Méhes Károly
Egy ismeretlen ismerős város
Rezidens írónak lenni jó. Aki ezt tagadná, az vagy soha nem volt rezidens,
vagy tán nem is író. Mert elképesztő hatással tud lenni az emberre, hogy
maga mögött hagyhatja otthoni hétköznapjainak minden nyűgét és nyilait,
és semmi más dolga nincs, mint hogy írjon. Amire mindig is vágyott. Megengedem,
ez akár bénítólag is hathat, a végtelen szabadság „parancsa”: tessék, most
aztán alkothatsz, barátocskám!
Az utóbbi bő tíz évben főképp Ausztriában, aztán Németországban, sőt
2009-ban még Lettországban is volt alkalmam újból és újból megtapasztalni,
micsoda különbség az, amikor nem esti órán, vagy a hétvégéből lopva ülök
oda a gép elé, hanem afféle rendes hivatalnokként, jobban mondva, hivatásosként,
reggel, a mosakodás és kávé után, fel sem kell öltözni, azon pizsamásan,
egy szál pólóban, gatyában lehet folytatni, ami előző nap abbamaradt és
amit megálmodtam az éjjel.
Ezért aztán arról kezdtem el álmodozni, hogy Pécsett is létrejöhessen
egy íróprogram, idecsábítva a kontinens legtávolabbi sarkából az írókat.
És mindenki jól jár. Az érdekeltek először is megkeresik a térképen, hol
van Pécs. Várják, hogy jöhessenek, megérkeznek, elcsodálkoznak, megismerik,
megszokják, élvezik is, aztán hazautaznak, de lélekben picit mindig is
pécsiek maradnak; és ahogy azt manapság olya szépen lehet cifrázni, nagykövetei
lesznek a városnak, még az országnak is, kell-e ennél tökéletesebb marketing?
2004 táján kerestem fel először a város és Baranya megye illetékes
nagyságait, akik egyrészt vállveregetés keretében biztosítottak róla, vérmérsékletük
szerint, hogy ez milyen remek / óriási / fasza ötlet, aztán nem történt
semmi. Ha a következő időszakban össze-összefutottunk, most már arról szólt
röpke társalgásunk, hogy igen, igen, emlékeznek, rajta is vannak, de tudom
hogy s mint van ez, ezer a dolog…. Tudom, hát.
Amikor aztán 2005. október 19-én a kormány bejelentette, hogy Pécs
nyerte a 2010-re szóló magyar Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címet, sejtettem,
hogy a rezidensprogram ügyében is soha vissza nem térő alkalom következett
el. És – bármilyen hihetetlen – így is történt.
A Writer in Residence Programot az elsők között fogadta be az EKF-gépezet,
méghozzá hosszú távra. Ennek annyi előzménye volt, hogy a program bázisát
jelentő ösztöndíjas lakást egy magánszponzor biztosította, erről a felajánlásáról
az akkori polgármestert, Tasnádi Péter külön értesítette, aki pecsétes
levélben köszönte meg a gesztust. A lényeg, hogy a lakás – ami egy belvárosi,
vadonatúj lakóparkban található – 2007 júliusi átadása után megkezdődhetett
a berendezése, hiszen Karádi Éva, a Lettre International magyar kiadásának
főszerkesztőjének közvetítésével szeptemberre vártuk az első vendéget,
Florina Ilist.
Első elképzelésem ugyanis az volt, hogy minden esztendőben hívunk egy-egy
szerzőt a két aktuális kultúrfővárosból, és 2007-ban ez Nagyszeben (Sibiu)
és Luxemboug volt. Nagyszebenből senkit nem delegáltak, így esett a választás
Florinára, aki Kolozsvári – ami meg éppenséggel Pécs romániai testvérvárosa.
(Azt be kell vallani, hogy az EKF-városokból alig-alig érkezett író. De
utóbb a rezidensprogramnak jó híre ment, csak Franciaországból 15 jelentkezés
érkezett!)
Izgultam, hogyne izgultam volna: minden készen lesz-e, tudunk-e olyan
körülményeket biztosítani az ide érkezőknek, mint amilyeneket én tapasztaltam
meg másutt? A pécsi Művészetek és Irodalom Háza, mint a projekt pénzügyi
kezelője, mindkét igazgatónője, Bozóky Anita és Kőhalmi Andrea is szerencsére
a szívügyének tekintette a rezidens programot.
Mert bizony milyen érdekes is az, hogy egyszer csak egy messzi földön
élő író kerül a „képbe”: levelezni kezdünk vele, egyeztetünk, majd megállapodunk,
vagyis hivatalosan meghívjuk őket, kitűzzük az időpontot, ami adott esetben
akár egy évnél is messzebb van még. Időközben történik néhány levélváltás,
pontosítás, befutnak kérdések, óhajok-sóhajok. És egyszer csak eljön a
nap, és az illető betoppan – hét tényleg létezik, lehet örvendeni a látásán!
2009 végéig 18 szerző érkezett Pécsre a két és fél év alatt. Hányszor
vártam a pécsi vasútállomáson, hogy az IC-ről lecihelődve megtaláljam az
én emberemet – hol tíz percet késett a vonat, hol több mint egy órát. Az
út Felsőmalom utcai házig, az első beszélgetés az autóban, kivel hogyan,
jól angolul, picit angolul, picit németül, nagyon németül, picit oroszul,
zagyválva olaszul, vagy keverve több nyelvet is – már ez önmagában kaland
volt! Aztán a lakás bemutatása, az apró trükkök, tudnivalók elmagyarázása,
további egyeztetések, hogyan, mikor megyünk felvenni az egy hónapnyi időszakra
járó pénzt.
És megkezdődhetett a pécsi egy hónap, amikor össze-összefutottunk,
ebédeltünk, programokra mentünk, jött egy-egy telefon, hogy „Károli”, ez
meg az történt, tudsz-e segíteni...
Hogyne emlékeznék Esad Babacic rémült hívására, mert nem tudta becsukni
az ajtót, mivel elfelejtettem megmutatni neki, hogy előbb felfelé kell
rántani egyet a kilincsen; vagy az ukrán Ostap Nozhakra, akinek 25 évesen
a pécsi volt az első külföldi útja, amitől olyan rajongás élt benne, hogy
egy hónap alatt szinte folyékonyan megtanult magyarul, már a vonatról is
magyar nyelvű sms-t küldött; hitetlenkedve hallgattam Tolnai Ottót, aki
elmesélte, hogy órákat ül a Csontváry Múzeumban a Baalbek előtt, és mindig
csak egy-egy területet szemlél, de aztán azt alaposan; Neslihan Acu, az
isztambuli írónő, aki csak a fejét csóválta, miután a Király utcai arabnál
megkóstolt egy dönert, mondta is, hogy megtanítaná ezeknek, hogyan kell
csinálni az ilyesmit.
És még lehetne sorolni estig az ilyen apróságokat.
Mert olyan ez, mintha én is útra kelnék, a saját városomban, és idegen
helyekre kukkanthatnék be a vendég által: hol Tartu utcáit róttam Mihkel
Mutt meséi nyomán, hol egy holland természetvédelmi területről és a holland
kommunistákról értesültem Donald Niedekkertől, vagy kacagtunk rengeteget
Milena Odával, aki részt vett az itt léte alatt zajló pécsi filmszemlén.
Nem is beszélve a művekről. Ott volt Raoul Biltgen, aki a legrövidebb
hónap, a február során megírt egy teljes színdarabot, befejezett egy másikat,
kikorrektúrázott egy regényt és még összeütött néhány esszét is. Ugyanígy
az észt kolléga, mint mondta, egy hónap alatt életében nem írt még annyit,
mint Pécsett, valahogy jól hatott rá a hely szelleme. Ám szerencsére nem
arról van szó, hogy bárkit is grafománná akarnánk varázsolni. Babacic alig
dolgozott, folyton a szigetvári fürdőben áztatta magát, és leginkább a
kosárlabdáról és Kanadáról lehetett vele társalogni. De aztán átküldött
olyan kétoldalnyi szöveget, ami biztos többet ér sok nagyregénynél.
Mert egyetlen házi feladatuk volt a saját alkotómunka mellett a pécsi
rezidens íróknak: egy Pécs Naplót írni, amiből 2010 végén antológia jelenik
majd meg.
A mostani válogatás ezekből a művekből készült válogatás. Pontos, érzékletes
látlelet némelyik, a másik novellába bugyolált kalauz, a néhány vers csöndes
és libegős. De mindenképp különös érzés olvasni őket, elvégre rólunk szól,
egy városról, ahol élünk, amit ismerni vélünk, és újra és újra rá kell
döbbennünk, hogy nem ismerjük. Ez benne a legkülönösebb!
Méhes Károly
író, kurátor
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|