Első rész
Etusnak hívnak. Nem szeretem. Korábban úgy hivattam magam inkább: Lilla. 
  A húgaim kisiskolások voltak, amikor történt. Apámat hetek óta nem láttuk. Anyám kikönyörögte magát a kórházból, kiengedték. Amikor látta, hogy én tizenhárom éves létemre mennyire gondját viselem a családnak, boldog volt. Pedig anyám mindig szomorú volt. Apró, fekete asszony, karikás szemekkel. S a kórházban csontsoványra fogyott. Most, hogy apám nem került elő, a szoba megtelt nyugodt fénnyel. Bágyadtan besütött a nap. A húgaim iskolai kiránduláson.
Apád, kezdte anyám, nem rossz ember. 
Anyám mindig ezt mondta, de én már rég nem hittem el neki. Nem válaszoltam, gondoltam valamiben neki is bíznia kell. Anyám nem apámba bízott, hanem abban, hogy apám nem rossz ember. Én anyámban bíztam. Meggyógyul, felhízik, és én újra az a kislány lehetek, aki annak előtte. Majd csak elviseljük apámat valahogy, ha mégis visszatér.
Csak legyen meg az adagja. Folytatta anyám, mint aki az élet nagy bölcsességére tanít. Arra tanított, amit tudni vélt, hogy az életet hogyan lehet megúszni kisebb bajjal, ez volt az ő bölcsessége. 
Megsimogatta a hajamat, végig, egészen a derekamig. Nagy lányom, mondta, és a vállamra hajtotta a fejét. 
Anyámat a bál után erőszakolta meg leendő apám, másnak mesélte anyám, onnan tudom. Beültek a férfiak autójába a barátnőjével.
Na most mondd meg, én bolond!
Megérdemelted, ha ilyen hülye vagy, állapította meg a másik, de beletörődő együttérzés volt a hangjában inkább, mint ítélet.
Tizenhárom évesen! 
Két szegény sorsú cigánylány, semmik voltak, riherongyok a két falusi magyar legény szemében, nemigen volt értelme az erdő szélén ellenállni, védekezni, hú kisanyám, de gizda vagy, mondta leendő apám, akkor próbáld fel eztet, javasolta a barátja, ez mellbe ott van azér’, na, ez marha szar volt, gombolkozott vissza leendő apám, azt meg ne halljam, hogy panaszkodol, mert megkapod még egyszer. Leendő apámból később a faluban nagy ember lett, képviselő. A leggazdagabb lányt vette el, a valamikori tanácselnök lányát, együtt privatizáltak elsők között az apósával. De leendő apámra úgy rászakadt a jó, hogy azt se tudta, mit csináljon, pezsgővel locsolta a harmatos lánykák combja közét, alig tudták eltussolni valahogy a következményeket. Aztán ki tudja hogyan, anyám mellé tartósabban odacsapódott, s bár anyám fölismerte benne a valamikori erőszaktevőt, születésem után fölébredt benne a remény, hogy nem éhezve, a putrisoron kell majd felnevelnie gyerekeit, megszereti, magához emeli már őt a Jóisten végre. Apám viszont kellemesen éldegélt két feleségével, láthatóan mindegy volt neki, hogy aranyágyban vagy priccsen röfög-e.
Délután anyám lepihent. Vasaltam, mikor arra riadok, anyám nyög, kiabál felém. 
Gyere gyorsan kislányom, feküdj mellém, mert mindjárt ide fekszik a halál az ágyamba.
Már sötétedett, de a húgaim két napra utaztak. Nem hozhattam semmi kifogást. Sajgó szívvel szántam anyámat, bár tudtam jól, a halál közénk fog feküdni. 
A húgaimat a tanárnők hozták haza. Két napig feküdtem anyám mellett. Semmire sem emlékszem, csak arra, hogy a tanárnők mögött már ott csörtetett anyám rosszabbik nővére. Gyorsan a lényegre tért. Elmagyarázta, ha nem akarok lelencbe kerülni a húgaimmal, akkor egy kis áldozatot kell hoznom. Férfiaknak kell odaadni magam, és a pénzből eltartanak majd, a rosszabbik néném az urával, akinek már több lány is dolgozott. A maradék pénzt meg jól a bankba tesszük, ígérte rosszabbik néném. 
De igaza van a lelkipásztorunknak, ha akkor nem is, később legalább lehetett volna eszem. Mert később már én voltam a hülye. Igaz, én magam annyira undorodtam a férfiaktól, hogy nem is tudom. Soha senkit nem engedtem magamhoz igazán közel, de az első után, amelyik a szüzességemet vette el, már hiába dörzsöltem magam sírva, mint az őrült, lefürödhettem százszor, ezerszer, nem jött le.
Ezt sose mosod le, mondta a rosszabbik néném, és láttam az arcán átvillanni, hogy ő is tud valamit erről, s hogy talán nem is olyan rossz asszony az én rosszabbik néném. 
Tizenhat évesek lettek a húgaim, és én már túl estem az első elrablásomon. Egy másik strici bandához vittek, leütöttek, megvertek, na, hadd ne mondjam tovább, és úgy állítottak ki, hogy minden menet után azonnal fizetnem kellett azoknak a maffiózóknak. De ami mégis a leghalálosabb volt, hogy mindenkivel el kellett mennem, ha akartam, ha nem. A rosszabbik néném egy évre rá azonban fölkutatott, lerendezték az ügyet a bandával, visszavettek, de akkor én már nem voltam a régi. Fájt mindenem, véreztem, valami förtelmes betegséget kaptam, nagyon haragudott rám a rosszabbik néném ura, hogy ennyire hülye voltam, mikor százszor, ezerszer megmondta, hogy gyanús autóba ne üljek, mindig csak előre. Külön tányérból kellett ennem, mert azt hitték, hogy AIDS-es vagyok. Tulajdonképpen ekkor beszéltek rá a húgaim, hogy hagyjuk ott a rosszabbik nénémet, és kezdjünk egy jobbik életet. Nekem már mindegy, béreljünk lakást, ahol én fogadom a férfiakat. A lelkipásztorunknak igaza van, hogy nagyon hülye voltam, hogy ebbe belementem. Én már annyira ki voltam idegileg, annyira nem számítottam semmi jóra, hogy szinte még élveztem is azt a szabadságot, hogy saját ágyam van, hogy ha két napig nem akarok dolgozni, akkor nem, mert mondanom sem kell, leléptünk a húgaimmal, és mivel rosszabbik nénémnek úgyis csak púp voltunk a hátára, hagytak is. A leendő férjemet is ott ismertem meg. Nagyon zavart, hogy belém szeretett, és azért jár föl. Mert én úgy egy vendéggel nem akarok, nem tudok senkivel. Más a munka, más a szerelem, gondolom én. Hát, és nem is ment a szerelem, féltem a leendő férjemtől, jobban, mint mikor fenyegettek, vagy még kint az úton egy-egy nem valami szuper normális férfi, na erről inkább nem…, és dühös is volt a leendő férjem, hogy ő ezt nem bírja tovább. Akkor már terhes voltam, de úgy terveztem, hogy elvetetem. Lillácska! Súgta-búgta a leendő férjem, és akkor találkoztam a lelkipásztorunkkal, hogy elvetetni bűn. Lillácska, mondta a leendő férjem, elveszlek feleségül, tartsuk meg a gyereket. Kurvákból lesznek a legjobb apácák meg feleségek, mondta ő, mert egy az, hogy a kurvák hálásak, kettő az, hogy ismerik, mi kell a férfinak, három az, hogy kötelességtudatra vannak nevelve. Elfelejtjük a kurva múltadat, mondta a leendő férjem, pedig a múltamról nagyon keveset tudott. Nem tudta, hogy félig cigány vagyok, mivel nem gondolom, hogy akkor ennyire szidta, gúnyolta volna szegény cigányokat, nem tudta akkor sem, hogy mit beszél a kurvákról se. Nem értette, hogy mit jelent ez egy nőnek, még akkor is, ha olyan nagy marha volt, hogy ebbe az életbe belement. Mert szerintem nincs az a hülye lány, aki őszinte lenne a férfiakhoz, például abban, hogy élvezi meg ilyesmi, és nem rosszaságképpen, hanem mert nem lehet élvezni. 
Szép esküvőnk volt. A lelkipásztorunk adott össze bennünket, mert akkor már megjelent nekem az Úr. A férjem szülei nagyon rendesek, nem tudnak semmit. A férjem viccesen azt szokta mondani, ha majd rosszul viselkedem, és nem leszek jó feleség, szépen kitálal mindent nekik. Na, igen, akkor elveszik majd a gyerekemet, és az utcára löknek, nagyon félek ettől, láttam én már ilyet, viccen kívül. A lelkipásztorunk szerint a húgaim megérdemelték, hogy kurva lett belőlük, mert addig nem dolgoztak, csak belőlem éltek, megérdemlik. Én sajnálom a húgaimat, tudom milyen okos, aranyos kis iskolás lányok voltak, amíg anyám nevelt minket. 
Itt, a férjem családjában azt hiszik, hogy árva vagyok, hogy Lillának hívnak, hogy pici Lilla lányom koraszülött. A férjem a húgaimhoz is jár, a régi albérletünkbe, de szerinte ezt nekem meg kell értenem, hiszen egy férfinak vannak igényei, amit a felesége esetleg nem tud, vagy nem akar teljesíteni. Aztán, hogy létezik természetes öregedés, hogy engem már nem kíván annyira, és meg kíván kímélni, de viccesen azt is hozzáteszi még, hogy a családban marad. Szegény kis húgaim, még csak nem is találkozhatom velük, ismerem őket, milyen lelkiismeret furdalásuk lehet miattam.
Már soha többé nem élhetem a magam életét. De Isten megbocsátott nekem. Az emberek viszont semmit sem bocsátanak meg, és én a szemükben így is, úgy is bűnös vagyok. 

 A kis Lilla maszatos arccal tömte magába a születésnapi tortáját. Filmre vettem, ahogy eszik, aztán átadtam Etusnak a kazettát. 
- Ha nem akarod, hogy kiderüljön, letörölheted. A te titkod.
- Köszönöm – válaszolta – na, nézd, még összekeni nekem, aztán sose mosom le – nevetett fel, és megcsókolgatta Lilla kazetta után kapkodó, gödrös kezecskéjét.
 

Második rész
Lillának hívnak. Ahogy anyámat. Szeretem. Szép név, és anyámat is nagyon szeretem. Az ő fekete haját örököltem és a fekete szemét. 
Mióta a rákkutatóban dolgozom, s az orvosira készülök, minden könyvet átforgattam, minden orvost kikérdeztem, minden természet- és alternatív gyógyászt felkutattam, hogy anyámon tudjak segíteni. 
 Fehér, erős fény szikrázik át a hó-vászon függönyökön. Idebent csak az arcom foltja színes. A csempéről tükröződik. A mennyország lehet ilyen millió-fehér. Ilyen valószerűtlen árnyalatú, kagylóhéjzúgású. A fertőtlenítő szekrények ezüst reteszei duruzsolnak. Minden makulátlanul nyugodt. S akkor hirtelen a szemembe ötlik, hogy kint felejtettem valamit. 
A gépet tilos kinyitni működés közben, de én kinyitottam. Gyorsan betettem a két üveget. Akkor még nem éreztem semmit.
Apám szokás szerint nem volt otthon. Elfoglaltságaira hivatkozva a műtét után sem látogatta meg anyámat, és most is magára hagyta a borzasztó sebével, a katéterrel, magatehetetlenül. Anyám mellé feküdtem éjszakára, hogy azonnal tudjak segíteni, ha valamire szüksége van, és igényelte is a közelségemet. Szemhunyásnyit sem aludtam, féltem, hogy a sebére fordulok, vagy öntudatlanul kárt okozok gyönge testében. Anyám sem aludt. A hajamat simogatta, és folytak a könnyei le kétoldalt a párnára. Nem beszéltünk, sem mikor kiderült a baj, sem a műtét után, sem most. Ha szóba hoztam a legfontosabbat, hogy véleményem szerint mindent oda, a méhébe, a petefészkébe, a medencéjébe tolt lefelé, hogy hagyta megfoganni ezt a rémet, hagyta, hogy apám terrorja idáig vezessen, hogy a tűrés, az alázat így ölje meg. Miért? De nem beszélhettem, ha csak érinteni is mertem ezeket a lelki dolgokat, feljajdult, mintha ettől elindulna, s kúszna benne szét a rossz, ami burjánzó vadrózsabokorba zárta anyám bensőjét. Micsoda ocsmány töviskoszorú. 
Mégis elaludhattam. Arra ébredtem ugyanis, hogy nem tudom kinyitni a szemem. Sűrű váladékszerű könny ömlött belőle, szivacsosra duzzadt a szemhéjam, és a szemgolyómat, mintha kések szabdalták volna. Pengék nyíltak a szemüregemben. Valójában a saját ordításomra riadtam és anyám kétségbeesett kérdéseire, mi történt. Csak jóval később emlékeztem szégyenkezve vissza, hogy azokban a percekben a rémület, hogy megvakultam, a halálfélelem és az elviselhetetlen fájdalom tökéletesen érzéketlenné tett anyám fájdalmai és elesettsége iránt. De anyám nagy nehezen kiszedte belőlem, hogy a tünetek oka a fertőtlenítő berendezés szabálytalan használata lehet, és azonnal eszembe ötlött a pokoli fény, ami akkor ott, a tökéletes fehérből a szemembe tüzelt. Anyám összeszedhette minden erejét, összpontosított, mert nem mozdult egy darabig, aztán ringani kezdett az ágy, fölkelt belőle. Mit csinálsz, kérdeztem tőle kétségbeesve.
Csak nem hagyom, hogy a lányom megvakuljon. Még anyámtól tanultam, mikor a férfiak a családunkból hetelni jártak, némelyik kitanulta a hegesztő mesterséget, nagydolog volt, jól fizettek érte, s ha valamelyik a hegesztőfénybe nézett, pont így belevakult. Anyám és a nénéi krumplit vágtak. Most én is azt csinálom, frisset, egészen vékonyra gyalulva, magyarázta.
S valóban, hallottam a gyalun sikló szeletek suhanását. 
Olyan volt anyám hangja, mint a fény. Az a szelíd fény. A tomboló napsütést csillapító vászonfüggöny mögött a laboratóriumban. Igen, a fehér-olajjal mázolt szekrényeken s a karfák hajlatain nyugvó fény volt ilyen. 
Anyám nyilalló szememre helyezte a hártya-krumplikat. Nevetett. Ezért a nevetésért már jól megszenvedtem addigra, annyira, hogy elkezdtem kitapogatni a ruháim. Anyám könyörgött, elég a viháncolásból, kiszakadnak a varratai, úgyhogy szépen kihívja az ügyeletet. Vak vezet világtalant, mondta az orvosnak, s mikor elment a doktor, anyám megint alig bírt magával. Furcsa volt a fojtott, gyötrődő nevetése.
Ha láttad volna. Még, hogy pókhálót miért nem raktunk rá! És milyen fiatal, szép doktorka volt, mi meg… Hallottam kezének csapvíz-szagú legyintését az arcom közelében.

- Képtelen vagyok egy Etus temetésén forgatni...
Már késő volt. Elszóltam magam. Kimondtam Lilla anyjának valódi nevét. De Lilla nem nézett rám.
-Pedig kazettát is hoztam… – tolta elém azt a régi, maszatos dobozt…
- Tudtad? – kérdeztem ostobán.
- Mit? – kérdezte ő.  A kazetta felfűzött. Lilla a kezembe adta a kamerát, és beszélni kezdett. 
 

Bibliográfia

BÓDIS Kriszta

Mind csak idegenyebb úgy
JAK, 2002

Kemény vaj
Magvető, 2003 

Artista
Jelenkor, 2006

„Kovács Pista kápolnája"
Magyar Lettre Internationale, 55

„Elkeltem. Pont"
Magyar Lettre Internationale, 57

„Versek"
Magyar Lettre Internationale, 67