Grendel Lajos
Pécs Napló
2OO9. július 3 - 4.
Prológus. Pécsett többször is jártam már, ötször, talán hatszor.
Egy-két napnál tovább sosem maradtam. Parti Nagy Lajos az első pozsonyi
felolvasóestjét követő napon valami olyan kijelentésre ragadtatta magát,
hogy ez (ti. Pozsony) egy "jó" város, ez egy "élhető" város. Az egyik óvárosi
kávézó teraszán ültünk, meleg, napos, késő tavaszi délelőttön, sok évvel
ezelőtt. Az idő állni látszott, bár mint azt Petőfitől is tudjuk, a szekér
haladt. Mondtam Lajosnak, öt évvel ezelőtt jöttél volna... Kellett jönnie
egy olyan városvezetésnek, amelynek szívügye lett az akkor meglehetősen
lepukkant történelmi városmag (illetve hát ami a kommunista rombolás után
megmaradt belőle) felújítása. A nemrég megszületett szlovák állam vidékről
idecsöppent korifeusai a "kozmopolita" Pozsonyt nemigen szívelték (megjegyzem
a maiak sem különösebben). Valamelyik államalapító atyának még az is megfordult
a fejében, hogy Besztercebánya és Zólyom összeépítésével az idegenszívű
Pozsonynál "szlovákabb" fővárost lehetne alapítani. Én, Isten látja lelkem,
örültem volna, ha így történik. Akkoriban egyes idegenszívű szlovákok úgy
gondolták, Pozsonynak az felelne meg a leginkább, ha önálló városállam
lenne, melyet három baráti ország, Szlovákia, Magyarország és Ausztria
határol.
1977 augusztusában érkeztem először
Pécsre, s rögtön láttam, hogy ez egy jó, élhető város. Pécsnek, ha szabad
így mondanom, a "szelleme" ragadott meg. Akkoriban a pozsonyi Madách Könyvkiadó
zöldfülű szerkesztője voltam, fiatal házas és egészen újsütetű családapa,
nem sok idővel a kétéves sorkatonai szolgálatom letöltése után. A Csehszlovákia
és Magyarország közötti közös könyvkiadási szerződés szerkesztői (lektori)
tapasztalatcseréket is lehetővé tett. Így lettem én egy hétre (tíz napra?)
a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó vendége. Ami a tapasztalatcserét illeti,
az kimerült egy rövid, talán fél délelőttös pofafürdőben, majd az elutazásom
előtti záróvizitben. Amint látható, nem sokat zaklattak, sőt...! A nagyfőnököket,
Illés Endrét és Domokos Matyit, akivel később jó barátok lettünk, nem is
láttam. Viszont egy tisztes summájú pénzkeretből könyveket vásárolhattam,
s így jutottam hozzá a háromkötetes Musil-nagyregényhez, amelyet nem is
a Szépirodalmi jelentetett meg – szóval nem elég, hogy tejbe-vajba fürösztöttek,
még udvariatlan és hálátlan is voltam. (A tulajdonságok nélküli ember sok,sok,
sok forintba került, más könyvre a pénzemből már alig futotta, de Temesi
Feri első kötete még belefért.)
A tejbe-vajba fürösztés egyébként nem túlzás.
A hetvenes évek második felében vagyunk – a magyar külpolitika, így a kulturális
politika is, ekkoriban kezdett, bár még elég óvatosan, nyitni mifelénk.
A Szépirodalmi, csakúgy, mint az Európa, a Móra vagy a Gondolat, az előírtnál
is szívélyesebb kapcsolatokat ápolt velünk. Egy szó mint száz, a bemutatkozó
pofaviziten megkérdezték tőlem, hogy Budapesten és Szentendrén kívül hová
szeretnék eljutni még, vagyis mit szeretnék látni még a vidéki Magyarországból?
Pécset neveztem meg – gondolkodás nélkül. Pontosabban mondva, én a Jelenkort
választottam. Ha a Jelenkort Makón szerkesztették volna, akkor Makót választom.
Akkoriban, s még néhány évig, a Jelenkor volt számomra a magyar irodalmi
folyóirat. Az igazi. A nyolcvanas években aztán lett már több igazi is,
de akkor, 1977-ben, úgy tűnt, a Jelenkor az egyetlen igazi. Pozsonyban
csak a Madáchban és talán az Irodalmi Szemle szerkesztőségében lehetett
hozzájutni. Amikor tehát Pécsre kéredzkedtem, már jó ideje rendszeres olvasója
voltam a Jelenkornak. Persze olvasható lap volt a Kortárs is, az Új Írás
is meg még néhány vidéki folyóirat, de mindegyiken érződött valami „ferde
illat". A Jelenkoron nem.
Megragadtam hát, az akkor úgy tűnt, hosszú
időre vissza nem térő alkalmat. Másfél napot töltöttem Pécsett, ebből egy
Jelenkor-nap volt. A Pannóniában, a mai Pátriában szállásoltak el pesti
kísérőmmel, egy kedves fiatal hölggyel. Délben a szerkesztőségben a főszerkesztő
Szederkényi Ervin és a szerkesztőbizottság néhány tagja fogadott (Bárdosi
Németh János és Arató Károly arcára emlékszem). Délután Szederkényi Ervin
elvitt várost nézni, és rám áldozta az egész maradék napot, még a tévétorony
éttermébe is elvitt. Beszélt a Jelenkor múltjáról, elődjéről, Tüskés Tiborról,
akit a hatalom szinte egyik napról a másikra kiakolbólított a Jelenkorból,
Mészölyékről, akikhez baráti kapcsolat fűzte (Miklós írásait minden hatalmi
homlokráncolás ellenére gyakran közölte a lapban), és nem utolsósorban
élénken érdeklődött a felvidéki magyarok és a felvidéki magyar irodalom
felől. Elárulta, hogy felmenői között pilisi szlovákok is voltak, s így
még érthetőbb volt az érdeklődése az akkor is, mindig is gubancos nemzetiségi
kérdések iránt. Beszélt a Németországba áttelepített baranyai svábokról
is, akik ott, különösen az NDK-ban, éppúgy idegennek érezték magukat, mint
a helyükbe betelepített felvidéki magyarok itt. Azt is elárulta, hogy KISZ-káderként
telepítették a Jelenkor élére, mint aki majd rendet teremt az elkanászodott
lapban a megbízhatatlan Tüskés Tibor után. Nem így történt, hála Istennek
és bizonyára a város láthatatlan, de mindenhol jelen levő szellemének,
a szó nem politikai értelmében vett urbánusságának, irodalmi rég- és közelmúltjának.
Aztán többé nem találkoztunk. Egyszer, a nyolcvanas
évek elején egy hosszú interjúmat publikálta a lapban, s egyszer írást
kért tőlem Mészölyről. Esszét. Akkoriban, a nyolcvanas évek elején, nem
írtam még esszéket. Mély lélegzetet vettem, és összeeszkábáltam valamit
Mészöly egyik filmnovellájáról. Nem volt nagy dobás, de közölte. A nyolcvanas
években, amikor a hatalom már jobban eltűrte a határon túli jöttmentek
beszivárgását a magyarországi lapokba, mégsem a Jelenkor lett az itteni
otthonom, hanem előbb a régi Mozgó Világ, később a Tiszatáj, a Száraz György
vezette Kortárs és az antológiaként újjászületett Újhold. Pécsről nem kértek
tőlem írást, én pedig sosem szerettem tolakodni.
2OO9. július 3 - 4.
Most, hogy harmadik napja vagyok már itt, s befészkeltem magam a felsőmalom
utcai lakba és csavarogtam is odakünn, arról illenék írnom, hogy milyen
szép város Pécs. De nem fogok írni erről. Vagy talán majd később.
Pécs! Hát kérem, a Pécs, az egy város. Ez
csak első hallásra tűnik közhelynek vagy tautológiának. Mert nálunk, a
Lajtától keletre s aztán még tőlünk is keletebbre, nem minden város, amit
városnak neveznek. Mert mi kell ahhoz, hogy városnak nevezzünk egy települést?
Nem a lakosok nagyobb száma teszi. Anyám mesélte, hogy miután 1919-ben
a cseh legionáriusok megszállták szülővárosát, Lévát, nagyapámék Magyarországra
menekültek, s többéves hányattatás után Orosházán telepedtek le. Magyarország
akkori legnagyobb falujában, melynek sokkal több lakosa volt, mint például,
Kőszegnek, Kőszeget mégsem jutna épeszű embernek eszébe falunak nevezni,
miként Orosházát sem (legalábbis a hét-nyolc évtizeddel ezelőttit) városnak.
Tehát! Egy városnak, miként az, hogy is mondjam,
a szóban immanensen benne foglaltatik, illik, hogy legyen vára. Ha másként
nem, hát romokban, legvégső esetben nyomokban. Ha nincs, hát legalább volt.
De ez még nem elég. Nem minden váras település város. Ha azonban a várfal
mellett még városfala is van, vagy legalább annak maradványai, mint Pécsett,
az már komoly előrelépés a városság felé. Hát még ha katedrálisa is van!
A pécsit minden kora este megbámulom. Egyelőre csak kívülről, bár a kilencvenes
években voltam már egyszer bent is és lent is, a román stílű altemplomban.
Ha nincs katedrálisa – mert hát a Kárpát-medencében mégiscsak kevesebb
van, mint a Lajtán túl – megteszi egy méretesebb templom is, lehetőleg
gótikus, de ha nincs ilyen, jó a barokk is. Pécsett sok szép templom van,
melyek közül nekem a dzsámi az összes templomok gyöngye. Aztán mi kellhet
még? Történelmi folytonosság (Sopianae), megszakítatlan hagyományok, a
letűnt évszázadok emlékei városszerkezetben és architektúrában – ezek megőrzése,
a műemlékek ápolása és rendszeres felújítása. Egyfajta konzervativizmus,
persze ennek a szónak a jó, márais értelmében, vagyis konzervativizmus
mint értékőrzés. Mint itt, Pécsett. Janus Pannonius és Vasarely mint az
idő múlásának tanúi és állomásai, mint a múló idő egymásra rakódó és láthatóvá
tett rétegei. Az sem akármi, hogy Pécsnek már 1477-ben volt nyilvános könyvtára,
vagy hogy itt alapította Nagy Lajos király az első magyarországi egyetemet.
És persze a városlakók, a polgárság nemzedékről nemzedékre átörökített
lokálpatrióta tudata, ami nem kell, hogy okvetlenül provincializmusba fulladjon.
Ha így van, a folytonosságot csak tudatos és erőszakos lakosságcserével
lehetséges megszakítani, amint ez Pozsonnyal vagy Kassával történt, és
megtörténőben van Kolozsvárt és Nagyváradon. Ezekkel a városokkal szemben
Pécsnek szerencséje volt. Lehetne ma szerb város is. Hajszálon múlott,
hogy nem lett az. Hála Istennek!
2OO9. július 4 - 5.
Negyedik napja vagyok a városban, s lassan kezdek gyökereket ereszteni
benne. De nem! Ez így túlzás! Kezdem befészkelni magamat Pécsett, így talán
pontosabb. Mindjárt a megérkezésem napján összefutottam a Király utcában
Takáts Jóskával, s két órával később másodszor is a Ferencesek utcájában.
Takáts Jóskát még mint egyetemi hallgatót ismertem meg Szegeden a nyolcvanas
években, s a rendszerváltás előtt többször is találkoztunk. Pozsonyba is
eljött egyszer vagy kétszer. Azóta ritkábban látjuk egymást. Jó ideje
mind a ketten egyetemen oktatunk, s a mai egyetemi (de legalábbis bölcsész)képzés
színvonalhanyatlásáról hasonló tapasztalatokkal rendelkezünk. Mi,
Pozsonyban, négy évvel ezelőtt tértünk át a bolognai szisztémára, s ennyi
idő után talán már ki merhetem jelenteni, hogy számomra – nálunk – nem
váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A bakkalaureátusi fokozat a gyakorlatban
annyit ér, mint hajdanában az érettségi bizonyítvány, vagy még annyit sem.
Takáts Jóska igazított útba, hogy merrefelé
keressem azokat a boltokat, ahol a napi bevásárlásaimat intézhetem. Mint
kiderült, a tájékozódási képességem csapnivaló. Minden fontosabb bolt megtalálható
a Felsőmalom utca környékén, csak ki kell nyitni a szememet. Két élelmiszerbolt,
továbbá zöldséges és hentes, kicsit távolabb pedig a Match. Nekem a legnagyobb
örömöt a Kiráy utcai Holland Sajtház szerezte, mely tényleg csak pár lépésre
van az új otthonomtól. De ide akkor is, ha a Tettyén laknék, rendszeresen
eljárnék. Megtalálhatók itt a kimondottan ínyenceknek való francia, holland,
svájci és olasz sajtok, olyan választékban, amilyenről Pozsonyban legföljebb
álmodni lehet. A sajtok mellett kaphatók a tenger gyümölcsei is, jobbnál
jobb borok, s frissen pörkölt brazíliai kávéból is el lehet fogyasztani
egy kis csészével vásárlás közben. Szemben pékség, néhány méterrel odébb
egy másik.
Ami az étkezést illeti, úgy tűnik, a nem messzi
Flórián Kisétterem lesz a törzshelyem.
Nos, szerdán jöttem meg, ma pedig vasárnap
van. Fellengzősen mondva, leraktam itt-tartózkodásom alapjait. Van már
törzséttermem, vannak törzsüzleteim, kialakítottam a napirendemet, betájoltam
a városközpontot (bűbájosan kanyargó, hol emelkedő, hol lejtő mellékutcáit
is), voltam a Csontváry Múzeumban (ehhez majd visszatérek még). A jövő
héten főképp a Káptalan utcát szállom meg (Zsolnay, Képtár, Schaár Erzsébet),
bár nagy bosszúságomra a Vasarely Múzeum zárva tart. Aztán jöhetnek a templomok,
a dzsámik, s később talán a városközponton túlra is el-elportyázom.
2009. július 5 - 6.
Egy hónapnál hosszabb időt (a két évi eperjesi sorkatonai szolgálatomat
kivéve) ritkán töltöttem távol pozsonyi otthonomtól. Bécs más eset, oly
közel van Pozsonyhoz, hogy ha bár sántán is, a hétvégekre hazautaztam.
Ugyancsak más eset a húsz évvel ezelőtti úgynevezett alkotószabadságom
a budmericei Erdődy-kastélyban (ez a szlovákiai Szigliget), mivel Pozsony
innen is gyorsan elérhető volt. 1989 októbere! Csehszlovákiában még nem,
de a többi környező szocialista államban már forró volt a talaj a kommunisták
lába alatt. Esténként a társalgóban a kastélyban tartózkodó szlovák kollégák
és U. R. kelet-németországi műfordító fiatalasszony társaságában megnéztük
a magyar televízió híradóját, amely részletesen, cenzúra nélkül tudósított
a kelet-németországi, egyre nagyobb méreteket öltő tüntetésekről. Én voltam
a tolmács. Honecker bukását pezsgővel ünnepeltük meg.
Hát igen, internet még nem volt. Itt most
reggel, délután, majd éjszakába nyúlóan az interneten csüngök. Semmi remeteélet.
Bár lehet, az lenne az igazi. Elbújni a Mecsekben, és alá' szolgája. Az
internetnek köszönhetően azonban rendszeres kapcsolatban lehetek az otthoniakkal,
a családdal. Ez jó és kell. Ámde mindennapos kapcsolatban Szlovákiával
is, ami nem biztos, hogy egészséges. Mert, ugye, itt van ez a gyalázatos
nyelvtörvény, a szlovák miniszterelnök felfuvalkodott beszéde a minap a
magyar irredentizmus állítólagos fuvallatairól és egyéb baromságokról.
Az anyaországi magyar számára, legyen az elképzelhető legnagyobb adag empátia
benne, lényegében fölfoghatatlan és értelmezhetetlen az a kisebbrendűségi
érzésben gyökerező, agresszív nacionalista bunkóság, amellyel e szerencsésnek
mondható nemzet feledtetni próbálja történelmi és demokratikus deficitjét,
a saját történelmi államának hiányát. Az a nacionálbolsevik politikai elit,
amely három éve regnál Szlovákiában, a maga történelmi deficitjét a felvidéki
magyarokon próbálja behajtani, pszichopatákra jellemző üldözési mániás
tüneteket produkálva, rendszeresen és folyamatosan. A rendszerváltás utáni
Szlovákia történetét pszichiáterek tudnák történész tudósoknál is pontosabban
diagnosztizálni. Ez a most basáskodó, korrupt politikai elit, az ellenzék
gyalázatos, farizeus hallgatásától is felbátorodva, folyamatosan provokálja
és alázza a felvidéki magyarságot, miközben itt az MSZP és a doktrinér
SZDSZ úgy maszatolja el a problémát, mint a szomszéd népek érzékenységére
hivatkozva a cinikus Kádár-rezsim hivatalnokai tették. E tekintetben vajmi
kevés különbséget észlelek az "anyások" hozzánk állásában. Az anyját neki!
Most, húsz évvel a rendszerváltás után, a
legelszomorítóbb számomra az ellenzéki szlovák keresztény pártok kétszínűsége.
Az emberi jogok tisztelete számukra is ott ér véget, ahol a sérelem magyart
ér. Nem mintha gyávák lennének. Nem, ők pragmatikusok. A szlovák politológiai
terminológiában pragmatizmusnak a cinizmust szokás nevezni. Ők nem provokálnak,
nem uszítanak a felvidéki magyarok ellen, de mint jó pragmatikusok
tudják, hogy a magyarellenességgel szavazatokat lehet szerezni, a magyarok
iránti szimpátiával pedig szavazókat (nem is keveset) lehet veszíteni.
Jól ismerik hazájukat, így jól tudják azt is, hogy ma már minden második
szlovákban genetikusan kódolt a magyargyűlölet, akikben pedig nem, azokba
a szlovák általános- és középiskolai történelemórákon belenevelik. S ha
még ezután sem lesz belőlük "rendes" szlovák, akkor a "rendes" szlovák
kimondva-kimondatlanul deviánsnak, kozmopolitának, nemzetárulónak tekinti,
miként a homoszexuálisokat, leszbikusokat, feministákat, zöldeket, drogosokat,
alkoholistákat, prostituáltakat stb. A szlovák katolikus klérus csöndes
jóváhagyásával. Magyar katolikus számára az is nehezen emészthető,
hogy a szlovák katolikus klérus (kevés kivétellel) nemzedékekre visszamenően
hungarofób. Az sem véletlen, hogy a hitleri szlovák bábállam elnöke katolikus
pap volt, s hogy rendszerét klérofasiszta jelzővel illeti a történelemtudomány.
Az első hét mérlege: nincsenek szúnyogok! Csak
el ne kiabáljam!
2009. július 8.
Tegnap kora este betértem a dóm melletti kis trafikba képeslapokat
és cigarettát venni. Pár szót is váltottam a pénztárnál az elárusító (tulajdonos?)
hölggyel, s elárultam, hogy Pozsonyból jöttem. Bumm! Kiderült, hogy bár
ő Pécsett született, testvérei és szülei még Pozsonyban, s a Benes-dekrétumoknak
köszönhetően telepítették át (űzték el) a családját otthonukból. Aggódva
érdeklődött, tényleg annyira rossz-e megint magyarnak lenni odaát. Megnyugtattam,
hogy annyira azért nem. Szlovákia azért a sloták minden gyűlöletbeszéde
ellenére sem Bosznia vagy Koszovó. Pozsonyban pedig keveset érezni a két
ország közötti feszültségből. Pozsony, Szlovákia más vidékeivel ellentétben,
nem csupán az Unióban van, hanem Európában is. Különben sem kell azt hinni,
hogy minden szlovák náci, noha az egy négyzetkilométerre eső nácik száma
meghaladja az európai átlagot. Közben persze az interneten szorgalmasan
olvasgatom az otthoni híreket. Szívderítő egy sincs közöttük, de drámai
sem. A legújabb, hogy miniszterelnökünknek súlyos gerincproblémái vannak.
Nahát! Tényleg? És erre csak most jöttek rá?
Ma délelőtt azzal a szomorú hírrel csöngetett
be Karcsi, hogy, sajnos, mégsem lesz Vasarely, se Képtár. Az épületek tatarozása
miatt a képeket is leszedték és elszállították valahová.
Csontváry viszont lenyűgözött. Még jobban,
mint 1977-ben. Igaz, akkor csak kutyafuttában néztük meg kísérőmmel a kiállítást
(miként Vasarelyét is), mert sietnünk kellett a vonatra. A Baalbek és a
Tarpatak olyan benyomást tett rám, mintha én is a helyszínen lennék, ez
a két festmény szinte magába szippantott. Bizonyára a monumentalitásuk
kelt ilyen hatást. Közben pedig Petőfi közismert sorai jutottak eszembe:
tán csodállak, ámde... csodállak! Egyik kép sem engedi, hogy az ember egyhamar
levegye róla a szemét. És mégis...! Nyilván bennem van a hiba, mert hogy
idegenkedem a monumentális művektől a modern művészetekben, s nemcsak a
festészetben, hanem az építészetben és az irodalomban is. Kivétel A tulajdonságok
nélküli ember, a Varázshegy és talán még az Ulysses. Ötórás vagy még hosszabb
film? Brrr! Az ilyet nem nekem találták ki.
Csontváry művészetéből a boszniai és dalmáciai
témájú festményei állnak hozzám a legközelebb és az itt találhatók közül
még a Tengerparti sétalovaglás. S ezekből is legfőképpen az "esti" és "éjszakai"
képei, mint például a jajcai villanyerőműé. Szerintem a "misztikus" Csontváryt
ezeken lehet a legmaradéktalanabbul tetten érni. Irodalmunkban, legjobb
pillanataiban, Cholnoky Viktor tudott valami ezzel rokon misztikához eljutni.
Nem is tudom, hogyan fejezzem ki magamat, mivel nem vagyok művészettörténész.
Az estében vagy éjszakában vakítóan áradó fény (a jajcai erőműn mintha
egy kohó izzó gyomrába tekintenénk bele) nem kívülről jön, hanem mintha
egy másik világból, egy ismeretlen univerzumból származna, s vetődne vissza
az utcák házainak homlokzatáról, a hiperrealista képet valamilyen irreális
dimenzióba emelve át (föl). Chirico művelt valami ehhez hasonlót néhány
évvel később.
2009. július 13 - 14.
Nem sztrájkoltam a hétvégén, hanem, mivel kézzel írok, az eddig elkészült
szöveget írtam be a laptopba. Pénteken hírét vettem, hogy Sántaiskola címen
végre megjelent Julio Cortázarnak az a regénye, amely a múlt század világirodalmának
egyik alapműve, s amelynek a magyar fordítása úgy készült, mint a Luca
széke. Nosza hát, gondoltam, amúgy is legfőbb ideje már, hogy körülnézzek
a pécsi könyvesboltokban.
Hat könyvesboltot futottam be, de a Sántaiskolának
a hírét sem hallották. Pedig a választékra egyik könyvesboltban sem lehet
panasz. A sok lektűr mellett nagyon sok értékes szépirodalmi és társadalomtudományi
mű, lexikonok, monográfiák stb. vásárolhatók meg a nagy Alexandra-boltokban
ugyanúgy, mint a kis Írók Boltjában. Mivel sok pénz nem volt nálam, végül
egy könyvet vettem csak, Tormay Cécile mára teljesen elfeledett regényét,
az Emberek a kövek között-et. Mi tagadás, Tormay Cécile regényének világirodalmi
súlya nem mérhető Cortázaréval, bár megjelenésekor nagy siker volt, rögtön
le is fordították németre, angolra és franciára, amivel kevés korabeli
magyar író büszkélkedhet. Tehát itt most nem az az eset áll fenn, hogy
ha nincs ló, a szamár is megteszi. Nagyon fontosnak tartom, hogy olyan
huszadik századi magyar írók legjobb műveit is visszahozzuk a köztudatba,
amelyek nem "természetes módon" felejtődtek el, hanem amelyeket a kommunista
irodalompolitika tudatosan próbált meg kiirtani a nemzet emlékezetéből.
Tormay Cécile nem véletlenül feküdte meg a kommunisták gyomrát. Az írónő
meggyőződéses antikommunista volt, ráadásul a Horthy-rendszer, úgymond,
kegyeltje. Attól pedig, hogy újra hozzáférhetővé válik a prózája, sem Móricz,
sem Krúdy, sem Kaffka Margit nem lesznek kisebb írók. De az biztos, hogy
a levegő a magyar irodalmi életben egy kicsivel tisztább lesz.
A hétvége fő programja azonban "templomozás"
volt. Ókeresztény sírkamrák, a Dóm és Gázi Kászim pasa dzsámija. S itt
máris korrigálnom kell a monumentalizmussal kapcsolatos korábbi bejegyzésemet.
A gótikus és a barokk templomépítészet monumentalizmusa mégsem említhető
egy napon a Sztálin-barokkal vagy a mai üveg-vasbeton palotákkal. A Dóm
nemcsak kívülről, most már belül is lenyűgözött. Nem tudok szabadulni tőle.
Minden este, amikor világos van még, elzarándoklok a Dómhoz.
De hasonlóan vagyok a dzsámival is. A Széchenyi
tér a dzsámi nélkül minden szépsége mellett sem sokban különbözne más közép-európai
szép főterektől. A dzsámi a maga végtelenül egyszerű, puritán, geometrikus
robusztusságával különös kontrasztot alkot az őt körülvevő szecessziós
és klasszicista épületekkel. Nem tudom, minek köszönhető, hogy a törökök
kiűzése után a felszabadítók megkímélték. Mindenesetre jól tették. Azt
olvasom, hogy a jelenlegi alakját nemrég, 1939-ben kapta, miután lebontották
a 18. században hozzáépített barokk templomot. A régit, az 1939 előttit,
láttam fényképeken, s bevallom, építészetileg kicsit zagyvának, hogy ne
mondjam, hátrányos helyzetűnek tűnt. Kentaurnak. Ez a mai alakja sokkal
jobban tetszik. Azt pedig csak a margóra jegyzem föl, bámulatos, elképesztő,
hogy egy szinte tenyérnyi területen mennyi érték halmozódott föl Pécs központjában.
Ráadásul hányféle és fajta érték és emlék! Azt hiszem, ebben a tekintetben
Pécs egészen egyedülálló város a Kárpát-medencében, talán csak a budai
várnegyed vetekedhet vele.
Egy további korrekció: azt írtam néhány nappal
ezelőtt, hogy aki az országnak ebbe a szegletébe jön és borivó, az vörösbort
igyon. De ha nagyon ragaszkodik a fehér borhoz, kóstolja meg a Jókai téri
Barrusban a Polgár Pincészet Villányi olaszrizlingjét. Minden kortya után
érzem ínyemen azt a kellemes bizsergést és zsibbadást, amit csak a legjobb
minőségű száraz borok tudnak előidézni.
2009. július 16.
Tegnap a kánikula miatt nem volt kedvem írni. Rekkenő hőség volt. A
hőség szinte rekkent. Pécsett július 15-én úgy megrekkent a hőség, hogy
a légvonat, amit lakomban csináltam, az is csak vicinális tempóban mozgott,
s minden fűzfánál megállt. Éjszaka nem tudtam a melegtől elaludni, csak
hajnalban jött álom a szememre. Pitymallatkor még kiültem a teraszra, végre
kellemes és élénk szél fújt, az égbolt befelhősödött, de a remélt eső elmaradt.
Tegnap a programomat is a kánikulához igazítottam,
fölborítva a jól bevált napirendemet. Délelőtt, ahelyett, hogy írtam volna,
mint máskor, elporoszkáltam a Zsolnay Múzeumba, és ellátogattam a Schaár
utcába is. Akármennyire ellentmondásos korszak is a kiegyezés utáni fél
évszázad a történelmünkben (de persze melyik nem az) – mégiscsak aranykor.
Persze amolyan magyar aranykor, nem olyan hosszú és nem olyan fényes, mint
az angol vagy a francia történelem aranykorai. De azért ebben a kis magyar
aranykorban is sok csodálatos dolog történt. Mint, többek között, a Zsolnay-gyár
felvirágzása. Ha csúful végződött is ez a fél évszázadnyira szabott magyar
aranykor, ha végül Kossuth Kasszandra jóslata beteljesült is, a Zsolnay-örökségből
is kitűnik, az ötven év békés fejlődés, minden illúziója és önámításai
ellenére sem volt hiábavaló.
Közben izzadtam, mint Sziszüfosz, s mikor
a Schaár utcából visszatértem a valóságba, delet harangoztak már, s a hőség
is eldöntötte, hogy ettől kezdve rekkenni fog. Én meg fröccsökkel és könnyű
ebéddel védekeztem attakjai ellen. A Ferences étterem teraszára ültem ki,
ahol mesebelien jó galuskát körítenek a gombapörkölthöz és a borjúpaprikáshoz.
Talán a kánikula tette, hogy az utca jellegzetes hajléktalan figurájának,
a Ferencesek utcájabeli Vámszedőnek ezúttal színét sem lehetett látni.
Pedig ez a férfi, ha esik, ha fúj, ott posztol félúton a Jókai tér és a
Kórház tér között, s nem lacafacázik. Nem megszólít, mint Tibi bácsi, hanem
felszólít. Mindenkit, aki elhalad mellette: "Pénz! Kicsi pénz! Kevés pénz!
Pénz!" Az adományt azon nyomban megszámolja és kommentálja is. A Vámszedő,
Tibi bácsival ellentétben, olyan világból jön, ahonnan végleges visszatérés
már nem lehetséges.
Tegnapi (jó) hír, hogy a magyar parlamenti
pártok egységesen állást foglaltak a szlovákiai nyelvtörvénnyel szemben.
Szlovákia problémája az, hogy a modernizáció, bár elkezdődött, nem ment
végbe még annyira sem, mint Romániában vagy Szerbiában, s a szlovákok kétharmada,
amint arról a választási perferenciáik a mai napig meggyőzhetnek bennünket,
lélekben még mindig a 19. században él, s a magyarfóbia erősebb bennük,
mint a demokratikus jogállam iránti igény.
Tegnapelőtt Méhes Karcsi elvitt Zengővárkonyba,
de a paplak üres volt, csak két szelindek csaholt meg bennünket az udvarról.
Így hát Fülep Lajos emlékszobájába nem jutottam be. Viszont a pécsváradi
bencés kolostor 10. századi kápolnája nagy élmény volt, már csak ezért
is érdemes volt kiruccanni Pécsről.
A magyar lakosság 0,05%-a olvas szépirodalmat,
mondja Koszta Gabi, ami 5000 kiművelt emberfő. A kiművelt magyarországi
emberfők száma ennél nyilvánvalóan jóval több. Mi lehet az oka, hogy a
kiművelt emberfőknek is csupán a töredékét érdekli a szépirodalom? Nem
akarok itt előhozakodni a már amúgy is agyonragozott magyarázatokkal. Ennek
két olyan összetevője érdekel, amiről viszonylag kevés szó esik. A könyvkiadás
kiszolgáltatottsága a kulturális alagsor igényeinek, a könyvterjesztésben
megjelenő rablógazdálkodásnak, s ettől nem függetlenül a bóvlinak, a giccsnek
nagy reklámmal kísért, mert így üzleti hasznot hozó kultusza a médiákban.
Mintha Heidegger jóslata a létfelejtésről most teljesedne be. Az ember
addig létezik, amíg fogyaszt. Mihelyt erre nincs módja, a társadalom hasznot
immár nem hajtó, tehát fölösleges létezőjévé válik, aki azt tenné a legjobban,
s ezzel hajtana hasznot a társadalomnak, ha bölcs belátásból felfordulna.
A másik az irodalom, szerintem, rossz válasza az új kihívásra, nevezetesen
a befelé fordulás, az olyan művészi arisztokratizmus, amikor az író, nagyon
is tudatosan, az irodalomtudományi szakmának akart tetszeni és megfelelni.
A magyar irodalom a kilencvenes évek első felében elviselhetetlenül belterjessé
vált, s bár ezen a stádiumon már rég túljutott, az ún. nagyközönség bizalmát
nehezen tudja visszaszerezni.
2009. július 21.
A hétvégén és tegnap hanyagoltam a naplóírást, hogy befejezhessem irodalomtörténetemnek
a Nádas Pétrerrel és Esterházy Péterrel foglalkozó fejezetét. Ebben a több,
mint harmincíves kéziratban négy év munkája fekszik. Ösztöndíjat hiába
kértem rá, és azt hiszem, a kiadóm sem nagyon lelkesedik érte, mivel az
efféle nem belletrisztikus könyv nehezen eladható portéka.
Tegnap az Árkád Alexandra boltjában mégiscsak
megtaláltam Cortázar Sántaiskoláját. Ott, ahol a múltkor a kasszánál sertepertélő
csinos fiatal hölgy váltig állította, hogy nincs. Hiszen bent sincs a számítógépben.
Később jutott eszembe, lehet, hogy a csinos hölgy a K betűnél kereste,
s nekem kellett volna figyelmeztetnem, hogy C, kisasszony, C! Ki tudja,
akkor meg talán megsértődött volna. Egyébként nem az első eset és nem csak
Pécsre jellemző, hogy a nagyobb könyvesboltokban irodalmi analfabétákra
kénytelen magát rábízni a vevő. Pedig a csinos hölgy bizonyára ugyanolyan
jól mutatna egy Yves Saint-Laurent boltban is, mi több, az illatos portékák
között talán otthonosabban is mozogna.
Egyébként a Sántaiskolára véletlenül bukkantam
rá. Nem azon a polcon volt, ahol az ábécé-rend szerint lennie kellett volna,
hanem egy polccal előbb, Truman Capote könyveinek szomszédságában. Egy
föltehetőleg másik irodalmi analfabéta valószínűleg Cartazarnak olvasta
a szerző nevét. Hát igen, a fránya ebbe a sok furcsa nevű, idegen szerzőbe!
Ha már magyarra fordítják a könyveiket, a nevüket is magyarosíthatnák.
Vargára vagy Kovács Pistire!
Tulajdonképpen pizsamát indultam venni az Árkádba,
de előbb benéztem a könyvesboltba, s a Sántaiskola megszerzése fölötti
örömömben vettem még egy Le Clézio-regényt is, így a magammal hozott pénzem
annyira megcsappant, hogy a pizsamavásárlást el kellett halasztanom.
És különben is! A pizsama amolyan kispolgári
valami. Ha az író a nemzet lelkiismeretének vagy horribile dictu, vátesznak
képzeli magát, nem dehonesztáló-e a tekintélyére nézve, ha éjszaka pizsamában
mutatkozik? Én egyiknek sem tartom magam, nekem tehát megbocsátható. De
el tudjuk képzelni, hogy Petőfi pizsamában írta a Nemzeti dalt? Persze
hogy el tudjuk, de azon nyomban el is hessegetjük ezt a képet, mert valahogy,
ugye, ez azért egy kicsit ciki... Vannak írók, akiknél viszont ez egyáltalán
nem zavarna, sőt! Thomas Mann vagy Márai... De Kosztolányi vagy Babits
pizsamás fényképe sem keltene idegenkedést bennem. Hogy úgy mondjam, ez
nem lenne idegen írásművészetük karakterétől. Kassákról már nehezebben
tételezném föl, hogy monumentális posztforradalmi eposzát, a Máglyák énekelnek-et
pizsamában ülve vetette papírra. Vagy Veres Péter... Hm. Hiába minden,
én még ágyban, párnák közt sem tudom letagadni, hogy urbánus író vagyok.
Legföljebb forró, fülledt éjszakákon. Akkor népi íróvá vedlek, de akik
ismernek, tudják, részemről ez csak opportunizmus.
A minap, lakom felé tartva, egy Toldi Miklósról
elnevezett utca sarkára keveredtem. Vajon a pécsiek melyik Toldi Miklóst
tisztelték meg utcanévvel? A harmincas-negyvenes évek híres labdarúgóját
(de ő tényleg Miklós volt?), vagy az eposzhőst? Az a gondolatom támadt,
ha így van, ha tényleg Arany János Toldi Miklósát tisztelhetjük ehelyütt,
milyen jó érzés lenne egy olyan városban lakni, amelynek a sugárútja János
vitéz nevét viselné, mellékutcái pedig Szindbádét, Esti Kornélét, Rezeda
Kázmérét, Baradlay Jenőét, Medve Gáborét, Pórtelky Magdáét, Nemecsek Ernőét,
Nyilas Misiét... Ugyanennek abszurdisztáni rémálom változata: "Hol laktok,
Pistike? – Hol lakunk? Hát a Szálasi sugárút és a Szamuely bulvár sarkán."
Tegnapig kellett várnom arra, hogy végre valamelyik
pécsi Don Juan közelébe vessen a sors. Kora este, jó szokásomhoz híven,
kiültem a Barrus teraszára meginni két vagy három pohárral Polgár Zoltán
remek olaszrizlingjéből. A szomszéd asztalnál fiatal pár ült. Egy szép
lány! Mit szép, egy nagyon szép fiatal hölgy! Egy olyan jaj-de-hű-de nagyon
szép. Szőke haj, barna szem, kicsit napbarnította bőr. És egy szemüveges
fiatalember, akiből megállíthatatlanul dőlt a beszéd. Kicsit csapongva,
kicsit összevissza beszélt, de lendületesen és meggyőzően, s a férfi és
női nemi szerveket is csak olyan gyakorisággal emlegette, amennyire ez
szabad hazánkban még éppen comme il faut. Fűzte a lányt, de még mennyire!
Olyasmiket is mondott, hogy jó, akkor megyek Kaposvárra és fölmegyek a
dandártábornokhoz, meg hogy X. Y. (talán vetélytárs?), hát az meg buzi,
te ezt nem tudtad, hát szipkából szívja a cigarettát és filmrendező (hűha,
milyen szerencse, hogy én író vagyok, gondoltam, és szipkám sincs) meg
efféléket. A hölgy egy picit megilletődöttnek tűnt, de látszott, hogy azért
hatással van rá a nagy duma. A fiatal férfi sikeres ember benyomását keltette:
sikeres ügyvédét, orvosét vagy vállalkozóét, vagy szép reményű (?) fiatal
pártpolitikusét. Amolyan Zuschlag--fazonét.
2009. július 24.
Tegnap délelőtt sajtóértekezlet a Szt. István téri parkban még a nagy
hőség beállta előtt, aztán végre megtekintettem bévülről is Jakováli Hasszán
dzsámiját. Később ebéd a Minaret kerti vendéglőben, könyv- és most már
tényleg pizsamavásárlás, végül be a lakomba a nagy délutáni hőség elől.
Egyébként egy Nescio néven író holland könyvét vettem meg, amely három
elbeszélését tartalmazza. Tulajdonképpen Németh Gábor előszava győzött
meg, hogy épp ez az a könyv, amit még Pécsett meg kell vennem.
Este a Kultúra kertjében Koszta Gabival nagy
nemzeti önvizsgálatot tartottunk. Gabi 1977-ben települt át Erdélyből,
s férjével, Csordás Gáborral tartja életben az egyik legszínvonalasabb
magyar könyvkiadót, a Jelenkort, egy borzalmasan színvonaltalan, hitvány
korban és világban. Gabi romániai történeteket mesél, én felvidékieket,
aztán lassan kilyukadunk oda, hogy ácsi!, mi, magyarok sem vagyunk jobbak
a Deákné vásznánál, jóllehet bennünket a múlt században jóval többször
megrugdaltak, mint a románokat vagy a szlovákokat. Mi több, az ő múlt századi
történelmük sikertörténet. Gabi és köztem sok dologban van konszenzus annak
köszönhetően, hogy a mindennapokból tudjuk, milyen magyar kisebbséginek
lenni ordas nacionálbolsevik világban. De ennek a sajátos tapasztalatnak
köszönhetjük azt is, hogy sok derék magyar állampolgárral ellentétben,
nem démonizáljuk a románokat és a szlovákokat.
2009. július 26.
Ma ebéd a Krúdy-étteremben. Hangulatos, örökre elmúlt időket idéző
hely, ahol sok tegnapi és mai "celeb" is megfordult, Habsburg Ottótól Eperjes
Károlyig és Demján Sándorig. Vasárnap pedig 50%-os árengedmény. A városban
más városokból is jól ismert vasárnapi atmoszféra. Kihalt utcák, csönd,
nagy-nagy békesség. Hazafelé menet pár mondatot váltottam Tibi bácsival,
aki egy szimbolista költő többértelműségével figyelmeztet arra, hogy a
kanyarban vigyázzak.
Még egy szűk hét! "Búcsúízzel izgatnak a csókok."
Vacsoravendégként Ágoston Zoliék szép házának teraszán Reparékkal Ljubljanából.
Angolul, magyarul, szlovákul, szlovénül társalgunk, Reparová ugyanis szlovák
költő, irodalomkritikus és esszéista, lánynevén Stanislava Chrobáková.
Régi ismerős, mielőtt nyolc éve férjhez ment volna Szlovéniába, gyakran
összefutottunk Pozsonyban irodalmi esteken, szerkesztőségekben, az írószövetségben
vagy az irodalomtudományi intézetben, amelynek épülete a Kalligram szomszédságában
található. Kedves, okos, csinos asszony, bátor és energikus, férje, Primoz
pedig közvetlenségével és póztalanságával azonnal elnyerte a rokonszenvemet.
Januárban ők voltak mostani lakomnak a bérlői, s azóta visszajárnak Pécsre.
Tegnap is összefutottunk a Szt. István téri felolvasásomat követően, amikor
Koszta Gabival és Bertók Lacival kiültünk a Kioszk teraszára meginni egy
pohár cseh sört. Nagyon jólesett, hogy a felolvasásomra eljött Bertók Laci
is. Nemcsak mert kiváló költő, hanem mert az ő személye szavatolja a folytonosságot
a régiek és a mai fiatal írók között.
Közben azt olvasom a neten, hogy az MTA Nyelvtudományi
Intézete petíciót bocsátott ki a szlovákiai nyelvtörvénnyel kapcsolatban.
Azon nyomban csatlakoztam én is az aláírókhoz, melyek száma óráról órára
nő, s az aláírók között számtalan külföldi tudós neve is olvasható, még
Noam Chomskyé is. Az viszont lehangoló, hogy a sok amerikai, angol, német,
osztrák, holland, dán stb. mellett egyetlen szlováké sem.
2009. július 27.
Epilógus. Holnap megérkezik a nejem, a lányom és a nagyobbik unokám,
a tízéves Deniz, s ez azt jelenti, hogy a naplóírásnak (bármilyen írásnak)
befellegzett. A hátralevő napokban tehát városnézés, nekem a sokadik, nekik
az első. Egy nap Pécsre kevés, kettő sem elegendő. Úgyhogy zsúfolt program,
méghozzá a megint visszalopakodó kánikulában. Aztán pénteken irány Pozsony!
Eliramlott a négy hét, szívesen maradnék még
egy kicsit. Sok-sok minden fog hiányozni, s most nem is elsősorban a múzeumokra
és a templomokra gondolok (bár azokra is persze). Hiányozni fognak a régi
ismerősök és barátok, s mindazok a kedves hölgyek és urak, akikkel szinte
napi kapcsolatban voltam bevásárlásaim vagy késő délutáni és esti kóborlásaim
során. Hiányozni fog a Holland Sajtház, a Flórián Kisétterem, a Ferences
étterem, a Barrus az elefántos házban a Jókai téren. Hiányozni fog a Király
utca és a Széchenyi tér nyüzsgése, a Szent István téri park és a Sétatér
esti hangulata, a Káptalani borozó.
Furcsa előérzettel távozom Pécsről. Sok jele
mutatkozik annak, hogy mire ez az írásom napvilágot lát, lezárul egy korszak
Magyarországon: a Kádár utáni Kádár-koré. Valami más, valami új kezdődik.
Hogy az új jobb lesz-e? Minden újban benne van a jobb lesz ígérete, de
aztán ez igen hamar szertefoszlik. De félre a hungaropesszimizmussal! Hiszen
jövőre Pécs Európa egyik kulturális fővárosa lesz, ami e nagyszerű város
további szellemi és anyagi gyarapodását ígéri. Szívből kívánom, hogy így
legyen!
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|