Anna Dziewit
A Nagy Semmi
(Eljött volna Pécsre? Vagy Varsóba?)
Kinyitottam a csatolt fájlt, a felső sávban megjelent a Dokumentum1
ikonja. Jobbra a webcam négyszöge. Ha rákattintok, megjelenik egy közepes
méretű képkocka, ebben Pécset látom. Széchenyi Square – ez van ráírva,
refreshing every two minutes. És kétpercenként frissül a kocka, vagyis
azt látom, hogy emberek kerülnek a kamera látóterébe, aztán egyszer csak
eltűnnek, autók állnak a parkolóban egyforma sorokban, aztán hirtelen egy
sem marad. Vagy egy zöld autó helyén most egy fekete áll. Pécs fölött ma,
ezen a július eleji napon sokkal felhősebb az ég, mint itt, ahol Varsót
látom az ablakból. A pécsi főtéren emberek járkálnak a szemem láttára,
a nevük olyan magánhangzókat rejt, amilyenekről itt, az internetkamera
innenső oldalán nem is álmodtunk. Le akartam írni őket, de a lengyel billentyűzeten
értelmüket vesztik a hosszú A-t, az U-nak hangzó hosszú O-t és a kimondhatatlan,
furcsa E-t tartalmazó nevek. Ha Pécsre indul az ember, olyan útra lép,
amelyen senki sem akart végigmenni, amikor Jugoszláviában elkezdődött a
háború, hacsak nem akadt fontos dolga a városban – hiszen ez az út csak
délre vezet. A Budapest–Pécs út a horvát határnál ér véget. Egy pillanattal
később szinte már érzem is a sirokkó leheletét, érzem a tenger cseppjeit
és a hal ízét a számban.
Az utolsó kilométereken hallani lehetett a lövések hangját, és aki
megállt az úton, érezte, ahogy megremeg a föld a Háború, a Halál és a Pusztulás
táján masírozó súlyos léptek alatt. Látni lehetett, hogy árnyék vetül a
napra.
Sietősen építették a hadiutat a kommunizmus idején, amikor Josif Broz
Tito büszkén felvetette a fejét, és kétséges volt, mi lesz azután, le kell-e
rohanni az engedetlen Jugoszláviát. A hadiúton érkeztem Pécsre, korábban
viszont vonat hozott a Habsburgok vasútján. Budapesten, a Keleti pályaudvaron
arra vágytam mindenáron, hogy fényképezzen le valaki, mert úgy éreztem,
ez az a pályaudvar, ahonnan mindörökre elmegyünk, magunk mögött hagyva
a múltat, mert a Történelem gyorsabban száguld a vasúti síneken, mint az
összes hajtány vagy gőzmozdony.
Pécsen irdatlan hőség volt áprilisban. Egymás után, rétegenként vetették
le magukról divatos ruháikat az északi országok írónői és a Berlin–Varsó
vonalon túlról érkezett írók. Valószínűleg azért jöttünk mindannyian, mert
más esetben egyikünk se keveredett volna ide. Vajon az a jó kiállású nyugat-európai
író, aki megkérdezte, vagyunk-e kellőképpen westernized to have McDonalds,
eljött volna önszántából Pécsre? Vagy Varsóba?
Vajon létezik-e különbség Sandomierz, Timişoara és Székesfehérvár között
bármelyikük szerint?
Vajon van-e ember Nyugat-Európában, akit őszintén érdekel Pécs? Vagy
Novi Sad? Vajon egy francia vagy amerikai turista, aki isten tudja, hogyan
keveredett egyszer csak Novi Sad környékére, megérti-e, miért hívják ezt
a várost jobb ügyhöz méltó konoksággal Újvidéknek, Timişoarát pedig Temesvárnak?
Fütyül rá az a világ, ahol eldőlnek a fajsúlyos ügyek, ahol elegáns fogadásokat
adnak a jelentős országok nagykövetei, és ugyanúgy fütyül a világszerte
Bratislavaként ismert Pozsony város kérdésére. Az Oderán túl van-e ember,
akit érdekel, hogy Márai Sándor a Naplóiban élete végéig egyszer sem nevezte
a mai Koąicét másnak, mint Kassának? Úgy nevezte, ahogy nevezte. Who cares?
Elcsodálkoznak azon az anekdotán, hogy a szlovákok megelégelték, hogy állandóan
összekeverik őket a szlovénekkel, ezért elhatározták, hogy megváltoztatják
a nemzeti zászlót, amely valami furcsa véletlen folytán megint csak hasonlít
a szlovén zászlóra – szlovákok, szlovének, nem mindegy? A Hölgyek levendulában
című angol filmben a három főhős közül az egyik, Judi Dench fiatal lengyel.
Napjaink legdivatosabb német színésze alakítja, és amikor azt kéne mondania
lengyelül: „hagyd abba”!, az úgy hangzik: „hadama!”, pedig annak a égvilágon
semmi értelme. A film készítői közül senki sem vette a fáradságot, hogy
utánanézzen, mond-e ilyet az a nép, amelynek fővárosa Varsó, és amelynek
reneszánsz poétája megírta, hogy ennek a népnek saját jó nyelve van, a
lengyel nem kacsa-liba tájszó. Legyen, de kit érdekel, ilyen apróságokra
nem adunk.
Vajon a holland turisták, akik Romániát járják mesés terepjáróikkal
– egy-egy autó árából három családnak lehetne házat venni az első rendesebb
faluban –, másnak látják az utat, mint egy sajátos Central European Safarinak?
Aztán hazatérnek maastrichti házaikba, körbemutogatják a képeket, amelyeket
az elhagyatottan omladozó, szétrohadt, romos gyárakról készítettek, és
azt mondogatják – tiszta vadkelet, túl a civilizáción!
A webkamera képére pillantok – nagyon beborult az ég Pécs fölött, senki
sem jár a főtéren, biztos mindenki menedéket keres a Horvátország felől
érkező égiháború elől. Talán bementek a Dante Caféba – esténként, villányi
bor mellett ott próbáltak egyezségre jutni a vasfüggöny mindkét oldaláról
érkező írók, ott teremtődött volna meg az európai közösség, egység, egész,
de nem biztos, hogy sikerült – lengyel és magyar mégis két jó barát, az
írek és az angolok annak idején csapolt sör mellett jelentették be a fegyverszünetet,
a csehek nem akartak szlovákok mellé ülni, a németek viszont főleg egymással
és a jó öreg Unióból való írókkal társalogtak, akik már akkor oda tartoztak,
amikor az Uniót Európai Szén- és Acélközösségnek és Euratomnak hívták,
és álmában sem gondolta volna egyikük sem, hogy egy Litvánia vagy Lettország
vagy valami ilyesmi is a tagja lesz, és ahhoz a gondolathoz is hozzá kell
szokniuk, hogy Törökország a kapujuk előtt toporog.
Dubravka Ugreąić Amerikai fikciógyűjtemény című könyvében ír arról,
hogy megkérte egy nyugat-európai ismerősét, rajzolja le neki saját belső
Európa-térképét: „Itt vagyok én. Körülöttem Németország, Belgium, itt van
Franciaország, ott Anglia, lent Olaszország, aztán van még Spanyolország
és Portugália, itt pedig… egy vonal. A vonalon túl a Nagy Semmi…” Ez a
semmi Berlintől nagyjából száz kilométerre keletre kezdődött. És valószínűleg
még mindig sokan vannak, akik számára ott kezdődik a gondolatban üres hely
a világ térképén. Ha nem így lenne, megkérdezte volna-e tőlem egy nyugat-európai
író, hogy teljes jogú tagok vagyunk-e az EU-ban?
A Nagy Semmi Nyugat-Európa és Oroszország-Anyácska között, amelytől
mindenki fél, és amelyet mindenki szeret. A többi néma csend. A halaknak,
a gyerekeknek és a reménytelen országoknak nem osztottak lapot. Egyébként
így sem rossz abban a Varsóban, amely például nemcsak a McDonaldhez enough
westernized, hanem a KFC-hez is.
A nyugat-európai átlépi a határt Cottbusnál, és légüres térbe, vad
világba csöppen, olyan helyre, amelyet meg kell szelídíteni, meg kell nyugtatni,
be kell sorolni valahova, megírni róluk A vadak nemi élete új kiadását.
Ugyanakkor a vonal túlsó felén, ahol a Nagy Semmi kezdődik, egyfolytában
a vonzó összehasonlításokat keresik izgatottan: Paczków – a lengyel Carcassone,
Pécs – you can easily feeel yourself in Italy, Moszkva – Észak Párizsa,
Međugorje – a balkáni Fatima. És így tovább, van még bőven. De minek nekik
ott, Nyugaton még egy Carcassone, ha megvan a sajátjuk, nem elég, hogy
az övék, ami már önmagában nagy előny, de még eredeti is, ami megint csak
nem jelentéktelen kérdés. Miért nem működik ez fordítva is? Velence – Dél
Pétervárja? Azoknak a sziléziai emigránsoknak a gyerekei, akik 1981-ben,
percekkel a hadiállapot előtt menekültek el Sziléziából Németországba,
és legalább azzal próbálták dokumentálni a németségüket, hogy német juhász
kutyát tartottak, ma teljes mértékben német németek. Nem akarnak lengyelül
beszélni, csak a Viva Zweit nézik, és utálják a törököket, azt hangoztatva,
hogy Deutschland nur für Deutsche. A közép-kelet-európai származás stigma,
vagy legalábbis fájdalmas fekély az ülepen.
Megnézem, mi van Pécsen. Pont most hajtott át a főtéren egy Coca-Cola
emblémás teherautó, és, azt hiszem, eleredt az eső. Varsóban kánikula van,
az ablakot is becsuktam, nehogy benyomuljon a forró levegő a tetőtéri lakásba.
Próbálkozzunk: Varsó – Észak Pompejije. Tegnap a Qfajka bárban söröztem,
ott láttam egy amerikai fiatalokból álló társaságot – a varsói házak falán
látott sebhelyekről, a sírokról és a lépten-nyomon megtalálható vesztőhelyekről
beszélgettek – But wait ’til you see Auschwitz – mondta a legidősebb.
Haverokkal mentünk át tegnap Praga – Varsó minden értelemben keleti
kerülete – déli részén, a Carrefour bevásárlóközpont mellett melltartókat,
kalózlemezeket, förtelmes cipőket és gyömölcsöt árultak. Szemben a pravoszláv
templom kupolája csillog aranyfényben, galambok ülnek a Vörös Hadsereg
emlékműve körül, a tér közepén. – Uramisten, milyen ronda ez a Varsó, nem
először vesszük észre, és nem is utoljára. Berlin meg milyen szép, milyen
elegánsan, jó ízléssel emelkedett ki a háborús romokból. Talán ha mégis
elfogadták volna a Marshall-segélyt a szocialista barakkban, akkor Varsót
is a háborút túlélő legjobb építészek építették volna föl?
Nem fogadták el, és egész Lengyelország építette újjá a fővárosát.
És hiába tett meg minden tőle telhetőt, a város olyan, amilyen. Vagy Pécsre
is pusztulás várt – az Uránvárosra? Az urán városára? A Kárpátok erdőinek
legmélyén koromgyárat építő románok fantáziája kellett ahhoz, hogy a magyar
döntéshozók annak idején nagyhatalmat akarjanak teremteni az országukból,
amikor felfedezték, hogy a Pécs környéki dombok valahol uránércet rejtenek.
Adjon hálát Pécs a püspöki palota melletti templomban, hogy füstbe ment
ez a terv.
Mert ebben a térségben, amelyet Nyugat-Európa a Nagy Semminek nevez,
a rengeteg félig-meddig behegedt seb köt össze bennünket valamiképpen.
Nem egy sebünk öncsonkításból származik. Olyanok okozták, akik önmagukat
gyújtották fel nyilvános helyeken, leugrottak nagy magasságból, ablakokból,
lekapart gyufafejek mérgét itták, akik tét nélkülinek érezték az létet,
akik túladagolták a csokoládéutánzatokat, akik szent háborút folytattak
valakiért, akinek aktája van a Nemzeti Emlékezet Intézetében, akik sorban
álltak, akiket halálra ítélték a hús-afférban. De kinek fontos ez tulajdonképpen?
Milan Kundera úgy próbálta definiálni Közép-Európát, hogy ez az a hely,
ahol a lehető legkisebb területen a lehető legtöbb kultúra él együtt. Talán
pont ezért, a világ különbözőségével telített oldat miatt, ahol még a banánnak
is megvan a maga euronormája, nem tudja elfogadni a Nagy Semmit olyannak,
amilyen.
A Dante Caféban tartott összejövetel végén, amikor az európai írók
úgy döntöttek, hogy szedelőzködnek, és visszatérnek Budapestre a hadiúton,
két regény nyugat-európai szerzője rám mosolygott az ajtóban állva.
– More wine? – kérdeztem.
– No, thank you, I have enough – felelte.
Enough of Pécs?
MIHÁLYI ZSUZSA FORDÍTÁSA
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|