Andrea Grill
Sétálóutcák
Egy délután Pécsen
1
A világ legszebb városai azok, amelyeket alig láttam.
Azok, amelyekben épp csak annyi időt töltöttem, hogy körvonalukat kivehessem.
Az árnyékot, melyet a legközelebbi dombra vetnek, a mellette lévő tavakra
és tengerekre.
Egyszer az illatukat, délidőben.
Egy szellőt, mely megringatta a fákat.
Egy labdát, melynek nyomán záporként hullanak le egy bokor virágai.
A város, amelybe akkor érkezik az ember, amikor tavasz van és a fák
virágoznak, olyan, mint egy ember, akivel véletlenül találkoztunk és érdekes
dolgokat mondott, erős kézfogása volt és finom lehelete. Egy ember, aki
mindent megígér nekem, mert nem tudok róla többet, mint amennyit látok,
érzek és hallok; egy ember, aki még bárki lehet számomra. Valaki, akiről
épp annyit tudok, hogy észrevegyem, kedvelem, de túl keveset ahhoz, hogy
tudjam, szájszaga van és horkol, miután sört ivott. Valaki, aki a szeretőnk
lehetne, ha ismét találkoznánk. Valaki, aki a szeretőm lett, mert többet
nem találkoztam vele, nevét csak félig értettem, és nem mertem újra megkérdezni.
Valaki, akinek olyan illata volt, mintha épp most mosdott volna, és napsugárral
olajozta volna be magát. Valaki, akinek tetszett a karmozdulata, a mód,
ahogy ingujját feltűrte. Ahogy a könyöke kibújt az anyagból, és a csuklóján
a finom szőrszálak megváltoztatták növésirányukat.
A délidő rövid árnyékaiban, az ég alatt, mely épp elég kék volt, hogy
háttér lehessen azokhoz a képekhez, amelyek szememen keresztülúsztak, míg
hátamon feküdtem és felfelé bámultam, Pécs, ez az ismeretlen város sejtetni
hagyta titkait, de nem bízta rám őket. Annyit ígért, amennyit nem kellett
megtartania. Egy város, amelyben csak rövid időt töltök,
2
dicsősége a felületesség, múlékonyság bónusza. Múzeumok, amelyek csak
homlokzatok maradnak, mert csak kívülről látom őket, sokat ígérő barlangokká
válnak, tele csodálatos kinccsel. Éttermek, amelyeknek terített asztallal
teli terasza mellett, kezemben almát majszolva csak elsiettem, a legpompásabb
ételek mennyei templomává válnak, míg az üzletek kirakatában a színes anyagok
és az érthetetlen feliratú extravagáns lemezborítók olyan tárgyaknak tűnnek,
amelykre mindig is vágytam.
Mit írhatok egy városról, amelyben alig egy fél napot töltöttem? Pécs,
ahonnan megérkezésem után máris elutazom, varázslatos város. Szülővárosomhoz
hasonlíthatnám. Mintha egy idegent, akivel pár percig egy asztalnál ültem,
a nővéremhez hasonlítanék, ami egyszerre lenne hazugság és lehetetlen is.
De akármilyen lehetetlen és megengedhetetlen egy ilyen hasonlat, ugyanolyan
nehéz megkerülni is. Az utazók, ha új helyre érkeznek, akaratlanul is olyan
helyhez hasonlítják, ahol már jártak korábban, és elkerülhetetlenül ahhoz,
amelyik a legnagyobb hatással volt rájuk: a helyhez, ahol felnőttek. Mindig,
ha ismeretlen pályaudvarra érkezünk, megpróbálunk tájékozódni, gondolkodunk,
hogy az, amit magunk előtt látunk, emberek és közlekedési eszközök látszólag
átláthatatlan forgataga, az aszfaltcsíkok céltalan hálózata hogyan oldható
fel oly módon, ami lehetővé teszi, hogy oda jussunk, ahova szeretnénk.
Ahhoz, hogy az új környezetben kiigazodjunk, azt, amit most látunk először,
összemérjük azokkal a házsorokkal, terekkel, parkokkal, amelyeket
olyan jól ismerünk, hogy már alig veszünk tudomást róluk. Otthon vakon
is mindent megtalálunk. Gondolkodás nélkül szállunk fel a megfelelő buszra,
szállunk ki a megfelelő megállónál, fordulunk be sarkokon, rövidítjük le
az utat, ösztönösen megyünk végig utakon, melyeken már annyiszor jártunk,
hogy már szinte ki se tudjuk számolni, hányszor tettük meg. Ha valaki egy
utat átlagban egy héten egyszer tesz meg, akkor ez egy évben ötvenkettő,
ötszázhúsz tíz év alatt, és ezek szerint talán ötezer-kettőszáz egy élet
során. Ez sok vagy kevés? Hajlok arra, hogy kevésnek találjam. Kevés ahhoz
a
3
meghittséghez képest, amely a szülővárosom utcáira gondolva elfog.
Világosan, tisztán látom őket magam előtt. Mintha nem ötezerszer, hanem
több tízezerszer mentem volna végig rajtuk. Mintha az agyamban lennének,
részemmé váltak volna, hogy bármikor végigmehessek rajtuk, amikor akarok,
gödreiket, járdaszegélyeiket a talpam alatt érzem, amikor fekszem. A lábak
emlékezete. Más városok utcáit is tisztán és világosan látom magam előtt,
a legkülönbözőbb városok utcáit, ucákat, amelyeken nem jártam többször
két-három alkalomnál.
A Pécsen töltött délutánra gondolva eszembe jutnak más városokban töltött
délutánok. Talán ezen a délutánon fedeztem fel, hogy mi tesz modernné egy
várost, mi az eltéveszthetetlen ismertetőjele: a sétálóutca – a központ
járműmentes, vagy legalábbis kevés járművet látó zónája, ahol bizonyos,
a klímától és népszokástól függő napszakokban a város összes járóképes
lakosa összetalálkozik. Mivel ebben az utcában mindenki gyalogosan közlekedik
(vagy legalábbis így kellene), ezért néhol gyalogos zónának nevezik. Városokról
beszélek, ami persze nem azt jelenti, hogy vidéken nem sétálnak az emberek,
hogy a falvakban mindig a házaikban ücsörögnek. Épp ellenkezőleg. Emlékszem
Albániára, ahol Hani Hotinál, nem sokkal a határ után, a vámosok megtapsoltak,
amikor áthaladtam a sorompón, melynél az én kocsimon kívül csak 10 fehér
Mercedes márkájú autó suhant el. Autómmal egy első ránézésre lakatlannak
tűnő vidéken hajtottam keresztül, amikor megláttam két embert vasárnapi
ruhában. Kart karba öltve sétáltak az út mellett. A fehér Mercedesek nem
fékeztek, ahogy elhaladtak mellettük.
A városokban nem történik ilyesmi. A városokban utcák vannak az autók
számára, és utcák a gyalogosoknak. A sétálóutcák. Néha kétfelé vannak osztva,
mindkettőjüknek szánva, járműveknek és sétálóknak. De ezek nem valódiak.
A szülővárosomban is van egy. Amit persze bizonyítéknak lehetne tekinteni
arra nézve, hogy ez egy város, habár a legtöbb látogató első ránézésre
falunak nézi. Szülővárosom sétálóutcája egy kis
4
köz. A neve Plébánia köz, és a meghosszabbítása, ahova jobbra bekanyarodunk,
az az Iskola köz. A Plébánia köz nyílegyenesen halad a templom felé, és
az Iskola közben áll az iskola, ahova az anyám járt, és vele szemben van
a hangszerüzlet, ahol az első gitáromat vettem, majd miután annak eltörtem
a nyakát, a másodikat is. Mivel tizennyolc évesen elköltöztem onnan, és
addig sem jártam minden nap ebben az utcácskában, ezért biztos, hogy nem
mehettem rajta végig ötszáznál többször. Mégis, már az említése is üzleteket
hoz elő a fejemben, dekorált kirakatokat, zajokat, hangokat a környék dialektusában,
ahol mindenki mindenkit tegez, lábaim érzik a az utcakő egyenetlenségét,
az enyhe kis megtörést félúton. Gyakran a sétálóutcában található a város
legfontosabb cukrászdája. Mivel már az osztrák-magyar császár is ezzel
a cukrásszal kényeztette magát, ezért az üzlet még mindig használja a K.u.K.
udvari szállító címet – mintha a vendégeknek egy ilyen címmel jobban ízlenének
a torták. Tény, még nem nagyon ettem sehol finomabbat, mint itt.
Pécsen egy ház, amelyen van egy feltűnő sárga M piros háttéren, képezi
a sétálóutca elejét. Az M-en kívül a polgármesteri hivatalnak is ez a ház
ad otthont. Üres gyomroknak semmi keresnivalójuk a sétálóutcában, ezért
az M a McDonald’s jele, és így a városi képviselőknek se kell messzire
menniük az ételért. A desszertről a száz méternyire található fagyiárus
gondoskodik. Otthon a városháza a császári cukrászda közelében van, egy
átjáró vezet a hátsó épülethez, ahol a képviselők üléseznek. A legfeltűnőbb
hasonlóság szülővárosom és Pécs között a színük: sárga, épphogy nem világosbarna,
császársárga. Itt is és ott is, a sétálóutca legtöbb háza ilyenre van festve;
még mindig ilyenre van festve, pedig a K.u.K. monarchia óta épp elég alkalom
lett volna rá, hogy a festék lehulljon, és másik kerüljön fel. Igaz, ez
nem egy csúnya szín. Se kellemetlen, se kellemes érzéseket nem kelt. Az
az otthonunk, ahol mindegy számunkra, hogy csúnya-e vagy szép, mondta egyszer
valaki.
5
Pécsen a sétálóutca végén egy keskeny kis utcácskába kanyarodik be
a sétáló, amelyik enyhén meredek. Egy sor háznál ér véget, melyek hátsó
fala magasabb és régebbi, mint a többi. Sokkal magasabb és sokkal régebbi:
ez a középkori városfal. Évszázadokon át elfelejtették a lakók, hogy mihez
támaszkodott a lakásuk, a régi falakat teljesen eltakarta a sok ház, míg
valaki véletlenül lebontott egy-egy házat, és így felszínre kerültek. Ott
valahol egy hátsó kertben van állítólag egy tó, amelyikben vízi teknősök
úsznak, hallottam valakitől, aki Pécsen született.
Szülővárosomban két folyó volt. Az egyikben tanultam meg úszni. A másikban
pontyok úsztak. A parton volt egy pékség. A pék lánya a barátnőm volt.
Különös: mindig napfényben látom magam előtt a várost. Olyan időben, amikor
a fény belülről látszik sugározni, a dolgokból süt, délután négy és hat
között. Vagy reggel, amikor a nap éppen előjön a hegyek mögül. Sose látom
esőben a városomat. Pedig mindig sokat esett az eső. Soha. Pécsen kihajol
egy zeneszerző egy erkély korlátján, amelyik egy házhoz tapad, amelyikről
nem vezet át ajtó, ahol be lehetne lépni. Mindkettő bronzból van, a zeneszerző
és az erkély is. A zeneszerző is abban a városban lakott egykor, ahol én
születtem. Máskor meg Pécsen. Ennyit megjegyeztem.
Pécsen egyszer valaki focizott.
A labda piros volt, fehér pöttyökkel.
Dubrovnikban egyszer valaki focizott.
A labda fehér volt, fekete hatszögekkel
Ez a város sétálóutcájának végében volt.
Fáradhatatlanul és mindig újra azt kiabálva, hogy „Ronaldinho, Ronaldinho“,
belerúgott egy fiú a labdába. Az visszapattant. A fiú rúgott. Egyedül volt
és
6
a fal ellen játszott. A fal a városi katedrálishoz tartozott. Vele
szemben volt egy „Hemingway” nevű bár. Míg lassanként egyre több elegánsan
öltözött ember lépett be az oldalajtón keresztül a templomba, más gyerekek
csatlakoztak a fiúhoz. Elkezdtek egy meccset. A focipálya kapuja két szentekkel
koronázott oszlop lett, melyeken legfelül egy arany glória, egy sas és
egy halálfej lebegett. A Ronaldinho-rajongó mezítláb játszott, levette
pólóját, újra és újra a brazil focista nevét kiáltotta. A kapuson sárga
tornacipő volt. Ő, a mezítlábas „Ronaldinho“ és egy szőke kisfiú voltak
a legjobb játékosok, és fanatikusak is. Egy arra járó turista elrúgta a
szőke elől a labdát. A fiú megállt futás közben, mérgesen nézett, kezével
mutatni akart valamit, aztán mégse mutatott semmit. Piros tornacipője volt.
A turista egy középkorú férfi volt, már régen túl focista karrierje csúcsán,
és talán azt gondolta, hogy így keveredik a helybeliekkel, hogy horvát
legyen, joviális legyen, egy rúgással, mely a fiú büszkeségét találta telibe,
és győzelmi esélyeit is tönkretette. Hirtelen sántítani kezdett a mezítlábas.
Lassan odament a templom lépcsőjéhez, ahol a cipője volt, felvette, felemelt
egy narancssárga pólót a lépcsőről, a fekete zoknit mellette, hosszú ugrásokkal
elrohant a Palazzo Sponza felé, az összegyűrt zoknival a kezében, vállán
a lebegő pólóval. Nem búcsúzott el játszótársaitól.
A Palazzo Reale körüli fal egy kiszögellésén ültem, a horvátországi
osztrák-magyar uralom alatt ez az épület a város színháza is volt. Hét
vagy nyolc idősebb nő ült mellettem ugyanazon a falacskán. Órákon át ültünk,
az előttünk lévő sétálóutcát nézve, mely az este leszálltával egyre jobban
benépesült. A város összes nyolc és tizenöt év közötti lánya itt görkorcsolyázott.
„Ronaldinho“ is visszajött. Most fehér zokni volt rajta egy másik, fekete
tornacipővel, amelyiken a „Puma” felirat volt olvasható. Megint rajta volt
a pólója, de amint a katedrálishoz ért, megint levette és ledobta a lépcsőre.
A
7
labda épp hogy elkerülte egy szőke turistanő fejét. Dühösen nézett,
nem szólt egy szót sem. Egyre másra újabb emberek érkeztek törölközővel
a vállukon a sarok felől. Alkonyodott, besötétedett. A katedrálisban fény
gyúlt. Fecskék repültek át a tető felett.
Némely városokban, főleg olaszokban, a sétálóutcák nem túl hosszúak.
Ott tereken, tágas, üres felületeken flangálnak és találkoznak az emberek,
szigeteken a házak tengerében, melyek távolságot és kilátást biztosítanak.
Bolognában ez például a piazza, és a névelő használatából már mindenki
tudja, hogy melyikről van szó. Mégpedig arról, amelyiken a világ ötödik
legnagyobb temploma áll, mely igazából egy nyerstégla falú épület, de nagyon
régi, és ezért már tetszik. Márvánnyal kellett volna beburkolni, a legmagasabb
tetőpárkányig, és tornyot is kellett volna kapnia. De az építtetők pénze
elfogyott. A fele ezért burkolat nélküli, és a torony is elmaradt. Ma az
ilyesmit szépnek találjuk. Ötszáz évvel ezelőtt talán még szégyelltük volna.
A tér közepén van egy alacsony lábazat. A lábazat legfeljebb húsz centiméter
magas, és majdnem az egész teret befedi. A szegélyein éjjel-nappal idősek
és fiatalok ücsörögnek, diákok és hajléktalanok, vasárnapi apukák gyermekükkel,
turisták piknikeznek borosüvegekkel. Mintha egy hatalmas lapos szék lenne,
úgy ülnek mind főleg a széleken, lábukat letéve vagy kinyújtva. Egész ritkán
ülnek néhányan középen. A közép ijesztő. Nincs hely, hogy egy másik szintre
tegyük le a lábunkat.
A meleg hónapokban a tér különböző szögleteiben – főleg az oszlopok
árnyékában, a körülötte lévő boltíves folyosókon – művészek lépnek fel,
zenészek, színjátszók, marionettesek, énekesek. Kiállnak, teszik, amihez
értenek, vagy épp nem, de azért csinálják, és alig kezdték el, máris kialakul
körülöttük egy kör, melynek tagjai repülőváltásban cserélődnek folyamatosan,
de sose szakítják félbe, amíg az előadó be nem fejezte. Ma egy bohóc van
itt. Tiszta barna cipő van rajta és szép világos nadrág, és egy
8
fehér ing mellénnyel. Igazából nincs ok azt gondolni, hogy ő egy bohóc.
Mégis mindenki tudja. Kialakult a kör. Elkezdte. Egyre több ember jön,
lazán odaállnak, inkább hátrébb, mint előrébb. Várnak. Az oszlopok mögött
feltartóztat két biciklist. Int a közönségnek, hogy jöjjenek közelebb.
A kerékpárosok előjönnek az oszlopok mögül és tovább, míg ő integet. Újabb
biciklistákat állít meg. Fütyül. Egy nézőtől elveszi a mobiltelefonját
és belefütyül. Nem szól egy szót sem. Fütyül. Egy férfi fúvóshangszerrel
a hátán keresztülbiciklizik a kör üres közepén, amelyet a bohóc óvatosan
egy locsolókannával a földre öntött. Amikor a víz elpárolog, akkor az ő
előadása is véget ér, és máshol önt egy kört a földre. A bohóc fel akarja
őt tartóztatni. A férfi nevet, és továbbmegy. A közönség nevet. Nem történt
semmi vicces. Egy nő sétál végig gyors léptekkel a körön. Pórázon vezet
egy kutyát. A kutyát maga mögött vonszolja. Nem egy nagy kutya, de azért
vonszolja maga után. Integet a közönségnek. Integet a bohócnak. Integet
az égnek. A bohóc könnyedén belefésül hátulról a hajába. A nő integet.
Olyan, mintha összebeszéltek volna. Tökéletesen játssza a nőt kutyával
és ritkás sárgásfehér hajjal, aki az ég felé integet. A közönség tapsol.
A bohóc fütyül. A kutyás nő belefésül a kezével a hajába, és visszarázza
eredeti formájára, amilyen az előtt volt, hogy a bohóc összekócolta. Két
biciklis áll meg a kör szélén és néz. Mindenki, aki a téren van, a kört
nézi és benne a bohócot. A bohóc nem csinál semmit. Ide-oda járkál. Fütyül.
És mégis, amit tett, az valami, amire nélküle az emberek képtelenek lettek
volna. Megtanítja őket nézni és látni. Vízkörével, mely már akkor elpárolog,
miközben felrajzolja, ad egy keretet a sétálóknak a téren, egy színpadot,
amin azt látják, ami mindig is ott volt. Mivel mindez a körön belül történik,
ezért feltűnő. Ha rajta kívül történne, akkor senki se venné észre.
A dél körüli rövid árnyékban Pécsen a hátamon feküdtem és aludtam.
Úgy éreztem, mintha Dubrovnikba utaznék. Úgy éreztem, mintha létezne egy
9
vasútvonal Amszterdamból Albániába. Az egyik megálló Pécs volt.
A vasútállomáson esküvő volt épp. Vőlegény és menyasszony egymás mögött
ültek a vonaton. Egy nő, akit jól ismertem, de a nevére már nem emlékeztem,
velük szemben ült a folyosó másik oldalán. Hozott magával egy barátot,
aki véletlenül sem volt szépnek mondható. A menyasszony mellett ült, és
mindig a keze után nyúlt. Nem ismertem a menyasszonyt, de éreztem a kezét
a férfi kezében, mintha a sajátom lett volna. A vőlegény megfordult, meglátta
a nem szép férfi kezét a menyasszonya kezén és veszekedni kezdett. A menyasszony
kicsit tehetetlenül nézett. Nem az én hibám volt, mintha ezt akarta volna
mondani, én nem csináltam semmit. De nem szólt egy szót sem. A vőlegény
vadul nézett a szemébe. Épp ezért, mintha ezt akarta volna mondani, valamit
tenned kellett volna, hangosan fel kellett volna kiáltanod, a kezedet elhúzni,
és megkocogtatni a vállamat. De nem szólt egy szót sem. Senki sem mondott
semmit, és én felébredtem az ismeretlen emberek hallgatásától, akik leültek
mellettem a fűbe. Másik, ez volt az egyetlen szó, amit megértettem magyar
beszélgetésükből: kicsi. Egy fa alatt állt valaki, aki mintha várt volna
valamire. Minden látható ok nélkül egyszer csak egész testével összerándult,
bemutatta testének teljes mozgékonyságát, törzsét és csípőjét valami különös
vad táncban forgatta, míg néhány másodperc után, mert ennél nem tartott
tovább, megállt. A földön előtte hevert a telefonja. Nem sikerült megakadályoznia,
hogy leessen.
Egyél egy kanál kávét, mondta valaki más nekem, amikor a buszban ültem,
amelyik elvitt Pécsről. Egyél egy kanál kávét, mondta, és kinyitotta résnyire
hátizsákját, hogy megmutassa az üveg Nescafét benne. A busz még a parkolóban
állt. A motor már ment. Amikor ma reggel ideérkeztem, mondta, azt hittem,
otthon vagyok megint Lengyelországban. Ugyanaz a parkoló. Az autóülések.
Sunday Icecream a mellette lévő kávézóban. Te annyit költöztél már, mondta
nekem. Ez a sok város, amit
10
ismersz, melyek tetszik a legjobban? Hol telepednél le? Hol – ha választhatnál?
Talán mégis ott, ahonnan jöttél? Az otthonodban? Az osztrák Salzkammergut
központjában?
Ez olyan kérdés volt, amelyikre nem tudtam válaszolni, mert minden
válasz azt jelentené, hogy nem maradhatok minden városok legszebbikében.
Egy városban letelepedni azt jelenti, hogy felfedezzük, hogy nem tudja
megtartani, amit ígért. A világ legszebb városa tehát az lenne, annak kellene
lennie, amelyikből állandóan elutazom. Minél tovább maradok, annál nyilvánvalóbbá
válik: a szülőhelyem nem az otthonom. Az igazi otthonom egy olyan város,
amelyiket csak én ismerek. Amiben más nem lakik, más nem tudna lakni, még
ha meghívnám is. Ez egy olyan város, amelyik mindazokból a városokból áll
össze, amelyekben jártam, amelyeket kedvelek, amelyeket hiányolok, amelyek
semlegesek számomra. Városok, amelyekben csak egy kávézót ismerek, hét
összecsukható faszéket kerek faasztalok körül, csészék százai által szétkarcolva.
Nem tudok olyan várost elképzelni, amelyet egészen el akarnék kerülni.
Mindegyikben van valahol valaki, aki kólát iszik; valaki, aki eszik, valaki,
aki a fűben fekszik; valaki, aki megölt valakit; valaki, aki megkérdezi:
hova utazol?
BOLLA ESZTER
FORDÍTÁSA
Bibliográfia
GRILL, Andrea
„A sárga nagybácsi”
Magyar Lettre Internationale, 60
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|