Fenyvesi Kristóf:
Látszattani Leckék
A művészet és a tudomány pécsi ünnepe, a Pécs Ars GEometrica 2007 nyarán
került először megrendezésre. 2007-ben Ideák és Formák, 2008-ban Szerkezet
és Környezet, 2009-ben pedig Kreativitás és Innováció címmel, összesen
csaknem százötven tudós és művész hívta fel a figyelmet a közös gondolkodás
változatos lehetőségeire, és mutatta be a művészetek és a tudományok képviselői
között zajló interakció elméleti és tárgyi eredményeit. A különféle tudásformákat,
eltérő gyökerű kulturális mintázatokat összekapcsoló gondolkodásmód, a
Kepes György-i „interthinking” szemléletének megfelelő pécsi példáit keresve
a Zsolnayak, a pécsi „bauhäuslerek”, Victor Vasarely, Keserü Ilona, Vidovszky
László és Lantos Ferenc munkássága juthatnak elsőként az eszünkbe.
Az elmúlt évek pécsi eseményei közül a következőkben kettőt szeretnék
felidézni:
2007–2008-ban Erdély Dániel spidron-szobra, az eseménysorozatot vizuálisan
is megjelenítendő került a pécsi Sétatér gesztenyefáinak árnyékában ideiglenes
kiállításra. Az egymásnak feszülő háromszögekből konstruált titokzatos
örvényforma, akár egy tárgyiasult köztéri Timaiosz-idézet, rövid időn belül
városi találkozóhellyé vált.
Első lecke: „Mire jó; mire jó még...” a spidron?
„Emeljen minket mágikus jelképek
Titka, formuláik igézetén
A parttalan, a viharzó, az élet
Hasonlat lett, gyémántkemény.
Csillagzatként kristályos hangot adnak,
Szolgálatukban teljesül a lét,
És köreikből senki sem zuhanhat
Máshova, mint a szent Közép.”
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték. (Fordította: Vajda Endre)
Azt a távoli köztársaságot, ahol az emberi szellem és műveltség
papjai a tudomány, a művészet és bizonyos értelemben a vallás ősegységét
a lehető legmagasabb szinten hirdető üveggyöngyjátékot játszák, Kasztáliának
hívják, és egyáltalán nem biztos, hogy csak Hermann Hesse képzeletében
létezett. Erdély Dániel, mindenesetre inkább tűnik valóságosnak, mintsem
fikciónak, ám Hesse figurájához, Josef Knecht játékmesterhez hasonlóan
üveggyöngyjátékos ő is: kiugrott magister ludi, aki bizonyos, hogy megjárta
Kasztáliát. A humánum maximumát megtestesítő átható derűt, az örök újrakezdő
szellem komoly és mély kasztáliai derűjét sugallja mindaz, amit Onnan magával
hozott.
A mintát, mint mondja, „belül”, talán ideaként csempészte át a
határon, hogy végül az üveggyöngyjáték gyakorlata szerint a tudomány, a
szépség tisztelete és a meditáció hármasa révén adjon a transzgresszív
formának új életet. A lenyomat a Spidron nevet kapta a létrejövetelben,
s ez a név találó, hisz aki először hallja, az semmit sem talál, legfeljebb
csak találni vél. Akárcsak az, aki először lát, tapint, érzékel spidront,
mert annak számára is idegen, de mégis közelinek tűnik, olyan Valaminek,
amivel már találkozott. És ez így is van minden bizonnyal. Hisz aligha
létezik emberi kultúra, amely a spidron-rendszer alapelemét, a háromszöget
– legalább mint ornamenst – ne ismerné. Erdély Dániel azonban megtanít
nekünk ezzel az alapelemmel, ezzel a háromszöggel még valamit, ami alapján
a részekből, melyeket tudatra eszmélésünktől fogva oly jól ismerünk, új,
eleddig ismeretlen mintázatokat képezni. Olyanokat, amelyeket emberi szem
– úgy, ahogy mi tapasztaljuk – nem tapasztalt előttünk soha.
A látás a megismerés eszköze. Ez így van akkor is, amikor felejthetetlen
látványok, emlékezetes formák és hasznos dolgok pattannak ki a gépi és
emberi agyakból, mindazonáltal a kérdést, ami a spidronból pattant ki,
egyik sem válaszolja meg. Mert mi is a spidron? Ezzel tán úgy vagyunk,
ahogy Szent Ágoston volt az idővel, Wittgenstein pedig a logikával: ha
nem kérdezik, tudjuk, de ha kérdezik, nem tudjuk. Talán „valami olyan,
amire rá kell eszmélnünk. (És nyilvánvalóan valami olyan, amire valamilyen
oknál fogva nehezen eszmélünk rá.)” Kivéve Erdély Dánielt. Bár ő sem eszmélt
könnyedén, neki is kellett egy Szókratész.
Nekem például Erdély Dániel mondta azt, hogy egy spidron-rendszerben
konstruált forma-kombinációval hézagmentesen lehet kitölteni bármilyen
teret, legyen az egy alakzat tere, vagy két alakzatot határoló térrész.
Minthogy moduláris egységekből áll, kristályos szerkezetet hoz létre, amelyről
pedig már Kepes Györgytől tudom azt, hogy a legkisebb energiafelhasználással
képes a növekedésre, és „az összekapcsolás legkevésbé bonyolult módját
teszi szükségessé, és mégis maximális szilárdsággal és teherbíró képességgel
rendelkezik.” Engem ez örömmel tölt el, mert nemcsak a fizikai és geometriai
világ alakzatainak spidron általi kitölthetőségét és illeszthetőségét látom
ezáltal elgondolhatónak, hanem mintha a művészetek és a tudomány terének
nagy alakzatai is felismernék a spidron-rendszer kínálta lényegi és ettől
rendkívül izgalmas harmóniát. Konceptuális és perceptuális, intellektuális
és affektuális – a spidronban mindez összefügg, kereszteződik. Aspektusvak,
aki nem látja meg a spidronban vibráló komplementer dinamikát. Vagy nem
látja a statikus spidron-alakzatokat is „akcióformákká” telítő idő-dimenziót,
amely mögött a spidron-ritmus fokozódó turbulenciája áll. Aki egy spidront
néz, örvénybe tekint. Aki értelmesen néz egy spidronra, azt a spidron értelme
magába rántja.
Helmuth Plessner az „érzékek antropológusa” ugyan soha nem láthatott
spidront, de biztos nem a spidron „némaságát” tenné ma szóvá, ha velünk
lehetne. Ahogy írja: „A kézműves olyan anyagokkal találja magát szemben,
amelyek az elillanó hangtól eltérően maradni akarnak, vagy maradniuk kell,
függetlenül attól, hogy színekről, síkokon megjelenő vonalakról vagy térbeli
testekről van-e szó. A térben rögzítve arra törekszenek, hogy a beléjük
fagyott zenét mozgásban oldják fel”. Már-már törvényszerű, hogy erre a
belső zenére ügyelve a sok-sok animáció után Erdély Dániel is eljutott
a mobil szoborig, ami a projektum művészi kifejtésének új állomását jelentheti.
És a praktikus alkalmazások terén is mennyi meglepetés várhat, ha az innováció
határokat nem ismerő szabadsága biztosítja a hajtóerőt!
Charles Sanders Peirce a „pragmatizmus” névadója, a modern szemiotika
megalapítója beszél arról, hogy a gondolatok értéke annyi, „amennyi belőlük
a jövő felé mutat. […] Az eszmék élete attól függ, mivé válnak a későbbiekben.
Kezdetben csak az emberi közösség eljövendő ideáinak lehetőségei.” Márpedig
a spidron-rendszer nem kizárólag művészi alkotások, eszmei tartalmak kidolgozására,
geometriai problémák megoldására kínál lehetőséget, hanem számos közvetlen
és nagyon is mindennapi problémát képes megoldani. A csomagolás-technológiától
kezdve lehet belőle szélmalom, víztisztító, hajócsavar, szűrő, csempe,
vagy az elektronikus képfelbontás új eljárásai dolgozhatók ki általa.
Amikor a spidron-rendszeren mint megvalósulási lehetőségek multidimenzionális
„bokrán” gondolkozom, akkor Erdély Dániel apjának, Erdély Miklósnak a híres
Időutazás című sorozata jut az eszembe. Mégpedig a sorozat egy nemlétező
darabja. Amelyen az apa, fejét vakarva áll meg fiának műve, egy spidron-szobor
előtt. A kép címe: „Mire jó; mire jó még...” a spidron?
Második lecke: A küklópsz szeme
Orosz István Látszattani Leckék című kiállítása alkalmából
Sokféle szem van. Filippo Brunelleschi szeme, Galileo Galilei szeme,
René Descartes szeme, Orosz István szeme... de még a küklópsznak is van
szeme! Egyetlen kerek szem a homloka közepén, amellyel a világra tekint,
s amely egyben világának középpontja is. Ez a szem egyértelműen meghatározott,
pontosan mérhető, azaz geometrizálható világot teremt. Olyan világot, amelyben
világosan láthatóak (lat.: perspicere) a viszonyok, és ahol az egymásutániság
szigorú hierarchiája, a megkérdőjelezhetetlen rangsor uralkodik. A küklópsz
egyetlen szemével egyféle igazságot lát. Egyetlen pillantásával a középpontos
perspektíva rendjében képezi le mindazt, ami a látómezejébe kerül. Talán
ez az oka annak, hogy megáll a jelenségnél, hogy „csak tények vannak”,
s talán ez az oka annak is, hogy hajlamos a jeleket mint egyértelmű hozzárendeléseket
tekinteni. Hiszen a látás minden egyes módozata, már önmagában véve egy-egy
értelmezés. Ezért a küklópsz a neveket mint dolgokat, s a dolgokat mint
neveket érti. Hatalmának kulcsa, pontosan ez az egyértelműség. A küklópsz
erőssége, azonban ekként a gyengesége is. Hiszen, ha egyszer csak Valaki
megjelenik, aki kitanulta, aki ért hozzá, akinek immáron az ujjában van,
hogy átállítsa a perspektívákat, akkor Ő a küklópszok világában bármire
képes. Számára elegendő egyetlen gondosan kiszámított vonatkoztatási pont,
akár úgy is, mint egyetlen leleményesen megválasztott Név, hogy az egyszeműek
egész serege előtt láthatatlanná váljon, és úgy vigye végbe mindazt, amit
eltervezett. De ki is lehetne az, aki olyan tekintettel méri a világot,
ahogy a küklópszok világában Senkise? Ki is lehetne kellőképpen leleményes
ahhoz, hogy felismerje, hogy kiszúrja ezt a gyengeséget? Aki tudja, hogy
hova kell bökni: legyen a kezében írópálca, kard vagy izzó fahasáb. A gigászi
küklópsz ellenpontja, a tulajdonképpeni nem-küklópsz, csakis az embertermetű,
embertekintetű Odüsszeusz lehet. Amikor elkezdődik a játék, felbomlik a
látvány és összekeverednek egymással a dolgok és a nevek, akkor a jóslat
beteljesül. A mindenhatónak és öröknek hitt „küklópszi én” a vizuális piramis
csúcsáról az örvénylő mélységbe zuhan, és a Senkise (gör.: Útisz) labirintusának
közepén találja magát. A bolyongás és időlegesség végtelen értelemmel bíró
rajzolatába rejtve, azonban még a küklópsz is csak Odüsszeusz tekintetével
nézve lelheti meg a labirintus kijáratát.
A kijáratot, amely – és ez felfoghatatlan – ugyanazon útvesztő középpontjába
vezet. Mert, mint azt megtanultuk: sokféle szem van. Filippo Brunelleschi
szeme, Galileo Galilei szeme, René Descartes szeme, Orosz István szeme...
de még a küklópsznak is van szeme!
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|