Toon Van Mierlo
A legegyszerűbb ötletek
(Antwerpen/ Pécs) Mi voltunk a “first novelists”. Kezdők, akiknek a
nevéhez csupán egy regény fűződik. Rügyező írócskák, a taknyos kis prózájukkal.
A szüleink aggódnak értünk, kérdezgetik:
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy folytatni akarod? És mégis miből
fogsz megélni?
Nos, ezt mi sem tudtuk pontosan. Egy könyvecske – nem valami sok. Ám
ekkor, haha, meghívtak bennünket a budapesti “First Novel Festival”-ra,
úgyhogy mindjárt válaszolhattunk szegény édesanyáinknak:
- Ide nézz, mama, ugye megmondtam: egy nemzetközi, jó nevű, tekintélyes,
és, igen, jól érted, külföldi fesztivál! Magyarország fővárosában! Európa
minden országából egy író, és én lehetek az, aki Belgiumot képviseli, aki
megvédi hazánk becsületét! Hogy? Nem, azért ez nem pont olyasmi, mint az
Eurovíziós Dalfesztivál, mama. Nem, a tévé sem közvetíti.
Úgy látom, nem sikerült meggyőznöm.
- És azért visznek épp téged, mert még csak egyetlen könyvet írtál?
- Igen, és persze főként azért, mert azt az egyet jó könyvnek tartják.
- De ha írtál volna még egy könyvet, nem is mehetnél?
- Nem, ez az elsőkönyvesek rendezvénye.
- Hát akkor maradj szépen elsőkönyves, kisfiam, különben lehet, hogy
soha többé nem mehetsz sehová.
A magyar könyvfesztivál nyitófogadásán összeismerkedhettünk mi, a first
novellisták, egyúttal alkalmunk volt megfigyelni, hogyan viszonyulnak egy
ilyen eseményhez az olyan meganovellisták, mint Umberto Eco vagy Esterházy
Péter. Egy kicsit évődnek egymással, bekapnak egy-két falatot, isznak egy
pohárka jó bort – egészen úgy, mint az egyszerű halandók. Megtévesztően
könnyűnek tűnik az egész. Ecónak és Esterházynak persze Pécsre sem kell
jönnie.
A budapesti Irodalmi Múzeum egyik pazar termében, a nyitófogadás helyszínén
elmagyarázzák nekünk, mit várnak tőlünk. Másnap reggel fél kilenckor az
elsőkönyvesekkel megpakolt busz elindul Pécs városába. Mindenki legyen
ott időben, mondják, mert legalább háromórás az út. A nap programja a következőképpen
alakul: három óra buszozás, fogadóünnepség, városnéző séta, egy tányér
gulyás, aztán megint három óra a buszban. Ha szerencsénk van, éjfél körül
visszaérhetünk Budapestre, ha viszont nincs, egy egész generációnyi európai
irodalmi tehetség veszhet oda valahol a magyar tájban egy szörnyűséges
buszbalesetben. Ezt nem hagyhatom ki! Észt kollégám is lelkes, legalábbis
ez derül ki a kérdéséből: “Tomorrow morning, will bus stop along the way
to buy wine?”
Április, reggel nyolc óra, és máris több mint húsz Celsius fok van.
Budapest: ez az én városom! De előbb egy nap Pécs, mert 2010-ben, amikor
az én első könyvem már rég nem lesz kapható a boltokban, ez a város egy
egész éven át “Európa kulturális fővárosának” nevezheti magát. Ezt látnunk
kell, az összes buszozónak! Fél óra buszozás után megállunk egy autópálya-vendéglőnél
(úgy is, mint “Büfé”), és az észt vesz magának egy Bacardi Breezer Tropical
Orange-t. Talán úgy gondolta, a borhoz még kicsit korán van. Még sohasem
jártam Észtországban. Miután visszaszállunk a buszba, az idegenvezető közli,
hogy a csodálatos Balaton felé robogunk, ám néhány kilométerrel azelőtt,
hogy megpillanthatnánk, amint a fenséges víztükrön megcsillan a napfény,
el fogunk kanyarodni balra, Pécs felé. Ezzel újabb tétellel bővült az általam
nem látott kihagyhatatlan turisztikai attrakciók listája, és a puszta is
az ország másik végében fekszik. A magam részéről máris sikeresnek ítéltem
a napot.
A magyar vidék csendben várja a huszadik század beköszöntét, legalábbis
elsőre ez az ember érzése. Némileg kelletlen, de elégedetten nyújtozó falusiasság
szegélyezi utunkat. Komoly kontraszt ez a főváros felgyorsult városiasságához
képest. Kíváncsi vagyok, milyen lesz Pécs, melyben kevesebb mint tizedannyian
élnek, mint Budapesten. Idegenvezetőnk munkanélküliségi adatokat sorol,
beszél az elöregedésről, a földművelők sanyarú sorsáról, a növekvő antiszemitizmusról
és a romákat érintő problémákról. Közben nem felejti el dicsérni a magyar
bort: épp az ország legjobb borvidékén haladunk keresztül. Az észt a vészfék
után kapkod, de nem állunk meg, míg meg nem érkezünk az egy az egyben trópusi
éghajlattal bíró Pécs városába.
A szívélyes, bár kissé feszélyezett köszöntőbeszéd és egy tányér meleg
étel után készen állunk a körsétára. A város központi teréről, a Széchenyi
térről indulunk, és a magam részéről nem is jutok tovább. Persze sétálok
a csoporttal, és hallgatom az idegenvezető előadását, de a gondolataim
ott ragadnak a tér felső részén álló, impozáns épületnél, amely egészen
egyértelműen egy mecset. Az idegenvezető szinte mintegy mellékesen mesélte,
hogy a mecsetet a XVI-XVII. században építették a török uralom idején,
de a törökök kiűzése után egyszerűen ott maradt a helyén, és azóta keresztény
templomként használják. Milyen értelmes és kulturált viselkedés, gondolom.
Ahelyett, hogy az itt lakók az eufória és a bosszúvágy lihegésében ujjongva
felégettek volna mindent, ami a gyűlölt megszállóhoz köthető, hogy aztán
itt maradjanak egy halom haszontalan, üszkös és bűzölgő rommal, inkább
kihasználták, amit lehetett. Miért kellene megölnünk az ellenség lovát,
ha magunk is felülhetünk a hátára?
A grandiózus mecset tehát a helyén maradt, és keresztény templom lett
belőle. Erről van szó, gondolom. Ezt kell tennünk az én városomban, Antwerpenben
is. A város tele van gyönyörű templomokkal, melyek egyre haszontalanabbak,
mivel az ifjú flamandok házasodni ugyan még templomba járnak, és a gyerekeiket
is megkereszteltetik, de máskor be sem teszik a lábukat a szent épületbe.
Kongó, kiüresedett hit az övék, és ezért konganak az ürességtől a katolikus
templomok, miközben Antwerpen nagy muszlimközössége (nagyjából a lakosság
egytizede muszlim) házak hátsó traktusaiban gyűlik össze imádkozni és közösségi
életet élni, szürke homlokzatok rejtekében. Antwerpenben több mint hatvan
mecset található, csak épp ezek nem láthatóak. Ha az ember nem tudja, hol
keresse őket, sosem bukkan rájuk.
Egyszerű: néhány használaton kívüli templomot a muszlim közösségnek
kell adni, hogy mecsetként rendezzék be őket. Talán túl egyszerű is, főleg
egy ateista szájából. A katolikusok nyilván hevesen elleneznék az ötletet,
és talán a muszlimok közt is akadna olyan, aki nem akarna keresztény épületben
imádkozni. Hangozzék bármilyen szépen és idealistán, ez egy kivitelezhetetlen
álom, főként egy olyan városban, ahol a szélsőjobboldali, rasszista és
kimondottan iszlamofób párnak még ma is 30 százalékos a támogatottsága.
2007 decemberében ez a párt olyan szórólapot terjesztett, melyen “Antwerpen
anno 2050” fejléc alatt büszkén tör az ég felé az antwerpeni Miasszonyunk-székesegyház
egyik tornya, míg a soha fel nem épült másik tornyot Photoshop-technikával
egy minarettel helyettesítették. Hogy mennyire naiv elképzelés a keresztény
templomban imádkozó muszlimközösség, azt az is jól bizonyítja, hogy ez
még a szórólap kizárólag gyűlöletet és félelmet kelteni kívánó készítői
szerint sem lesz aktuális negyven éven belül. Tehát ötletem nem maholnap
valósul meg, az biztos.
Annál jobban meglepődtem, amikor néhány hónappal később egy antwerpeni
városatya előállt a javaslattal, hogy néhány alig használt templomnak adjanak
új funkciót: lehetnének belőlük például mecsetek, vetette fel, hiszen a
muszlim közösség köztudottan helyhiánnyal küszködik. Az ötlet előterjesztője,
és ez már tényleg szinte hihetetlen, ráadásul egy kereszténydemokrata volt!
A reakciók előre megjósolhatóan durvák voltak, némelyek felháborodtak,
másokat valósággal letaglózott az indítvány, és persze azóta sem hallani
az egészről semmit.
Ez jó egy évvel az után történt, hogy Pécsett ugyanezeken a dolgokon
töprengtem, és bár e pillanatban nem úgy néz ki, hogy egyhamar szükség
lesz rá, változatlanul remélem, hogy Pécs, ez a horvát határtól húsz kilométerre
fekvő város egyszer még példaként szolgálhat a városomnak. Amikor véget
ért a városnéző séta, visszaballagtam a mecsethez, remélve, hogy esetleg
még benézhetek az épületbe, de sajnos zárva volt. Így legalább hamarabb
csatlakozhattam éberebb útitársaimhoz, akik az időt nem vesztegetve már
rég egy napos teraszon söröztek. A legegyszerűbb ötletek mindig a legjobbak.
Az észt viszkit ivott, de, mint mondta, emiatt igazán nem kell nyugtalankodnunk:
“It is okay. I am an alcoholic.”
WEKERLE SZABOLCS FORDÍTÁSA
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|