Aki már járt a Cabo Espichel óceánba nyúló, másfélszáz méter magas sziklafokán (Setúbaltól nyugat felé kell autózni), és kimerészkedett a szirt szélére, megérti, miért utaztak ide századokon át a zarándokok. Biztosan nemcsak az apró kápolna szentsége kedvéért, hanem megtapasztalni a végtelent és az emberi léptéket mérhetetlenül meghaladó erőket. Az örökké robajló, roppant tömeget mozgató hullámok közötti átmeneti nyugalomban látszik, hogy lent hatalmas kőbarázdák, hasadékok futnak tova a víz sötét mélyére. A széles horizontra emelt tekintetnek pedig nincs, ami útjába állna – mégsem azt érezzük, hogy a távolság a semmibe húz; épp ellenkezőleg: ebben a határtalan „ürességben” az önmagában álló, viszonyítatlan szabadság nyilvánul meg előttünk.
Portugáliában persze nemcsak efféle katartikus élményekhez lehet jutni, hanem a miénktől nagyon különböző módon vonzó mindennapi élet, emberek közötti kommunikáció, a kultúra és az épített környezet is visszahúzza ide azt, aki fogékony a mindezekből összesűrűsödő atmoszférára. Biztosan nem köztudott, hogy a magyar képzőművészeti „szakmában” van egy kör, akik a kilencvenes évek eleje óta különböző ösztöndíjprogramoknak köszönhetően személyes és kollegiális kapcsolatokat építettek ki és ápolnak portugál művészekkel (és nem művészekkel). És akik, ha tehetik, újra meg újra visszatérnek az országba; ha másképp nem, hát „lélekben” – ahogy én is tettem az imént az első néhány mondattal. 
Ilyen „portugalomán” vagy „luzitanofil” Július Gyula is, akinek fotóit ebben a számban láthatják. Nem mondom, hogy ezek a felvételek (legalábbis a portugál vonatkozásúak, mert akadnak közöttük más „latin” és mediterrán tengerpartokon készült darabok is) közvetlen módon idézik meg az említett atmoszférát, de megszületésük nem volt független tőle. Távol állnak a turistaképektől, de a „művészi fotóktól” is: a kamera elé kerülő tárgyak és létezők ugyan félreérthetetlenül utalnak a locusra, a „származási helyre”, de anélkül, hogy a képkészítés hangsúlya erre a momentumra irányulna. A kiválasztott képi elemek nem „szépek”, nem alkalmasak nosztalgiakeltésre, és a személyesség is csak erősen korlátozott módon jelenik meg bennük. És ez sem az emlékező személyessége, a fotók nem „idéznek meg” valami elmúlt helyzetet, élményt, hanem az ott éppen adott környezet rendelkezésre álló elemeit alkalmazzák képkészítésre. A tengerparti iszapból smink lesz, a művészből villogó szemű fekete „bennszülött” amorózó, a halakból, kagylókból és kígyócsontvázból csendélet. A viaszkézhez (lábhoz, szívhez) csíkosan hullámzó háttér előtt gyíkot (rákot, kavicsot) társítva a szenvedélyes ex voto tárgyilagos montázzsá alakítható. A móló egy fémspirál különböző „helyzetbe hozásának” hátteréül, a dűnék közötti fű pedig szkafanderes (sugárvédelmi öltözet?) alakok akcióinak terepéül szolgálhat. 
Az a bőröndszerű tárgy – amivel a szkafanderesek is bajlódnak, és amelynek kör alakú ablakaiban elektromos kisülések fényei cikáznak – az egyetlen elem a képeken, ami közvetlen tematikai összefüggésbe hozható Július korábbi, nem fotóalapú műveivel. Meg a fanyar, időnként frivol humor, amit csak a csendéletek nyugodt szépsége és puha fény-árnyék viszonyai késztetnek visszavonulásra. Natura morte – a halott természet követei. 
Itt tehetünk egy visszatekintő kitérőt, hogy érzékelhető legyen a fotók rendhagyó jellege – mármint ha Július eddigi munkáival vetjük össze őket. Tudni kell: Július és nemzedéktársai a rendszerváltás éveiben léptek színre, amikor a hazai művészetben a transzavantgárd festészet dekoratív romantikája volt a meghatározó erő. Amit ők hoztak, egészen más, hűvös, kiábrándult, illúziótlan, groteszk, ironikus hangvételű volt; a gyerekként megélt Kádár-kor és a felnőttként átélt összeomlás művészete. Az elmúlt keserédes gyerekvilág és a friss, keserves szabadsággal megáldott felnőttkor élménye. „Jellemző – írtam néhány éve –, hogy Július a természettudományok, a ťszórakoztató fizikaŤ, a mágnesesség és a mechanika, a galvánelemek, az ólomlemezek és a villamos huzalok világát transzponálta előbb szitanyomatai motívumaivá, utóbb a maguk tárgyi mivoltában tárgykollázsok, objektek és installációk alkotórészeivé, s hivatkozásul, ťszakmai referenciakéntŤ a hatvanas évek zseniális tudósbohócát és ťmédiasztárjátŤ, a néhai Öveges professzort nevezte meg.” 
A lapban látható régi-új fekete-fehér fotók eredetileg mind színesek voltak; most a „szürke skálán” valamiféle klasszikus méltóság sugárzik belőlük – még a legkülönösebb, legextrémebb beállításokból is. Ahogy fekete-fehérré lettek, megváltoztak, és ehhez a változáshoz új, latin címet is kaptak: „Mostanában, amikor 87 éves apámhoz járok a kórházba, akinél gerincvelő-tumort diagnosztizáltak, hogy a fájdalomtól elvonjam a figyelmét, kedves emlékeit idéztetem fel vele. Ha ebben a helyzetben egyáltalán szórakozásnak lehet valamit nevezni, kedvenc időtöltésünk – és itt az idő töltése szó szerint értendő – az, hogy latin mondásokat hámozunk elő. Ő még tanult latint, és az oktatás nagy hibájának tartja, hogy a kötelező latinoktatás megszűnt. Egy nagy listát szereztem neki aforizmákból, bölcsességekből, és a bár a teste napról-napra gyengébb, értelme, szelleme teljesen tiszta; ťfejbőlŤ tudja a fordítást, oda-vissza, és a bölcsesség eredetét szintúgy. (…) Amikor a Lettre ťlatinŤ számához válogattam fotókat, arra gondoltam, hogy Portugáliában és egyéb latin nyelvű országokban készült képeimet eredeti címüktől megfosztva egy-egy mondással párosítom.” 
A címadással édesapjának ajánlott fotókat Július a személyesség egy művészetében eddig példátlan, egészen új, drámai dimenziójával mélyítette el. Ha még így is akadna közöttük olyan, ami mosolygásra késztetne, hallgassunk a figyelmeztetésre: Quid rides, de te fabula narratur / Mit nevetsz, a mese rólad szól…
 

Andrási Gábor