Goran Vojnović
A pannon tengerészek mediterrán kikötője
(Ljubljanában sincsenek fügefák)
„A mi városunkban megterem a füge”, hajtogatták a magyarok, és arról
próbáltak bennünket meggyőzni, hogy Pécs tulajdonképpen mediterrán város.
Persze Pulában, a nagyapám kertjében is megterem a füge, bár nem tudom,
hogy valaha is ettem-e belőle. Inkább felmásztam nagyapa fügefájára, és
onnan élveztem a kilátást, a garázsokon túl, a munkásszállás irányában.
De csak akkor, ha nem volt termés a fán. Mert ha beérik a füge, elég kellemetlen
megmászni ezt a mediterrán fát. Az ember csupa ragacs lesz, mielőtt még
felkapaszkodna a tetejére, viszket az egész teste, ezért fogja magát és
leugrik a fügefáról egyenesen a langyos Földközi-tengerbe. Már ha a tenger
éppen kéznél van. Ljubljanában például a Földközi-tenger éppenséggel nincs
kéznél, és ezért Ljubljanában sincsenek fügefák.
Akkor kérdem én, hogy az ördögbe nőnének fügefák Pécsett.
A híres vajdasági énekes, Đorđe Balaąević Pannon tengerész című dala
szerint gyakran előfordul, hogy a tengerész hajó nélkül marad, és hatalmas
pech, ha tengere sincs. Egynapos pécsi csavargásunk egész ideje alatt nem
tudtam megszabadulni a mélabútól, amellyel a tágas síkon hajótörött pannon
tengerészeket figyeltem, akik alól egy szép napon kiszáradt a tenger. Néztem
e lobogó mediterrán lelkeket, foglyul esve oly messze a Mediterrántól,
és arra gondoltam, ahogy a mediterrán embernek a tengerhez tartva át kell
haladnia néhány leterített törölközőn, felborított nyugágyon vagy napernyőn,
úgy a magyar mediterrán ember útjában is ott terpeszkedik például egész
Szerbia, amit ajánlatos nagy ívben kikerülni.
Tényleg nem tudom, drága magyarjaim, érdemes volna-e mediterrán kikötőt
építeni ilyen messze a tengertől. Triesztben, Splitben, Tangierban, Bariban
és a többi Földközi-tenger parti város lakóinak nem kell szót vesztegetniük
a Mediterránra meg a fügére. Ott vannak nekik a büdös kikötőik, a maguk
piszkos kis darabja a Földközi-tengerből, az olajjal teli tankhajók, az
izzadt kikötőmunkások, a hatalmas négyszögletű konténerek, az elhagyatott
strandok, az agyafúrt kereskedők és a könnyűvérű lányok, akik ott sétafikálnak
az óceánjárók előtt.
A pécsieknek viszont erőnek erejével el kell adniuk történetüket az
arra járóknak, akiket rövid idő alatt újra meg újra meg kell győzniük Mediterránjuk
létéről. Az arra járóknak, látogatóknak, egynapos turistáknak ritkán van
fülük ezekre a történetekre. Már csak ilyen a turista természete.
Ismerem őket, ismerem jól, kedves magyar mediterrán lelkeim. Az én
Ljubljanám is tele van velük, és Ljubljana is mindhiába próbálja elmondani
nekik a maga történetét, miközben a turisták fényképezőgéppel a kezükben
rohangálnak a ljubljanai vártól a piacon keresztül sietve át a Háromhídon.
Végigvágtatnak a Ljubljanica partján, és épp csak bekukkantanak a gyönyörű
ljubljanai óvárosba.
Pécs, Ljubljana, Salzburg, Pozsony, Újvidék, Zágráb meg a történetekkel,
történelemmel és lélekkel teli számtalan többi európai város is csak egynapos
megálló az európai turisztikai útvonalakon. Modern japán fényképezőgépek
objektívje előtt pózol mind a gyönyörű középkori homlokzataival. Mennyi
meghallatlan, láthatatlan és mennyi észrevétlen maradt integetés minden
egyes autóbusz után, amely reggel meghozza, este pedig elviszi városainkból
azokat, akik bizonyos, hogy soha többé nem fognak hozzánk visszatérni.
Mennyien vannak, akik minden nap átutaznak városunkon, és mi nem mondjuk
el nekik a történetünket. Pécsett ezek az emberek sohasem ismerik meg a
történetet a fügefákról és a Mediterránról, Ljubljanában nem ismerik meg
a város hármas tagoltságát a szegényes középkor, az úgy ahogy hiteles balkáni
melankólia és a megjátszott mediterrán könnyedség közötti. Nem éreznek
rá a ljubljanai elveszettségre a világok és korok huzatában, a főváros
káosza és a kellemes kispolgári rendezettség szorításában. Sohasem látják
meg a város örök toporgását a metropolisz utáni sóvárgás és a kicsiny,
provinciális fészek elfogadása között. A homlokzatok, folyók, terek és
parkok képein, amelyeket Ljubljana egynapos szerelmesei készítenek, valójában
nincs semmi Ljubljanához hasonló. Ezeken a képeken nincs rajta Ljubljana.
Ezért a fényképezőgépet már jó ideje kihagytam az útipoggyászomból.
Hamarosan sorra kerülnek a Lonely Planet útikönyvei is. Egy város sem ismerhető
meg egy, kettő vagy akár több nap alatt, amit arra vetődő látogatóként
átélünk benne. Bárhogy is rohanunk egyik nevezetességtől a másikig, bármilyen
koncentráltan szívjuk is magunkba a város történetét, bárhogy is fotózzuk
minden apró szegletét.
A mediterrán Pécsről egy szépen rendezett város, szép házak és utcák,
tavasziasan zöldellő terek képét vittem magammal. Magammal vittem a világ
legmagasabb lakatlan házának furcsa történetét. Magammal vittem a történetet
a templomról, amely valaha dzsámi volt, és annak előtte is templom. Magammal
vittem az érzést a kávéházi termekből, a múzeum előcsarnokában, amit egy
pillanatra lármás és mámoros művészekkel töltöttem meg, akik a füstös teremben,
a csendbe borult éjszakai városban hevesen vitatkoznak az életről, a művészetről,
vagy a legbanálisabb dolgokról, mindinkább botladozó nyelvvel, egyre kuszább
gondolatokkal, feltartóztathatatlanul növekvő szenvedéllyel minden iránt.
Ebben a helyiségben csak néhány kellemes órát töltöttünk mi is, és körben
ülve olvastuk fel egymásnak érthetetlen mondatainkat, gondolatokat cseréltünk,
és ismerkedtünk egymással a hideg sör meg az elmaradhatatlan magyar gulyás
mellett.
Azon a szép napon Pécsett mégis csak egyetlen egy történet volt számomra
feljegyzésre érdemes, függetlenül az idegenforgalmi brosúráktól, éspedig
három tizenéves története a főtér emlékművének talapzatán. Egy fiú és egy
lány ölelkezett, csókolózott ott fiatalos hévvel, és olyan szenvedéllyel,
ahogyan csak középiskolások esnek egymásnak a szünetekben, az iskolai folyosókon.
A fiú katonai szerelése azt a bizonyára hamis képzetet keltette, hogy hétvégére
jött haza a katonaságtól, és ezért annál drágább volt a kedvesével töltött
minden pillanat. Ajkuk időnként azért elvált egymástól, s ők kissé körülnéztek,
minden esetre ellenőrizték, hogy a világ még mindig ugyanott van-e, ahol
hagyták. Távolról a még oly tapasztalatlan voyeur is észrevehette, milyen
nehezen türtőztették magukat, nehogy tilos helyre nyúljanak. Mindez fényes
nappal történt Pécs, a mediterrán város zsúfolt főterén.
Kövérkés srác ült mellettük, bizonyára a fiú legjobb barátja, aki türelmesen,
jobban mondva, unottan várta, hogy a szerelmesek leváljanak egymásról,
és neki is vessenek egy pillantást, szót vagy mosolyt. Ő is katonai nadrágot
viselt, és nyugodtan ült mellettük, közömbösen várva a világ végét, mely
egyedül várható volt az elválaszthatatlan csókolózók lobogó szenvedélye
láttán. Lehorgasztott feje, közömbös tekintete annyira komikusnak hatott
a nekihevült tizenéves pár mellett, hogy vezetőnknek a mellettük elmondott
bevezetője egész ideje alatt én titkon az ő hármasukon mulattam. Hihetetlenül
sikerült triót alkottak, mint egy szép, romantikus vígjáték film jelenetében.
Egy óra múlva kezünkbe nyomták Pécs, 2010 Európa kulturális fővárosa
katalógusát. És e rokonszenves, oktatóan informatív publikáció címlapján
ki mást pillantok meg, mint az én filmhős hármasomat, ugyanott, ahol az
imént oly kitartóan figyeltem őket. Mindhárman mosolyognak, napba fordított
arccal, mögöttük a város gyönyörű palotái.
Semmi kétség, ez volt látogatásunk legvidámabb mozzanata, amely sokkal
jobban mulattatott annál, hogy valahol Magyarországon, a legközelebbi sós
víztől távol megterem a füge, és érezni a Mediterrán szellemét. Pécset
minden áron mediterrán városként akarták eladni nekem, de én a történetet
az első alkalommal átírtam a két fiatalkorú szeretőre és az elefánt szerepét
alakító kövér fiúra. Számomra Pécs a viharos ifjúság kénye-kedvére kiszolgáltatott,
feledhetetlen hármas városa marad örökre.
Azt mondják, idegen városban az ember csak önmagát ismerheti meg. És
valóban úgy érzem, nincs ember, aki ne ismerne magára e hármasban. Hisz
valaha mind teljes erővel ragadtuk meg a boldogságunkat, a következő pillanatban
pedig már kívülállók voltunk, és egy pillanat alatt elszállt minden szenvedélyünk.
Aztán ismét szenvedélyesen megragadtuk a boldogságot, és egy idő múlva
megint közömbös tekintettel meredtünk magunk elé. Újra meg újra mi voltunk
egyetlen pillanatban a boldog szép fiú, aki szenvedélyesen öleli szerelmét,
majd a csüggeteg dagi, aki csalódottan fő keserű levében. Ott voltunk egyszer
mind az emlékmű talapzatán, Pécs, a mediterrán város főterén, a templom
előtt, amely valaha dzsámi volt, előtte pedig szintén templom.
A Pécsett állítólag megtermő füge azon a napon rejtve maradt előttünk.
A történet a Mediterránról a tágas pannon sík közepén így mondabeli mítosz
maradt, amit én végül elhittem. Ha ugyanis a levonult Pannon-tenger partjain
a pannon tengerészek valaha ilyen szép mediterrán kikötőt építettek, akkor
elhárul minden kétség a pécsi mediterrán felől, és ez a legkevesebb, amit
megtehetünk az ő emlékezetükre.
GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
VOJNOVIĆ, Goran
„Déliek, tűnés!”
Magyar Lettre Internationale, 68
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|