral vagy rossz frizurával ruházom fel? Milyen alapelvekből
kiindulva hozzam meg a tízezer döntést, melyek egy fejezet megírásához
szükségesek? Vladimir
Nabokov – egészen biztosnak érzem magam e nekro-hasbeszélő-kritikámban – egy
könnyed kacajjal elutasította volna A
függönyt. Nabokov regénytörténete nem az egzisztenciális felfedezések
története, hanem a stílusé. Számára a szépség az utánozhatatlan zseni által
leírt részletekben rejlett. Hogy megértsük az Ulyssest, mondja Kundera, ismernünk kell azt, ahogy a regény a
története során megszállottan igyekszik megragadni a pillanatot; Nabokov azt
mondja, egy Dublin-térképre van szükségünk hozzá. Kundera azt mondja, a
regény az eszmék vizsgálatának eszköze; Nabokov azt mondja, „én a képeket
jobban szeretem az eszméknél”.[33]
Nabokov azt mondja, „tökéletesen közömbös vagyok az író problémái és a regény
jövője iránt”,[34]
miközben e témák (vagy akár e szavak!) nélkül Kundera csodálatos esszéi
elképzelhetetlenek. Kundera a létezés egzisztenciális igazságát keresi;
Nabokov azt mondja, „Az élet nem létezik birtokos névmás nélkül”,[35]
és „maga az egzisztenciális szó (ha komolyan használják)”[36]
erős gyanakvást ébreszt. Kundera a regény feladatát próbálja magyarázni;
Nabokov azt mondja, „Az én regényeim feladata az, hogy bebizonyítsák, regény
általában véve nem létezik”.[37] S
ugyanakkor Nabokov és Kundera mégiscsak jórészt ugyanazokat az írókat
tartották polcaikon: Tolsztojt, Flaubert-t, Kafkát. Csak valahogy ellentétes
esztétikai tanulságokat szűrtek le ugyanazokból a könyvekből. Flaubert
segített Nabokovnak nabokovosan, Kunderának pedig kunderásan írni, anélkül,
hogy ők ketten valaha is ugyanazt az elméletet vagy célt vallották volna. És
mindkettejüknek igaza volt. Amikor Kundera
elengedi az objektivitás iránti elérhetetlen (sőt gyerekes) vágyát,
szenvedélye átragyog a szövegén, és ihlető erejű lesz. Amikor A függönyben okosan és szenvedélyesen
ír arról, hogy a művészi ihlet milyen kiaknázatlan forrásait lehet megtalálni
Rabelais-ban vagy a levélregényben, amikor a stílusuk és képzelőerejük miatt
olyan különböző (s ami különösen pezsdítő, élő) írókért lelkesedik, mint Fuentes, Chamoiseau és Rushdie, úgy
tűnik, fölszabadul a magára rótt súlyos kötelességei alól. Vagy amikor
Picassóról, Felliniről és Beethovenről mint öregemberekről beszél, élvezi
„vidám felelőtlenségüket”, és úgy véli, alkonyi szabadságuk „valóságos csoda,
sziget”.[38]
Azt szereti ezekben a művészekben, hogy immár közömbösek mások véleménye
iránt, s oly módon egyéniek, ami csak az öregkornak lehet a sajátja. És
boldogan látom, amikor Kundera ugyanilyen szabadon önmaga, s talán élvezni
tud végre a saját művészetében valami mást is, mint a felelősséget a létezés
megvilágítása miatt. Olyan
íróként, akinek rögeszméje az eszmék kutatása, akinek számára a regény nem más, mint az eszmék vizsgálata, A függönyben helyenként végül mégis
tisztán látja, hogy valami más is rejlik ezekben a furcsa történetekben,
amiket szeretünk olvasni. Amikor kigúnyolja „az irodalomelmélet
hiábavalóságát, amely nem tud mit kezdeni egy-egy művel”,[39]
ez a gúny éppúgy illik a saját provokatív művészetéről szóló provokatív
esszéire is. A szépség szívének titka, még az eszmékből szőtt szépségé is,
csak fölvillanásokban fölfogható. Talán a szépség is egy függöny, melyet
nehezebb széttépni, mint azt, amely hazugságokból és giccsből van szőve. Amikor
ízlelgetem Kundera összetéveszthetetlen véleményeit (mely megengedhetetlen
élvezet volna az ő saját esszéi fényében), akkor érzem azt, hogy olyan
könyvet olvasok, melyet senki más nem írhatott, csak ő. Talán ez az én
egységesítő elméletem. A függönyt
ízlelgetni kell, nem pedig megtanulni vagy követni – forgatni a szánkban, de
nem a föltárt igazságai miatt, hanem a folyamatosan föltárulkozó kunderai
stílus miatt, amely csodálatosan erős, a szerzőnek így a nyolcadik X-e
környékén is. Felejtsd el az elméletet, élvezd az embert! Miután befejezi egy
regényelméleti fejtegetését, emlékezni kezd: „Felvillan előttem ifjúságom
libertinus Csehországa: barátaim kijelentették, hogy férfiember számára
nincsen szebb tapasztalás, mint egyetlen nap alatt három nővel lenni együtt.”[40]
Ezért olvassa az ember Kunderát, akár tetszik neki, akár nem. M.
Nagy Miklós fordítása |
|
Lettre, 70. szám |
[1] A függöny; magyarul: Európa, 2005, Réz Pál fordítása
[2] A függöny, 16. o.
[3] A függöny, 25. o.
[4] A függöny, 50. o.
[5] A függöny, 57. o.
[6] A függöny, 74. o.
[7] Elárult testamentumok, Európa, 1996, 10. o. (Réz Pál fordítása)
[8] A regény művészete, Európa, 1992, 196. o. (Réz Pál fordítása)
[9] A regény művészete, 31. i.
[10] A függöny, 68. o.
[11] A regény művészete, 61. o.
[12] A regény művészete, 161. o.
[13] A függöny, 60. o.
[14] A regény művészete, 201. o.
[15] A lét elviselhetetlen könnyűsége, Európa, 1994, 320. o.
(Körtvélyessy Klára fordítása)
[16] A függöny, 59. o.
[17] A függöny, 59. o.
[18] A függöny, 79. o.
[19] A regény művészete, 87. o.
[20] A függöny, 69. o.
[21] A lét elviselhetetlen könnyűsége, 318. o.
[22] Az élet máshol van, Európa, 1997, 43. o. (Varga György fordítása)
[23] Nemtudás, Európa, 2001, 90. o. (N. Kiss Zsuzsa fordítása)
[24] A regény művészete, 104. o.
[25] A függöny, 86. o.
[26] A függöny, 25. o.
[27] A függöny, 13. o.
[28] A függöny, 177. o.
[29] Márai Sándor, Föld, föld!... , Helikon, 2006, 158. o.
[30] A regény művészete, 156. o.
[31] A függöny, 138. o.
[32] A függöny, 86. o.
[33] Vladimir Nabokov, Strong Opinions, [kiadó, évszám? –
McGraw-Hill, 1973 vagy Vintage,
1990?], 7. o.
[34] Strong Opinions, 212. o.
[35] Strong Opinions, 118. o.
[36] Strong Opinions,. 101. o.
[37] Strong Opinions, 115. o.
[38] A függöny, 152. o.
[39] A függöny, 155. o.
[40] A függöny, 28. o.