Rui Cardoso Martins
Kobaltzöld szív
Vádolom Pécset és megéneklem a magyar Pécset, mert tolvajt csinált belőlem.
Egy bevásárlóközponban járkáltam, és azon törtem a fejem, honnan ismerem
én ezt a zöld színt, hol láttam én már a pécsi kerámiák kobaltzöldjét,
végiggondoltam a lehetőségeket, talán egy fügefa nedves levelének volt
ilyen színe, egy káposztatorzsának a kiskertben, egy 20 éve nem látott
lány szemének, nem, az ő szeme smaragdzöld volt, mégis merre láthattam,
hol lelhető fel a természetben Pécs metálfényű zománca, melyet ha megérint
a napfény, lecsúszik róla és elsötétül, mert megtréfálja őt saját ragyogása,
merre láthattam én már ilyesmit?
Egy lisszaboni bevásárlóközpontban járkáltam egy Pécsről szóló, füzet
alakú prospektussal a kezemben. Bementem egy könyvesboltba, de azonnal
ki is fordultam, semmit se néztem meg, mert zöld dolgokon járt az eszem,
talán a decemberi esőzések olajos mohája az, mely a falak északi oldalán
tenyészik?
Szerintem elég gyanús arcot vághattam. Nemsokára valaki megérintette
a vállamat, és maga felé fordított.
Elnézést kérek, ne haragudjon, de megmutatná, mi van a kezében?
A biztonsági őr volt az a könyvesboltból. Azt hitte, elloptam egy könyvet.
Jól megnézte a prospektust, elolvasta, hogy: „Pécs: A határtalan város”,
aztán elvörösödött. Nem beszélt magyarul, sokan vannak ezzel így a Földön.
Érezte, hogy az élet egyik tipikus megalázó helyzetébe keveredtünk, persze
mindenki a maga oldalán.
Ön szerint úgy nézek én ki, mint egy tolvaj?
Ismerek egy férfit, akinek nem volt pénze, ezért úgy futott be akadémiai
karriert, hogy lopta a könyveket. Módszeresen, könyvenként lopott el teljes
életműveket, aztán szélsebesen el is fogyasztotta őket. Volt idő, amikor
annyi lopott könyvet olvasott, hogy segítségre szorult. Segítői mindig
egy parkban vártak rá egy padon, és míg ő jött és ment, cipelték a szatyrait.
Én viszont még sosem loptam könyvet, nem tartom helyesnek a dolgot.
Tehát tolvajnak nézek ki?
A biztonsági őr majd elsüllyedt szégyenében, megnyílni látszott a lábai
alatt a föld. Ezer bocsánat, kezdte, akkor indultam el az úr után, amikor
kilépett a boltból, láttam a kezében a kötetet, és... kérem, értse meg,
hisz én igyekeztem a lehető legdiszkrétebben... és hát, folytatta, próbálta
úgy csinálni, hogy ne szégyenítsen meg a többi vevő előtt, hagyott kilépni
a könyvesboltból, de...
...de amikor úgy döntött, utánam ered, ezt nagyon sajnálta, elég időt
hagyott nekem, és engedte, hogy jópár métert megtegyek a bevásárlóközpont
területén, emiatt aztán végül olyan helyen ért utol, amely már nem is tartozik
a felügyelete alá, és ahol nincs is joga kérdéseket feltenni nekem, ahhoz
meg még kevésbé, hogy átkutasson, ezt valóban rosszul tette, ráadásul minden
ok nélkül, dadogta, mindezért őszintén bocsánatot kérek! Vastag gumitalpú
cipőjében szomorúan csoszogott el.
Sose láttam még biztonsági őrt hivatástudat nélkül. Vannak szakmák,
amelyekről azt gondoljuk, semmiféle elhivatottság nem kell hozzájuk, csak
a fatális véletlen. Itt vannak például a sírásók. Létezik olyan ember,
aki sírásó szeretne lenni? Egyszer a szülővárosomban mégis rájöttem, hogy
az új sírásó az egyik régi osztálytársam, bátor, becsületes fiú volt, akit
az egész iskola tisztelt. Azt mesélte nekem ott, a sírok között, miután
nagy örömmel öleltük át egymást, hogy sírásó akart lenni, mert ezen az
egész kerek világon csak az élőktől kell félni, a holtak már senkinek sem
ártanak.
Ezért aztán sarkon fordultam, és most én érintettem meg a biztonsági
őr vállát, és én fordítottam őt magam felé.
Drága uram, mondtam neki, csak a munkáját végezte, gratulálok... Tévedett,
de ki nem téved néha, ha jól akarja végezni a dolgát? Köszönöm, sóhajtott
fel kisfiús megelégedettséggel.
Ha már így alakult, folytattam, nézze meg jobban ezt a kis könyvet,
amelyről azt hitte, elloptam: magyarul írták, Pécsről szól, Európa 2010-es
kulturális fővárosáról. Egyszer jártam ott, érdekes egy város.
Él arrafelé egy hagyomány, a zöldzománcos csempe hagyománya, épp most
próbálom megfejteni magamban, hol láttam már ezt a színt. Mindent elkészítenek
ebben a színben, még elefántokat is csinának.
A hó miatt arrafelé nagyon meredek háztetőket építenek. Egy gimnázium
oldalában van egy rács, melyet ellepnek a lakatok, ez is hagyomány itt:
a szerelmesek összekapcsolt lakatokkal tesznek egymásnak örök fogadalmat,
Gábor lakata Móni lakatába kapcsolva, valóságos szerelmi láncok ezek, DNS-láncok...
elcsattant csókok, közös gyerekek a jövőben... a lakatokat aztán az eső
miatt szép lassan kikezdi a rozsda, ahogy a szív is berozsdásodik a könnyektől.
Ezek a lakatok, tudja, nem nagyon illenek bele abba képbe, amelyet az emberek
manapság Pécsről formálnak magunknak. Nekem azt mesélték, a szellemiségéért
szeretik Pécset, a nyitottságáért...
Mennem kell... morogta a biztonsági őr.
Mindjárt, csak még egy pillanat...
...élt egy magyar író, Miklós Mészöly, itt az egyik írása angol fordításban:
„its artistic life and literature do everything to make all people aware
of the inseparability of the native land proper and our broader homeland;
that is Hungary and Europe”, vagyis a helyi és a globális egy olyan se
túl nagy, se túl kicsi művészvárosban, mint Pécs, mely Európa sík mellkasán
fekszik, elválaszthatatlan egymástól; a legérdekesebb mégis az...
...a legérdekesebb mégis az, tettem hozzá, hogy „A határtalan város”
pár betűje se magának, se nekem nem mond semmit, furfangos nyelv a magyar,
csak ők értik ezeket a betűket, melyek egy Európára nyitott városról beszélnek,
olyan vidékről, ahol nincsenek határok, „a borderless city”...
...maga pedig pont akkor kapott el engem, amikor szabadon átléptem
könyvesboltja határát, a riasztó sem szólalt meg, ártatlanul folytattam
az utam, és közben a kobaltzöld szín járt az eszemben. Már csak azt hiányozna,
hogy magához lakatoljon, drága barátom, és örökre egymáshoz láncolva maradjunk,
esőben és napsütésben, most persze tréfáltam.
De hogy a végére érjek, egy csomó mindent eszembe juttatott ez a gesztus,
az egyik az, hogy a nyilvános megalázás és igazságtalanság segíthet felnőni
az embernek, ha tud élni a helyzettel, nem gondolja? Alapjában véve köszönöm
magának, nagyon köszönöm, új világra nyíló mentális határokat nyitott meg
előttem az úr!, üvöltöttem a szerencsétlennel, aki folyamatosan hátrált
a tömbegben, rettenetesen szégyellte magát, és majdnem leesett egy nagyon
magas kiugróról.
Újrakezdtem a kutatást: hol láttam én már a természetben a pécsi kerámia
zöldjét? Talán egy halnak volt ilyen színe? Lisszabonban, ahol élek, van
egy folyó, Tejonak hívják. És van egy tenger is, 500 évvel ezelőtt átkeltünk
rajta, és elértük Indiát meg Brazíliát. Magyarországon nincs tenger, ott
van viszont a Balaton. Egy érdekesség: Pécs Pannóniában, az Európai Unió
dél-keleti határánál fekszik, Lisszabon pedig az ellenkező oldalon, a dél-nyugati
végeknél. Két alapkő, egyazon hatalmas építmény két legtávolabbi oszlopa.
Ha elmegyek az Óceánáriumba, láthatom a világ összes halát, az Indiai-óceán,
a Csendes-óceán, az Atlanti-óceán halait, tüskés halakat, rájákat, bikacpápkat
satöbbi.
Megáll előttem egy óriássügér a víz félhomályában, és nem tudom eldönteni,
én jöttem el hozzá, vagy ő kanyarodott ide séta közben, hogy jól megnézzen
magának. Igaz, hogy zöld pikkelyei vannak, de ezek meglehetősen durvák.
Talán a galambok? A hímek tollazata zöldesen csillog a nyakuknál, amikor
a napfényes kutakból isznak... Pécsett már megoldották a dolgot, csapot
vernek az épületek falába, jó sok szálat kifeszítenek közéjük, és így a
galamboknak nincs hová ülniük. Lisszabonban az emberek kukoricával és kenyérrel
etetik őket a nap minden órájában, oda ülnek, ahová akarnak, ezért a szobrokat,
a templomokat és a színházakat beborítja az ürülékük.
Gondoljuk csak át jobban!
Igen, egy állat lesz az, valami zöld állat, melyet nem Lisszabonban
láttam.
Spanyolországtól 20 kilométerre, Portalegrében születtem. Kis város
az, néha lemegyek oda egy kicsit. Ismerek egy férfit, aki akkoriban, amikor
még léteztek határok, az Európai Unió előtt, csodálatos módon gazdagodott
meg: megvett ezer pár cipőt Spanyolországban, de csak a ballábasakat hozta
át a határon. Ezt nem tartották csempészárunak, hisz egy ballábas cipő
a jobb nélkül nem ér semmit. Később aztán áthozta a jobblábas cipőket is,
és gond nélkül mindet eladta a boltokban.
Megvan a válasz: szitakötők!
Ott nálunk, a hegyi patakokban kobaltzöld szitakötők élnek, és hajszál
pontosan olyanok, úgy csillognak, mint a pécsi zománc.
Eszembe jutott, milyen volt, amikor utoljára jártam a folyóparton.
Mogyoróbokrok borítottak árnyékot a vízre, ahol a szitakötők a lábaikat
rázogatták. Egy rigó figyelte őket, féllábon állt egy több mint háromméteres
bürök tetjén. Szörnyű méreg az, de itt, emellett a vadrépa mellett jó minőségű
volt a víz. Csak ott élnek meg a szitakötők, ahol tiszta a víz. Egy kéket
meg egy kobaltzöldet láttam. Éppen, hogy is mondjam csak, szerelmeskedni
készültek.
Olvastam egy könyvet Marc Giraud-tól „az embert körülvevő állatok rendkívüli
életéről”. A zoológiára szakosodott francia újságíró sosem értette meg
azokat az embereket, akik lemennek vidékre, és azt mondják, unatkoznak.
A könyv pontos címe „Le Kama-sutra des Demoiselles” (Robert Laffont kiadványa).
Két szaporodó szitakötő teste szív alakot formál.
Romantikus, de nem könnyű feladat. Ha a hím szerelmes állapotban találkozik
a nősténnyel, egész könyvre való gyakorlatot kell elvégeznie. Először is
neki kell támasztania a péniszét, mely a potroha második szakaszában található,
oda, ahol a spermáját termeli, ami viszont a lehető legmesszebb helyezkedik
el ettől, rendkívül hosszú teste kilencedik és legutolsó szakaszán.
Miután fölvezette a spermáját a péniszéig, megragadja a fejénél a nőstényt,
és potrohfüggelékével erősen szorítja a nyakszirtjét (olvastam már ennél
rosszabb riportokat is a párizsi és New York-i éjszakákról). A nőstény
ettől úgy nekiszorul egy növény függőleges szárának, mint sztripper a rúdnak,
ekkor jön az ő hajlékonysági tesztje, ugyanis az utolsó előtti szakaszban
elhelyezkedő női ivarszervnek rá kell találnia a hím péniszére – mely a
második szakaszban található, csak emlékeztetni szeretnék rá –, és ekkor
történik meg az élet szívalakú csodája! Mi ez, ha nem szerelem?
A szitakötők nagyjából öt évet töltenek víz alatt szörnyűséges húsevő
lárvák formájában. Véleményem szerint akkor is ők maradnak a naprendszer
legrondább teremtményei, ha esetleg újabbakat is felfedeznének. 15 metamorfózison
mennek keresztül, többször öltöznek át, mint néhány nő reggel, szöknek
a varangyok elől, aztán egyszer csak kijönnek a vízből, megszárogatják
szárnyaikat, és gyönyörű rovarokká válnak, melyek képesek ott lebegni a
természetben kristálylemezkéiken. Itt, kinn aztán csak két hónapjuk van
rá, hogy párt találjanak maguknak szívakrobata-mutatványukhoz. Aztán meghalnak.
Az egyik legszebb szerelmi történetre, melyet valaha hallottam, egy
sátorban bukkantam, melyet nyugodtan hívhattak volna „Rovarok Poklá”-nak.
Igazából „Élő Csúszómászók – piranhák, kígyók, gyíkfélék, skorpiók” volt
a neve. Egészen rendkívüli, varázslatos portugál sátor volt. A tulajdonosát
Luís Augustonak hívták, légtornász és bűvész volt, „Gigi, a Bohóc”, a híres
„Sárkány, a Bűvész” fia. Belső-Portugália és -Spanyolország újtait járta
egy piranhákkal teli akváriummal, egy indonéz óriáspitonnal, egy ghánai
varánusszal stb. A legijesztőbb az afrikai skorpió fekete, súlyos nősténye
és az ököl nagyságú chilei madárpók volt. Vörös szőr borította a testét,
és emlékszem rá, ahogy hosszú lábain pihenve nyugodtan figyelt egy tücsköt,
amelyet aztán beebédelt. Végignéztem azt is, ahogy a piton lenyelt egy
élő egeret. Luís Augusto feleségét Quinitának hívták, alentejoi parasztlány
volt, akiből később divatterező lett, még gyerekfejjel szeretett bele Gigibe
az emésztés szüneteiben.
Mivel a két család ellenezte szerelmüket, azt a megoldást választották,
hogy összeházasodnak, ezután Quinita csatlakozott a cirkuszhoz. Egy fiuk
volt. Quinita, aki egyébként még egy meztelencsigától is félt, Spanyolországban
teste köré csavart kígyókkal lépett föl. Egyszer egy tavaszi napon meghallottam,
ahogy a pitonhoz beszél: „Menj odébb, drágaságom.” Quinita az ex-bohóc
Gigi kezét megragadva biztosított róla (miközben a madárpók átszellemülten
rágcsálta a szöcskét):
Ez szerelem, elhiheti nekem. Rendkívüli szerelmi történet.
Szerintem ők is pannóniai lakattal voltak összekapcsolva.
Pécsett elmesélték nekem, hogy örökre elveszett a zöldnél is gyönyörőbb
és értékesebb kék zománc gyártásának titkos receptje, nem tudni, talán
balszerencse, makacsság vagy családi viszály okozta. Ezt a kobaltkéket
látni a hímszitakötőkön, melyek kobaltzöld nőstényekkel párosodnak.
Tanulmányozzák nyugodtan a szerelmes szitakötőket.
Ha vannak szitakötők Pécsett, akkor nem lesz nehéz megpróbálni.
Bense Mónika fordítása
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|