Ayhan Gökhan
Halottak anyja
köszönettel Györe Balázsnak
Mint egy bűvös kockát, forgatom magam előtt a ’88-as évet.
Két éves vagyok és semmit nem tudok a világról. Nem tudom, anyám mennyire
szeretett volna kinézni ’88 ablakán. Elképzelem a rendszerváltást
megelőző években, tolja a babakocsit keresztül a Városliget füvén, a játszóterek
hintái mellett. Apámtól még jönnek a levelek, még nem dőlt el minden, ami
azóta kétségtelenül.
’88-at fehér homokozók és játékok között töltöm. Van napsütés,
ég a homok, fáj tőle a lábam. Nem a Balaton partján felöntött, könnyű és
puha, nem. Az elvált, egygyermekes anyák játszótere.
Azóta az Amerikai úti lakás halottak háza. ’95-ben anyám, idén
a nagyanyám és a nagybátyám. Gondolkodom anyám utolsó hét évén. Élete utolsó
hét mondatán. Apám abbahagyja a levelek küldését, ő továbbra is a Ráskay
Lea utcai gyermekorvos intézet asszisztense. Gyerekkorom óta ki tudom a
szót ejteni. Feltárulhat egy korszak az anyám életén keresztül? Nem őrződött
meg, nem volt átörökítés. Hullanak a fényképek a kilencvenes évekből, a
paplan alatt a sötétség hosszú és megnyugtató. Együtt nézzük a rendszerváltást
követő néhány év karácsonyfáját. Ugyanaz az ágy és padló, ugyanaz az ablaküveg.
Nem én nézek át rajta először.
Gyalogolok a jól ismert utcán, huszonhárom évem utcáján. A környék
változásának tudható be a házak előtt sorakozó fák eltűnése, a felújítások,
kihalt szomszédok. Nemzedékváltás. Új gyerekek ássák a játszótér homokját.
Mi történt a zuglói lakásban ’88 decemberében? Húsz évvel ezelőttre
nincs visszatérés, nincs odáig tartó emlékezetem. Az akkori tapétát idén
leszedtük és kifestettük a falat. Az akkori mondatok helyére új mondatok
kerültek. Éveken át hőmérséklet – és mondatváltozások. A ’88-as nap süt
be az ablakomon? Borok dugói, testek fáradtsága minden év végében. Számadás.
Mit gondolt anyám ’88 szilveszterén? Ült az azóta kidobált fotelek egyikén,
a zöld huzatot kapargatta a körmeivel. Anyám körmei éles támpontként szolgálhatnának
a történet megfejtéséhez. Szeretném rekonstruálni anyám mondatait.
Ivott e pezsgőt, és ha ivott, mennyire befolyásolta őt az aznapi
történetben? Mit gondolt apámról, a törökről, aki cserbenhagyta őt? Anyám
elmosogat, rendet csinál, kinéz az ablakon az azóta sem változott szemközt
magasodó, emeletes házra, bámulja a havat a tetőn, az ablakpárkányokon.
Ugyanazt a világítást, amit esténként én. Ő meghalt, és én megmaradtam
a bámulásban. A konyhám az ő konyhája, a nagybátyámé, akivel a rossz viszonyt
a haláláig nem sikerült rendeznem. A halálával, a hajnali szívmegállásával
a helyrehozhatatlan állapot megmerevedett és én nem találom a kiutat ebből
a lehetetlen bizonytalanságból. Mindkettejük cigarettafüstje kiszellőzött
a lakásból, semmi hamut nem hagytak maguk után. A történet elakad, persze,
nincs az a családtörténet, ami előbb-utóbb nem akad el.
Zuglóban mintha alacsonyabb lenne az ég, mintha itt nem lehetne
mást, csak kivétel nélkül árva gyerekeket szülni. Torontál és Thököly úti
barátaim anyátlan, apátlan férfiak. A 2008-as év szentestéjén Vilivel ittuk
az ünnepi konyakot a lakásban, a feldíszített fenyőfa közelében. Mondtunk
e olyat, anyám ’88-as karácsonyán kimondott mondataihoz hasonlót? Miről
beszélgettünk a barátommal? Mondtam olyat, amit anyám biztos nem mondhatott,
mondjuk azt, ’95 karácsonyán halt meg anyám. Ez a vele kapcsolatos mondat
hozzám tartozik, és hát a születésemmel vállaltam a kockázatát. Mellébeszélések,
évekig hordott mellébeszélések. És a temető, karácsonykor ki kell menni
a temetőbe!
A hideg utcán szaladok, hull a hó és maszatos, sötét sár keletkezik
a lábam körül, a csizmámra tapad. Karácsonyokra látok, a lakásból kiszűrődő
fény abban a pillanatban a legnagyobb öröm, a zuglói télbe hajló ág egytől-egyig
szép és megnyerő látványt nyújt, de nem nyúl át a 2009-es télbe. Rajzolatok,
halványra sikeredett vonalkák a múlt karácsonyában. A hó íze a számban,
hidege az ujjaim felületén, mennyire az érzéseimhez van kötve a gondolkodásom.
És a teljesen eltűnt, ’95-ös tél, az anyám halála napján nagybátyámmal
tett hosszú séta az utcán. Eszembe jut, az úttest közepén a séta. A nagybátyám
a bal oldalamon, én centiméterekkel arrébb tőle. Jobban emlékszem az ilyenen,
nem egészen fontos dolgokra, mint a mondataira. Elvitt valakihez, utána
napokig nem láttuk. Sírva verte a falat a kocsmában, a mama mesélte ezt
később. Elképzelem, az asztaltól részegen feláll, a falhoz megy és ököllel
veri a cigarettafüsttől lehetetlen, homályos helyiségben. Talán egy kislámpa
a feje fölött imbolyogva szórta rá a fényt, megvilágítva a fekete haját,
sötét bajuszát. Talán, és én már csak a talánokra hagyatkozhatom. Nem beszéltük
meg a dolgot, az anyám és az ő dolgát sem.
Kilenc évesen nem akartam hozzá bemenni a kórházba. Játékot
ígértek, bementem. Lehetne e ennél rosszabb, lehetne e ennél bűnösebb?
A nagybátyám elvállalt, nem rakott be az intézetbe. Megérdemeltem volna?
Anyám kórháza előtt, az Uzsoki utcában Vilivel nyarakat ültünk
végig esténként. Néztük a szülőszobák ablakait, a kórházzal szemközt épült
kollégiumból kijövő diákokat. Később, a halotti bizonyítványa kikérésekor
tudtam meg, az volt anyám kórháza. Régen hosszú útnak tűnt a lakástól.
A kilencvenes években mi nem tűnt annak?
Vili apja ugyanabban az évben és kórházban halt meg, mint anyám,
ugyanaz a betegség vitte el. Összeköthet e két embert ilyenféle azonosság?
Tizennégy éve keresem a választ a kérdésre.
Anyám nem értett sok mindenhez, nem tudott főzni, a sok könyv
ellenére nem foglalkozott művészettel, egy feljegyzés szerint a halála
előtt szeretett volna angolul megtanulni, kicsit érteni a számítógéphez.
A nagybátyám vele szemben tudott mindent, egy valamin kívül, jó életet
nem tudott biztosítani magának. A festményei, megszáradt tubusai a konyhában
szétszórva álltak évekig, amíg itt lakott és nevelt engem. Értett a régiséghez,
vasárnaponként a Petőfi Csarnokba járt, és néha kivitt magával; nagydarab,
kedves arcú cigányok közé, akik az ölükbe vettek, azt állítva, ők a rokonaim.
Elhittem nekik, mi mást tehettem volna? A barátjával ültek egy kocsmában
és órákon keresztül ittak, én a biliárdgolyók gurításában kerestem szórakozást.
Utóbbi emlék évekre van a nagybátyám halálától. Szerette a bútorokat, a
cigarettát és a játéktermet, a mama ezt nehezen viselte, pénzt viszont
sose felejtett el adni. Egy karácsonyon, a konyhában megígértette velem,
jó leszek, semmi rosszat nem csinálok többé, és ehhez a Jézuskát és Istent
hívta segítségül, mint tanuk, mellé álltak, aláírni nem kellett semmit,
az ígéret szóban hangzott el és az emlékezetben rögzült. Közben a mama
bent ült a szobában, nézte a tévét. Ünnepelt. Nem tartottam be a fogadalmat.
Nem, nem, és nem, képtelen lettem volna betartani. Hazudtam? Nem szeretnék
ilyen erőszakos fogalmazást.
’88 bűvös kockája gurul a lépcsőházban, megakad az ajtón túl
rá váró hótorlasz miatt. Anyám elvesztett, soha meg nem ismert mondatai
mellett. Festékszag, a nagybátyám festményeié. A mama elhervadt, soha el
nem adott virágai.
Rendezem az emlékeim, a helyére szeretném tenni őket. Rakosgatom,
kihúzom belőlük a fájdalmas, megbocsáthatatlan mondatokat. Idén is ki kell
menni a temetőbe, több sírra kerül virág és gyertya, mint azelőtt. Behavazott
sírok lesznek? Fekete fák közé befutó úton a lépéseink után milyen nyom
marad? Nem találok mondatot magamra.
Itthon visszatértem a nagybátyám korábban használt kávétartójához.
’88 levegője eltűnt, nem tudom beszívni.
Meghaltak, a nagybátyám, aki a cigánysága rossz oldalára állt,
és anyám, aki férj nélkül tolta a babakocsit a játszótér homokján. ’88
kamerája forog velük szemben, a végén én, 2009-es oldalárnyékkal az arcomon.
Nézem őket, forgatom a történetük. A jelenidejűség nyelvén szeretném a
megszólítást, a közeledést hozzájuk. De nem megy tovább. S elfogy az év,
már csend öleli által.
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|