(KOPPENHÁGA) – 2009-ben Dániában egy elég szokatlan és látványos irodalmi esetnek lehettünk tanúi. Claus Beck-Nielsen dán író holtnak nyilvánította magát 2001-ben. Egy évvel később a Claus Beck-Nielsen életének és munkásságának továbbvitelére létrejött Das Beckwerk c. művészeti vállalkozás névtelen igazgatójaként kelt életre. 2003-ban Thomas Skade-Rasmussen Str?bech performansz-művész társaságában „Nielsen” név alatt elutazott Irakba azzal a fennen hangoztatott céllal, hogy elvigye a demokráciát a háború-sújtotta országba. Utazásukból cikksorozat és több tévé-program készült.
Ezt követően a korábban Claus Beck-Nielsen néven ismert szerző megírta a Selvmordsaktionen  (Öngyilkos akciók, 2005) c. könyvet az utazásról. 2006-ban a pár újból elutazott együtt egy hasonló projekttel, ezúttal az Egyesült Államokba; a Suver?nen (A szuverén) 2008-ban jelent meg, szerzőként a Das Beckwerk volt feltüntetve. A könyv, amelyet regényként reklámoztak, jórészt Thomas Skade-Rasmussen-ről szól, és egyebek mellett a jóbarát magánéletét taglalja. Skade-Rasmussen, aki, hogy tovább bonyolódjon a helyzet, szintén különböző álnevek alatt publikál, beperelte a Das Beckwerket 2009-ben; véleménye szerint a korábban Claus Beck-Nielsen néven ismert szerző behatolt a privát szférájába, kényes és magán jellegű információkat hozott nyilvánosságra. Zavarba ejtő? Erre minden ok megvan. Lényegében egy fiktív szereplő pereli a regény íróját! Ilyesmire azelőtt nem volt példa Dániában – és feltehetőleg másutt sem.

A Das Beckwerk-eset fordulópontot jelez a dán irodalmi életben. Nemcsak az irodalmi terének megnyílását jelzi az irodalmi mező szélesebb értelmezése előtt, de a dán irodalmon belüli általános trendre mutat rá, a „dokumentumregény” felé fordulásra. Ez a forma jelenleg a filmben is előtérbe került. Ez az, amit Poul Behrendt, dán író és kritikus „esztétikai megújulásnak” nevez Dobbeltkontrakten, 2006 (A kettős szerződés) c. könyvében. Az az alapgondolat, hogy az irodalmi mű nem korlátozódik többé a fikció világára, hanem kiterjed a valóságra is egy tudatos stratégia részeként, és hogy azt a nyilvánosságot, amelyben a szerző cselekszik, ennélfogva az irodalmi mező részének kell tekinteni.

Egy másik kiváló példa erre Knud Romer regénye Den der blinker er bange for d?den (Aki pislog, fél a haláltól (Polar kiadó, 2006), amely vitákat váltott ki, mivel a szerző egyfelől igyekezett védelmezni művészi szabadságát a „regény” megjelöléssel, másfelől ugyanakkor interjúkban és más alkalmakkor is hangoztatta, hogy a könyv tartalma teljesen megfelel a valóságnak. Ez éles reakciókat váltott ki az író volt osztálytársaiból azon a vidéken, ahol a könyv játszódik. 

Ha egy regény regényként jelenik meg, a szerző szabadon bánhat a valósággal – a szólásszabadság korlátlan lehet a művészi szabadságra való hivatkozással. Semmi nem védi a valóságos személyeket. Ez a trend talán a film esetében nyilvánvalóbb, ahol az ún. mockumentary műfajában egy egész sor játszott ezzel az átfedéssel. Janne Teller Kom (Gyere, 2008) címmel egy egész regényt szentelt kimondottan ennek a problémának. Nem volna helyes azt állítani, hogy ez az eset a központi téma a dán irodalmi életben. Inkább egy fejlődési tendenciáról van szó, ami események szélesebb körével függ össze. Persze nem titok, hogy az ún. Mohamed-válság, ahogy Dániában sokszor emlegetik, vagy a karikatúra-vita, ahogy másutt hivatkoznak rá, töltött be jó ideig döntő szerepet. A szólásszabadság kérdése vált a legfőbb témává. 
A szólásszabadság radikális, pozitív felfogása viszont azt jelenti, hogy látszólag semmi sem korlátozhatja, mit engedhet meg magának valaki a művészet szabadsága nevében.
Morten Hartz Kapler filmje, az  AFR (2007), Dánia akkori miniszterelnökéről, Anders Fogh Rasmussenről, manipulált tévéklippekből és színészekkel újonnan felvett jelenetekből összeállított kollázst használt arra, hogy úgy állítsa be a miniszterelnököt, mint homoszexuálist – pedig nem az – és mint gyáva alakot, aki megbánta Dánia iraki szerepvállalását –, ami szintén nem felel meg a valóságnak. A miniszterelnök kiállása az abszolút szólásszabadság mellett azt jelentette, hogy nem kommentálhatta a filmet annak a kockáztatása nélkül, hogy éppen azt teszi, amit elképzelhetetlennek tartott, azaz, hogy cenzúráz. 
Eddig nem volt példa arra, hogy egy szerzőt sikeresen ítéltek volna el egy valóságos személynek okozott sérelem miatt. Az írók mindeddig meg tudták védeni magukat a művészi szabadságra való hivatkozással.

Ha a Das Beckwerk perében a felperes javára születik ítélet, annak a jogi konzekvenciái beláthatatlanok lesznek. Precedenst teremtene arra, hogy megtiltsa az irodalomnak, hogy része legyen a körülötte lévő valóságnak. Hacsak nem akarják kitenni magukat az írók annak, hogy pert vonnak a nyakukba. Ez jelentős mértékben korlátozná, vagy a per kimenetelétől függően legalábbis kikezdené a szólásszabadságot.

Nehéz persze kiemelni egy uralkodó tendenciát a dán irodalmi életből. Többnyire ellentétes törekvések léteznek egymás mellett. Ezért csak megkíséreljük ebben a cikkben leírni az irodalom helyzetét Dániában, azaz megpróbáljuk vázolni azokat a témákat, amelyek belülről foglalkoztatják az irodalmi köröket. Ez különösen fontos most, amikor az egyik új irodalmi trend éppen az irodalom területe és a nagyközönség közötti határokat igyekszik lebontani. 

A nagy dán regény nyomában
Az irodalom Dániában hosszú ideig védett életet élt egy irodalmi rezervátumban. Egy olyan nyilvánosságban, ahol gyakorlatilag bármiféle vélemény helyet kaphat, ha elég rövid és blikkfangos, az irodalom nehéz helyzetben találja magát. Amit az irodalom megerősödésének lehetne tekinteni, hogy speciális könyvmellékletek jelennek meg a dán napilapokban, az valójában éppen az ellenkezőjének a megnyilvánulása, annak, hogy az irodalomnak nincs helye a szélesebb körű társadalmi vitákban. A saját szűk terében működik, függetlenül a körülötte folyó politikai és társadalmi vitáktól. Egy körülhatárolt közegben a hasonló érdeklődésűek vitatkozhatnak irodalomról és olvashatják előkelő izoláltságban, anélkül hogy sok vizet zavarnának, és zavartatnák magukat az avatatlanok belekontárkodásától.

Nemrégiben megkérdezték Jan Kj?rstad norvég írót, milyen szerepet játszik az irodalom a társadalomban. Elég világos volt a válasza: egyáltalán semmilyet. Ez legalább annyira vonatkozik a dán irodalomra is, mint a norvégra. Legalább is így volt ez mostanáig. Míg azt a fajta irodalmat, amelyet eddig komolyan vettek Dániában, rendszerint csak a formai újítások érdekelték, és a befelé fordulást választotta – a benső emberi kapcsolatok novellisztikus ábrázolását – a legújabb tendencia ennek az elzárkózó mentalitásnak az oldódása felé mutat. 

Gyakran keresik a politikai elkötelezettséget a kortárs dán irodalomban. Ha egy költő elejt egy utalást szeptember 11-re az egyik versében, mindjárt elkötelezett és különösen jelentős szerzőként kezdik ünnepelni. Ez időről időre ahhoz vezet, hogy a politikum irodalomba való visszatérésének megtestesítőjének kiáltják ki. De ez ritkán igazolódik be – és különben is teljesen félrevezető elvárás az irodalommal szemben. Hogy az irodalom mennyire politikai töltetű, az a recepciójától függ és az irodalmi körök önértelmezésétől. A dán irodalmi világban általában a jól eladható, és ezért az irodalmi elit körében eleve bizalmatlanul kezelt irodalom és a „magas” irodalom közti ellentétet szokták hangsúlyozni, ahol az utóbbi szűk irodalmi körökben virágzik, minden kritikus dicséri, de alig veszik. Szerencsére vannak kivételek. 

Egy ideje folyik a nagy kortárs regény keresése, amely képes volna képet rajzolni a 2001-es kormányváltás utáni Dániáról, amikor a jobboldali Dán Néppárt szerezte meg váratlanul a parlamenti többséget és alakíthatott kormányt. Ezzel a kereséssel azonban hamarosan felhagytak. 

Nem mintha nem lett volna eddig igény a dezintegrálódó társadalom diagnosztizálására, de nem akadt senki, néhány csökönyös írót és kritikust leszámítva, aki bármilyen értelmes funkciót tulajdonított volna az irodalomnak saját körein kívül. A kormány szembekerülése azokkal, akiket „ízlésirányítóknak” neveztek, lejáratta az írókat és az intellektueleket mint legitim résztvevőket a dán és a környező társadalmak leírásában és megvitatásában.
Az „ízlésdiktátorokkal” való szembekerülés különösen azokat az írókat érintette, akiket kulturálisan radikálisnak minősíthettek, függetlenül attól, hogy ők maguk elfogadták-e ezt a címkét. 

Fogh Rasmussen személyesen is támogatta Jens Sm?rup S?rensen írót, akinek M?rkedage (Jeles napok, 2008) című regénye különösen emlékeztet a miniszterelnök saját gyermekkorára. Sm?rup S?rensen könyve két család sorsát követi nyomon több nemzedéken át, s a származás és az identitás kérdéseit feszegető irodalom iránti igénynek tesz eleget. A hagyományos paraszti társadalomból egy új paradigmába való átmenet képletét rajzolja meg, amelyet a globalizációhoz való alkalmazkodás készsége jellemez. 
Sm?rup S?rensen egyáltalán nem ismeretlen személy az irodalmi körökben, de nagyon is az a nyilvánosság előtt. Bár az az elvárás, hogy az irodalom aktív és közvetlen szerepet játsszon a politikai vitákban, ritkán járt sikerrel, mégsem értelmetlen az a követelmény, hogy legalább ambicionálja, hogy ábrázolja a korát. Sm?rup S?rensen ezt teszi, és regényét sokan a nagy dán regényre való évtizedes várakozásra adott lehető legjobb válasznak tekintik.

Jakob Ejersbo egy másik jó példa az olyan íróra, akinek nemcsak hogy sikerült introvertált önreklámozásnál többet kifejeznie, de mindezt jó stílusban és formában teszi. A dán irodalmat az 1990-es években egyfajta „creative writing” iskolás hozzáállás jellemezte, magabiztos stílusú, sokszor női írókkal, mint Helle Helle, Christina Hesselholdt és Kirsten Hammann, akik várhatólag szívesen fogadott betekintést adtak a hétköznapok univerzumába. Mivel hiányolták náluk az elkötelezett irodalom centrális témáit, azzal bírálták ezt a trendet, hogy témájában igénytelen és túlságosan formaelvű. Egy látszólag sikeres középosztály ironikus ábrázolása állt a középpontjában, amely képtelen beváltani a boldog házassághoz és a jó munkahelyhez fűzött reményeit. Ennek a tendenciának a népszerűsége nagy sikerrel segítette át ezeket az írókat az új évezredbe. A pontos, kimért mondatokban apró-cseprő privát problémák kerültek az előtérbe ebben a stilárisan nagyon meggyőző új irányzatban. 

Ennél továbblépett egy fiatal író, Jan Sonnergaard. Radiator (1997) című első könyve több szempontból is szokatlan volt: egy illúzióvesztett fiatal generáció hideg portréja, amely maró gúnnyal mutatta meg és védelmezte egyúttal az ideológia hiányát Sonnergaard saját nemzedékében; ugyanakkor az elbeszélés műfajának feltámasztása. A kiábrándult trilógia második és harmadik részét, Sidste s?ndag i oktober (Október utolsó vasárnapja, 2000) és Jeg er stadig bange for Caspar Micheal Petersen (Még mindig félek Caspar Micheal Petersentől, 2003) 2009-ben  Sonnergaard első regénye követte Om atomkrigens betydning for Vilhelm Funks ungdom (Az atomháború hatásáról Vilhelm Funk ifjúságára). A regény azt írja le, milyen egzisztenciális következménye volt az 1980-as években az atomháborús fenyegetés élményének a yuppiek és a punkok életére: úgy éltek meg minden napot, mintha az utolsó lenne.

Visszatérő panasz, hogy a legújabb dán történelem egyszerűen nem elég érdekes ahhoz, hogy irodalmi alkotások tárgyává váljon. Dánia ebben éppen ellentéte déli szomszédjának, Németországnak. Ha igaz, hogy minden politizáló irodalom rossz, de minden jó irodalom politizál, akkor könnyű az új irodalomból kiválasztani a jelölteket az irodalmi kanonizálás számára. A nyilvánosság szférájában már egyszerűen felhagytak a várakozással.

A mai dán irodalmat persze sokat vitatják és elemzik minden lehetséges helyen, de majdnem kizárólag csak az irodalmi rezervátum saját szabályainak megfelelően. Az elkötelezett, kritikus művészet már régóta elhagyta az irodalom területét, és átsiklott más műfajokba, amilyen a dokumentumfilm és a publicisztika. Ahogy az újságírás professzionalizálódik, sürgetően megnő az igény arra, hogy az irodalom is nyújtson olyan perspektívát és árnyaltságot, amiben a hagyományos „valóságfeltáró” műfajok az újságíráson belül már nem elég jók többé. Ezért aztán ki lehet jelölni egy olyan utat az irodalom számára, amelyről sokkal nagyobb mértékben próbál beavatkozni a mai valóságba. A napilapoknál dolgozó újságíróknak kevés terük – vagy idejük jut ilyesmire –, kénytelenek a könyvformát választani, hogy legalább valamelyes teljességgel elmondhassák a történeteiket. 

Ez is magyarázza részben, hogy miért olyan sikeresek a – túlnyomórészt skandináv – detektívregények. A detektívregény olyan műfaj, amely minden másnál nagyobb mértékben képes magában foglalni aktuális társadalomkritikát, anélkül hogy hevenyészettnek vagy erőltetettnek tűnne. A sikeres dán krimiírók, mint Morten Hesseldahl, Sissel Jo Gazan, Leif Davidsen, Jan Stage és Jussi Adler-Olsen, talán nem olyan nagy stílusművészek, de a regényeik – mint Hesseldahltól a Drager over Kabul (Sárkányok Kabul felett, 2007). Natten er lige begyndt (Az éjszaka csak most kezdődött, 2009) – rendkívül aktuális témákat érintenek, mint az iszlám terrorizmus és a szociális nyomor. Majdnem újságírói nyelvet használnak, olyasmin alapul, amit aktuális társadalmi konfliktusoknak lehetne nevezni, és az egészet bőséges és hathatós izgalmakkal tálalja. Ezeket a szerzőket azonban ritkán tárgyalják a speciálisan irodalmi világban, némi joggal, ha mégis, akkor csak a krimi-jelenség kontextusában. 

Katasztrófaveszély
Hol játszik hát az irodalom szerepet egyáltalán? 2008 őszén Rune Lykkeberg dán kritikus és kommentátor megjelentetett egy erőteljes kordiagnózist Kampen om sandhederne (Harc az igazságért). Ez az évek óta a legtöbbet méltatott és vitatott publicisztikai non-fiction könyvek egyike, mély és eredeti elemzést adott a 2001-es kormányváltás utáni dán politikai miliőről. 
A dán viták stagnálása idején az ún. kultúr-radikálisok elbizakodottságának mint a „rendszerváltás” hátterének feltárása meglepő és éles megfigyelés volt. De hasonlóan meglepő volt az is, hogy Lykkeberg az irodalmat használta diagnózisához az egyik elsődleges forrásként.

Az irodalom olyan kultúr-radikális vezéralakjai, mint Klaus Rifbjerg össztűz alá kerültek, és az irodalom sikeresen visszanyerte azt a szerepét, hogy korának legitim és mindenekelőtt releváns kifejezője legyen, anélkül hogy egy speciális pont illusztrálására volna redukálva.  Más szóval Lykkeberg kiemelte az irodalmat az irodalmi rovatokba és akadémikus fórumokra való kényelmes visszavonultságából, és ténylegesen komolyan vette az írókat mint a szélesebb társadalmi fejlemények diagnosztizálóit. Évek óta nem csináltak ilyesmit a dán kontextusban. 

A dokumentarista elem nemcsak a kortárs irodalomban van feljövőben. Ennek egyik példája Lone H?rslev, egy fiatal költő, aki mostanában jelentetett meg egy kötetet azzal a sokatmondó címmel, hogy Jeg ved ikke om den slags tanker er normale, Skilsmissedigte (Nem tudom, hogy az ilyesféle gondolatok normálisak-e, Válóversek, 2009). És a hétköznapokról szóló verseskötetének Olieb?l (Olajmáglya, 2009) címlapján Nikolaj Zeuthen a saját konyhájában látható a feleségével és a gyerekeivel. Az írók mindig felhasználták a saját élményeiket, ahogy az irodalomkritikát is mindig érdekelte az, hogy kapcsolatot találjon a mű és a szerzője között. De ezekben a művekben a privát szféra demonstratív módon van úgy beállítva, mint egy teljesen tudatos esztétikai stratégia része, és ennélfogva teljeséggel méltó az érdeklődésre. 

Vannak persze más felismerhető trendek is. A nemzedékek közti konfliktus Erik Skyum Nielsen kritikus szerint az egyik észrevehető változás 2009-ben a dán irodalomban. Jakob Ejersbo poszthumusz megjelent regénytrilógiája erőteljesen tanúsítja ezt, ahogy a viszonylag fiatal Julia Butschkow Apropos Opa (Apropos nagyapa, 2009) című könyve is. Ez is a szerző saját privát élményeire épül, amennyiben a saját nagyapja német SS-tiszt múltjával foglalkozik a regény. 

Ejersbo trilógiája, amely az Eksil (Emigráció), Liberty (Szabadság), and Revolution (Forradalom) (2009) kötetekből áll, remélhetőleg egy új regényírási mód kezdetének bizonyul majd, ami rányitja a beszűkült dán látásmódot a globális valóságra. A kemény egzisztenciális történet itt egy olyan látásmóddal egyesül, amely nemcsak az egyént viszi ki a világba, de a dán irodalmat is kivezeti egy sokkal tágasabb globális mezőre. 

Bár az újabb figyelem és az új, dokumentarista irányzat reménykeltő atekintetben, hogy a dán irodalom megint hozzájárulhat – jelentős ösztönzést és perspektívákat nyújtva – a nyilvánosság szférájának fellendítéséhez, amelyre jelenleg az egyformaság és a sztereotipikus ábrázolások a jellemzők, egy ilyen irodalom tényleges megteremtésének az előfeltételeire elég halványak a kilátások. A könyvek szabadárassá válása azzal a körülménnyel kombinálva, hogy a bestsellerekre van igazán nagy kereslet, azt jelenti, hogy a dán irodalom köztes szintje nagy nehézségekkel küzd. Hogy a könyvárak központi szabályozásának megszüntetése okolható emiatt vagy az általános gazdasági hanyatlás, azt nehéz volna most megmondani. De annyi biztos, hogy a könyvkiadóknál elbocsátások vannak, és a kiadott művek számát is csökkentik. Az illusztris Borgen kiadó, amely hosszú ideje jelentet meg verseket, majdnem teljesen leállt a szépirodalom kiadásával. Mindenki biztosra akar menni, amiért aligha lehet nekik szemrehányást tenni. Mégis szégyen, és hosszú távon katasztrofális lehet, ha az új íróknak, akiknek néhány eddig megjelent kötete nem fogy különösebben jól, nem lesz esélyük a további megjelenésre. Mert akkor minden vitathatóságával együtt a növekedés alapját képező réteg is el fog tűnni. 

De azért ne temessük még el olyan gyorsan az irodalmat. Mint említettem, van sok pozitív tendencia is a dán irodalom világában, amit mindenképpen érdemes hangsúlyozni. Jakob Ejersbo már sajnálatos módon nincs az élők sorában, de monumentális műve fennmarad, mint olyan kivétel, amely erősíti a szabályt, hogy lehet konzisztens és fontos művet írni a Dániánál tágabb nagyvilágról. Claus Beck-Nielsen szerencsére csak a saját fiktív univerzumában halt meg, egyébként a legjobb egészségnek örvend – egy perrel a nyakában. Az új egyáltalán nem szent szövetség a valami fontos mondanivalót hordozó új irodalmi formák és a szerzőknek a szűk irodalmi fórumokon túli nyilvános szférában megvalósított akciói között, feljogosít arra, hogy reménykedhessünk egy olyan irodalomban, amely többre vállalkozik annál, hogy csupán a szerző túlélésre és elismertségre törekvését szolgálja az irodalmi közegben.
 

        (Eurozine, 2009, 10. 30.) 
                KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

ROMER, Knud 
Aki pislog, fél a haláltól
Polar könyvek,  2009

Das Beckwerk
„Demokráciát Iraknak”
Magyar Lettre Internationale, 75

S?RENSEN, Jens Sm?rup 
„Lundberg és a modernség”
Magyar Lettre Internationale, 75