David Zábranský
Két modell: Prága és Pécs
(Istenem, mennyi Kelet!)
A 2007-es évet írjuk, nyár van, azon júliusok egyike, amelyeknél a dátumozás
elveszítette értelmét. Az európai történelem legszenvedélyesebb időszakában
élünk, láthatár nélkül, az időtlenségben. Az évszámok megadása anakronizmussá
vált, szavatossági határidők, joghurtok és csirkecombok kiváltsága. Az
élelmiszer-láncokon kívül a történési idő mindenütt az azonnal – s az azonnalhoz
szükségtelen megadni az időt. Ezért beszélek szenvedélyről, az azonosságok
ismétlődéséről, egy olyan létmódról, amelyet az azonnal jellemez, mely
után azonnal a semmi jön. Vágy, tetőfok, visszatérés a kiindulópontba,
mondhatjuk, hogy ciklikus időt élünk meg. Az automatából vett kávék számával
mérik (I have measured out my life with coffee spoons, micsoda szép képe
ez Eliotnak!), a megszenvedett, s mégis könnyen vehető irodákkal. Az emberi
faj elég régóta él a fájdalomban ahhoz, hogy megtalálja benne a megkönnyebülést,
Brüsszelt, a koktélokat és a dzsesszt, utánuk pedig, végre, a nyáridei
utat az olasz partvidékre, a tengerhez, a sirályokhoz, a borhoz, más, de
szintúgy könnyen vehető fájdalmakhoz. A nyár egyenlő az orgazmussal. S
mindegy, hogy 2007 vagy 2006 nyaráról van-e szó.
Társadalmi, politikai szempontból a csúcson állunk, az európai
unió hegyén, s nem mérjük se a métereket, se az időt. Várakozunk. Talán
őszintébb ezt mondanunk: egyik orgazmustól a másikig élünk, valaki más
pedig várakozik helyettünk. Talán még őszintébb így mondanunk: egyik orgazmustól
a másikig élünk, és senki, semmi nem várakozik helyettünk. A politikus
is úgy él, ahogy mi.
Az időt, amelyet nem érzékelünk, a valóságban mások, más világokból
való akárkik mérik, tartják a kezünkben helyettünk. A legutolsó, teljesen
biztos dátum 2001. szeptember 11. A maradék időt, az egészen más minőségű
időt (hogy a világból ne tűnjön el a nevetés) az Isten méri helyettünk.
(Nevetés.) A természet. (Nevetés.) A világűr. (Nevetés.)
Terrorizmus és klímaváltozás, ez az a két idő, amelynek még mindig
van horizontja. S talán azért, hogy a fentieknél is cinikusabb nevetés
se tűnjön el a világból, e két idő is létéből fakadóan ciklikus.
Mindazonáltal szükségét érzem, hogy ezen a ponton rögzítsem az
időt, korántsem a két város, Pécs és Prága, hanem inkább magam miatt. 2007
nyarát írjuk.
Egy dél-csehországi faluban ülök (a nyugalom és a szépség oázisában,
Dél-Csehország egy porcelántányér, minden héten csehek százezrei utaznak
ide, hogy felfrissüljenek belőle, gömbölyded, fájdalmatlan, falusiasan
barokk élei vannak, Csehország legtisztább, a földművesek munkáját dicsérő
része, cseh tenger, cseh üdülőtábor, ahol csak a véletlenek egybeesése
folytán vannak gyökereim, a szülők ajándékaként), holott Prágában születtem.
Kedvem volna azt mondani, hogy Prágát választottam születési
helyül, mert nagysága nagyobb fájdalmat okozhat, s egyúttal halálunkig
kereshetjük benne a végtelenül nagy boldogságot.
De nem így áll a dolog…
Rendben, Péccsel akartam kezdeni, de Prágával kezdem. Prága egy
disztingvált kurva. Egy dévaj leányzó, aki tizenöt évesen megnyerte az
Elite Model Look versenyét, átköltözött Párizsba, kis ideig New Yorkban
élt, s amióta hazatért, válogathat. Dévaj leányzó, aki hozzászokott a férfiak
pillantásaihoz, már rég nem mondható naivnak, s tudja, hogy mindenki használni
akarja, vagy elpusztítani. A bárban meghívod két deci fehérre, lehet, hogy
meg is issza veled, de biztosra vehető, hogy hamarosan az órájára néz.
Dévaj leányzó, aki válogathat. Sok szomorúság van ebben – a szépség egydimenziós,
lapos, s valójában nem is mások irigységét, hanem saját magányát cipeli
magával. Olyan, mintha isteni játékszer volna, húsból és vérből való teremtmény,
akiben mégsincs élet. Mint akit arra ítéltek, hogy haláláig mások eleven
álma legyen, ő maga tehát maradjon láthatatlan, halott, élettelen. Nem
tudom. Szívesen megkérdezném erről valamelyik modellt, de nem tudom, képes
volna-e magyarázattal szolgálni.
Azt viszont egészen biztosan tudom, mit mondana nekem a modell
Pécsről. Egy lyuk, ahol nem akar élni.
Emlékszem, ahogy pár hónappal ezelőtt Budapesten beültünk az
autóbusz egyik miniváltozatába. Épp a nagysága, a nagysággá átváltoztatott
kicsiség – hány hely lehetett benne? húsz? – adta meg nekünk önbizalmunk
és bátorságunk hiányzó részét, ez volt a biztosíték a kishitűség támadása,
önmagunk lebecsülése ellen. A demokratikus tömegesség korában mindig felemelően
hat ránk az exkluzivitás, melynek szinte már nincs is más lehetősége a
megnyilvánulásra, mint megjelenni a számokban, az ülések csökkentett számában
s az elülső és hátsó kerekek közti távolság csökkentésében, a private jetben,
ha ideális, álombeli eset forog fenn.
Emlékszem, ahogy fél évvel ezelőtt Budapesten beültünk az autóbusz
egyik miniváltozatába, s egytől egyig úgy éreztük magunkat, mintha modellek
lennénk.
Modellek voltunk. Lelkeink, a szavak és a képek modelljei, írók
(írók!, micsoda nevetséges szó, egy szó nevetséges tartalommal), s mindannyian
párizsiak vagy New York-iak, még ha a legkisebb lyukból jöttünk is. Ahonnan
jöttünk, ott volt a világ közepe, mivelhogy egónk ott kapta a legtöbbet,
ahonnan jöttünk.
(Minden turista úgy érzi magát, mint egy New Yorki-i modell,
de mi – kezdő írók – dörzsöltebben csináltuk az egészet, merthogy – tegyük
fel – valóban dörzsöltebbek vagyunk. Megértettük, hogy birtokba venni annyi,
mint leírni, s bár az íróságot olyan embereknek találták ki, akik képtelenek
a szemük révén ismerkedni és megfelelő szervükkel szeretkezni, mégis megragadtuk
a világot, hátha ebben a pillanatban értjük is, megragadtuk az írásban.)
Mindazonáltal: akkor úgy éreztem magam, mint egy ökör. Az írónak
nem kellene más írókkal találkoznia. Mit lehet ehhez még hozzátenni? Egyikünk
se érezte jól magát, ebben biztos vagyok. Egy ökör, aki tizenöt másik ökör
(a világűr közepe valamennyi) társaságában úton van egy város felé, melyről
nem tud egy szót sem, s amelynek nincs mivel meglepnie őt.
Turista vagy modell, talán nem is számít, így érezték magukat
a lelkeink, de az Isten kisborjak csordáját látta, alighogy megszületett
elsőkönyveseket, akiknek rogyadoztak a gyenge lábaik. Látó és öntelt lelkeink
nem voltak egyebek a magzatburok és a méhlepény maradványainál, annak az
eseménynek a külvilág számára közömbös járulékánál, hogy épp e külvilágba
vettettünk.
Ebből az utazásból az autópálya és az üresség maradt meg az emlékezetemben.
Paradoxon, de az autópálya, a szilárdsága, egyszerűsége és ismerős volta
értelemmel bírt – s csak ami kívüle volt, az jelent meg fölösleges földként,
fölösleges házakkal és fölösleges falvakkal. Meglep, hogy milyen intenzitással
érzékeltem ezt az ürességet, mert a Keletről (Közép-Európából, a posztkommunista
Közép-Európából, nevezzük, ahogy tetszik) való emberként megszoktam már
a hasonló pusztaságokat (nicsak, ismét Eliot). Lehetséges, hogy a fentebb
említett országok ekként definiálhatók: az egyik és a másik pont között,
amelyek meg akarnak mutatkozni, puszta föld terül el. Mondhatjuk úgy is,
hogy az egyik és a másik pont között, amelyek meg akarnak mutatkozni, amelyek
tehát meghaladták a történelmet, a történelem leledzik.
Biztosra veszem, hogy valamennyi faluban, amely mellett elhaladtunk,
nyugodtan és elégedetten lehet élni, a vakolatlan házban, melyhez egy szőlőskert
és kutya is tartozik, s ezek a falvak mégis a szomorúság hangján szóltak
hozzám. In the middle of nowhere, mondják az amerikaiak. The Waste Land,
mondja Eliot. A táj Budapest és Pécs között… A tévedés, amelyet minden
turista elkövet, melyben azonban, meglehet, több az igazság, mint ahogy
általában gondolják, mert mi vagyunk az egyedüliek, akik a dimenziókat
meghatározzák. A dolgok olyanok, amilyeneknek látjuk őket.
Pécsett meleg volt. Sütött a nap. Mediterráneum! Ez az a közhely,
amely (a bor mellett) eladja ezt a várost.
A városok azonban sohasem azok, amik szeretnének lenni, amivé
a városatyák és turisztikai központok tenni akarják őket. Veríték öntött
el és rosszul lettem az ütött-kopott kisvárosi parkoló láttán, a légkör
miatt, melyet a dél-csehországi falumtól húsz kilométerre lévő város révén
már ismerek. Az aszfalt. Lehet, hogy utcakő, de számomra abban a pillanatban
átforrósodott aszfalt, és az üzletközpont harminc éves monstruma, majd
ismét gyaloglás a pusztaságban, az esztelenül tűző napon, sehonnan sehová.
Haláltól halálig? Nem, Pécs nem ilyen rémisztő. Csak épp fölöslegesnek
tűnt, mint nem kis részben az életünk.
Úgy tűnt, a pusztaság a város kataszterébe is bele-beleharap,
amiben nincs semmi meglepő, a haladás mindkét módjának, a keletinek és
nyugatinak is ez az eredménye, vessünk csak egy pillantást a harapásnyomokat
viselő Velencére. Nem kívántam semmi többet, mint hogy egy budapesti szállodában
visszaülhessek az ágyamra. Az a tény, hogy tizenöt ember baktat egy fölösleges
városban, hátában az átkozott mediterrán napsütéssel, teljesen kifordított
önmagamból. Ott történt ez valahol Dél-Magyarországon. Képtelen voltam
megszabadulni attól az érzéstől, hogy magán a térképen lépdelek, az égő
papíron, csak azért, hogy ott legyek egy ország déli csücskében, anélkül,
hogy érintésre, érzésre, fellélegzésre, életre vágynék. Bizonyára nyugodtan
és elégedetten élnek ott (sör!), de nem akartam, hogy az ottani életekhez
bármi közöm is legyen. – Nem tudtam, hogy Pécs kellemes is lehet,
s elég erőt találok majd magamban ahhoz, hogy szépséggel ruházzam fel.
Így történnek a dolgok, ez a sorrend: a külvilág lehetőséget nyújt (vannak
helyek, ahol nem érezhetjük magunkat másképp, mint elviselhetetlenül),
mi pedig szépnek mondunk valamit. A dolgok olyanok, amilyeneknek látjuk
őket (amilyeneknek látni tudjuk őket), és Pécs gyönyörű… ez a csodálat
és a hála legerősebb kifejezése.
Vidéki városháza, kisvárosi tanácsos beszél, Prágának szüksége
és kedve sincs, hogy ilyen kisszerűen kellesse magát. Pécs az Elite Model
Look zsűrije előtt áll, és csupa igyekezet, nincs is mit írni erről, el
tudjuk képzelni. Hát persze, kedves volt az egész. Hát persze, a tanácsos
zavart volt, még mi, borjak is zavarba hoztuk. Kedvetlenségemnek talán
az lehet az oka, hogy nem fejezte ki a kétségeit.
Mennyi, ó, Istenem, mennyi Kelet. Mindkét város kurva. Prágát
gyűlölöm, de nyugodtan mondhatnám, hogy szeretem is, ha ettől az igazságtól
nem fosztottak volna meg azok, akik anélkül ismételgetik, hogy tudnák,
miről beszélnek. Nem a forgalmi dugókkal és esztelen építkezésekkel van
bajom, amelyek szennyükkel és zajukkal tönkreteszik a mai életet, hogy
nyugodt és pormentes életet biztosítsanak valahol a távoli jövőben, a jövőben,
amely nincs, mert az átépítések a halálig tartanak majd, egészen addig
a pillanatig, amikor a félkész építményeket elsöpri egy (meglehet, nagyon
gyors és csendes) hullám. Nem az élet tönkretételének ezzel az értelmetlen
módjával van bajom, hanem a kurválkodással, a pipiskedéssel a zsűri előtt,
amely úgyis csak egyet akar, elpusztítani a megriadt modellt. Igen, Prága
is lábujjhegyen ágaskodik, noha másképp, mint Pécs. Prága az első osztályú
bajnokságban játszik, minden épülete áll, elég megtölteni őket üveggel,
kristállyal, s kezdődhet a fosztogatás. Prágának egy gonddal kevesebbje
van, senkit sem kell csalogatnia.
Pécsnek viszont csábítania kell – a rendbe hozott városközponttal
(a parkolóból átballagtunk a főtérre vezető széles utcára, emlékszem a
gyógyszertárak nyugalmat sugalló cégéreire, az egészségre, a biztonságra,
a parkolónak nyoma sincs, amit az útikönyv említ, időközben megszépült,
ami szép, benne van az útikönyvben, az első szakasznak vége, ami hátravan,
évtizedekig fog tartani.) Történelmi emlékek, templom, csodaszép, állhatna
bárhol, Isztriában, Toszkánában. Hogyha útikalauzt írnék, megkeresném a
Google-ban a „Pécs” szót, s megállapítanám, melyik templomról van szó,
de szándékosan nem teszek így, nem lustaságból, hanem mert nem akarok csalni.
Ráadásul egész idő előtt a templom helyett egy fa felé tartok, a téren
átvágva egy kastély (kastély?) felé, egy dombra, ahol, ha jól sejtem, régészeti
leletek vannak. Ez mind megtalálható Pécsett, hosszú itt a történelem,
akárcsak más, hosszú és halott történelmű városok tucatjaiban (s talán
ez a megfelelő hely arra, hogy zárójelben felbukkanjon még néhány szó:
Pécs gyönyörű történelmi város tatarozott városmaggal és közép-európai
atmoszférával, ideális célpontja egy bárhonnan induló egynapos kirándulásnak,
csalódástól nem kell tartani), de ott van ráadásnak egy lehetőség, a fám
a kastély alatti parkban. Lélegezni tudtam az árnyékában, keresztbe rakhattam
a lábamat, jól érezhettem magam.
De nem mindegy, hogy melyik ez a fa! A templom lehet bármelyik
templom, de Pécsett ez volt az egyetlen fa, amely alatt összetalálkozott
mindaz, amit az ember látott a városból, anélkül, hogy észlelte volna.
Ott van alatta minden érdem, a törekvések minden eredménye, vagy inkább
azoknak a bölcs megfontolásoknak az összes következtetése, melyek szerint
fölösleges az izzadtságszagú erőlködés, s hagyni kell, hogy a dolgok menjenek
a maguk útján.
Ülök egy dél-csehországi faluban, és Pécsről írok. S kedvem támadt
visszatérni oda, most rögtön, nem Prágába, hanem oda. A 2007-ben Pécsett
töltött tavaszi nap számomra a dátum bizonyosságával bír. A pécsi emlékek
kiszakítanak a lélektelen szenvedélyből, s lehetővé teszik, hogy megérezzem
a lineáris és véges időt.
G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ZÁBRANSKÝ, David
„Mindig más strandra vágyik”
Magyar Lettre Internationale, 64
„A múlt fölött hullatott könnyek”
Magyar Lettre Internationale, 66
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|