Polyák Levente
A megújuló pécsi közterekről
(Az átváltozás összetevői)
Amikor egy város rövid idő alatt meghatározó változásokon megy keresztül,
az átalakulás gyakran traumatikus élmény. A nagy építkezések hatása alól
senki sem tudja magát kivonni. Van, aki szívesen veti alá magát a változásoknak,
és megelőlegezve magában a megújult város ígéretének valóságát, kíváncsian
kisétál minden reggel a sarokra, hogy lefotózza, meddig jutottak este a
díszköveket nagy halomba rendező munkások. Mások óvatosan szemlélik az
egymásra rakódó új rétegeket, kritikus szemmel vetik össze azokat a tervekkel,
hibákat találnak, és felhívják a figyelmet e hibákra, állandó telefonos
kapcsolatot tartva fenn a városházával. Megint mások szó nélkül belevetik
magukat az átmeneti életbe, megtanulják annak ideiglenes szabályait, elfogadják
az útvonal-módosulásokat, és csak nagyritkán csodálkoznak rá a megszokott
átjárókat egyik napról a másikra lezáró, új geológiai képződményekre.
Akárhogy is, az építkezés fázisa a normális rend felfüggesztésének
időszaka, olyan köztes állapot, amely a városiak emlékezetében elválasztja
majd az öreg várost a megújulttól, a reménytelit a kiábrándulttól, az éretlent
az érettől. A pesti vonaton megoszlanak a vélemények: az eltévedés, az
otthontalanság, a sértődöttség, a bosszúság, a büszkeség, a várakozás és
a felfedezés élménybeszámolói váltogatják egymást. Kétségtelen, hogy Pécs
metamorfózisának értékelését majd csak hónapok, évek múltán végezhetjük
el. Amiről azonban már most számot lehet adni, az az építkezések első hullámának
ereje, az átalakuló közterek átmeneti esztétikája, a tereket elárasztó
munkatevékenységek állandó jelenléte, a föld alatti világ és az infrastruktúra
feltárulása, a város új topográfiájának érzete, a kiszámíthatatlanná váló
közlekedés tapasztalata és a terepasztallá változó város élménye. A következő
oldalakon ezeket a benyomásokat próbálom leltárba szedni.
Építmények
Az építkezések megkezdésének egyik jele az ideiglenes építmények megjelenése
a köztereken. Egyik napról a másikra bódék, sátrak, kerítések, lépcsők
bújnak ki a föld alól, új városrészeket létrehozva ott, ahol korábban csak
föld, kő, beton vagy fű volt. A város egyik hétről a másikra megszállott
településhez, katonai bevetés helyszínéhez válik hasonlatossá. Vagy talán
méginkább táborhoz, mintha Pécs belvárosában egy átvonuló nép vert volna
tanyát. A villámgyorsan felállított struktúrák térközeiben néhol asztalok,
székek jelennek meg, a kerítéseken és a földbe szúrt szerszámok nyelén
ruhák: egy-egy melegebb őszi délutánon annyira idilli a látvány, hogy az
embernek kedve volna bebocsájtást kérni ezekbe az ideiglenes nappalikba,
elnyújtózni az ülőalkalmatosságokon, megmártózni kicsit a nap utolsó sugaraiban,
mielőtt beköszönt a tél.
Az átmenet anyaga a fa. A fa ezekben a napokban minden lehetséges méretben,
formában, funkcióban és szerkezeti kapcsolatban megjelenik a tereken. A
faépítmények részben menedéket adnak az átvonuló népnek, a munkásoknak,
másrészt rekonstruálják a földfelszín folytonosságát: az emelvények, lépcsőfokok,
hidak mind a föld megváltozó alakjának egyenlőtlenségeit, az új gödröket,
árkokat, mélyedéseket és dombokat hivatottak kiegyenlíteni, összekötni
egymással.
Mintha az egész város költözőben lenne: egy nap óriási farostlemez
dobozok kerülnek a Széchenyi térre, magukba csomagolva minden tereptárgyat;
mintha a tér évtizedes tartozékai mind elszállításra ítéltettek volna,
és egy távoli külvárosban őrződnének meg a felújított térre való visszaszállítás
előtt. A lovasszobor posztamensét is farost borítja, csak a ló marad szabadon.
(Christo és Jeanne-Claude párizsi installációja jut eszembe, ahol a Pont
Neuf minden élét, görbületét és díszét selyem fedte be, csak V. Henrik
lovasszobra menekült meg a becsomagolás elől.) Kicsit lejjebb, a tér alján
kör alakú faszerkezet. Vakon találgatunk: mi lehet a rendeltetése a tér
egyetlen formájának, ami nem szögletes?
Munkafolyamatok
Az utcákat megszálló munkások megerősítik az építkezések katonai manőver-jellegét:
csoportok, speciális egységek dolgoznak egy-egy helyszínen, és küldetésük
teljesítésével indulnak a következő bevetési helyre. A csapatáthelyezés
minden lépését megelőzi a földmérők gondos terepfelmérése: távcsöveiken
figyelmesen tanulmányozzák a várost keresztül-kasul szelő frontvonalakat.
Tudjuk, hogy a megszállás ideiglenes, de néha úgy tűnik, mintha az állomásozó
csapatok letelepedőben lennének: az utcánkban feltűnő munkások másnap is
ott vannak, és a következő hónapokban is minden reggel ők az elsők, akiket
megpillantunk a ház kapuján kilépve. Egyikük-másikuk ismerőssé válik: köszönünk
egymásnak, fokozatosan egymás szomszédaivá válunk.
A munkások az elsők, akik belakják az új köztereket, még elkészültük
előtt. Ők az első használói a bódék, kerítések, lépcsők, emelvények, asztalok
és székek által ideiglenesen életre hívott tereknek. A bódék között gépek:
a betonkeverő, a markoló, a traktor mintha legelésző háziállatok lennének
ebben a táborban, az átvonuló katonanép nomád életmódjának támaszai. A
táborra veszélyek is leselkednek: a nagyobb építkezési területeket az elejtett
áldozat fölött köröző ragadozómadarakként veszik körül a daruk. A gépek
természetes élőhelyüket találják meg az építkezésben: betonkockák, rácsok
erdeiben, vasrudak nádasaiban.
A munka folyamata minden nap változik, a kövek faragása, csiszolása,
éleinek levágása, helyre illesztése; mind egymásra épülő munkafázisok.
A munkafolyamattal összhangban változik a munkások testtartása: álló, ülő,
fekvő munkások a téren. Néhol a föld alól kinyúló kezekbe botlunk: mintha
a város párhuzamos, föld alatti lakossága bújt volna elő, hogy megmutassa
magát. Az építkezések nemcsak a hétköznapi rend felfüggesztését hozzák
el; bizonyos értelemben társadalmi tudatosságra ébredésünk színhelyei is,
hiszen az építőmunkások emléke garantált, szobrukat már egy másik kor megelőlegezte:
az EKF-hadsereg közlegényének prototípusa a telefongyári munkás szobra
a Verseny utcában, aki úgy hordja kezében a méretes telefonkábelt, mintha
az fegyver lenne.
A téli hideggel a tábor jellege is megváltozik: sátrak épülnek, a munka
folytatása csak ezekben a furcsa, ide nem illő építményekben lehetséges.
A sátrak vásárokat, látványosságokat idéznek: így válik performansszá a
megfagyott talaj hegesztőpisztollyal való felmelegítése vagy a feltárt
gödrökbe való vakmerő alászállás.
Föld
Az alászállás a küldetés lényege. Az évtizedek óta először megbolygatott
felszín alatt megnyílik a föld belseje: talajrétegeket, tárgyakat, romokat
okád ki magából, amelyeket fel kell tárni, meg kell vizsgálni, osztályozni
kell. Az ásatások látványa minden városlakóban felébreszti a régészt: a
tekintet jelekre és nyomokra való érzékenységét.
A Széchenyi téren építkezők lépten-nyomon leletekbe ütköznek, a tér
különböző pontjain romok bukkanak ki a föld alól: a Dzsámi mellett talált
temető a város részévé válik, a tér oldalán a földből kifordult romok azonban
hamar visszakerülnek a föld alá. A félbehagyott ásatásokat fekete ponyva
jelzi, temetési lepel, amely alól előbukkannak a föld csontjai.
Nem mindenki örül egyformán annak, hogy a múlt újabb és újabb rétegeit,
titkait veti ki magából a föld; a város történetének minden egyes megtalált
epizódja feltartja, késlelteti a város arcát újraszabó nagy plasztikai
műtétet, és a romok csak tovább szaporítják az akadályok számát a kulturális
főváros-évad akadálypályáján.
Infrastruktúra
A pécsi építkezések során azonban nemcsak romok, különböző színű talajrétegek
és elveszettnek hitt tárgyak kerülnek napvilágra. Mintha a város kiokádta
volna belső szerveit, az utcákon felhalmozva hevernek a csövek, drótok,
kábelek, huzalok, vezetékek, és az ezeket összefogó és megvédő csatlakozások,
szigetelőanyagok. A város falak mögötti és földfelszín alatti infrastruktúrája,
technológiai összeköttetései valóban belső szervekként funkcionálnak: láthatatlanságukkal
a tőlük való függőségünket leplezik és mélyítik el. Amikor a város hétköznapi
rendje felfüggesztődik, rutinja megakad, és az utcákon munkások jelennek
meg, akik lehántják a városról a bőrt, a feltáruló sebeken keresztül egy
bonyolult, finoman rétegzett földalatti város mutatkozik meg, amely a különböző
szobák, épületek, háztömbök, városnegyedek, kerületek közötti kapcsolatokra,
az egymásra utaltság erőviszonyaira derít fényt. Egy valós méretű Tesz-vesz-város
tárul a szemünk elé, ahol a várost életben tartó energiák hirtelen lokalizálhatóvá
válnak, egy település-méretű puzzle elemeivé.
Mint amikor a felső szomszéd fürdővizétől származó beázás kirajzolja
az épület anatómiáját, a föld alatt húzódó kábelek azt az összeköttetés-rendszert
teszik láthatóvá, amely összeköti hozzáféréseinket az áramhoz, gázhoz,
telefonhoz, internethez, ivó- és szennyvízhez. Felfedi törékenységünket
is: az utcán sétálva néhol feltűnik, hogy az éppen a földbe süllyesztett
pvc-csöveket semmi sem fogja védeni, csak a föld pora. Az építkezések spontán
kiállítássá változtatják Pécset. A sokszor emlegetett építészeti központ
helyett a pécsi utca válik a város ideiglenes építészeti kiállítóterévé,
amelynek megtekintése közelebb vezethet a város rétegeinek, hálózatainak,
és politikai működésmódjának megértéséhez.
Nem véletlen, hogy annyi szó esik ma az infrastruktúrákról. Az infrastruktúra
az épített környezet és a természet közötti kapocs: megszervezi a természetes
erőforrásokhoz való hozzáférést, hogy kielégítse a modern társadalom energiaéhségét.
A “jó városi forma” körül zajló évtizedes viták mellé az utóbbi
években felzárkóztak a “jó városi infrastruktúra” kérdését megválaszolni
próbáló hangok. Az infrastruktúra nem értéksemleges és politika-független
rendszer; anatómiájának megértéséhez a láthatóság a kulcs. A város olvashatóságának
növekedése, a hálózatok láthatóvá válása politikai folyamat, ahogyan arra
Bruno Latour is emlékeztet minket: “A politika nem a forradalomról szól,
hanem a tisztázásról, a mesterséges elemek lelepleződéséről, amelyekről
nem volt tudomásunk, és amelyektől létünk függ. A politika más szavakkal
a légkondicionálás kérdése, a fokozatos felismerése annak, hogy olyan környezetekben
élünk együtt, amelyek annyira kevéssé természetesek, mint a melegházak,
és amelyek mechanizmusai csak lépésről lépésre válnak világossá számunkra.“
(Paris, ville invisible, 2007)
Topográfia
Ha már az építkezések szükségállapotának antropológusává váltunk, hogy
egy átmeneti kulturális rendet ismerjünk meg és elsajátítsuk annak
szabályait, most eljött az ideje, hogy térképészekké is váljunk, akik a
megállás nélkül átszerveződő útvonalak mentén rajzolják meg az átalakuló
város képét. A város topográfiája napról-napra, óráról-órára átrendeződik,
az utcákat új hegységek, dombságok, völgyek és szakadékok lepik el. És
tavak: az esős napokon az esővíz összegyűlik az építkezési gödrökben, ásatási
üregekben és a ponyvák réseiben, átalakítva a város limnológiáját, és mocsárrá
változtatva egész utcákat és tereket. Az esőtlen napokon a felszínre kiforduló
földet felkapja a szél és körbehordja a városban; mintha egy hirtelen klímaváltozás
eredményeképpen Pécs elsivatagosodásának lennénk tanúi: az utcákat beteríti
a föld, a por, a homok.
Pécs néhány napra elveszti városiasságát, természetté válik, a sivatag
színeit ölti magára. A város bőre, az épületek között feszülő burkolat
néhol eltűnik a homokdűnék alatt, máshol felnyílik, felpattogzik a rá nehezedő
nyomás alatt. Mintha egy ideig csak lebegnének az épületek, egymással szemben,
de egymástól függetlenül, amíg a lefektetett díszkő folyama, terjeszkedése,
hullámai újra össze nem kötik őket.
Ezek a sivatagok lélegezni engednek: mint az urbanisztikai vetésforgó
pihenő területei, az ásatások, mocsarak, homokdűnék a természet zárványaiként
szereznek érvényt maguknak a belvárosban, rövidéletű gazokat növesztve
a kő és a beton alatt szunnyadó termőföld ellenálló regenerációjában. Másfelől,
az átmeneti városi sivatagok szokatlanul szabad perspektívát kínálnak a
szemnek. A sivatag egyszerre helye az elmélyülő befelé fordulásnak és a
rombolás-ösztön entrópikus kifulladásának. A sivatagok ebben az értelemben
teleportációs fülkék; a városi szövettel éles kontrasztban állva a városi
kontextuson való kívül kerülést teszik lehetővé: a „máshol”, a „kint” megvalósulásai
a város kellős közepén. A városba beszivárgó természet új látványokat kínál,
ismeretlenné és kiszámíthatatlanná változtatja a megszokottan ismerőst.
A homokdűnék pécsi jelenléte nem tarthat sokáig. Egyik este a fákat
hiányoljuk a megújított Széchenyi téren, másnap délben már fák állnak az
addig csupasz utcasarkon. Az utcák fokozatosan elkezdik visszanyerni életerejüket,
egészen, amíg a hó meg nem érkezik; a hóesés első fázisa kiemeli a különbségeket,
plasztikussá teszi a domborzatot: a tárgyakat, a halmokat, a munkagépeket,
a homlokzatokat. Ahogy azonban gyűlik a hó, a különbségek lassan újra eltűnnek,
és alárendelődnek egy mindent lefedő, hangokat elnyelő, város-méretű fehér
sivatagnak.
Raktár
Az építkezések idején a város önmaga raktárává válik. Minden utcasarkon
halmok nőnek, kavicsok, díszkövek, burkolóanyagok, csövek, korlátok halmai,
mintha az égből vagy egy megrepedt ereszből csordogálnának a szabályos
dombformákba rendeződő építési kellékek. Anyagok egész tárháza kerül
a sétáló szeme elé, megszámlálhatatlan színnel, mintával, textúrával: halmokban,
csomagokban, egységekben ismétlődő soraik építőipari kiállításra emlékeztetnek,
lám, a mindenütt felbukkanó piros-fehér szalagokkal körülvett szabadtéri
kiálíltóterekben megtekinthetőek a város eljövendő anyagai. Az anyagok
felsorakoztatása néhol performanszba vált: a széchenyi téri Dzsámi régi
lépcsőinek sorba rendezése és látszólag céltalan oda-vissza rakosgatása
az anyagok teherbírását és forma-lehetőségeit szemléltető bemutató benyomását
kelti.
Közlekedés
A városban általános akadálymentesítés zajlik. Áthidalják a szintkülönbségeket,
rámpákkal váltják ki a lépcsőket, és új összeköttetéseket hoznak létre
a városi közterek eleddig elszigetelt csoportjai között. A város áramvonalasabb
lesz: ha egy labdát elgurítunk Uránvárosban, lehet, hogy csak Kertvárosban
áll majd meg.
Az akadálymentesítés azonban paradox módon akadályosításként jelenik
meg az építkezések tanúi számára. A városban mindenütt elterpeszkedő mocsarak,
sivatagok, halmok, raktárak, átmeneti építmények összezavarják a megszokott
útvonalaikon közlekedőket. Lépten-nyomon új akadályok képződnek, keresztül
vágva az utcákat, tereket, néhol egész környékeket téve megközelíthetetlenné.
Máshol fémkerítések zárják el az utat, napról-napra áthelyeződve, újabb
és újabb útvonal-variációkat kényszerítve rá a járókelőre. És az autósra:
a sajátos logikát követő lezárások miatt néha a fél várost körbe kell autózni
célunk eléréséhez.
Néhány utca az átalakítások során beszűkül, sikátorrá változik a fémkerítések
és a halmokban álló hó szorításában. A Széchenyi tér maga is közlekedőcsatornák
hálózata lesz, ahol egymás sarkára taposva próbálnak továbbjutni a munkájukba
sietők. A pécsi utca váratlanul szűknek bizonyul, amikor megjelenik benne
a tömeg, bár nem az eltervezett módon: a turisták még váratnak magukra
a melegebb hónapokig.
Terep
A helyeket felszámoló nem-helyek térhódításáról évtizedes vita folyik,
egy ezzel párhuzamos folyamat azonban gyakran észrevétlenül marad: annak
folyamata, ahogyan a tereket felfalják a tájak. A cselekvés lehetőségének
hatóköréből kimozdított környezet nem más, mint táj; vizualizált, eltávolított,
kétdimenziós kép. Ahol a szemlélő pozíciója egyszerre marginális és központi:
miközben saját tekintete szervezi számára a látványt, természetszerűleg
ki van zárva belőle. Ezzel szemben a terep a cselekvés színhelye. Olyan
tér, amely feladatot ad, kihívást intéz, küldetéssel ruház fel: a terep
ellenállást fejt ki mozgásunkkal szemben, a terepen túl kell élni, kutatva
a beavatkozás felületeit, be kell avatkozni.
Az építkezéseken keresztül történő mozgás útvonalait meghatározó fémkerítések
és hidak egy akadálypálya izgalmait kölcsönzik a városnak; mintha az alkalmazkodókészségünket
vizsgáló kísérlet résztvevői lennénk, ahol az a feladatunk, hogy a leggyorsabban
és legtisztábban érkezzünk meg A pontból B pontba. Az akadálypálya terepe
fokozott erőfeszítésre kényszeríti a testet. Amint fejünket lehajtva, a
lábunk elé figyelve botorkálunk át az akadályokon, eltűnik előlünk a város
látványa, az utca perspektíva helyett tapintható, érezhető tárgyként vezeti
a lépteinket.
Metamorfózis
“A vén Párizs oda! (hajh, változik a város, és olyan gyorsan, ahogy
halandók szíve sem!)” - így írt Baudelaire a nagy építkezések során átalakuló
Párizsról. A vers a város változásának az emberi élet ritmusát meghaladó
tempóját mutatja be: a bizonytalanná és ideiglenessé váló fizikai teret,
amelynek csak az emlékezet képes értelmet adni.
Az évtizedek óta érintetlen pécsi utcák és terek hirtelen átváltozását
még aligha sikerült megemésztenünk. A város igazi metamorfózisa nem
csak itt fog végbemenni, ha tényleg végbemegy. Míg a daruk szimbolikus
tánca a visszaszámlálás kezdetét jelezte, és a kulturális évad megnyitója
félkész tereket avatott, Pécs valódi megújulása nem a promóciós gesztusok,
hanem a birtokbavétel sikerétől függ. A birtokbavétel pedig az új terek
és új energiák kompatibilitásának függvénye; ehhez Pécs átmeneti, építkezésektől
sújtott állapota számos tanulságot kínál. Az igazi kérdés nemcsak az, hogy
mi épül meg és mikor, hanem az is, hogy ki fogja használni a megépült tereket
és hogyan? Megtelnek-e majd újra élettel a télen elárvult utcák, és segítik-e
majd a megkésett kulturális helyszínek használatát?
(Ez a szöveg számos inspirációt merített Allan Siegel ötleteiből és
pécsi tartózkodásának tapasztalataiból.)
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|